Mesék apunak Firenzéről 3.

Anyu megsúgta, hogy ma, miután elolvastad a kinyomtatott bejegyzésemet, megkívántad a sonkát és holnapra kértél egy ici-pici darabot. :) Nagyon megörültem ennek a hírnek, mert ezek szerint az étvágyad is kezd visszatérni, és hát enni kell, ahhoz, hogy ismét erőre kapj. Ami egy kicsit viszont elszomorított, hogy a makacsságod is megint szinte a régi, és máris elutasítod azt, ami a következő lépés lenne a gyógyulásod felé... De én is örököltem valamennyit a makacsságodból, úgyhogy időt és telefonkártyát nem sajnálva fogom még veled párszor átbeszélni ezeket a dolgokat... csupa szeretetből és féltésből.

A mai mesém a Szent Ambrus templomról (Chiesa Sant'Ambrogio) és pár szóban a firenzei Virágvasárnapról fog szólni...  aztán lassan tényleg kifogyok a húsvéti témákból és visszaterelem a figyelmemet az egyéb vonzatú építészeti és művészeti dolgok felé... :)
Szobatársam, a másik széköly leány javaslatára múlt vasárnap ezt a kissé távol eső templomot céloztuk meg. Ami még a templom szépségén kívül azért is volt jó ötlet, mert így legalább felügyelet mellett tanultam meg használni a firenzei buszokat és nem egyedül kellett kitapasztaljam. Van ugyanis néhány specialitása az itteni buszozásnak. Például hiába állsz a megállóban mélyen koncentrálva a busz feliratára, ha nem intesz a kezeddel, kb. mint a stopposok (ujjak különböző pozícióba merevítése nélkül), nem állnak meg melletted, hanem nyugodtan mennek tovább. Felszállás első és hátsó ajtón, leszállás középen - szintén jelzés után. A buszjegyeket bármelyik újságárusnál, ahol az ATAF szó ki van írva, meg lehet venni, ez a busz társaság neve, 1 euró 20 centért 90 percig lehet 1 jeggyel utazni és közben annyit vált az ember, amennyi belefér az időbe, kedvbe és útirányba. Időnként látok villamost is a városban, pont merőlegesen halad az általam gyakran látogatott helyekhez képest, arra is érvényes a buszjegy, de az iránya miatt eddig még nem próbáltam ki. :)

Tehát egy ilyen busszal indultunk el virágvasárnapi misére, meglehetősen sok templom van azon a környéken is, úgyhogy láttunk olajfa ággal a kezükben igyekvő embereket a szélrózsa összes irányába haladni. Itt ugyanis a pimpó(barka)szentelés helyett olajfa ágat lóbálnak, a kiválasztottak pedig (gondolom, akiknek pálma nő a kertjükben) egy-egy pálmalevelet. Egy kis keresgélés után megtaláltuk a Szent Ambrus templomot, egy kis téren áll, és a legmegkapóbb talán az egyszerűsége a sok díszes templom után, ami mellett időnként elhaladok. Már kivonultak az emberek az olajfa ág szentelésre a templomajtó elé, ezért nem fényképeztem, a wikipédiáról loptam ezt a képet. :) Firenze egyik legrégibb temploma, valamikor a VI. században épült, és a nevét Milánó védőszentjéről kapta, ezzel is bizonyítva a két város közötti szoros kapcsolatot. Több évszázadon keresztül ez a templom a milánói püspökséghez is tartozott.



Mino da Fiesole márványból készített tabernákuluma



A templom azzal vált híressé, hogy az útikalauzok szerint egy darab, egy vallásos oldal szerint két egész csoda is történt itt. Az első, amit minden könyv említ, 1230. december 31.-én következett be, amikor az Uguccione nevű öreg pap, aki már vélhetően nem is látott túlságosan jól, nem törölte ki teljesen a boros kelyhet a reggeli szentmise után, és másnap igazi vért talált a borcseppek helyett a kehelyben. Azóta a kehelyből egy ampullába kicsepegtetett vért egy gazdagon díszített kristályból készült ereklyetartóban őrzik, ami egy márvány szekrényben van kiállítva a templomban. Persze a csoda a templom falán is meg van örökítve az egyik festő által.

A másik csoda, amire egy vallásos oldalon bukkantam rá, amikor a templom után nézelődtem, 1595. március 24.-én, nagypénteken történt. Miközben a pap misézett, a szent sír oltáránál tűz ütött ki, amelyet feltehetőleg a meggyújtott gyertyákból kipattant szikra okozott. A tűz villámgyorsan szétterjedt és a celebráló pap a hívekkel együtt a tűz megfékezésén fáradozott. A pap legfőbb gondja az volt, hogy megmentse a tabernákulumban őrzött szentostyákat, de a nagy sietségben felborított egy szelencét, amelyen a betegek áldoztatására félretett kisostyák voltak. Az ostyák gurulni kezdtek a lángok között. Amikor végre sikerült eloltani a tűzet a megperzselt oltárkellékek között egy megbarnult, de éppen maradt oltárkendőre leltek, amelyben megtaláltak 6 darab kissé megbarnult és felkunkorodott elgurult ostyát. Az így megmenekült szentostyákat és az oltárkendőt ezüst dobozkába zárták és a vércseppes ampullával egy helyen őrzik azóta is. Amikor 33 évvel később a firenzei érsek megvizsgálta a szentostyákat, megállapíthatta, hogy állaguk nem változott, nem porladtak el. 1907-ben végzett újabb tudományos vizsgálatok hasonló eredményre jutottak.

Hát ilyen csodás helyen hallgattuk meg a misét Virágvasárnapon. Szerencsére mindenki számára gondoskodtak kellő mennyiségű olajágról, ezért egyet én is a kezembe vettem, amikor a pap megszentelte az tömeget, azóta is itt van az asztalomon. A mise egyébként a gyerekeknek szólt, sok apróság hallgatta a földön vagy lépcsőkön ülve az oltár előtt, és mivel a prédikációt elsősorban nekik szánta a pap, ezért roppant nagy nyelvtudásommal én is megértettem a lényeget. :) Ami még érdekes volt, hogy mindenki a kezébe kapta egy kis újság formájában a mise teljes szövegét kinyomtatva, imákkal, énekekkel együtt ahogyan következtek egymás után, és ebbe mélyedve követték buzgón a liturgiát.

A mise végével az én történetem is végetér, mert ezután már csak hazabuszoztam, egy kicsit eltévedve a visszaúton, mert nem ugyanarra megy visszafele a busz (közben buzgón szidva magamat, hogy magassarkú cipőt húztam az ünnep tiszteletére...), és a nap hátralevő részét már csak az előírt pihenéssel töltöttem. :)

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 2.

Úgy hallottam a hangodon ma, hogy kicsit mintha már jobban lennél. Csak így tovább, apránként, óvatosan, betartva az orvosi utasításokat, visszaszerzed még azt az erőt és lendületet, amivel a szobabiciklin pedáloztál még nem is olyan rég.

Én pedig addig is mesélek Neked tovább... :)

Ma elkészítettem én is az otthonról megszokott húsvéti reggeli menüt, a bizonyíték kedvéért le is fotóztam neked. Igaz, hogy a sonka nem az igazi, anyu által főzött, és az egyik tojás kicsit fura alakot öltött (lehet, hogy kisebb lángon kellett volna megfőzzem), de a kakaóval és a kaláccsal együtt (szerencsére tényleg kalács volt a "pane dolce" - édes kenyér) azért mégiscsak a vidám húsvéti reggeleket idézték fel bennem.

Egyébként fura módon az olaszok is főtt tojást esznek Húsvétkor reggelire, valamiféle sajtos tésztájú kenyérfélével, vörösborral és szalámival (a sonka szerintem nálunk jobb ötlet, a kakaó-vörösbor párosításnál inkább nem akarok véleményt nyilvánítani... :) ). A tojás természetesen a termékenységet, újjászületést szimbolizálja (bár szerintem ez főtt állapotában annyira nem igaz). Állítólag régen az olaszok is festettek tojást és azt ajándékozták egymásnak Húsvétkor. Manapság már csak csokitojást kapnak a kicsik, a tojásfestés teljesen kiment a divatból... úgy tűnik, ez az evolúciós folyamat iránya, bár remélem, hogy azért nálunk egy darabig még megmarad... nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a szalonnával fényesítés közben a pirostojás összeégeti az ember ujjait...

A főétel náluk is a bárány... ennyi hasonlóság láttán kezdek gyanakodni, hogy a végén még kiderül, hogy a magyarok igazából az olaszokkal voltak rokonok és nem a finnekkel. Csak tudnám, hogy akkor miért különbözik ennyire a nyelvünk... De lehet, hogy már akkor is a büszke makacsság érzése munkálkodott a magyarokban, és direkt más szavakat használtak ugyanannak a fogalomnak a megnevezésére. És emiatt a makacsság miatt kell fakuló román nyelvtudásomra apelláljak, ha meg akarom érteni ennek a pörgő nyelvű népnek a panaszait...

Egyébként pedig komoly félelmem, hogy jövőre elhervadok... ma ugyanis senki férfiember nem locsolt meg, még csak virtuálisan sem, mindenki el van foglalva a saját bajaival, örömeivel és egyéb kategóriákkal... Na jó, egy ajánlatot kaptam, hogy ha most itt lenne, akkor, de hát versike sehol... Úgyhogy biztos, ami biztos, lefekvéskor azért szórok egy kis parfümöt a hajamra, nehogy már ezen múljon a virulásom... Versikének pedig megteszi majd, amit Tőled tanultam: "Zúg a traktor, szánt az eke... " :) A folytatást gondolom mindenki tudja... :)

Pihenéssel teli napot kívánok Neked holnapra.

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 1.

Életem legszomorúbb Húsvétja ez az idei, mert apukám nagyon beteg lett és kórházba került. Elhatároztam, hogy ezentúl naponta írok neki egy bejegyzést, hogy felvidítsam, és kicsit elűzzem a borús gondolatait, mert minél hamarabb elhatározza, hogy meg akar gyógyulni, nem csupán magáért, hanem bátyóért, anyuért és értem is, annál hamarabb tudjuk majd megnézni együtt is az ebben a városban felhalmozott sok-sok szépséget.

A ma reggelem sírással kezdődött és csak az tartotta bennem a lelket, hogy anyu és a testvérem próbáltak nyugtatgatni (minden elismerésem az övék, amiért ebben a helyzetben nem vesztették el az önuralmukat és végig helytálltak, én orvos létemre közel álltam az összeomláshoz), ők győztek meg, hogy az egyedüli hasznos, amit tehetek az, hogy befejezem a sírást, elindulok, keresek egy szép templomot és megköszönöm a Jóistennek, hogy vigyázott apura éjjel és megkérem, hogy tegye ezt továbbra is. Mert szeretnénk még nagyon sok Húsvétot együtt tölteni vele.

Elindultam a Dómhoz, mert kinéztem az interneten, hogy 11 órától lesz ott valami ceremónia, amiből csak az Eukarisztia szót értettem, a többiről pedig feltételeztem, hogy az ünnepi mise része lehet. Hát nem pont így lett. 10:45-kor a térre érve hatalmas tömeg fogadott, meg sem lehetett közelíteni a dómot, rengeteg turista, talán kicsit kevesebb ősi firenzei, és mind a templom bejáratára szegezték a tekintetüket. Legalábbis azt hittem. Látni semmit sem lehetett, egy 3 éves kisfiú közvetített az apukája nyakából olaszul, abból értettem meg, hogy valami egyenruhába öltözött emberek, tollal a sapkájukon masíroznak a templom előtt. Pár perccel később hatalmas dörrenések rázták meg az épületeket, majd tüzijáték fényeit véltem tükröződni a szemközti ház ablakaiban... És ez az éktelen zörej, lövések és egyéb erős hangjelenségek, némi égbe szálló füsttel kísérve még kb 5x megismétlődtek.
(Helycsere után ennyit sikerült lefotózni.)


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 
Aztán csend lett, taps és elkezdett szétszéledni a tömeg. Eddigre már bezárták a Dóm főkapuját, ezért rájöttem, hogy ma itt mise nem lesz ebben az órában, de azért kicsit próbáltam közelebb menni, hátha mégis... és akkor láttam meg azt a fura építményt, amit mindenki nézett és fényképezett, hát a biztonság kedvéért lefotóztam én is.










Utána megpróbálkoztam még a Santa Maria Novella templommal is, hátha még sikerül ott elcsípnem egy ünnepi misét, de ott 10:30-tól kezdődött és még éppen tartott. Erről is lemaradtam. Eszembe jutott, hogy a közelben kell legyen még a Mindenszentek temploma is (Chiesa Ognisanti) és 12-ig még éppen odaérnék, ha sikerülne eligazodni a térképen...

Egyik útkereszteződésnél épp ellenkező irányba fordultam, mint kellett volna, így viszont hirtelen szemben találtam magam egy fehér ökrök által vont szekérrel, rajta pedig a Santa Maria del Fiore dómnál látott különös szerkezet. Az ökrök valami miatt megtorpantak tőlem 5 m-re, így volt időm elővenni a gépemet és lefényképezni őket (remélem nem én nyújtottam ennyire elrettentő látványt, bár biztos nem volt túl szívderítő a piros orrom és könnyes szemeim - mert a könnyek még folytatódtak útközben is).
A szekeret követve épp az Ognisanti templom bejáratáig értem, ott szenteltvizet osztogattak érdekes harangalakú tartályokban, rajta olaszul, hogy "Istennek Báránya, adj nekünk békét". Mivel 12-től kezdődött egy latin nyelvű ünnepi mise, bementem és leültem egy padba. Egy nagyon idős papbácsi prédikált, apácák énekeltek latinul, maga a prédikáció olasz nyelven volt. Jólesett, hogy legalább a Miatyánkat én is a hívekkel együtt tudtam mondani latinul, az olasz nyelvű megtanulása még folyamatban van.
A nap fénypontja volt, amikor hazafele bandukolva apuval is tudtam váltani pár szót, aránylag jó hangulatban volt, bár utólag kiderült, hogy azért a lelkiállapota ennél ténylegesen lényegesen borúsabb... Remélem apu, hogy mostanra már kicsit mosolyogsz is, hát még ha megtudod a durranások történetét...

Firenzében ugyanis van egy fura szokás (máshol Olaszországban ezzel nemigen találkozni, legalábbis egy olasz szakértő írása alapján), mégpedig Húsvét vasárnapján a robbanó (tüzes) kocsi menete (Scoppio del carro - egyébként ezt írta a Dóm órarendjében is, de én akkor még nem tudtam, hogy eszik, iszák, avagy imádkozzák). A Porto al Prato-tól egészen a Piazza del Duomo-ig tart, a szekéren egy hatalmas kosár található. A kosarat szállító kocsit egy csapat virágfüzérekkel feldíszített fehér ökör vontatja és egy sereg korabeli jelmezbe öltözött katona kíséri. Hát ez ugyebár stimmel azzal, amit én is észleltem, bár az értelmét továbbra sem látom, de majd még beleásom magam a háttérinformációkba.

Egy videót is feltettek erről a tubicára, innen tudtam meg én is, hogy hogyan is nézhet ki ez a ceremónia, ugyanis arról a helyről, ahol gyanútlanul megálltam, nagyjából semmit sem láttam.



Délután még egyszer kimozdultam itthonról, csatlakozott Jelena, a szerb származású kolléganő is, jót beszélgettünk (angolul). Eredetileg a Piazzale Michelangelo-n levő kilátóhoz szerettünk volna feljutni, de mivel az egész napos borús idő után a délutánra kitisztuló égbolt rengeteg embert csábított ki oda, ezért tettünk egy kört és végül a központban sétáltunk. Készítettem pár fotót az alkonyati Arno folyóról, ezekkel búcsúzom mára.

 

Gyógyulj meg, Apu!

Húsvéti üdvözlet

Nem volt kedvem keresgélni a neten, ezért készítettem egy képeslapot (az eper saját fotó, de sajnos hét közepén elfogyott... :) ). Kellemes Húsvéti Ünnepet mindannyiunknak és szeretteinknek!



Lustaság-önuralom : 1-0

A mai napra nem terveztem semmi időigényes feladatot, mivel a tézisfüzetemmel szerettem volna egy kicsit haladni.  Itt lóg az orrom előtt a feladatos listámon, 4. pont, ("tézisfüzetet elkészíteni"), az előző hármat már kihúztam és még utána is pár elemet a felsorolásból, ez itt egyedül középen kísért már napok óta...
De hát persze sikerül egy 10 órás alvással indulnom a napnak (ami egyébként nagyon jólesett..), majd reggeli, kávé, egy kis szocializálódás az otthon hagyottakkal és máris nekifogtamhattam volna, ha nem jut eszembe, hogy azért még jó lenne pár olasz nyelvleckét keresgélni a neten. Ez egyébként elsöprő sikerrel zárult, lassan annyi anyagom van a gépen, hogy már rég szenilis öreganyó leszek, és még mindig nyitogathatnám az új anyagokat... Találtam egy nagyon jó filmet a reneszánsz olasz festészetről is, úgyhogy a következő napokban egy órát (na jó, már csak háromnegyedet...) ezzel fogok tölteni. :) 3 hét után először természetesen pont ma kellett levest főznöm, sikerült találni az üzletben olyan zöldségkeveréket, amiben nem volt cukkini, mert az olaszok imádják a híres minestrone levesüket teletömködni vele, nálam viszont a zöldborsóval egy kategóriában mozog: ha kilátástalan, hogy valami más ételhez jussak belátható időn belül, akkor üsse kő, megeszem, de csak a létfenntartás ösztönétől vezérelve.
... aztán egyszer csak hirtelen lelassult Albinó (bár ennek az is lehet az oka, hogy kicsit sokat vártam el tőle tekintve előrehaladott korát és bőszen nyitogattam az ablakokat), úgyhogy 1 óra víruskeresés is zajlott, majd víruskeresés végefele megnyitottam a tézisemet és elkezdtem a 80 oldalból 20-ra lefaragni, szerintem nehezebb tevékenység, mint a fordítottját véghezvinni... Nem túl hosszas küzdelem után valahogy a blogomon kötöttem ki és máris a jelenben járunk és írom a bejegyzést... Na jó, egy cikket azért ma is olvastam, és már ki van nézve a következő holnapra, jóleső érzés, hogy mostanában ilyesmire is jut időm...

... már csak a 4. pontomat kellene valahogy megnyugtatóan letudjam és szép szabályos hullámos vonallal kihúzzam...

Első szerzeményem...

... amit ma reggel a várva várt ösztöndíjamból vásároltam. :) Anyu meggyőzött, hogy a kicsit, de drágábbat vegyem a klasszikus méretű, de olcsóbb helyett, mert "úgyis sokat fogok én még utazni a jövőben..."

... pedig én már épp megállapodni készültem volna valahol, de egy ilyen komoly befektetéssel a hátam mögött kénytelen leszek még sokat mászkálni, hogy legalább erkölcsileg megtérüljön... :)

... a kipróbálás egyelőre még várat magára, mert nemsokára indulnom kell a klinikára, ilyenkor szakrendel az egyik kedvenc doktornőm, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy láthassak, hallhassak ezt-azt.

... elvégre ezért vagyok most itt... :)

Húsvéti nagytakarítás...

... mivel idén hivatásosok végzik a takarítást a szobámban (ennek a bizonyos kollégiumnak egy nagyon pozitív vonása, bár azért a portörlés mindig megmarad nekem :) ), ezért elhatároztam, hogy az így megspórolt energiámat átstrukturálom és végre a számítógépemen teszek rendet. A korábban 2 számítógépen folytatott munka és a többszöri újratelepítések miatt a káosz egy diszkréten diplomatikus megfogalmazás azokra az állapotokra, amik Albinón uralkodnak. Csak a (mostanában) legfontosabb könyvtáraimban tudom, hogy mi hol van, de ha már a legfrissebb adatbázist kell elővarázsoljam, akkor bizony gondok vannak, kezdődhet a homlok- és agytekervény ráncolás, hogy hol és milyen néven keressem.

... remélhetőleg nem ezzel fog eltelni az egész hétvége, mert azért vannak még más terveim is, és nem mindegyik kapcsolódik a számítógéphez... :)

tanulság...

... avagy mit vigyünk, ha Firenzében első alkalommal mosni visszük a ruháinkat?

Na persze mindenki a ruhára, némi mosószerre és aki már nagyon jártas, talán még öblítőre is gondolhat, és persze a zsebben csörgedező 2-8 euróig terjedő aprópénzre...
Mint évek óta önellátó (hüm hüm és oá...), én is ezekre gondoltam, öblítőt leszámítva, mert inkább a mosószerre adok ki egy kis plussz pénzt és nem tanácstalankodok a mosógép felett, hogy akkor most melyiket hova öntsem. Csakhogy jó olasz szokás szerint a dolgok egy nemzetközi kollégiumban is csak olaszul vannak kiírva, ezért igencsak elkelt volna egy szótár is, amikor néztem az opciókat: 30 fok, ezt még értettem, de utána volt egy 40 fok non stiro és egy 40 fok freddo. 40 fokos elképzeléseim voltak a levitt ruhákkal kapcsolatban, csak épp nem tudtam, melyiket is szeressem. A freddo-t még értettem, bár most sem tudom, mi is a jelentése magában a mosás folyamatában... a non stiro alatt volt egy vastag fehér vonal is, hangzás alapján keverésre, centrifugálásra tippeltem, és mivel nagyon szerettem volna a ruháimat kicsavarva kiszedni a gépből és ott volt az a non szócska, ezért inkább a hűvösebb megoldást választottam...

Volt 35 percem a program lejártáig, ezért feljöttem a szobámba és kikerestem a szótárból a bűvös szót: stiro - vasalás. Azaz a "vasalni utáló emberek (mint pl én is) legjobb barátja" című opció a mosógépen... Mivel cseppet sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, és nem mellesleg nincs is itt vasalóm, mert azt már nem cipeltem magammal erre az útra (bevallom, eszembe sem jutott a csomagolásnál), ezért kicsit elsötétült az ábrázatom, amikor rájöttem a tévedésemre...

Ezt az olasz igét biztos egy életre megjegyzem... :)

Olasz konyha - kezdőknek

Első lecke: Ricottás spenótos tortellini olivabogyós paradicsomszósszal

Recept: Végy egy közepes méretű bevásárlószatyrot, az üresedő pénztárcádat és a vásárlási kedvezményre jogosító kártyádat és sétálj el a legközelebbi élelmiszerüzletbe. Ott vásárolj egy doboz ricottás spenótos tortellinit (ezentúl rövidítsük csak tortellininek, mert nagyon fárasztó leírni) és egy üveg olivabogyós paradicsomszószt (röv. paradicsomszósz).

Hazaérve tegyél oda vizet főni, majd a forrásban lévő (bugyborékoló) vízbe tedd bele a tortellinit (amennyit úgy érzel, hogy képes lennél együltödben megenni) és kereken 4 perc múlva kész a recept első része. Ennyi idő kell ugyanis, ameddig megfő a tészta/laska külső váz, az ízek összeérnek, satöbbi (és egyébként is 4 percet ír a dobozon is, olaszok készítették, ők már csak tudják... ).

Az utolsó lépés, hogy a leszűrt(!) tortellini tetejére ráöntöd a kívánt mennyiségű paradicsomszószt és máris kész a recept címében ígért étel.



Jó étvágyat! Bon appetit! :)

Remélem...

... hogy ma azokkal a Botticelli képekkel fogok álmodni, amiket az Uffiziben láttam... igaz ugyan, hogy két óra sorbanállás után, du. 3-kor jutottam be, és a 9-kor elfogyasztott reggeli gyomortömítő hatása akkorra már elillant (és persze ennivalót viszont most először nem vittem magammal), de a festmények hatása így sem maradt el... nem beszélve, hogy volt ott még pár Michelangelo, Leonardo da Vinci és Rembrandt alkotás, amiket szintén kár lett volna kihagyni a lassan haladó sor miatt.
... persze ha nem lett volna mindez ingyen, akkor lehet, hogy hamarabb bejutottam volna...

... na de végülis jól volt ez így- is... :)

Végezetül pedig linkek néhány ma látott képre - a teljesség igénye nélkül (mivel fotózni nem szabad az Uffiziben sem és még ha lehetett volna is, a fényképezőgép memóriakártyát történetesen a kollégiumban felejtettem, így a Szent Márk kolostor kerengőjében készített 3 fotó után megtelt a gép belső memóriája...):

Vénusz születése (Botticelli)
Tavasz (Botticelli)
Madonna és Jézus az 5 angyallal (Botticelli)
Angyali üdvözlet (Botticelli)
A Szent Család (Michelangelo)

... olyan könnyű hozzászokni...

... a blogírás kerüléséhez. Ez mindig olyankor következik be, amikor szeretnék egy részletes élménybeszámolót írni, képekkel, némi tudományos háttérdokumentálódással, csak épp nem találok rá időt, hogy becsületesen, a magam által támasztott követelményeket teljesítve létrehozzam... és így szépen csendben elmarad az írás és az emlékek-élmények a felejtés homályába vesznek...

... holnap az Uffizi képtárat célozom meg reggel, délutánra valami könnyed program, talán a Belvedere erődítmény (Forte di Belvedere) lesz tervezve, ha szép idő lesz... az utóbbi napokban ugyanis felhős az ég, időnként kicsit szemerkél és lehűlt az idő, ennek megfelelően (és nemcsak emiatt) a hangulatom is eléggé borús...

... ha megint kisüt a nap, talán feltöltődnek a napelemeim és lesz elég energiám nekiveselkedni a beszámolóírásnak...

... de ha nem....

... arrabiata nap, penne nélkül...

... az arrabiata olaszul ugyanis dühöst/haragost jelent...

... a tegnap éjszakai vírusírtás után (mivel este 11-kor egyszer csak minden mozilla ablakot blokkolt a vírus (ideg)ölőm, és talált is 250 gyanús file-t, amit egy gondos mozdulattal töröltem is éjjel 1-kor, ma reggel arra ébredtem, hogy nem tudok csatlakozni az internethálózathoz...

... "kapkod fűhöz, fához", csak épp szaladni nem tudtam minimum 1200 km-es körzetben sehova hirtelen a probléma megoldása céljából, úgyhogy addig bütyköltem a gépemet, ameddig szinte elkéstem a klinikáról. Szerencsére a lakótársam, akivel egy nyelvet beszélünk, felébredt és meg tudtam kérni, hogy nézze meg, hogy ő tud-e csatlakozni, vagy a hiba tényleg az én készülékemben van. Hálistennek nem tudott, úgyhogy kissé megnyugodva lódultam neki a reggeli rövidtávgyaloglásnak. Nagy hajrá, 34 percre javított idő és csuromvizes póló eredményeként végül sikerült időben odaérni.

... a klinikán kb 10 perc után az volt az érzésem, hogy én vagyok az a bizonyos ötödik kerék, amit sehogy sem tudnak sehova sem elpakolni, csak lábalatt vagyok, és a levegővel rokon a konzisztenciám, csak épp nem teljesen színtelen, mert ha nagyon odafigyelnek, akkor látszom... nyilván a reggeli kissé zaklatott lelkiállapot után a paranojám is enyhén fellángolt, de tény, hogy nem éreztem magam túl jól a bőrömben, zavart a tétlenség és egy idő után az is, ahogy végtelen nyugalommal nézegetnek 1-1,5 órája egy beteget, pedig már 2 órát csúsztak így is. Eddig ez a nap telt a legkeservesebben, pedig rendszerint az első napnál szokott tetőzni ez az érzés, utána szépen lassan lineárisan csökkenő tendenciát mutat...
... amikor végre éhesen hazaértem, egy darabig még tervbe volt véve, hogy bemegyek a Dóm múzeumba, hogy legyen valami szép is a napban, de végül számítógépet kezdtem bütykölni, vírusírtót csitítottam, mozillát telepítettem újra, és lám, most működik a gép - ameddig ő is úgy gondolja... :) Az első sikerélményem ma a mosás volt, sikeresen vettem fel a küzdelmet első alkalommal a lenti mosógéppel, 2 euróért egész szépen kimosta a ruháimat... kár, hogy nincs olyan opció, hogy további két euróért ki is teregeti, így rám maradt ez a szívet melengető feladat.

... közben beszélgettem a szüleimmel kicsit, próbálták csillapítani a világfájdalmamat, de ilyenkor a sebzett állat (köhömm, bogár) még a segítő kézbe is belemar (bocs apu így utólag is).

... végül este egy email a hátrahagyott munkahelyemről megint felborzolta az amúgy már megnyugodott kedélyemet, úgy tűnik, nem sok minden változik azzal, hogy most épp más országban tanulok, csak a házak és fák mások, az interperszonális munkahelyi szálak még mindig stabilan feszülnek.

... még szerencse, hogy már csak 2 óra van ebből a napból... a szerdákat valahogy mindig is jobban szeretettem, mint a keddeket...

mai jelenet

... tűző napsütés, a San Lorenzo melletti kirakodóvásár zsivaja, frissen megmunkált bőr szaga a levegőben, rengeteg turista, és én, aki próbálok átjutni minél gyorsabban a tömegen, hogy megtaláljam a Szépművészeti Akadémiát.
... az egyik standnál egy férfi szólt utánam angolul, hogy elhagytam valamit és távolabb a földre mutatott.. Mivel ez örök félelmem (és nem először történne meg velem...), ezért megtorpantam, tettem néhány lépést visszafele és hitetlenkedő arckifejezéssel néztem az üres földre, mire megjegyezte, hogy "elvesztetted... a szívemet...". Na erre persze elpirultam szégyenemben, hogy jól rászedtek, és ismét nekilódultam, amikor még hallottam a hátam mögött a pasit, amint mondja, hogy még egy kérdést akar feltenni: honnan vagyok? Oroszországból? Meg sem fordultam, csak a fejemet ráztam meg ahogy mentem előre. Lengyelország? Ukrajna...?

Hát... a beszédemet most nem hallhatta (Amerikában is ezeket sorolták fel kb., de akkor az eltérő akcentus miatt), maradt tehát a külső megjelenés... csak azt nem tudom, hogy ezt most akkor sértésnek, vagy bóknak vegyem...

Kicsi székely Mózsi és az átmeneti múzeumofília

Ma kezdődött Firenzében a XIII. alkalommal megrendezett "A kultúra hete" (Settimana della cultura), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy április 9-17 között ingyen látogathatóak a múzeumok (a Google ezt így örökítette meg). Ugyan jónéhányat már korábbi látogatásaim során kipipáltam, de akkoriban az időhiány miatt maradt némi hiányérzetem 1-1 múzeummal szemben. Így volt ez eddig a Pitti palotával és Boboli kerttel is (Palazzo Pitti és Giardino di Boboli), ezért mivel ma egyébként is verőfényes napsütést jósoltak, úgy döntöttem, hogy ezt a napot erre a két látványosságra szánom. Ha jól emlékszem, első firenzei látogatásom során kerek 2 órám volt a kettőre együtt és emlékeimben csak pár felvillanó festmény és a reggeli párás-ködös kert képe rémlik fel a rohanás nyomasztó érzésével társulva.
Hát ma kiélveztem a korlátlan idő érzését, 10:30-kor indultam el a szállásomról és 3 órás múzeumlátogatás után 5:30-ig a kertben sétálgattam (a Pitti palotából nyílik a Boboli kert, ezért gyakorlatilag a két helyszín megegyezik). Képeket is készítettem, ezekből párat majd ide is felteszek valamikor egy rövidke élménybeszámoló keretében, amikor kicsit kevésbé leszek álmos és az internet is jobban megy.:) Ki kell pihenjem magam holnapra, mert legalább 4 apróbb múzeumot/templomot tűztem ki feladatként, amennyi sikerül, annyinak fogok örülni. :) Szerencsére még jövő hétre is be tudok osztani ezt-azt... ;)

szinte hétvége :)

... ma már nagyon érződött a közelgő hétvége, legalábbis a lelkesedésemben, reggel 10 előtt kicsivel ébredtem és nagyon gondolkoztam, hogy bemenjek-e dolgozni (érdekes érzés, hogy ez a gondolat akár fel is merülhet bennem, na de ilyen az idegenlégiós élet, nem számítanak rám, nélkülem is eldöcög a szekér - sőt :) ).
... végül aztán győzött a lelkiismeret és a tanulni akarás, ezért elsétáltam a klinikára, ma is a szerbiai származású doktornő mellett fejlesztettem a hallás utáni nyelvértésemet. Ma egy érdekes röntgenen kívül nemigen volt semmi nevezetes, viszont két beteg között megtudtam, hogy azért az itteni klinikákon sem fenékig tejfel az élet, és amit én az első napokban tapasztaltam, az csak egy szépen megrajzolt délibáb. A szakrendelésen dolgozó dokik közül csak egy van alkalmazva hivatalosan, a többiek önkéntesként dolgoznak, vagy valamilyen ösztöndíjjal... és egy stabil állásra nem túl biztatóak a kilátások... És ha mondjuk valaki nem EU-s ország tagja, mint jelen esetben akivel beszéltem, hiába az itt megszerzett orvosi diploma és az országban eltöltött 12 év, nem pályázhat meg állást a "public health"-ben... ha jól értelmezem, akkor közalkalmazottként, kórházban. Szóval itt is akadnak fura dolgok bőven...

Hát akkor itt a mese vége mára, szerbusztok gyerekek, én pedig megyek olvasni a saját mesémet, ezúttal a Pitti palotáról és a Boboli kertről, ahol a holnapi napot tervezem eltölteni. :)

Kicsi székely Mózsi és egy unalmas bejegyzés...

... kedves Olvasóim, most egy unalmas bejegyzés következik egy napról, amikor nem történt semmi igazán különleges. Egyesek inszisztálására azonban kénytelen vagyok ezt a napot is megénekelni, hogy ilyen jellegű írás is legyen majd a később egyre gyérülő bejegyzések között... :) (csak szólok előre, elkezdem felkészíteni a társaságot :) )
... ma ugyebár megint reggel indultam dolgozni, útközben az egyenes, átjárómentes szakaszokon már előkerült a zenekütyü, olasz nyelvleckét hallgattam, miközben a reggeli még meglehetősen hűvös időben loholtam a Klinika fele. Egyelőre még felhősek a reggelek, kell a kabát, délutánra viszont kiderül az ég, ragyogó kékké válik egy-két bárányfelhővel megtűzdelve és hétágra süt a nap, szóval igazán szemet gyönyörködtető, kabátot leparancsoló és szeplőket előhozó látvány... :) A szakrendelésre a mai napra kb. 10 beteg volt beírva, 2 első megjelenés és a többi kontrollos. Neki is fogott a felettesem lelkesen dolgozni, közben átküldött egy másik vizsgálóhelységbe egy bizonyos vizsgálati módszert elsajátítani. Mire meguntam, belefáradtam és visszatértem kb. 40 perc múlva, még mindig ugyanazzal a beteggel foglalkozott. Tetőtől talpig ki lesz vizsgálva, az már bizonyos.:) Kíváncsi vagyok, hogy találkozom-e még ezzel a beteggel, és ha igen, mi sül ki vele kapcsolatban, eléggé össze-vissza panaszai voltak, és egyik megfoghatatlanabb a másiknál... A második beteg igazán érdekes volt, meglehetősen ritka betegségtársulásokkal érkezett, ő egyik kitűnő példája annak, hogy mennyire sok ponton érintkezünk más szakágakkal - és hogy ezeket is egy adott szintig tudni kell menedzselni. 1,5 óra után a beteg felkerült osztályra, mert a kezelése nemigen tűr halasztást, igyekszem majd vetni rá egy pillantást mielőtt kiengedik. A két beteg vizsgálata közben gyorsan eltelt az idő, 12-kor még csak az ő sorsuk volt elrendezve. Szerencsére a frissen egyetemet végzett kollégák és 1-2 szakorvos csak úgy spontán, morgás nélkül elvitték egy kivételével a többi érkező beteg papírjait és megvizsgálták őket, így senkinek nem kellett sokat várni és 13:30-kor elfogyott az utolsó beteg is. :) Ezt a terhelést tényleg idegösszeroppanás nélkül ki lehet bírni, csak mondjuk ehhez kb. kétszer annyi személyzet kell, mint ami az általam ismert és próbált egészségügyi rendszerekben van.
Egyébként egy további eltérés az olasz egészségügyben az, hogy az ambulancia mellett van egy ún. "day hospital" (napközbeni/1 napos kórház), ahova a betegek a több napos/1-2 hetes infúzós kúrákra bejárnak és minden este a finom otthoni vacsora után a saját ágyikójukban pihenik ki a napot. Ezért a klasszikus kórházi osztályon sokkal kevesebb ágy van és oda a tényleg kórházi megfigyelést, ellátást és kivizsgálást igénylő betegeket veszik csak fel.

... hát így telt a mai napom, a délutáni szunyókálást és estére készített (és megevett) hatalmas adag salátát nem részletezem, próbáljátok meg elképzelni. ;)
... holnap délután ismét általános ambulancia, és máris itt a hétvége, amikor végre belevethetem magam a múzeumlátogatásokba, a fényképezőgépemben mindkét adag elemet már fel is töltöttem.

... már csak a nézelődési sorrendet kell megtervezzem úgy, hogy a Boboli kertbe lehetőleg kora délután érkezzek. :)

Kicsi székely Mózsi, a bennszülött toszkán lakos...

... már legalább 5 napja itt vagyok, és ebből már a 2. munkanapomat töltöttem el ma... mintha már egy örökkévalóság óta rónám a 3 km-es utat a klinikáig és vissza (remélem hamarosan meglátszik rajtam, és most nem a farmer gyorsabb kopására és poros cipőkre gondolok... ), és már látásból ismerem a sarkon csecsebecséket áruló néger fickókat.
... ma egyébként csak délután mentem dolgozni, mert délelőtt nem volt szakrendelés. A klinikán az orvosok egyik része az osztályon dolgozik, a másik része csak a szakrendelésen. Ez utóbbinál a héten 3 nap délután, 2 nap pedig délelőtt folyik a betegellátás. Szerintem így több idő juthat mindkét csoport számára a kutatásra, meg is látszik a klinikán, csak úgy ontják a cikkeket az itt dolgozók. Ma tehát akár délig is alhattam volna a szakrendelés miatt, ha nem pont ez a nap lenne az a szerencsés kiválasztott, amikor hetente egyszer a kollégiumi szobát két középkorú mosolygós kínai tündérke kitakarítja. Először a tanulószobába akartam előlük menekülni, majd végül kitelepedtem az erkélyre egy olasz nyelvkönyvvel a kezemben, nem volt túl jó ötlet így utólag, mert jól megfagytam (reggel még hűvös van az északi fekvésű részeken és legalább 20-25 percet takarították a helységeket)... tény, hogy szép munkát végeztek, de legközelebb mégiscsak a tanulót választom... :)
... a klinikán ma egy szerb származású, de az egyetemet már itt végzett fiatal, határozott fellépésű doktornő mellett üldögéltem és az erkélyen tanult szavakból pár máris visszaköszönt (sajnos a fejezet elején döntően fogászattal kapcsolatos szavak voltak, ezért lehet, hogy jobban jártam volna, ha a fejezet végéről indítok...). 4 órán keresztül hallgattam ismét az olasz csivitelést, egyébként karakterre nagyjából a magyarországi betegekhez hasonlítanak, csak általában még gyorsabban pereg a nyelvük.:)
... nem is jön, hogy megmukkanjak olaszul, mert mindenki, akinek kicsit is nem olaszos a neve, folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, míg én... igaz, hogy még csak most fogtam neki ténylegesen tanulni és a jelen idő ragozásáig még nem jutottam el a könyvben (a múlt időkről ne is beszéljünk, de úgyis megfogadtam, hogy ezentúl csak a jelennel és a jövővel foglalkozom, tehát lehet, hogy nem is pazarolok energiát a többi igeidőre... :) ).
... most viszont lassan ideje lefeküdni, mert holnap megint délelőttös nap következik, relatíve koránkeléssel.

Arrivederci a tutti! :)

Kicsi székely Mózsi első nap a toszkán szakrendelésen

Ma reggel egy 35 perces erőltetett menettel indítottam, a tegnap délutáni 3,5 órás városnéző sétám után a mai trappolás nem akart sehogy sem beolajozódni, elég keservesen nyiszorogtak az ízületeim. Szerencsére 8:55-re odaértem, de mint utólag kiderült, kár volt a nagy sietség, bár ott volt a felettesem is időben, de 9:30-ig még egyéb dolgokról esett szó. Kb. 12 beteg volt beírva erre a napra, mindenkire félóra számítva (sok országban édes álom ennyi időt hivatalosan is egy betegnek szentelni), minden doki, nővér és beteg nyugodt és mosolygós volt, senki sem rohant semerre, számomra kicsit szürreális volt az egész. :)
Persze a beteggel való kommunikáció és adminisztráció olasz nyelven zajlott, a nekem magyarázgatás az esetek 80%-ban elmaradt (nem is bánom, mert nem akartam feltartani a rendelést), úgyhogy rengeteget füleltem, próbáltam kiköbözni a papírokból, hogy kivel épp mi van, a lényeget úgy érzem nagyjából sikerült kiszűrni.
Ami a nagy különbség az általan ismert rendszerek és az itteni között az, hogy látszik, hogy itt van pénz az egészségügyben, nem spórolnak mindennel. Amire mi mellkas röntgent kérünk első körben, arra ők egyből CT-vel indítanak; évente rutinszerűen megkérnek olyan teljes panel laborokat a betegeknek, amikből Romániában 4 paraméter szérumszintjének a meghatározása (és akkor még nem is beszéltünk a maradék 15 paraméterről) 200 lejbe kerül és a beteg kell kifizesse... és ezzel még csak egy betegséget tudok esetleg kizárni... Teljesen szokatlan ez a nagyvonalúság, Magyarországon is azért sok mindent többször megfontol az ember, mielőtt előjegyezteti rá a beteget. A laborok ott viszont már ingyen vannak a beteg számára. Van még hova fejlődni mindkét országnak, bár azért ami itt van, azt is kicsit túlzásnak érzem...

Nem láttam viszont egységes számítógépes rendszert, amiben követni lehetne a betegek korábbi osztályos vagy ambuláns megjelenéseit. Minden ambuláns lap újonnan megnyitott word file-ban keletkezik, és nem fordítanak túl nagy gondot ezeknek az elmentésére, legalábbis a mai nap tapasztalatai alapján. Lehet, hogy ez az osztályokon másképp van, ott még nem láttam a működési rendet.

Megismerkedtem két orosz lánnyal is, az egyikből, aki a kommunikatívabbnak bizonyult, kiszedtem, hogy olasz férfihez ment feleségül, így ragadt Olaszországban, és bár Oroszországban elvégezte az orvosit, de itt nem ismerik el a diplomáját és a honosításhoz újra kell vizsgázzon bizonyos dolgokból. Ismerős helyzet, csak épp én szerencsés emberkeként megúsztam. Mindkét lány egyébként irigylésre méltóan jól beszél olaszul, talán valamikor megkérdezem tőlük, nekik hány hónapjukba telt ezt a szintet elérni... :) Be kell vezessek napi 2 óra nyelvtanulást, ha lassanként bele akarom vetni magam a gyakorlatba, mert jó lenne a csendes szemlélődő szerepét felváltani valami aktívan tevékenykedőével... Hiányérzetem kezd lenni és valami csendes balsejtelmem, hogy meglesz még a böjtje ennek a rengeteg nézelődésnek... Bár lehet, hogy ez majd a lazaság elsajátításával teljesen megszűnik... :)

Kicsi székely Mózsi és a toszkán álomutazás - első nap az ovodában

Tegnap este 11-kor lefeküdtem, hogy ma frissen és üdén libbenjek be a Klinikára 8-kor. Éjszaka persze többször felriadtam attól félve, hogy elalszom, végül 6:30-kor kikászálódtam, reggeliztem és kávét is ittam, szóval útra készen álltam, amikor még egyszer gyorsan megnéztem az emailjeimet, hogy kiderüljön, este 11:47-kor új főnököm megírta emailben, hogy csak 9:30-ra jöjjek. Fehér ing, fekete kosztümnadrág le, zöld pizsama vissza és megpróbáltam még félórát aludni - persze mire kicsit kisimultak volna összegubancolódott idegeim és elaludtam volna, 8-kor megint szólt az óra.
35 perc alatt végigszáguldottam az úton, menetközben többször döbbenten figyeltem az őrületesen közlekedő olaszokat, úgy a gyalogosokat, mint a biciklistákat, robogókat és autókat.... A buszokról nem is beszélve... Az már biztos, hogy itt nem fogom használni a zenekütyümet a reggeli munkába menet során, mert mindennap külön küzdelmet kell majd folytatni gyalogosként az életben maradásért. Nemcsak a zebrán, a járdán is...!

Amikor beértem a klinikára, kb. 10 perc múlva megérkezett az egyébként nagyon kedves titkárnő, aki persze nem tudatosította, hogy amit március közepén írtam (hogy április 4.-én kezdek), azt komolyan is gondoltam. Mint kiderült, a két főnököm által megbeszélt munkatervemről sem neki nincs fogalma, sem nagy valószínűséggel annak a doktornőnek, aki mellé az idő legnagyobb részében be leszek osztva... Semmi gond, kezdem megszokni már, hogy az olyan apróságok, mint az önérzetem és lelki nyugalmam, ilyen magas körökben már cseppet sem számítanak... Végül kb. 10:30-ig figyeltem a titkárnőt munka közben, ismerős szavakat próbáltam kihámozni a telefonbeszélgetéseiből, elhatároztam, hogy nekiveselkedek az olasztanulásnak, mert lehet, hogy hamarabb fogok én megtanulni olaszul, mint a környezetem angolul...
Végül fél óra cikk olvasgatás után megérkezett az új főnököm, nem érzékeltem részéről kitörő lelkesedést, hogy ott láthat, ezért próbáltam még kisebbre összehúzni magam, mint amekkora vagyok. Kb 1,5 perc alatt elintézte a sorsomat, beosztott egy nagyon aranyos doktornő mellé az ambulanciára holnaptól egy hétre, aztán hétfőn újratárgyaljuk, hogy mihez kezdjek a klinikán. És persze ezalatt a rengeteg idő alatt még azt is kiszúrta, hogy Romániában születtem. Már második ember, aki 48 óra leforgása alatt ezt megjegyzi. És már másodszorra próbálom elmagyarázni, hogy mi az a magyar nemzetiség, mert itt románnak titulálva lenni (amikor lépten nyomon ismerős nyelven beszélő kéregetőkbe botlik az ember - első firenzei élményem is ez volt szombaton a városba érkezéskor...) nem túl szerencsés dolog. Megint kezdődik elölről az egész... Vajon hova kellene menni, hogy emiatt ne kelljen az ember magyarázkodjon?

A másik bosszantó dolog, hogy nem értem, miért kell folyton újra megkérdezni, hogy miért jöttem és mit akarok csinálni itt, amikor elvileg kb. 10x megbeszélte ezt telefonon sorsom aktuálisan két fő irányítója (na jó, a legfőbb szerintem ebből a hercehurcából most épp ki akar maradni és valahonnan a felhők fölül magában kuncogva figyeli, mennyire meg vagyok szeppenve).

Na mindegy, megpróbálom követni az egyik litván lány tanácsát, aki korábban egy hasonló programban vett részt ugyanezen a klinikán. Szerinte egyetlen dolgot kell szem előtt tartani az itt tartózkodás során, éspedig: RELAX!!!

... úgyhogy ma délután nagy lazán bemegyek a központba és keresek magamnak valami ingyen térképet a főbb látványosságokról - ugyanis április 9-17 között ingyen látogathatóak lesznek valamilyen kulturális napok miatt. :) Végülis üsse kő, valahogy csak el fogom itt tölteni itt az időt... :)

Firenzei első nap - másnap

Tegnap a hosszú éjszakai utazástól, a 2 km-es szakaszon való málhásszamár konfigurációtól, a két részletben történő bevásárlástól (a mindennapi kávé problematikájának megoldása valahogy kimaradt első körben, márpedig ez nálam létfontosságú), és a kicsomagolástól annyira elfáradtam, hogy inkább mára halasztottam az új helyszínről való bejelentkezést.:)

A második bevásárlás során készítettem a fotót az egyetemi kollégiumról, ahol nagy valószínűséggel a következő 6 hónapomat töltöm - legalábbis az alvás részét. Kártyás beléptető rendszer, kamerák, kétszobás lakások, ahol szobánként 2 emberke lakik, felszerelt konyha és fürdő- szóval meg vagyok elégedve, bár vissza kell szokjak a zuhanyzásra várakozáshoz. :) Egyelőre szobatársam nincs, de ha a megüresedett helyre valaki érkezik, akkor a szomszédos szobában lakó székely leányzó jön át hozzám lakni. Kicsi a világ, vagy legalábbis a székelyek sokat mozognak benne. :) Ő már egy hónapja itt van, úgyhogy tőle gyűjtöm a hasznos információkat az itteni létről, kajavásárlási lehetőségekről, stb. Az ő szobatársa egy kínai lány, aki angolul nem, olaszul is csak "un po"-t beszél (amikor tegnap én is ezt mondtam az egyik olasznak a regisztrációnál, akkor rögtön átváltott olaszra és olyan szóáradatot kaptam a nyakamba, hogy csak álltam és néztem - én tényleg nem szerénykedésből mondtam, hogy csak kicsit beszélek - azt is inkább csak összefüggéstelen szavak formájában... :) ).

Egyébként itt dúl a tavasz, tegnap délután rövidujjúban mászkáltam, ma azért kicsit takaréklángon ég a napsütés és felhős az idő, de ezt is szeretem, csak szél ne fújjon. Reggeli után elindulok megkeresni a klinikát, elvileg fél órára van innen gyalog, fel kell derítsem a terepet, mielőtt holnap reggel nekivágok az első munkanapomnak. Máris görcsbe rándult a gyomrom, a szokásos új hely előtti idegesség, amit a helyismeret hiányán kívül még megtetéz, hogy nem beszélek olaszul...

Remélem pár héten belül már én is olasz lazasággal járkálok ebben az amúgy tényleg csodálatos városban...  a munkahelyre is...

A szoba sarkait első este elfelejtettem megszámolni, de ha valami csoda folytán még elfogadják odafenn a reggeli számlálást és kívánságot, akkor azt kívánom, hogy szakmailag és lelkileg is nagyon megérje majd ez a 6 hónap. Remélem valaki odafenn is olvassa a blogomat...

buszos jelenet...

... középkorú, valahonnan ismerős arcú hölgy ült a buszon, és amikor véletlenül összeakadt a tekintetünk, odaintett magához és mindenki előtt hangosan megszólalt: "csak el szerettem volna mondani, hogy meghalt édesapám, doktornő"... és könnybe lábadt szemmel meredten kibámult az ablakon...
... csak akkor nézett vissza rám könnyes szemmel, félmosollyal, amikor megérintettem a vállát és részvétet kívánva mondtam, hogy én itt most a kórháznál le kell szálljak...

... azóta sem tudom hova tenni, ki lehetett, mikor és hol találkozhattunk... és hogy vajon ki lehetett az édesapja...

... és ez elég kellemetlenbe hajló fura érzés...

mozgalom 4. nap

... közben rájöttem, hogy ez egy teljesen jó fogyókúra is számomra, 1 kg-ot fogytam, amióta rászántam magam, hogy rendszeresen egyek. :) Igaz ugyan, hogy lassan napi 2 evésnél tartok emiatt, mert nem engedi a lelkiismeret, hogy fornettivel rövidre zárjam a problémákat, na de valójában még 2-3 kilót könnyű szívvel útnak engednék, hogy végre megint rámjöjjön a kosztüm, amiben ífjú lánykoromban az egyetemről elballagtam...

... ma egyébként kiolvasztottam a hűtőt, úgyhogy ami elfogyott, az engem gyarapít, ami maradt, az a kuka állományát. Szerencsére csak fél Etiópiának lett volna elég 1 hétre, nem egy egész afrikai országnak... ez némileg enyhíti a lelkiismeret furdalásomat...

Mai menü:
Reggeli: kávé + 1 epres joghurt (valamikor délben, mert rengeteg elintéznivalóm volt)
Ebéd: juhtúrós tojásrántotta + 1 zsemle + némi karamellás jégkrém :)
Vacsora: rántott sajt lesz, ha végre rászánom magam, hogy megsüssem (a bejegyzés időpontját inkább ne nézzétek, vacsorázni elvileg egész reggelig lehet, nem...?)

mozgalom 3. nap

... egy vallomással kell kezdjem, ma bűnbe estem, ugyanis délelőtt elmentem farmert vásárolni és addig bóklásztam, ameddig dél körül kénytelen voltam egy péksüteményt vásárolni reggelire, mert már kezdtem elgyengülni a negatív cukorszint miatt...

... egyébként ebben a menüzésben az a jó, hogy mivel nem vásárolhatom meg készen az ennivalót, ezért időnként inkább elfelejtek vacsorázni, minthogy nekifogjak még valamit tevékenykedni a konyhában... :) Így járt a tegnapi vacsora is... :)

Mai menü:
Reggeli: kávé + csirkemájas párna (ama bizonyos feketepont... :) )
Ebéd: juhtúrós masnik (farfarelli vagy mi a szösz a neve ennek a típusú laskának/tésztának) + savanyú uborka
Vacsora: 1 epres joghurt + 1-2 db rántott sajt zsemlével

Mio hűtő :)

... Betondnak, hogy lássa, mekkorka hűtőben próbálok elférni...

... előtérben pedig egy csokor virág, amit búcsúzóul kaptam...

mozgalom folyt.

... ugyan senki sem szánt meg valami lélegzetelállító recepttel (ami 10 percbe beleférjen), de enni muszáj, főleg egy ilyen nap után, amikor eljártam a leszámolási táncot az egyetemmel (kivéve az utolsó 2 felvonást, amire már csak szerdán kerülhet sor a nyitvatartási programok tökéletes inkompatibilitása miatt), kb 2 órát buszoztam és összesen max. 15 percet tölthettem a különböző irodákban. Voltam még az APEH-nél és a mobilszolgáltatómnál (ez utóbbi kettő kb. másfél órámba telt), vége az előfizetéses átmeneti felnőttes időszakomnak, ismét feltöltő kártyás lettem... igazi egyetemi évek hangulat... :)

Tehát akkor a mai menü:
Reggeli: 1 epres joghurt + 1 kávé + 3 db tegnapi túrósgombóc (ez tartott ki du 4-ig, kicsit szédelegtem már az APEH-nél)
Ebéd: sajtos pulykamell + halrudacskák lerben/sütőben kisütve + 2 friss zsemle
Vacsora: juhtúrós laska/tészta - lesz, ha kiveszem a fagyasztóból és megteszi azt a szívességet, hogy kiolvad időben :)

Most pedig megyek és főzök egy kávét, mielőtt visszatérek a fürdőbe folytatni a vízkő elleni küzdelmet - egyelőre még ő áll nyerésre...

mozgalmi feladat :)

Sz. adta az ötletet, hogy kérjek Tőletek tanácsot, mit készítsek a maradék hűtőben található alapanyagaimból. Kinyitottam hát és szorgalmasan lejegyzeteltem (félig szinte leolvasztva a hűtőt), hogy mi minden lakozik jelenleg benne.

Március 27.-i állás:

• tej
• bor (de meggyes, úh főzéshez inkább nem használnám :) )
• Erős Pista :)
• sajt
• baracklekvár
• barack kompót
• vágott vegyes savanyúság
• zakuszka
• tojás (5-6 db)
• margarin
• vaj
• zöldfűszeres vajkrém
• mexikói melegszendvicskrém
• kecsap
• majonéz
• mustár
• 1 db halkonzerv (olajos - mintha tonhal lenne...)
• panírozott halrudacskák (5 db)
• halfilé (pangasius)
• panírozott sajttal töltött pulykamell (mirelit)
• panírozott trapista sajt (mirelit)
• 20 dkg darálthús (röfi)
• juhtúró

A lista alapján ötleteket várok, bár a mirelitekre már van tervem... :) Ha ebből sikerül még valami használhatót kisütni (esetleg főzni).... :)

A legjobb recept beküldőjének küldök egy igazi olasz cappuccino fotót Firenzéből (ha odaérek és ráérek). :)

"Kieszem a hűtőt" mozgalom

Háttér: kb. 3 nap múlva kihúzom a hűtőt, utoljára még szépen alaposan kisikálom és kiürítem az összes rekeszt, beleértve a fagyasztót is (miért is menjen 6 hónapig üresjáraton, védjük a környezetet... :) ). Viszont rájöttem, hogy tele van mindenféle földi jóval, amit gyűjtögetési szenvedélyemben (és az akcióknak ellenállni képtelen emberi mivoltom miatt) felhalmoztam az utóbbi időben. Ezért elhatároztam, hogy mostantól fogva csak ásványvizet és legfennebb zsemlét vásárolok az üzletben, és a napi menüt úgy tervezem meg, hogy szépen lassan kifogyjon minden a hűtőből, mire eljön a "nagy áramtalanítás" ideje. Mától fogva egy-egy bejegyzés érkezik majd erről az akcióról. :) Túl komplikált recepteket ne várjatok, a hangsúly a mirelit ételek felolvasztásán és elkészítésén lesz. :) Ami megmarad, az sajnos a szemétben fog landolni, úgyhogy szorítsatok, hogy jó étvágyam most se hagyjon cserben (nem mintha eddig bármikor ez megtörtént volna... )

Mai napi menü:
Reggeli: 1 db epres joghurt + kávé
Ebéd: otthonról hozott rántott csirkecubók + párolt zöldség egy leheletnyi vajjal.
Desszert: karamellás fagyi
Vacsora: túrós gombóc baracklekvárral

... most pedig folytatom a nagytakarítást.... ezt inkább nem fogom részletezni. :)

lefagyott...

... a gépem, ezáltal eldőlt, hogy csak egy esetet mutatok be és nem a teljes palettát. Nem szeretek kétszer dolgozni (pedig meglehetősen gyakran oda jutok) ...
... amint azt Z megjegyezte, 1 esetért is annyit fizetnek, mint többért (vagyis semmit - szerk. megj.)

... úgyhogy folytathatom a következő feladattal a listán, van máááásik... :)

tanulság

Mai napi közmondás adaptációnk:
Addig jár az ember a szkájpra szabadság alatt, ameddig begyűjt 1-2 határidős feladatot a főnökétől (amit mellesleg egész jól elsunnyoghatott volna, ugyanis korábban már megkapta, csak elfelejtették számon kérni rajta...)...

... most egy darabig megint ne keressetek szkájpon...

...édes otthon...

... még pár napig, aztán még egy 10 perces búcsúelőadás szombaton (bár nagyon le tudtam volna mondani róla, de főnöki utasítás volt jelenlétemmel emelni a színvonalat - ez utóbbit csak én biggyesztettem ide, ő csak az utasításig jutott....:) ), pár áttakarított nap és foghatok neki megpakolni szüleimtől talizmánként kapott vadonatúj icke-picke bőröndömet és 80 literes hátizsákomat és aztán "Isten hozzád kapufélfa, indulok a csatába" (szerk. megj. idézet a János Vitéz népdaljátékból).
... és hiszitek vagy sem, sikerült önmagamat is meglepnem ezen a hétvégén, ugyanis a tizenórás vonatutat végig dolgoztam Albinón, hónapok óta halogatott, 4-5 órás koncentrálást igénylő feladatot oldottam meg végre, a hétvégi előadásomat is csinosítgattam, és azóta itthon is nyakra-főre pipálom ki a feladataimat...

... nem tudom, miféle csodálatos varázslat szállt reám, de remélem még marad egy darabig... :)

multilemma...

... most akkor csomagoljak a holnapi hazaindulásra, vagy készüljek a holnapi záróvizsgámra, vagy fejezzem be az egyik beteg kórtörténetét, aki ma fél mázsa papírral állított be felvételre, vagy takarítsak, vagy mossak, avagy mosogassak...
... a korai lefekvést, vagy újonnan visszatért mániámat, a Columbo sorozat nézegetését nem is merem idesorolni...

... lakáskeresőben...

... ma sajnos kiderült, hogy a kollégium, amit ajánlottak, és amivel korábban fel is vettem a kapcsolatot, csak május közepétől tud fogadni... ezért ma nekifogtam keresgélni a klinikától max. 1 órás gyalogos távolságra levő szállásokat, hátha valamelyikben sikerrel járok... Mindenféle szent nevekkel találkoztam köztük, én személy szerint a Szent Annában bízom a legjobban, nem véletlenül ő a védőszentem. :) És mellesleg fél órára lenne gyalogosan a klinikától... A második befutó Szent Zita lenne, ő már csak a magyarsága miatt is igazán vigyázhatna rám másfél hónapig...
... remélem holnap végre eldől, hogy április elején hol kell kicsomagoljam az olasz nyelvkönyveimet és egyéb apró holmiaimat... :)
... jó lenne neten elintézni a lakáskeresést, mert ha neki kell fogjak telefonálni (egyelőre) nulla olasz nyelvtudással, akkor az olasz akcentusú angollal való összecsapásomból hajmeresztő dolgok sülhetnek ki... vagy csövezés a Ponte Vecchio alatt...

... most csend van...

... elült az osztály, a legkitartóbb emberek is abbahagyták a tévézést, hiába na, holnap megint koránkelés a vérvételek és első kör vérnyomásmérés miatt.... lassan mindenki álomba merül, elfáradtak a hosszú, eseménytelen hétvégi napba, a számtalan lassan telő percbe, néhány kiolvasott bulvár folyóiratba... azért érdekes ismeretségek is születtek, a 40-es férfi együtt nevetgélt a 70 éves hölggyel a folyósón felállított tévé előtt, néha csak úgy visszahangzott tőlük a folyósó, időnként kedvem támadt volna csatlakozni hozzájuk...
... lassan én is takarodót fújok, az utóbbi pár évben megtanultam már, hogy addig kell elmenni aludni, ameddig mindenki az első jóízű álmát alussza, utána kezdődik a küzdelem a félelmekkel, szorongásokkal, betegségekkel... a szemeim már úgyis kezdenek nyuszi jelleget ölteni a meredt monitor-, cikk- és kórrajz bámulástól, amit csak a gyakran beiktatott evésszünetek és az osztályokon körbeszaladások szakítottak meg...
... magamban pedig reménykedek, hogy a ma meghozott aprócska döntéseim helytállóak voltak, vagy legalábbis nagyjából megfeleltek az evidenciákon alapuló adatoknak... :)

Hát akkor szép álmokat mindannyiunknak!

... rendes...

... volt a gúúgeltől, hogy tegnap rám is gondolt a nőnap kapcsán, láthatjátok, oda biggyesztettek engem is a kép jobb oldalára... ;) igaz kicsit egészségesebb színben ábrázoltak, mint amilyen valójában vagyok, de ez csak még rendesebb tőlük... :)
... egyébként igazán jólsikerült nőnap volt, kaptam megható képeslapot, szép virágot, csokit, felköszöntöttek a férfibetegek, és éjjel is csak óránként riadtam fel, várva, hogy mikor riasztanak a nővérek az egyik beteg miatt...

... így utólag is boldog nőnapot mindannyiunknak! :)

... nőnapi ajándék..

... az anyahajótól: egy darab ügyelet...
... egy szál virágnak egy fokkal jobban örültem volna... :)

... na de van ez így...

... éppen...

... megállapítottam magamban, hogy az önbizalmam megint elmászott valamerre (a kórelőzményhez hozzátartozik, hogy 3 hete ismét az "anyahajón" vagyok, konfliktusok hegyén-hátán), amikor apum elmesélte, hogy a volt osztályfőnököm szerint én voltam az eddigi legügyesebb diákja (persze mi mást is mondanak a volt osztályfőnökök a szülőknek ennyi év után...;) )...

... ekkor halk kopogás az ajtón, és az önbizalmam visszamerészkedett az előszobába... már csak be kellene csalogatni a szobába - és a földhöz szegezni...

... csak akkor kénytelen leszek a padlót is becsomagolni a közelálló utazáshoz...

9-10 nap munka...

... és 10 nap szabadság van még hátra ebből a hónapból és ebből az országból egy kevéske időre... :) Ma legnagyobb örömömre ugyanis kiderült, hogy az eredetileg kiszámolt 6 helyett még 10 napomat tölthetem hivatalosan édes semmittevéssel ebben a hónapban (ennek ugyan fele kőkemény takarítás és adminisztrációs ügyek intézése lesz, de akkor is :) ), mielőtt útra kelek. :)

... konstans fülig ér a szám, amióta délután ez kiderült... :) Na nem mintha nem szeretnék dolgozni, na de hümm hümm, meg ühümm... :)

... lö mű...

... elkészült, lö alkotó piheg... de szerencsére sikerült ma le is adni, úgyhogy jövő héttől ketyeghet az óra, lássuk, az opponenseknek mennyi időbe telik elbírálni azt, amit 4,5 év alatt alkottam...

P.S. nem kell megijedni, nem kétkötetes a munka, csak ennyi maradt, miután 4 testvérét átadtam a hivatalos szerveknek továbbítás céljából... :)

az a nagy helyzet...

... hogy úgy döntöttem, itt a vége, fuss el véle, pontot teszek a disszertációra... holnap valószínűleg a betegek fognak pontot tenni egyébként rám, mert szélesen elnyúlva a folyósón fogok horkolászni napközben, de üsse kő, elteszem emlékbe, főleg, ha sikerül holnap beadni köttetni is ezt a 80 oldalas gyötrelmet.

... remélem, hogy most, hajnali kettőkor, nem tör rám megint az álmatlanság, mert akkor holnap kénytelen leszek beteget jelenteni... már ha egyáltalán felébredek munkaidőben...

... és akkor itt a pont   -> . 
:)

Mellékhatás...

... és lehetséges terápia...

Az előttem levő kis teret csodálatosan felújították tavaly... érdekes szökőkút, árnyas padok, ha majd egyszer körbefutja a repkény, és sok sok gömb alakú lámpa, amik este igazán romantikussá teszik a helyet... csak egy baj van, hogy ez a sok romatikus lámpa éjjel olyan világosságot teremt a leeresztett redőnyön keresztül is, hogy minden gond nélkül megtalálok apróbb dolgokat a szobában a villany felkapcsolása nélkül is. Az utóbbi időben pedig kezdtem alvászavarral küzdeni (na nem délutánonként, az még mindig kitűnően működik, ha kell, ha nem...), éjjel 1-2-ig forgolódni, reggeltől délig ébredezni a munkahelyemen, délután aludni és este kezdődhet minden elölről... Mivel az altatók használatát szeretném még kicsit kitolni (biztos rájuk fogok fanyalodni előbb-utóbb, hála a szerencsés pályaválasztásnak - de legalább tudom, hogy mivel érdemes indítani és merre lehet még fokozni :) ), ezért egyelőre alternatív módszerekkel próbálkozom. Van már többfajta relaxációs mp3 fájlom (csak mivel ezekbe időnként tényleg bele szoktam aludni, ezért Albinó virrasztja végig ilyenkor az éjszakát), gyógynövény alapú csodabogyóm (ami időnként a vasárnap éjszakai kínlódásoknál kerül elő és hát hol hat, hol esélye sincs lecsillapítani a túlpörgött agyamat) és tegnap délben befektettem egy alváshoz használt szemfedőbe is (tudjátok, amit a filmekben is lehet látni csipkés, vagy csipkementes változatban, rendszerint szoros összefüggésben egy pár másodperccel később bekövetkező késszúrás vagy lövés által okozott hirtelen elhalálozással)... hát az enyém csipkementes ugyan, de van benne kiszerelhető hűsítő párna, úgyhogy ha legközelebb derűs homlokkal és deres szemöldökkel jelenek meg reggel a munkahelyemen, akkor tényleg működik a dolog... :)
Azért tegnap este még hűsítő párna nélkül próbáltam elaludni benne, még szokni kell hozzá, kicsit fura érzés ebben forgolódni 45 percet - de tény, hogy már teljes sötétben...

... egy ideges nap...

... végén, amikor mindennel elcsúsztam (lehet, hogy részben amiatt, hogy egyszerűen reggel elfelejtettem meginni a mindennapi kávémat), és kettőkor még a nyakamba sózott hallgató is megjelent, hogy indítsam el a kutatói pályán, mindezt megtetézve a délutáni vizittel, este 8 után végre nekifoghattam még kiegészíteni a kórelőzményét az egyik ma felvett új betegnek, amikor beugrott az alábbi dallam:



... és megnyugodtam. :)

... érdekes...

... hogy mennyire nehezen állt össze a köszönetnyilvánítás része az irkálmányomnak... egyből pár évvel korábbra repültem vissza az időben, még a másik, egyszerűbb berendezésű albérletembe, a fekete-fehér kis sport tévé mellé a kávézó asztalhoz, majd elkezdett pörögni a film, a kezdeti nehézségek, melyeket később további nehézségek követtek, majd még pár váratlan nehézség, mindez megfűszerezve pár könnycseppel, nagyon kevés nyilvánossal, kicsivel több 4 fal között elcseppenttel, ezer és egy szülőkkel átbeszélgetett órával (hja, megéri nekem internetre költeni, sokkal olcsóbb, mint egy jó pszichológus és a hatás legalább olyan jó - vagy ti nem így gondoljátok...? :) ) és persze volt azért mosoly is bőven, főleg a kezdeti sokk után, hogy idegen földön landoltam, egyedül, mint a kisujjam (ha egy pillanatra eltekintünk a szomszédos 4-től) és egy idő után végre megkerült a helyem is, felbukkantak a szomszédos ujjacskák is eltekinthetetlenül, aztán kiderült, hogy a megkerült hely lehet, hogy csak délibáb volt (itt mosoly kicsit alább görbül), de közben már kialakulófélben vannak más dolgok, amik tovább (is) mutatnak, talán új könnyek és ezer és két órával töltött beszélgetések felé, de ha kicsit kevesebb lesz a könny és kicsit több a mosoly, máris megérte... hát nem? :)

.... és a köszönetnyilvánítás részre pontot tettem. Így is hosszabbra sikerült, mint amennyire kellett volna... :)

... mai tanulság...

... a nutella nem hűtőbe való, mert utána nem rögtön hozzáférhető, amikor hirtelen támadt csokiéhségemet enyhíteni szeretném... 5 perce próbálok apró darabokat farigcsálni belőle, a türelmem már fogytán, de a csoki még mindig dermedten csillog az olvasólámpa fényében...

... pedig most volna rá szükségem...

hmmm...

... kicsit ismerős... :) egy darabig haboztam, hogy betegyem, de tényleg alapmű a PhD hallgatók gyötrelmeinek megértéséhez... :)

malacom van/lesz... :)

... egy apró kis gesztus (hogy mennyire apró, azt a viszonyítási alapként szerepelő ásványvizes zöld kupak hivatott érzékeltetni), ami ma bearanyozta a napomat. :)

A titkárnőnktől kaptam, hogy vigyázzon rám és hozzon nekem szerencsét nyáron... mint megtudtam, azért ilyen mélynövésű a röfi, hogy a nagy csomagban ne foglaljon túl sok helyet, és semmiképp ne maradjon itt... :)

... majd készítek vele egy sztárfotót a nagy vadmalac társaságában is, aminek vélhetően elég sok köze van hozzá, hogy a nyaram meglehetősen eseménydús lesz... :)

... virulens zene... :)

Sz.-ben bújkált ez a dallam, és sikeresen megfertőzött vele... :)



... úgy tűnik, a fiatalabb generáció sem teljesen védtelen a fertőzéssel szemben... :)

azt hiszem...

... megártott ez a pár intenzív nap Albinó társaságában, mert már hangosan több hangszínben Májkell Dzsekszon számokat énekelek időnként és nekifogtam kommentálni - a saját blogomat. Pedig a kommentálás nem nagyon megy nekem, ergo kerülöm is, amikor csak lehet... ettől persze úgy tűnhet, hogy csak a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva, a tiéteket nem is olvasgatom, pedig ez cseppet sem így van, van nekem szép listám a G. Reader-en, csak épp a kommentálós részénél torpan meg mindig a nagy lendület...
... és mivel ma a lassan 80 oldalt számláló förmedvényes cirkálmányomat kivéve minden egyébbel foglalatoskodtam, ezért mostmár a lelkiismeret a jó útra igyekszik visszaterelgetni és nem is enged újbekezdést indítani... jövő héttől úgyis vége a nagy nyugalomnak, visszakerülök a bázisra, és akkor az energiáimat megint a bosszankodás fogja lekötni a tudomány(kodás) helyett....

óóóó

... kicsit bosszantó így kora reggel észrevenni, hogy az elsőszerzős cikkem eredményét, ami az egész tudományos munkám legszebben (és legtöbb munka árán) kifejlett gyümölcsét jelenti, beleveszik egy 2010. novemberi összefoglaló közleménybe, épp csak a cikkemet felejtik el felsorolni a hivatkozásoknál és egy másik kutatócsoportnak a munkájára utalnak...

... hát van ezek után értelme tovább püfölni Albinót...?

léteznek...

... olyan szülők is, akik a felállított diagnózis ellenére sem hiszik el, hogy a gyerekük beteg... és emiatt a további kivizsgálását és esetleges kezelését sem támogatják... még ha ez lehet (eléggé valószínű), hogy később súlyos következményeket von maga után egy huszonéves életében...
... számomra ez egyszerűen felfoghatatlan.

... egyelőre nem tudom, hova illesszem be a világról alkotott képembe...

csöpögő orr...

... tüsszögés, fejfájás és mézes-citromos-kamillás tea túladagolás... kb így jellemezhetném a mai napot. Szerencsére a délutáni 2,5 óra alvás legalább a fejfájást elfújta, marad tehát éjszakára kialudni a többi tünetet... remélem sikerülni fog, mert nagyon nem szeretek beteg lenni... jobb nekem a köpeny másik oldalán... :)

időnként...

... időnként tényleg jó lenne, ha létezne egy beépített lakat, ami akkor lép működésbe, ha megint panaszkodni, vagy olyan dolgokról támad kedvem beszélni, amikről előtte már megfogadtam magamnak, hogy nem fogom kiejteni a számon... ha már nincs elég belső kontrollom, jó lenne valami külső tartozék, ami elfedi belső gyengeségemet...

... időnként jó lenne ezt a lakatot magamon felejteni... csak úgy, a saját lelki békém kedvéért...

... mert időnként nagyon nehéz elviselni a gyarlóságomat, amibe némi gonoszság is keveredik... ilyenkor nagyon tudom utálni magam...

... mint például most is...

ismét visszabújtam...

... a kuckómba, ma még tele lelkesedéssel és ötletekkel, hogy milyen cikkeket lenne érdemes megírni... holnap reggelre az egésznek biztos nyoma sem marad és visszatér minden a rendes kerékvágásba, és persze a disszertáció befejezésére is alig fogja futni a mostani alkotni akarásból... :) de most tényleg muszáj lesz...

utólag is...

... köszönet Z-nek, (aki mondjuk nem is tud a blogom létezéséről, ergo nagy valószínűséggel nem is olvassa), hogy Albinó újratelepítésénel a wifi-t is sikeresen rávarázsolta a gépemre - ami előtte nem működött. Így életemben először kihasználhattam az ingyenes szállodai netet (ami egyébként elég ritka jelenség még mindig, az 5 csillagos szállodákban is...), méghozzá Belgrádban, és ennek köszönhető az is, hogy ezzel a bejegyzéssel most megdöntöm 4 éves blogolásom rekordját (ha nem néztem el valamit), ugyanis még egyszer sem sikerült 15 bejegyzésnél többet gyártani 1 hónapban... :) ... jól indul ez a 2011-es év... :)

... és úgy tűnik, hogy kifejezetten izgalmasan is fog folytatódni, ugyanis ezen a kurzuson az is nagyjából eldőlt, hogy áprilistól Firenzében fogom fél évig tengetni a hétköznapjaimat, igaz, hogy már kezdem sejteni, hogy nem életem leglazább 6 hónapjáról lesz szó, mert egyik munkamániás főnököm után egy másik hasonló kaliberű (vagy kicsit még mániásabb) fennhatósága alá kerülök... de legalább a bizonytalanság kicsit oldódott, és tudom, hogy mivel kell töltsem az addig hátralevő 2 hónapot...

... jut eszembe, tegnap lejárt az előadásom is, szerencsére nagyjából folyamatosan el tudtam mondani angolul, utána még kérdeztek is párat és volt olyan, amire a választ is tudtam... :D az élet apró örömei, főleg olyan témához mérten, amibe csak úgy belecsöppentem... :) ...
 ... és tudom, hogy a hiúság a  7 fő bűn egyike, de akkor is jólesett, hogy előadás után páran megdicsértek spontán, a liftben. :) és a főnök is biccentett egy jóváhagyót a távolból a fejével... :)

... hát érdemes még ezek után az új helyen a szoba sarkait számolgatni és valamilyen kívánságot kitalálni...?

"Kívánhat-e ember többet...?"

(na jó, azért van még pár ötletem... :) )

a bögre...

.. aminek a fotózásakor szállt el az utolsó lehellet a másik fényképezőgépemből... és amit a ma átvett új géppel sikeresen megörökítettem...

... háttérben pedig a begónia-agónia...

Nem tudom, miért borult ez oldalra, de egyszerűen nem hagyja magát megforgatva elmenteni - feladtam... ahogy a begónia is...

... a tegnapi témánál maradva... :)

“Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.” (Márai Sándor: Füves könyv – A lustaságról)

... én kevert típus vagyok ebben - is...

lusti...

... az első kutyám neve Lusti volt (pár hónapig lakott ugyan csak nálunk, kicsi is voltam, de még emlékszem a vajszínű bundájára, és hogy reggelente a harisnyát le akarta húzni a lábamról öltözködés közben), de most nem róla akarok írni, hanem magamról, aki ma szintén nagyon lusti vagyok... csak bámulom a monitort, az előadásomhoz kellene megírjam a szöveget angolul, mert nem vagyok túl jártas a más nyelveken történő improvizálásban, de mondatonként kettőt ásítok, és térek egyet a fürdő vagy konyha fele, illetve végigpattogtatom a távirányítót, hátha van valami érdekes a tévében... de nincs még bár egy CSI ismétlés sem, ezért kikapcsolom (az utóbbi 1 órában kb. negyedszer), majd kezdődik az ásítozós része elölről...
... a cikk kiegészítésére, ami szintén e hétvégi feladat (pénteken kaptam, naná...), történetesen még annyira sincs hangulatom...
... az összegyűjtött 10 alapcikk elolvasására pedig ma este hogy, hogy nem, de szintén nem tudom rávenni magam...

... alváson kívül egyszerűen semmi tevékenység sem jut eszembe, ami most jólesne ... (na jó, üsse kő, egy jacuzziban fürdőzés, de az is csak kicsit durcásan...)

... lehet, hogy simán csak kinevezem lusti napnak a mait, keresztet vetek rá, és reménykedem, hogy holnap reggelre kiheverem és megsokszorozott erővel tudom megnyitogatni (és töltögetni) a dokumentumokat...

miért van az...

... hogy mindig ezeken a napokon tör rám az érzés, hogy kicsi, kezdő és tapasztalatlan vagyok, és hogy még oly sok helyzetbe nem kerültem, ezért a válaszreakcióm is bizonytalan még néhanapján (hangsúly a napján)... még ha igyekszem is leplezni...
... és persze csak jót akarok, tudásomhoz mérten a legjobbat és legfőképp a betegnek... hogy ne tegyem még betegebbé... de ezt még annyira kevésnek érzem...

... kitaláltátok? ügyelek....

P.S.: azért olyan jólesett felderülni látni pár arcot, amikor megláttak a már ismert betegek... :)

...

... csak egy kicsivel több munkakedvet adj, légyszi...
... csak annyit, amennyi elég arra, hogy nekifogjak dolgozni...

... és mindezt még este 11 előtt, ha még egy kívánságot megengedsz...

... utána már csak eldöcögök valahogy...

gyanús tusfürdő

... tegnap este addig bütyköltem az előadásomat, hogy hipp-hopp éjjel fél kettő lett, gyorsan elküldtem a főnökömnek, hogy láthassa, azért dolgozom én rajta (csak épp nem sokat haladok)... Főleg akkor lassultam le, amikor nekifogtam megtanulni használni a Photoshop-ot, ami biztos könnyűnek tűnik azok számára, akik már egyszer átverekedték magukat rajta, de nekem, hajdani laikus Corel-esnek bizony elég nagy falatnak bizonyult... Szerencsére végül jött az egyszemélyes felszabadító sereg egy roppant egyszerű program átküldésével, amivel végül (elég sok pepecselést igénylő) gyerekjáték volt megoldani a problémát.
... aztán persze irány az ágy, 5 percen belül elvágták a filmet szerencsére, de a szinte minusz két óra alvás így is annyira megviselte szegény meggyötört szervezetemet, hogy a mai napban még a szokásosnál is több zökkenés volt (mert zökkenőmentességet az én életemben még csak feltételezni is főbenjáró vétek lenne :) )... a félálomban zuhanyzás közben például egyszer csak feltűnt, hogy máskor nem szokott ilyen átható mentolos illat körüllengeni, és a bőrömet sem szokta hűsíteni a tusfürdő rögtön amint magam kenem... eltartott néhány (tíz) másodpercig, ameddig rájöttem, hogy véletlenül a sampont kentem a fürdőpamacsra és azzal csutakoltam le magam...
... utána kiderült, hogy elszámoltam magam, nem maradt már kávé tegnapról, így gyorsan egy 3 az 1-ben (csak épp a 3-ból szerintem egyik sem koffein...) lötyit katymatyoltam, aztán rohanás a buszra...
... körbejárós viziten kórtermenként ásítottam egyet egy vizsgálati lelet jótékony leple alatt és vágyakozó szemmel figyeltem az üres ágyakat (és vizslató szemmel a potenciális ágyszomszédokat)...
... végül mikor hazaértem, bekapcsoltam Albinót, rákerestem a tv-ben egy helyszínelős sorozatra és kényelmesen keresztbe feküdve az ágyon két órát aludtam egyhuzamban. :)

... mert ami jár, az jár... :)

kész szerencse...

... hogy még időben kapcsoltam, és az előadásom előtt belátható időn belül sikerült Katiból Karcsit kreálni... első ilyen irányú sikeres műtétem... :) ugyanis fura lett volna végig egy férfiról beszélni, és női kebleken mutogatni az elváltozásokat...

... úgy tűnik, épp ennyire azért még én sem vagyok szórakozott... :)

magamhoz képest...

... egész gyorsan eldöntöttem, hogy végül milyen fényképezőgépet vásárolok és ma meg is rendeltem interneten az új jövevényt... nem marad más hátra, mint követni a rendelés útját, és reménykedni, hogy még a kurzus előtt ideér...
... még egy jó hír: 1 napos munka árán újratelepítették Albinót - nagyon jó érzés úgy dolgozni rajta, hogy nem kell attól tartsak, bármelyik pillanatban összeomolhat a rendszer... az élet apró örömei... :)

... voltak csalódások is az utóbbi napokban, de minek is azokat megörökíteni... hagyjuk a jótékony szenilitást (irodalmi nyelven felejtést), hogy végezhesse a munkáját... :)

mai kérdés....

Hogy lehet valakit "eléggé vigasztalni"? Mert nekem a jelek szerint nem sikerült...

:(

... ma megint betegeskedik Albinó, azt hiszem még közel sem oldódtak meg a problémák, lesz itt még újabb telepítés... lehet, hogy mégsem fényképezőgépre kell gyűjtenem...? :(

... egyébként ma kicsit felhúztam magam, amikor az adójóváírással kapcsolatos dokumentumok, amiket péntek reggelig le kell adni, ma délután landoltak a postaládámban... ennyi nagylelkűséget az egyetem részéről... hagytak kerek egy napot, hogy kitaláljam, mit kell kitöltsek és hogyan és lehetőleg még aznap munkaidőn belül eljuttassam a munkaügyre... kösziii... (még szerencse, hogy feltűnt mások mozgolódása és nekifogtam nyomozni... de akkor is...)

egészen picit...

... úgy érzem, hogy a pech-mutatóm megemelkedett az utóbbi hetekben... először a fényképezőgépem intett búcsút, aztán a hétvégén először a disszertációmban az irodalmi hivatkozások döntöttek úgy, hogy egyik pillanatról a másikra csakazértis kaotikus táncba kezdenek, szétverve a teljes írott szöveget és lehetetlenné téve a tartalomjegyzék automatikus generálását (egyesével történő kijavítás és elmentés után pedig újra megnyitáskor ugyanazt a szomorú látványt nyújtva...), majd hétfőn reggel 7 órakor Albinó őfelsége (laptop barátom és munkatársam) döntött úgy, hogy el sem indul, sem normál, sem safe üzemmódban, és végül, miután kb. a 25.-ik újraindítás után sikerült valahogy mégis beimádkozni magam a rendszerbe (még mindig reggel 7 és 8 között, munkába készülődve), akkor a tervezett manőverek kis részét engedte csak végrehajtani... a végeredmény persze az operációs rendszer és alapprogramok újratevése lett/lesz (ma már második felvonásban, esténként 9-11-ig elhúzódóan és még nincs vége...), de egy jóbarátnak hála már alakul a dolog (bár közben elveszett pár fontosabbacska file-om), és megint van netem... valamint a disszertációmat megint olyan szívfájdítóan eredeti (70-80%-ban kész) állapotában látom - szóval lehet rajta folytatni a munkát... (Valaki nagy tudós szelleme igazán írthatott volna bele valamit, ameddig én a géppel kínlódtam...)

... volt azért egy aprócska pozitívum is a héten: az 1 Gigás SD memóriakártyám, amiről azt hittem, hogy valahova biztos kidobtam véletlenül, félév után megkerült. Be még nem tettem Albinóba tesztelni, először hadd élvezzem ki, hogy pozitívum is volt mostanában. :) Na jó, volt még egy, az elvesztett pendriveom (amin életem és munkásságom van rajta - de legalábbis az utóbbi 4 év munkái) múlt héten 24 óra leforgása alatt megkerült (szórakozottságomnak köszönhetően ha nem is a hűtőbe raktam, de szinte valami hasonló...)...

... szóval szokás szerint kavarom magam körül az amúgy álló vizeket, hogy ne teljen el egy nap sem hirtelen megugró adrenalin-szintek nélkül... :)

esti mese...

... mostanában lefekvés előtt (rögtön a CSI után) egy kórboncnok orvos eseteit feldolgozó sorozatot nézek a diszkóveri(avagy nem veri)n...
... és mégsem ettől vannak álmatlan éjszakáim...

ne na...

... jaj tényleg nagyon utálom, ha egy beteg bejelöl bármelyik portálon... de komolyan. Egy nyugodt napomon tényleg át fogom böngészni az e-etikettet (http://eetikett.hu/), hogy mi a/van-e véleménye erről, mert kíváncsi vagyok...
... és lehet, hogy tényleg az a legcélszerűbb, ha az ember semmi személyes információt nem ad meg magáról ilyen helyeken, mert nem lehetsz orvos, munkatárs és magánember egyszerre egy profil-oldalon (valamelyik mindig csorbul)...

kaputt...

.... úgy tűnik, végleg búcsút inthetek első, saját fizetésemből vásárolt digitális fényképezőgépemnek... 5 évig kísérte vándorlásaimat, kalandjaimat, emlékezetes pillanataimat ... hiányozni fog...

... az utánpótlásról legkésőbb március végéig jó lenne gondoskodni, esetleg ötletek "épp csak nem tükörreflexes" gépekre... ? :)

... hát elkezdődött... :)

...  izgalmas évnek ígérkezik 2011, remélem hasonlóan szép emlékeim maradnak róla, mint 2010-ről. Egyébként az elmúlt napok olyan jól és gyorsan teltek, hogy nem maradt időm számítógép előtt üldögélni és pötyögni, vonatkozik ez az emailekre is (mindenkinek köszi szépen a kedves sorokat, ezek is csak emelték 2010 fényét :D ).
Még szülővárosomban az új évhez méltóan új frizurát vágattam (na jó, annyira nem új, csak megint rövid), kicsit az új lappal újrakezdés érzését adja minden egyes drasztikusabb beavatkozás... :) Volt egyetemi szobatársaimmal órákon át beszélgettem, jelentős lépéseket tesznek a szakmai fejlődés útján, büszke vagyok rájuk, egy kis szobából indultunk mindannyian és most is ugyanaz az eszme vezérel, mint amiről olyan sokat csacsogtunk az éjszakai beszélgetések során - tanulni, (próbálni) segíteni és nem bántani. :) Kicsit elszégyelltem magam, amikor egyikük újraélesztési tapasztalatairól beszélt igazán drámai körülmények között, úgyhogy ma csakazértis nekiláttam vért venni egy kicsit rosszabb vénájú betegtől, hogy leküzdjem non-invazivitási hajlamomat... :) Azért még reménykedek, hogy csak összejön a kézrátétetellel és jó szóval gyógyítás, de ha mégsem, legyen alternatívám is... :)
A pár napos szülői kényeztetésben fürdőzés után sajnálatosan gyorsan találtam magam a nemzetközi gyorson, de legalább szép és ismerős tájak kísértek az úton visszafele. Utazás közben neurológiai betegvizsgálatot olvasgattam, és sokadszorra is fellélegeztem, hogy hajdanán nem hagytam rábeszélni magam egyik tanárom által, hogy ezt a szakterületet válasszam. Szép, logikus, elgondolkodtató és fantasztikus diagnózisokat lehet felállítani döbbenetes precizitással azonosítva az elváltozás helyét... csak épp utána eléggé meg van kötve az ember keze, leggyakrabban csak várni és reménykedni lehet... Persze az is lehet, hogy csak én vagyok túl öveg és lusta már az új információk befogadására, ezért gondolom most így... :)
A Szilveszter is emlékezetesre sikerült, felvezetőként borpincében borkóstolással (Sz. győzött a teljes palettával - vagyis összesen 14 fajtával, én második helyen futottam be 13 féle bor hősies végigkóstolásával), egyéniségek társaságában (nem véletlen, ugyanis igazi hiperaktív egyéniség verbuválta össze a baráti kört, Csík-Várad-Budapest vonalon képviseltük a bolygó ezen aprócska területére lokalizálódó lakosságát ;) ), otthoni éjfélkor telefonnal (nem kis teljesítmény volt, végül a Romtyelekom szánt meg és engedélyezte a hívást), itteni éjfélkor pezsgős koccintással és himnusszal, majd 3-ig táncolással (az egyetemi évek bulijainak zenei repertoárjára - aminek én személy szerint nagyon örültem, ugyanis azóta sem sikerült felzárkózni az jelenkor zenéjéhez... :) ).
Hát körülbelül így búcsúztattam az Ó-Évet (fontolgatom, hogy még megírom a 3 legemlékezetesebb 2010-es eseményt, ami kimaradt a beszámolókból, de előre bocsátom, hogy ezt nem fogadtam meg... :) ). Fogadalmat azért tettem, annyira apró és másoknak olyan természetes, hogy le sem írom ide, csak felragasztom Albinóra, hogy mindig jusson eszembe. :)
(... természetesen 3-5 kilót is jó lenne ledobni, hogy a kezdődő biciklibelsőimet deréktájról lecsatolhassam, de ezt minden évben elhatározom, és mégis úgy tűnik, hogy igen ragaszkodó fajták, nem akarnak elveszíteni... szóval akkor inkább valami személyiségfejlesztésre koncentrálom ezentúl az erőimet... )

Hát akkor mindenkinek egy nagyon boldog új esztendőt kívánok, sok sok mosollyal, sikerrel, mindezt egészségben eltöltve. :)