Vasárnap délután...

... szinte hiányérzetem támadt, ma ugyanis nem mentem be a munkahelyemre, eldöntöttem, hogy egy kis változatosság nem árt, hét napból 6 ott eltöltött bőven elég... soknak nem sok, legalábbis az eredmények alapján, de most már a biztos vesztes nyugalmával tekintek az előttem álló feladatokra, a határidők győztek, megadom magam és elismerem, hogy kicsiny kis porszem vagyok és nem gondoltam komolyan, hogy 2 hét alatt fellendítem az orvostudományt. Vagy legalábbis lehelyezem az alapjait az új eszméknek... Tehát nincs idegeskedés, a mai napba még egy séta is belefért, meglepődve tapasztalom, mennyi helyen nem jártam még a főtéren és hogy mennyire másképp néz ki napvilágnál, mint sötétben... :) felfedeztem két aprócska boltot, az egyik írószeres/papírüzlet (az egyik gyengém, sokkal inkább lázba hoz, mint egy nagy halom cipő vagy ruha), a másik pedig egy kreativitás üzlet. Azt hiszem, a közeljövőben szakítani fogok rá némi időt, hogy belülről is feltérképezzem őket. Még ha a szakítás nem is lesz olyan könnyen kivitelezhető.

És mivel megint utolért az éhség, kettesben bandukolunk hazáig, sietős léptekkel, és ma megint beérem ebéd-vacsorának egy primitív kis szendviccsel, mert a csirkehús kisütését, amit ezelőtt 2 órával elterveztem, nem fogom győzni kivárni...

Kihasználom az alkalmat...

... hogy egyedül maradtam a padlásszobában, átmeneti szobatársam hazament aludni (amit egyébként én is kiváló ötletnek tartanék, ha nem kellene este 8-kor egy papírt kézbesítenem és mellesleg még pár orát dolgoznom), bekukkantok a blogokra, többek között az enyémre is, megállapítom, hogy ha a sajátomba nem írok, akkor más sem teszi (kivéve kedves kommentálóimat, akiknek hála párszor az a meglepő érzésem támad, hogy léteznek olyan emberi lények, akiket érdekel a pötyögésem), pedig néha olyan jó lenne kicsit átadni az életemet valaki másnak, pedálozzon pár kört helyettem, ameddig én szusszanok egyet, befejezem a Benedek István könyvet, amit oly régen olvasok, elmúlik a mellkasi szorító érzés, ami néha teljesen váratlanul tör rám és elkísér egész nap, felfedezem, hogy itteni környezetem is tele van apró meglepetésekkel, kiülök a kuckó2.0-ban az erkélyre - miután végre elraktam az ott tornyosuló, jelenleg még feleslegesnek tűnő dolgaimat- és csak bámulom az egyre lejjebb araszoló napot, a galambokat a szökőkút tetején, az almát áruló idős nénit, a hegyeket a távolban, és végre megint azt hiszem (talán tévesen), hogy némileg én is befolyásolom a saját sorsomat...

(... kezd érthetővé válni az egyik munkatársam megjegyzése, hogy hajlamos vagyok nyakatekert mondatokat írni... ha most még valami hasznos információt is megpróbáltam volna ebbe belecsempészni, akkor teljes lenne a káosz... vagy már így is az...? :) )

Kicsi székely Mózsi színre lép... az első konferencia...

Hamarabb elrohant az elmúlt 2 hónap (a kivonat leadásától számítva), mint ahogy eredetileg számítottam... és egyszer csak megint abban a szorongatott helyzetben találtam magam, hogy egy hét múlva ki kell állítsam az egyik (mellékesebb) témámat, poszterméretben, értelmesen és összefüggően, úgy, hogy üsse a színvonalat, és nem utolsó sorban érthető is legyen... na meg jelentsen valami érdekességet is, ne csak egy újabb áttekintését az irodalomnak... hogy ez mennyire sikerült, döntse el majd az utókor, na meg a szakértők, tény, hogy megint sikerült rekordidő alatt valahogy összedobni a munkát, a szokásos este 8-tól 11-ig vagy éjfélig órarenddel, a nap többi részét irodalomgyűjtéssel és egyéb apróbbacska feladatokkal töltöttem. 3 nappal a nyomtatás előtt már sikerült is elküldenem egy kezdetleges végleges verziót az egyik munkatársamnak, aki 3 mondatban a szórend felcserélését javasolta... és ebben nagyjából ki is merült a kritika. A prof még egy gondolattal kiegészítette a dolgokat, és ezzel meg is volt a nagy poszterírás, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy megint nem én vagyok a lángész, hanem másoknak nincs idejük foglalkozni a munkámmal...

Amikor egy nappal a konferencia előtt a kezemben tartottam a posztert, a frissen vásárolt tokjában, szép külsőbe öltöztetve (hála egy PhD társ hozzáértésének és türelmének), szinte el sem hittem, hogy ennyire időben kész vagyok, leszámítva azt a 30 cikket, amit még szerettem volna átolvasni a bemutatás előtt... Este még elpróbáltam párszor a 2 perces bemutató szöveget, amit a poszter mellett szándékoztam elhadarni, persze ötödik próbálkozásra sem sikerült 2 perc 45 másodperc alá tornászni, na de ez nálam nem is csoda, híres vagyok arról, hogy képtelen vagyok szelektálni a fontos és kevésbé fontos dolgok között.:) Szokás szerint 11 órakor, 2 cikk között, lehunytam 10 percre a szemem, szerencsére már előrelátóan felhúztam az órát hajnali 5-re, mert még vasalnom is kellett indulás előtt, és már meg sem lepődtem, hogy a 10 perc alvásból 6 óra lett, egy kis ráadással természetesen. Végül csodálatos módon időben elkészültem, pedig még vasaltam is, befejeztem a pakolást, és 6.35-kor, a megbeszélt időben lent álltam a tömbház előtt, az autóra várva, amivel végül a konferencia 200 km-rel odább levő színhelyére utaztunk. Egyetlen szépséghiba volt csupán, a pendrive-omat otthon felejtettem, a liftből pedig már nem akartam visszafordulni, nehogy elkéssek a megbeszélt találkozóról... és bár még 15 percet vártam kint a tömbház előtt, nem mertem elhagyni a színteret, nehogy várni kelljen rám emiatt. Az autóban derült ki, kb. 15 perccel az indulás után, hogy a poszterbemutatás nem a nevezett tárgy mellett történik, hanem egy előadóteremben, kivetítve pár diát (amit én ennek az információnak a hiányában természetesen nem készítettem...), és hogy rendszerint mindenki szokott készülni ezzel a pár diával, tehát ha a feltűnést kerülni vágyom, akkor ajánlatos lenne nekem is összedobni valami ilyesmit... arról a pendrive-ról származó adatokkal, amit otthon hagytam a nagy sietségben...

Nyeltem egyet, és megállapítottam, hogy talán mégsem lesz annyira zökkenőmentes a konferencia, mint amennyire én szerettem volna...

A várost meglepően könnyen megtaláltuk, csak egyszer kellett visszafordulnunk egy útkereszteződés után, ahol elvétettük az irányt, és a helyszínre sem volt nehéz elnavigálni az autót, én ültem az anyósülésen, engem ért tehát a megtiszteltetés, hogy a várostérképet forgathattam.:)

Az első dolgunk a regisztrálás után a poszterek feltevése volt, az enyém természetesen lelógott, ugyanis nem egészen tartottam be a műsorfüzet által megjelölt maximális méreteket, fel sem tételeztem ugyanis, hogy az A0-ás nem lesz megfelelő... és hát nem lett... 10 centi lent lógott, 3 centi fent meredezett, de hát az lenne a meglepő, ha ilyen apróságokra is odafigyelnék... kicsit javított a kedélyállapotomon, hogy még 3 poszter szolidarizált lelógásban az enyémmel, nem csak én vagyok tehát ilyen szórakozott a kollégák között... :) Utána nekifogtam a power pointos bemutatót intézni, sikerült is bekönyörögnöm magam az egyik gyógyszercég web-es standjához, letelepedtem egy géphez a sarokban, bedugtam a kölcsön-pendrive-ot (amire az egyik emailből rátöltöttem egy végleges előtti-előtti-verziót), megnyitottam egy bemutatót és... ekkor ért a következő hidegzuhany a pár aznapi közül: Office 2007-es volt a gépre telepítve, életemben nem dolgoztam ilyen programmal, tehát az 5 diám kb 40 percbe telt, még azt sem tudtam, hol kell színezni a betüket, nemhogy hátteret beállítani... na de valahogy összejött a bemutató, közben sűrűn sóhajtoztam, körülöttem mindenki vidáman nevetgélt és murok(répa)-tortát meg egyéb finomságokat majszolt, én pedig elszántam küzdöttem a géppel... aztán valahogy vége lett egyszer (bár még volt egy felvonás, amikor eszembe jutott, hogy a szerzőknél bent felejtettem a felső indexeket, amelyek segítségével a különböző munkahelyeket magyaráztam volna és furán hatottak a számok a nevek után)... Közben sikerült lekésnem mind a 3 előadást, ami a konferencián a leginkább érdekelt, ezek után már nyugodt szívvel hagytam ki pár következő beszámolót, hogy akkor már legalább a saját bemutatómat tökéletesítgessem.

Aztán végre eljött a pillanat, és az elsők között felállhattam a pódiumra, előadni a poszteremet 2 percben. Annyira túltengett bennem az adrenalin, hogy sikerült az előadást 1 perc 50 másodperc alatt megtartani, igaz, hogy nem a tempón gyorsítottam, hanem felét egyszerűen elfelejtettem elmondani.:) De így is érthető volt, ha igaz, amit utólag azok az emberkék mondtak, akik odajöttek gratulálni. A kérdéseknél, mint az várható volt, senki sem kérdezett – kivéve egy professzorasszonyt, aki történetesen az életét annak a betegségnek a tanulmányozásának szentelte, amiről én is beszéltem... Maradjunk annyiban, hogy sikerült kerek mondatban válaszolni neki, bár egy dologban kicsit eltért a kettőnk véleménye... na de talán így készül a tudomány...

Ezek után bámulatosan megjavult az étvágyam, a vacsorát már nem győztem kivárni, bár csak diszkréten csipegettem a svédasztalra kitett finomságokból. Üres asztal híján kézben tartott tányérból kellett enni, így a rágósabb/vágosabb sültekről rövid megfontolás után inkább lemondtam.

A további két nap szakmai szempontból már kevésbé, de találkozások szempontjából hasznosnak és érdekesnek bizonyult. Ott volt két hajdani tanárom az egyetemről, egy doktornő, aki másodéves koromban gyakot tartott, és akinek ismerős volt a nevem és az arcom, egy volt évfolyamtársam, akivel végiglógtuk a konferenciát, egy orvosnő, akivel eddig csak emailezgetésből ismertük egymást, bár egy munka összeköt, egy orvosnő, akivel ezután fogok együtt dolgozni és még sokan mások...

Múlt, jelen és jövő egy helyen...

Lazításképp megnéztünk egy kiállítást egy csodálatos szecessziós stílusú épületben, Blake és Kondor műveivel párhuzamosan kiállítva Goya 80 rajza, kritika a kortárs társadalomról. Több közülük még ma is aktuális, bár a boszorkányok és babonák már nem annyira aktív tényezői a társadalomnak. Vagy csak más köntösbe öltöztetve...?

Voltunk a Dómban is, kívülről talán kicsivel jobban tetszik, bár bent is nagyon szép és megnyugtató, főleg a kupola tett rám mély benyomást. A város pedig nagyon kedves, széles utak, folyóvíz és barátságos nyüzsgés, bevallom, sokkal szimpatikusabb, mint jelenlegi tartózkodási helyem... de a munkahelyemet nem cserélném el még ezért a városért sem, bár ki tudnék abban egyezni, hogy együtt költözzünk oda... :)

Utolsó nap végül nagy suttyomban távoztunk ebéd után, 4 órával a rendezvény vége előtt beszedtük a posztereket, és leléptünk, 2 nap bőven elég volt a konferenciából és az előadások sem tűntek annyira meggyőzőnek, hogy emiatt sötétben utazzunk vissza. Összességében szép napok voltak, pár érdekes előadással, a szakmában előfoduló nevekhez végre arcok is kezdenek társulni, és nem utolsó sorban életemben most először laktam 3 csillagos szállodában, felnőttként, szobatárs nélkül.:)

Tölthettem volna rosszabbul is a hétvégét.:)

Vége van a nyárnak...

... és ezt nem is a hűvös szelekről vettem észre, hanem akkor tudatosult, amikor szinte hanyattestem egy alattomosan a talpam alá kúszó gesztenyén.:) Eszembe jutott, mennyit gyűjtöttük iskolakezdés táján ezeket a barna gombócokat, persze soha semmit nem készítettem belőlük (azóta sem tudom a titkos receptet, hogyan lehet belőle radírt bűbájkodni, pedig igazából ezért halmoztam fel otthon évente pár százat a lakásban, anyum nem túl nagy örömére), de azért valahogy mindig hozzátartoztak az ősz fogalmához. A gesztenyék meg a trappolás a lehullott falevelek között, saját kis ösvényt vágva a legvastagabb rétegben.:) Úgy telt el a nyár, hogy szinte észre sem vettem, életemben nem ültem még ennyit négy fal között ezalatt az évszak alatt, és életemben nem dolgoztam még ennyit ugyanebben a periódusban... tartok tőle, hogy ez már sokat nem is fog változni, de hát ezzel jár a felnőttkor állítólag...

Most pedig elsimultak a ráncok a homlokomon, a gyomrom végre megint nem ökölnyire zsugorodott állapotban van (bizonyítja a tegnapi ebéd, nekem is meglepetés volt, hogy mindent felfaltam a tányéromon), szerencsésen túléltem az őszeleji hivatalos határidőzáport, mostantól egy darabig csak a prof által állított határidőket kell tartsam, de legalább utána nem kell nyilvánosság elé állnom az eredményekkel... bár a prof előtti felszólalás is felér néha egy fél terem szakemberrel... :)

És holnap talán már egy beszámolóírásra is lesz időm... hetek óta először.:)

Hát persze...

... hogy amikor az ember azt gondolná, hogy most egy kicsivel lazább periódus következik, ami alatt nyugodtan bűvölheti a poszterét, rendezgetheti a lakásban szerteszét heverő dolgokat, kikapcsolódhat, csodálhatja ezt a kellemes vénasszonyok nyarát és kialudhatja magát, akkor üt be a mennykő, derülnek ki sötétebbnél sötétebb dolgok, és főleg az, hogy ezekért egyetlen személy felelős, természetesen csakis főhősünk, mert hát az a hibás, aki foglalkozik a témával, és nem az, aki nem...

Szóval most éhezik a tevém, mert eszembe sem jut napokig, a gazdi viszont egyre csak gömbölyödik, mert a csoki mellett rákapott a müzlire, gyümölcsös joghurtra, banánra és ezek mellett természetesen a mindennapi sajtos-szalámis zsemle sem maradhat el... nem is értem, ennyi stressz mellett hogy lehet még mindig ilyen jó étvágyam... és hogy vagyok képes este 10-kor 10 percre úgy lehunyni a szememet, hogy csak másnap hajnali 6.30-kor nyitom ki újra... és másnap újra megismételni ezt a bravúrt...

Ha egyszer megérem, hogy lejár a kongresszus, utána első dolgom az lesz, hogy válaszolok az emailekre... addig is mindenkitől elnézést kérek.

Tempósan haladok...

... a szakbarbárság fele és erre onnan jöttem rá, hogy ma reggel 3 percig azon gondolkoztam, mi miatt lehet Amerikában ma nemzeti gyász, és mi történhetett 6 évvel ezelőtt... aztán lassan leesett... 11. És szeptember... az a baj, hogy nekem már az sem természetes, hogy szeptembert írunk... hát még hogy pont 11.-ét.

Valahol március táján elvesztettem a naptári fonalat, azóta nagyjából egyre megy, hogy május vagy július, na jó, júliust azért észrevettem valahogy, mert az agyamra ment a meleg és jól esett nevén nevezni kínlódásaim okát.

Most pedig irány haza, előbb egyik haza, majd másik haza, csak már mehetnék haza-haza...
Este átadom a kulcsokat eddigi legkedvencebb főbérlőmnek (igaz, hogy ő volt az első, hacsak állambácsit nem nevezzük annak a 6 év bentlakás alatt), persze előtte jó lenne még vasalni egyet, mert tegnap már nem jutott erre időm. így is büszke vagyok magamra, mert 3 egész órán keresztül, este 10-ig súroltam-sikáltam, ami csak a látóterembe került.

És akkor holnap talán végre több időm lesz írni... vagy már megint csak áltatom magam...?

Hát akkor...

egy röpke szösszenet a mai napról, mielőtt darabjaira szedném a munkahelyi gépemet, hogy utána betoloncoljam a szomszédos szobába... ugyanis kulcs nélkül hagytak, reggel 9-kor úgy elvitték a drága kis kulcscsomómat (na jó, nem került egy fillérbe sem, úgy örököltem én is, de amivel több volt egy átlagos fémkollekciónál az az, hogy volt rajta egy darab ötvözet a bejárati ajtóhoz is...), hogy azóta sem került elő, holnapra ígérik, hogy talán újra viszontláthatom. Szóval tárva nyitva áll a szobám, viszont lent egyre nagyobb a valószínűsége, hogy egy buzgó mócsing legalább 2x ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra, nehogy véletlenül haza tudjak menni...
Egyébként jó napom volt, reggel 1 óra alatt kipipáltam két hivatalt (vagy két hivatal pipált ki engem...?), így 9-re már erőm teljében üldögéltem a munkahelyi szobámban. Eltöltöttem az időt apró-cseprő, illetve kevésbé cseprő, de eléggé apró feladatokkal, a japán gordiuszi csomón oldottam egyet, talán mostmár van remény rá, hogy 1 héten belül megtörténjen a pénzutalás, és végre megkaphassuk a hőn áhított lötyinket. Ez lenne az utolsó a sorban, ha végre ezen is túlesünk, akkor mondhatni az anyaggyűjtés rész becsomagolva, apró masnival, a tarsolyomban van. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet majd levonni, az már egy másik, hosszú és gyötrelmekkel teli mese lesz... remélem azért némi örömöm is adódik majd benne.

Tegnap este már az új lakásban hajtottam párnára a fejem, szorgalmasan megszámoltam elalvás előtt a szoba sarkait, mint ahogy minden új házban illik, és buzgón nekifogtam részletezni az egyszem kérésemet, hátha ismeri a Jóisten is a babonát és teljesíti nekem. Csakazértis... mert én olyan jó gyerek vagyok... rendszerint... vagy legalábbis néha.:) Persze a részletekből lehet, hogy még két kívánságot össze tudna állítani az, aki nem ismer engem, de kiccserkész szavamra azok mind egy helyre tartoztak, egy csomagban kérem őket... teljesíteni.:)

Ma pedig, hogy a rendes emberi mivoltomat még inkább alátámasszam bizonyítékokkal, vasalni is fogok, meg porszívózni. De talán főleg mégis csak azért, mert... muszáj.

A költözés hava...

... szeptember. Tegnap éjfélkor dőlt el, hogy költözöm, életem első bérelt lakásából életem második bérelt lakásába. A munkahelyi cipekedés után ez már szinte semmiség lesz, legalábbis jelenleg még így gondolom, bár az egy év alatt összegyűlt könyv- és cikkhalmazra pillantva azért felmerül bennem némi kétség...
Az új kuckó legnagyobb vonzereje az, hogy egy mosógépet rejt magában. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom mondani, na de a felnőtté válás azt (is) jelenti, hogy nem cipelhetem két hetente haza a mosnivalókat, hogy aztán anyu kegyeibe ajánjam és a legnagyobb lelki nyugalommal vigyem vissza pár nap múlva a kimosott, kivasalt és szépen összehajtogatott ruhákat... azt, hogy elkényeztetett gyerek vagyok, mindig is tudtam, de csak most jövök rá, hogy nem is kicsit... :)

Szóval megvan erre a hétvégére is a program, csak most szellemi igénybevétel helyett fizikai erőfeszítést fogok kifejteni...

Egy kis változatosság jót fog tenni, úgy érzem... csak nehogy az izomlázba haljak bele...

Nem mondhatnám...

... hogy kalandoktól mentesen, de az első várat bevettem... vagyis megvan az első és legalapvetőbb dokumentum. Hogy mennyire alapvető, az azt bizonyítja, hogy nélküle a következő két hivatalban semmi keresnivalóm... vagy legalábbis nem ilyen anyagi háttérrel.:) Azt hiszem, megkímélek mindenkit annak részletes taglalásától, hogy hogyan késtem le az őszi menetrend miatt a tegnap este kinézett buszt, miként derült ki, hogy ez nem is olyan nagy baj, mert legalább így magamhoz vehetem a személyimet és útlevelemet (amiket történetesen otthon felejtettem volna, ha mégiscsak 7:48-kor indul a zörgedelem és nem 7:43-kor), hogyan szálltam fel a másik buszmegállóban a 2 érkező busz körül a rosszra, miként hatoltam be illetéktelenül a hatósági épület személyzeti bejáróján (mert tavaly óta elköltözött az ügyfélszolgálat egy fél épülettel odébb...), és mint derült ki, hogy még így is én vagyok az első várakozó ügyfél (ugyanis csak 8:30-kor nyitottak és nem 8-kor, mint én azt hittem...). Az már magától értetődik, hogy menetközben kiderült, a két tanúmnak (nem esküvői, csak a nyilatkozatot aláíró) szüksége lenne a személyi igazolvány számára is, az egyik rögtön diktálta is, amikor enyhén ideges hangulatban felhívtam (az előttem "feldolgozott" ügyfélnél derült ki ugyanis, hogy ez az adat is kell a megadott 130 mellett, így még volt időm egy kis telefonos segítséget hívni), a másik hölgy viszont épp fodrásznál volt, a mobilját nem vette fel, a kedves férjeurának viszont elképzelése sem volt erről az adatáról). Mikor már lélekben felkészültem a magyarázkodásra, és a visszatapsolásra egy későbbi időpontban, engem szólítottak és senkinek fel sem tűnt, hogy ezek az adatok hiányoznának... Viszont: a két héttel ezelőtti egyetemi igazolásom tartalmilag igen, DE formailag nem felelt meg az elvártaknak, pár nappal ezelőtt hozott az Oktatási hivatal egy rendeletet, ami szerint csak azt az egyetlen formanyomtatványt fogadhatja el az intézmény, amit csak egyetlen személy írhat alá az egész egyetemen. Következmény: 1 óra üldögélés és bocsánatkérő mosolygás az egyik irodában, utána gyorsléptű séta a szemerkélő esőben, hogy még 11-ig visszaérjek a hivatalba a szükséges irattal és tudjam már le ezt az egész herce-hurcát. Hogy a nevemen meg a születési helyemen fennakadtak, azon már meg sem lepődtem... azt is kellő lelki alázattal fogadtam, hogy még 30 percig vártam az engedély megkapása után, ameddig végre elkészült a kis kártya, mert hát a személyi igazolványomról végtelenül nehéz dolog lemásolni az adatokat (amelyeket egyszer már kitöltöttem az egyik nyomtatványban és duplán leellenőrizték). Tény, hogy összesen 5 ember dolgozott ma azon, hogy nekem plussz egy elhagyásveszélynek kitett, melegítéstől elhajlott, homályos nyomtatású kártyám legyen...

Máris a társadalom egyik igen fontos tagjának érzem magam... sok embert szolgáltattam ma rá a bérére. :)

És két hivatal még hátravan hétfőn...

Barátság...?!

Ma másfél órán keresztül azon veszekedtem valakivel (mert a vitatkozás számomra észérveken alapuló emeltebb hangú véleménycsere), hogy a barátság számomra sohasem az SMS/nap vagy beszélgetés(óra)/nap hányados nagyobb, mint egy egység értékénél kezdődik, hanem az valami egész mást jelent... de nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki már eldöntötte magában, hogy én egy pocsék barát vagyok, sőt mi több, nem érzi velem kapcsolatban, hogy a barátja lennék. Ezek után nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e tovább erőltetni a dolgot, megváltozni ennyi évesen már nem fogok, a feladataim is egyelőre csak szaporodni látszanak és nem fogyni és pár elhangzott és leírt megjegyzés után úgy érzem, hogy eléggé megcsorbult a belé vetett bizalmam és az az érzés, aminek szerinte semmi köze ehhez a b-betüs szóhoz...
Szerencsére azért volt kellemes is a mai napban, ugyanis az ilyen veszekedések eléggé el tudják venni a kedvemet az élettől... megkerült az egyik saláta, ami a költözésben kalandos utat járt be, és aminek megfogadtam, hogy a gondját viselem, ha már egy évig szobatársak voltunk. Most ott sütkérezik a sarokban, egy örökbefogadott új növény társaságában, hamarosan behozom a kaktuszomat is otthonról, mert mintha csak összetöpörödött volna, amióta pár hónapja megvettem... nem is csoda az északi fekvésű lakásban, kaktuszok számára nem épp a legideálisabb hely. Szóval alakul a botanikus kert, bár azt hiszem, ennyi virággal megelégszem, nem vagyok én telhetetlen.:) Sem kis kertészlegény...

Tegnap este pedig felhívott egy régi-régi osztálytársam is, akivel hajdanán nagyon jó barátnők voltunk (ismét a b-betüs szó, hamarosan meg fogom utálni, ha még sokat kell miatta magyaráznom a bizonyítványomat és védekeznem a rám záporozó vádak ellen), és akivel az iwiw-nek hála ismét megtaláltuk egymást. Utoljára 7 éve beszélgettünk egy jóízűt, lassan esedékes lesz az egymással kapcsolatos adatok frissítése... :)

Holnaptól megint adminisztrációs ügyek intézése vár rám, ugyanis rengeteg sok számot kértek tőlem az ösztöndíjam útnak indításához, és sajna amik a birtokomban vannak, egyik sem jó az itteni hivatalnokoknak... Letöltöttem pár tucat formanyomatványt, ma délután kitöltöm őket legjobb tudásom szerint, aztán holnap reggel felöltöm a lárva-arcot (na nem Parkinson kór kezdeti tünete miatt, csak egészséges önvédelem), és kezdem sorra járni a hivalalokat...

Valahol majd csak szerencsével járok...

Pályázat leadva...

indulhat a lazítást.:) Még legalább két napig, ugyanis utána neki kell fogjak egy szép kis posztert összedobni, amivel egy országos fórumon kell megjelenni... és mint ma kiderült, egy volt tanárom is ott lesz, mondjuk nem túl valószínű, hogy 230 emberből pont rám emlékezne... a tömegnyomornak is megvannak az előnyei.:)
És akérdés, ami folyton felötlik bennem az elmúlt hetekben: miért van az, hogy mindig minden tudományos tevékenység esetén az az érzésem támad, hogy pont a létező legrosszabb időpontra esik... lásd beszámolóírás, amit kegyetlenül félbe hasított, darabolt és egyéb drasztikus módon széttrancsírozott egy munkahelyi költözés és egy maratoni pályázatírás... a mű ugyan így is elkészült, rájöttem, hogy 5 nap alatt is lehet 5000-6000 szavas cikket írni, de a megbeszélés része olyannyira siralmasra sikerült, legalábbis első meg második olvasatra, mert többre nem jutott időm és energiám, hogy a nevemet legszívesebben kitörölném és távoli kollégám, Anonymus nevét biggyeszteném a helyére... jól indul a tudományos pályafutásom, az már biztos.... :)

Most pedig irány haza, pályafutást menteni, mert az első és legfontosabb része egy sikeres karriernek: nem éhenhalni.

A többi már csak részletkérdés...