Karácsonyi hangulat vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló

Ha nem lenne egy link a blogomra valahol a világhálón, talán már nem is tudnék fellépni rá, olyan rég nem néztem be ide... :) Na de mikor is lehetne ideálisabb időpont az újrakezdésre, mint épp Karácsonykor, itthon, szűk családi körben, a meghitten ismerős kisszobában, a lapival az ölömben.:)

Idén valahogy elmaradt az az igazi karácsonyi érzés... a hó helyett csupán ködbe burkolózó Pécs, a tudat, hogy a sítúra egy nem biztos, hogy megérdemelt és aktuális luxus (nem is írtam, megyek sítúrára, méghozzá egyenesen a francia Alpokba, mert hát hol is tanulhatna meg gyorsabban és jobban egy tökéletes kezdő, mint ott...:) ), és a szomorú tény, hogy a túra miatt meglehetősen szerény összeg jutott csak az ajándékvásárlásra, eléggé megtépázták amúgy is lenge ünnepi hangulatomat. És persze az önként vállalt időhiány, az estébe nyúló munka, aminek sehogy sem akart meglenni a látszata, utána pedig sipirc haza még egy kicsit statisztikázni, vagy egyszerűen csak vacsorázni és utána ágyba bújni... Nem panaszkodásnak szánom, szerettem azt, amit eddig tennem kellett és remélem, hogy a továbbiakban is legalább ilyen érdekes lesz az életem, de kicsit elgondolkoztam azon, hogy mennyi minden is kell nekem ahhoz, hogy igazán átéljem a Karácsonyt. Hiányoztak a hógolyócsaták vagy egyszerűen csak a bandukolás a téli utcákon, a hóropogás, a pár éve egy barátnőmtől kapott karácsonyi kazetta n+1-szeri lejátszása, azok a 10 percek, amikor karácsonyi ajándékokon töröm a fejemet és az aprócska listák szétszórva a lakásban, a forraltbor illata és íze, a bámészkodás a kirakatok előtt... és persze hiányoztak azok az emberek is (leszámítva két igen kedves pécsi barátomat), akikkel ezt közösen össze lehetett volna hozni illetve akiknek az ajándékokat szántam. Na de most, hogy itthon vagyok, máris nem hiányzik szinte semmi (maxi csak a forralt bor..:) ), csak úgy érzem, hogy jöhetett volna mondjuk ez a látogatás egy héttel hamarabb is (és tarthatna még egy hetet plusszba), és akkor ma a templomban az esti misén érezhettem volna azt a meghatottságot, ami rendszerint ezen a napon a jól ismert énekek éneklése közben eltölt.

De talán majd jövőre...

Addig is békés, boldog Karácsonyt mindenkinek, és egy sikerekben és szeretetben gazdag Új Esztendőt!

exhibixksdkfbnosdibnpawi

A napokban olvastam egy cikket arról, hogy az összes blogíró exhibicionista, és hogy azok választják a kommunikáció ezen formáját, akik egyébként nem tudják magukra felhívni a figyelmet... bevallom, enyhén szólva is elvette a kedvemet a blogolástól.
Eddig a lehetőség hiánya miatt nem küldtem el a blogspotra az új környezetben tapasztaltakat, most pedig már amiatt nem jön, hogy újabb bejegyzést írjak, mert állandóan a fülembe cseng annak a cikknek a kulcsszava és ismét eltölt az a kellemetlen érzés, ami az olvasásakor is elfogott.
Szóval megtörténhet, hogy Cserebogi egy éves szülinapja egyben halála napját is fogja jelenteni... ezt nem drámai bejelentésnek szánom, valószínűleg úgyis csak azok olvassák a blogot, akikkel eddig is tartottam emailben a kapcsolatot.:) Akiknek az agyára mentem már hatperces körleveimmel, újabb és újabb gondjaimmal, bosszankodásaimmal, és politizálásommal...:)

A blog eredeti (és természetesen mélyen elrejtett) célja amúgy sem teljesült, olyant pedig ami új életet lehelne bele lusta dög vagyok kitalálni.

Szóval meglátom még, merre dől Cserebéé sorsa, az, hogy Pécsett nincs saját külön bejáratú számítógépem, eléggé gyászos hangulatúvá varázsolja a jövőjét.
na de mint mondtam, meglátom... ahogy a vak is mondta...

s aztán...

Kicsi székely Mózsi - közkívánatra

A Naaagy útról dióhéjban

Szegény kicsi székely Mózsi legszívesebben meghúzná magát egy icke-picke helyen (akár még jelenlegi lakásánál is pickébb területen) és elfelejtené az internetet kukacostól, pubmedestől (keresőprogram bősz és fölöttébb elszánt orvosok és orvostanhallgatók részére), de ha már érdeklődnek az útja felől, akkor nincs mese, köntörfalazás, hímezés-hámozás és egyéb nyelvi fordulatok és biza írni kell...

A hétvégi Naaagy út arról volt nevezetes, hogy szinte gyanúsan jól ment minden, utolsó pillanatban, filmbe illő autós jelenet után elértem a vonatot, egy hosszú hajú vőlegény segített feltenni a bálnára emlékeztető alakú és nehézségű hátizsákomat a poggyásztartóra, egy egész cikket képes voltam alvás nélkül elolvasni, a vámosbácsik nem kötözködtek, amikor édes álmomból felverve alig találtam meg kézipoggyászom legmélyén az útlevelet, a vonatot időben kiengedték az ilyen-olyan határokon, senki sem kérdezősködött az útlevelembe bepecsételt vízumkezdeményről, Budapestig nem szállt fel senki, szóval két ülő ember helyett aludhattam félig fekvő pozicióban, a trolit egyből megtaláltam a szomszéd utcában, amikor végre megérkeztem Judapestre... Említésre méltó csak az az eposzi kellékre emlékeztető Isteni beavatkozás lehetne, amikor a troli állomásban önmagammal élénk párbeszédben próbáltam eldönteni, hogy akkor 72-es vagy 73-as nyikorogványt válasszam, hogy a Keleti pu-hoz érjek, és amikor már oda jutottam, hogy istenuccse megszólítom a 10 méterre álló közepesen fiatalembert, akkor a hátamnál elhaladt egy bácsi, és megkerülve, hogy szemtől szembe lássa, kit takar hátulról az a hatalmas hátizsák, megkérdezte, hogy "hova mész, kislány?". És amikor kiböktem, hogy a Keletiig, akkor barátságosan azt mondta, hogy 73-as, és tovalibbent. És utána a földön megtaláltam a zsebemből kihullatott vonaljegyet (magyarul busz-metró illetve egyéb közlekedési eszközön egy utazásra felhatalmazó narancssárga papírfecni)... Hát juthatna erről bármi egyéb is eszembe két szón kívül...? Divina machina.

És az ellovagoló huszárok között volt egy nő, aki nyeglén, bogyókkal a fülében zenét hallgatott....

A pécsi intercity-n meg sem próbáltam feltuszkolni bálna barátomat a csomagtartóra, de szerencsére nem is telt be a fülke, és a két hisztisnek tűnő emberke is önszántából elhagyta a fülkét, tehát teljes volt a komfort. A 4-es buszra csak 20 percet kellett várjak, sokkal többre nem is futotta volna fellázadni készülő tarkó-, nyak- és vállizmaimtól, kis kuckóm ugyanazzal a bájos rendetlenség érzetét keltő látvánnyal fogadott, mint amilyenre emlékeztem, hogy az elutazás előtti pillanatokban uralta a lakást (mondjuk kicsit érdekes is lett volna, ha mondjuk patyolattisztaság vár...). Kicsomagolászás után bevásárolni indultam... volna... ha nem lett volna zárva még a Tesco is október 23 örömére. Ezzel viszont letudtam az esti sétát, így teljes lelki nyugalommal buszoztam Mónikához (tudjátok, aki az egyszerűség kedvéért...:) ), este 9ig elbeszélgettünk, politizáltunk, követtük a TV-ben az eseményeket és mindenki levonta magának a következtetéseit....

Tegnap reggel óta sok dolgom van... persze ez nem akadályoz meg a 8 óra alvásban, de minden egyéb szellemi tevékenységet teljességgel kizár annak tudata, hogy rengeteg dolgot kellene egyszerre csinálnom, emiatt egyikre sem tudok koncentrálni. jó hír viszont, hogy megint gyakoroltam fénymásolói képességeimet... szóval építem a karrieremet, ilyen vagy olyan irányba.:)

Most viszont következik a szabadidős program, bankokat fogok látogatni, na meg hajszárítót keresek pécsi víztől lankadtan alázuhanó fürtjeimnek.

Hasonlóan kellemes délutánt mindenkinek.:))

Ide besüt a nap....

... be ha mondom.:) Kellemes vénasszonyok nyara van itt, Pécsett, néha még a számítógépet sem látom a hétágra tűző napsugaraktól. De délután 6-7-re azért rendszerint javul a helyzet...:)

Lassan telnek a napok, de azért mostmár mindig akad pár apróság, amivel eltötyögök és este 11-kor meglepődök, hogy a hosszú nap ellenére sem jutott pár dologra már időm. Például szakirodalmat olvasni... meg a világjárt könyvemet... vagy kimosni a fehér zokniaimat, amik már kegyelemért könyörögnek a ruháskosárban. Szerencsére jó alvó vagyok, nem zavarja a nyugalmamat a fürdőből kiáradó jajszó. És a fehérzokni állományom az utóbbi egy hétben talán épp emiatt a nem épp kedvenc zoknimosó időtöltés miatt gyarapodott legalább 40%-al.... és vettem egy narancssárga zoknit is, még álmomban is kísértettek azok az édes kis fehér virágok rajta, egyszerűen nem tehettem mást, vissza kellett mennem érte.

Igazából a hétvégi Bon-Bon koncertet akartam most elmesélni, fantasztikus, hogy több, mint 900 kilómétert kellett ahhoz utazzak, hogy életem eddigi legszerencsétlenebb koncertjén vegyek részt... Egy sörsátorban, az emberek az asztaloknál ülve, kajálva és piálva, a színpadon a két mókus ugrál, háttérben dübörög a CD-ről feltett zene, még annyira sem fárasztották magukat, hogy legalább egy olyan CD-t hozzanak magukkal, amire még nem énekelték fel a szöveget. De nem, mérföldekre hallatszott, hogy az énekes pubertáskori (vagy legalábbis 4-5 évvel ezelőtti) hangjának még más volt a csengése és a stúdió is rásegített egy kicsit a különbségre.
Az előttük álló tér, amit szándékosan hagytak szabadon, hogy ha valakinek bulizni támad kedve, ne kelljen visszafognia magát, üresen maradt, fontosabbnak tartotta mindenki a saját kényelmét és nem túl nehezen megszerzett szabad asztalát, mintsem csak úgy feláldozza a modern könnyűzene és a velejáró ugri-bugri oltárán.
A csúcs azt hiszem az volt, amikor a gitáros egy trombita szólót teljes átéléssel előadott a gitárján... meg is tapsoltuk ezt a nagyszerű produkciót, egyszerű földi halandónak ez ritkán szokott ilyen mesterien sikerülni...

A koncert után gondolkodóba estem: október 25.-én a plakátok szerint Zorán koncert lesz, de mi van, ha Zorán egy furulyával a kezében fogja előadni a jól ismert számait azon címszó alatt, hogy ez a hangszer mégiscsak praktikusabb, könnyebben szállítható és nem húzza annyira le a vállakat, mint a hagyományos gitár... Ezt a csalódást már nem élném túl... vagy legalábbis a magyar kortárs zene (persze csak egy kurtafarkú lista tartozik ide) iránti szeretetem... Merjek kockáztatni...?

Bon-Bont mindezek ellenére továbbra is fogok hallgatni.. de csak a kütyümről...

És még egy koncertet kipipálhatok a listámon...

Jó lenne...

... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.

Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.

Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.

Tesók dícsérete

Csak úgy röpködnek a hetek körülöttem... észre sem veszem, s megint eltelik minimum 7 darab nap anélkül, hogy írtam volna a blogba. Pedig élmény van bőven, lenne miről pötyögni: 250 kiló újsággal történő pepecselés, "hogyan sétáltassunk meg egy profot és kedves családját a Békási szoroshoz vezető úton úgy, hogy az eredeti táv kétszeresét kelljen megtegyék, vészjósló felhők fenyegető közelségében", visszaszámlálás licensz 2006 és még jó bőven sorolhatnám...

Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.

Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.

Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.

Heuréka !!

Kevesen tudják az ismerősök közül mi is annak a titka, hogy eddig egyből vettem az akadályokat... na jó, leszámítva azt, hogy a fél szülővárosom nekem szorított a vizsgák előtt és szegény szüleim is "azokon a napokon" a szokásos 1/perc helyett legalább 10/perc frekvenciával gondoltak rám, borzos hangulatban. És persze a Jóisten érdemét sem akarom kisebbíteni, de volt még egy tényező, s az bizony a szerencsekő volt, amit anyumtól és a gyerekkori jópajtástól kaptam egyszer, valamikor, ezelőtt jópár évvel. Érettségitől elkezdve anatómia vizsgákon át, endó, angol nyelvvizsga, és minden egyéb szörnyűségben és picivel kevésbé szörnyűségben velem volt, lógott a nyakamban. Az utolsó téli szesszióm után egy fura hangulatú pillanatomban elképzeltem, hogy ha majd lesz egy szeleburdi kislányom, mint amilyen az anyja, akkor majd érettségi előtt neki ajándékozom, hogy a továbbiakban segítse őt, ha nem is tanuláspótlóként, hatalmas csodákat téve, de maga a tudat, hogy az anyukájától kapta, aki pedig szintén az egyetlen drága édesanyjától.
Pár nappal a szép gondolat megszületése után, hogy a történet izgalmas maradjon, a kő természetesen eltűnt... És nem találtam sehol, sem otthon, sem a bentlakás-szobában és végül szomorúan búcsút intettem az álomnak, és nekifogtam kiképezni egy új szerencsekövet. És még egyet a biztonság kedvéért cserealkatrésznek. Ezeket is szülinapomra kaptam, a szüleimtől, szóval minden adott volt, hogy becsületes, szorgalmas, kötelességtudó szerencsekő váljon belőlük. Közegészségtan vizsgán beváltak... Járványtanon dettó... Fertőzőn, nőgyógyászaton és családorvostanon még túl is teljesítettek, a betegekkel is tudtam kommunikálni, a jó jegy is összejött.:) Szóval meg voltam elégedve velük, csak épp hiányzott belőlük a másik kő régiségének, közös kalandozásainknak varázsa...

Már teljesen le is mondtam az ametiszt kövemről, amikor ma a szobámban, az újságoktól visszahódított területek egyikén megpillantottam békésen összetekeredve. Jó színben volt, látszik, hogy kipihente magát az elmúlt fél évben. Ideje tehát újra akcióba állítani, itt a licensz és az álomvizsga dolgozat megvédése, nem fogunk unatkozni... csak valami zsebes kosztümöt kell keressek, 3 lánc csak nem lóghat egyszerre a nyakamban... és mindegyik a szivárvány különböző színeiben... :)

És mivel ilyen szépen felszerelkeztem kövekből, most már készen állok 3 leánygyermekre is, mindenki kaphat majd a családi áldásból, anyai szeretetből... Ha a leendő férjem bevállal 2 szülést, én egyet ezer örömmel... hoppá, s a fiúkról még szó sem esett...
Hajaj...

3500 forint

... avagy mese arról, hogy az életben vannak meglepő és mulatságos véletlenek.

Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))

Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...

Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)

A mű elkészült...

... az alkotó azóta álmos...

Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)

Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)

Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...

Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)

Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?

És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)

Kortyolgatok

... egy pohár bort, és nem esik jól... úgy tűnik mégiscsak alakulóban van az a nyomorfekély... pedig igazán nem stresszesebb az életem mostanában, mint mondjuk ezelott 5 héttel... sőt... talán még lazább is.

Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.

Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.

Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.

Ez akkor baj...?

Áramszünet

Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...

Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...

Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)

Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)

Egri csillagok

Lassan ideje a bűvös 61. bejegyzésnek, lehetőleg még mielőtt leesne az első hó... ami már nincs is olyan messze, 4 hónap és egy újabb évet köszönthetünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma az egyik haverem lelkesen megkérdezte, hogy akkor hova megyünk szilveszterezni, lehetőleg idén először együtt a nagy társaság... először csak elmosolyodtam a buzgalmon, aztán nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy a 2006-os év nagyon is távozóban van és nekem még annyi rengeteg dolgot el kell intéznem... egyetemizmusból kilábalás (lásd egy becsületes államvizsga dolgozat plussz licensz), fájdalmas hazapakolás, még fájdalmasabb újra összepakolás és utazás az ismeretlenbe, utazás egy még mindig elég idegen helyre... ahol fénysebességgel be kell illeszkedni és neki kell fogni a tudományos munkásságnak, hogy jövőre ne veszítsem el testsúlyom több, mint 10%-át a nullkalóriás diéta miatt (ami köztudottan veszélyes). És akkor ott a Mikulás, amit rajtam kívül senki nem ünnepel majd, és ott a Karácsony (amit remélem, hogy azért mások is...), Szilveszterre pedig már úgy néz ki, hogy alakul is a program. Persze csak ha összeverődünk országhatáron innen és túlról.

Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...

Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))

A bűvös hatvanadik...

... bejegyzésemhez érkeztem. Hát akkor gratula magamnak, ki gondolta volna, hogy állhatatlan kis lelkem ennyi kitartásra képes... És elárulok egy titkot... nagy valószínűséggel még folytatódni is fog a dolog, ugyanis megkaptam az értesítést Pécsről, felvesznek PhD-zni attól a pillanattól, amint az ottani dékánbácsiéknak bemutatom a diplomámat.
Ami sajnos feltételez egy diplomamunkát is... és nem csak... például az idei félsziget kihagyását is, ugyanis túl sok minden függ mostmár ettől a papírfecnitől.

És hát Pécs, amint valószínűleg észre lehetett már venni eddigi alkotásaimból, eléggé megihlet minden ott-tartózkodásom alatt... hogy mi lesz itt még az elkövetkező 3 évben...? Jobb nem belegondolni. Sem nekem, sem azoknak, akik ezt elolvassák.:) Mindenesetre kitartást mindannyiunknak és egy jobb egészséget, mint amilyen a mostani... na jó, esetleg egy pont olyant, de rosszabbat semmiképp.:)

Uff, ma valahogy nem megy a befejezés, az ihletet otthon felejtettem, mert ezen a ruhámon nincs zseb. Hát akkor koda nélk

...

Tele vagyok témákkal, épp csak a szavakat nem találom hozzájuk... én, akinek még ahhoz is minimum 5 barokk körmondatra van szüksége, hogy kifejezze, hogy semmi említésre méltó nem történt...
Azt hiszem az utóbbi napok viharos fordulatai kicsit gátlás alá helyezték a beszélőkémet és írókámat, ezért honolt béke és nyugalom ezen a vidéken. Amúgy jó dolog csak ülni Aliz előtt és bámulni a képernyőt, várni, hogy mikor fagy le és kellemesen meglepődni, ha 10 perc elteltével még mindig hajlandó kommunikálni velem és nem burkolózik "fagyos" hallgatásba... Mellesleg ma roppant szeszélyes kedvében volt, ugyanis elfelejtettem magammal vinni a kacsalábát (10 darabos CD tartó) és mostanában csak ezen forogva hajlandó résztvenni a tudományos tevékenységemben. Déli kettőnél tovább nem is bírtam elviselni ezt a "kikapcs-bekapcs-de akkor most miért nem bekapcs, ha én igyekszem bekapcs a kikapcs Alizt" játékot, főleg, miután az agyamra ment egy harmadéves rezis csaj, aki azon sopánkodott fél órán keresztül, hogy egykor nem hagyhatta el a fedélzetet és képesek voltak a nyakába sózni még 12:30-kor egy halotti bizonylatot. És ma már kénytelen lesz lemondani emiatt a napozásról...

Istenem, hogy mennyi kényelmes ember dolgozik ebben az egyetemi városban...

Én pedig kicsit másképp néztem ezután a listámon utolsó előttiként szereplő kisfiú nevére, akiről a sopánkodás alatt derült ki, hogy októberben már nem fogja betölteni az ötödik életévét...

Mondhatom még ezek után azt, hogy nincs minden rendben az életemben...?

Ami szinte kimaradt... A Cím...:)

Ma tudtam le a bűvös nyolcas számú megázást... a helyszín ismét változott, ezúttal a szülővárosomban rendezték át a frizurám azok a csacska kövér esőcseppek, de valahogy nem is haragudtam, mert utána nem kellett menni locsolni a temetőbe... hát nem csodálatos?

Maga a 4 szám zeneszám (Don't worry, be happy, Bonnie Tyler- Have You Ever Seen The Rain és Total Eclipse Of The Heart valamint Elton János- Sacrifice) erejéig történő trappolás amúgy nem is lett volna olyan kellemetlen, még a nyári szandálban sem (legalább megúsztam a zoknimosást is... így visszagondolva ez lehet tehát életem akár legsikeresebb napja is...), ha nincs megfűszerezve 25-30 kiló első(?)osztályú kurzussal, a tetején trónoló Alizzal, egy csipetnyi 38-as túrabakanccsal és a teljes rövidujjú készletemmel, alig használt állapotban, és ezek mind-mind rólam lógtak le, mi a nyakamból, mi a hátamról, mi a vállamról, csakis az erővonalak függvényében... A poén csak az volt, hogy életemben először önként és dalolva akartam taxival hazamenni, a mazochista énem úgy tűnik az egyetemi városban maradt, de hát kiderült, hogy nálunk szombaton, vasárnap és egyéb ünnepnapokon sehol egy kósza easy cab-rider, szóval megspóroltam magamnak azt a horribilis összeget, amit ezért a 3-4 perces útért legomboltak volna rólam. Szülővárosom ugyanis a feneketlen gödrei mellett arról (IS) híres, hogy országos viszonylatban itt kerül a legtöbbe a taxi... na de ma nem nekem.:)

Mi történt még? Hát miután hazaértem, már nem sok. De voltam egy orgonakoncerten a templomban, (temetőlocsolás helyett... na ugye:) ), érdekes volt, behunytam a szemem, eleresztettem magam, hagytam, hogy a zene hasson rám, félálomba ringasson, csupán akkor riadoztam picit, amikor az orgonistának sikerült némi disszonanciát csempészni, akarva-akaratlanul egy-egy műbe. És amikor a 3 tételes mű utolsó tétele előtt nekifogott valaki Fe2+-tapsolni...

Álomvizsgadolgozatilag pedig jelentem, hogy haladtam legalább egy db. 3/4-ed oldalt (másfeles sorközzel:) ), tehát a holnap esti bűvös éjfélig már csak csekélyke 14-et kell összedobjak. Miért is ne lenne meg? Hisz a holnapi nap is olyan jó hosszú...

...legalább 24 óra...

Megint esik...

Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)

Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)

És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...

légyszi légyszi...

Elet(?)kep

Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...

Olaszország-Németország 2:0

Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...

... mert a barackot csak enni szeretem.

Sikerélmény:)

Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))

Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)

Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...

Mondtam már, hogy....

... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?

Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)

Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.

Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.

Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…

Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?

Hetek múlva...

Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!

Jelenleg...

teljesen ötlettelen vagyok... írnom kellene, de nem igazán tudom, miről... azt hiszem épp az agyamra készül menni a nosztalgiázás... Szerintem a lehető legokosabb gondolat, ha most szépen hazamegyek, befejezem a nagytakarítást, ami a "bomlásnak indult" szoba miatt igencsak esedékes, alszom egy sort, kicsit készülök a következő megmérettetésre és talán ha ma éjjel legalább 10 órát alszom, utána kicsit nagyobb lelkesedéssel csapok a billentyűk közé, illetve szerencsésebb esetben pont rájuk...

Felhől közül a nap...

Végre süt a nap... és tegnap már 29 fok volt... ahogy az úton másztam át, egészen tavaly nyári hangulatom lett. Na jó, attól a 10-15 fok különbségtől most tekintsünk el, ami itt minuszban van, de jó volt előkeríteni megint az amerikai rövidebbnél rövidebb ruhákat és papucsokat, és fülemben a bogyóval végre megint hunyorgó szemmel caplatni a melengető napsütésben. Kezdek végre feléledni ennyi tél után...

A hétfői vizsgáról... ha még sokáig tartana a stresszió, azt hiszem, a végén már tanulás helyett azon igyekeznék, hogy minél többet felejtsek... mert lassan már nem lehet fokozni a nem tanulást... tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, de az már mégiscsak igazságtalanság, hogy utolsó év utolsó félévében megtöltöttek ennyi izémizé tantárggyal (és az izémizé nem feltétlenül pozitív töltetű szó jelen esetben).

Hétfőn csak azért nem kerültem be végül a klinika történetében, mert a kritikus pillanatban a beteget kiszedték a kezeim közül és elvitték hivatalosan is megvizsgálni. Szegény feje, már reggel 6 óta vajúdott, több-kevesebb intenzitással, nem biztos, hogy én is hiányoztam a boldogságához. De azért annyiban igen, hogy miután megvizsgáltam és a doktornő alaposan megforgatott (legalábbis nekem úgy tűnt, pedig a kérdések nem voltak malignusak csak én aludtam 3 órát éjjel és ez kicsit befékezte az agytekervényeimet...), lementem és vettem pelenkát meg minden ilyesmit, ami egy újszülött fogadásához az első napokban szükséges... :) Remélem minden simán zajlott utána és mostmár boldog kismamaként csücsül még vagy 1 hetet a kórházban.

Tegnap pedig énekeltünk... de előtte 7en, mint a gonoszok, készítettünk kb. 160 szendvicset “A” klinikán, a bentlakás utáni itteni második otthonomban.:) Ahol aznap kicsivel gyorsabban haladt a vizsga, hogy időben letudja a prof a diákokat, már du. fél 7-kor elhaltak az utolsó szédelgő léptek és szipogások a folyósón. A bor is mindenkinek ízlett, amit nem azért mondom, de én választottam, a szendvicsek is gyorsan elfogytak, szóval alapjában véve sikeresnek volt mondható a találka. Csak épp az éneklésre nem maradt olyan sok idő, mivel a profnak állandóan eszébe jutott egy újabb "csak még ezt az egyet el kell meséljem"történet, aminek 11-kor lett kábé vége.
Utána hazaúsztunk a nagy viharban, szerencsére szandával és hosszú szoknyával mentem, amit kényelmesen fel lehetett térdig csippenteni, így nem kellett utána zoknimosással (amit kifejezetten utálok) zárni a napot.

Na még egy vizsga, remélem a legutolsó a szessziós élményeim között, utána kezdődhet végre a nyár, az államvizsga dolgozat írás (lassan ideje lenne annak is nekifogni, bár a címet rögzíteni valahova, hogy ne legyen az az apró lelkiismeret furdalás, amikor be kell valljam, hogy én még egy sort sem írtam...), a licenszre való lelkiismeretes készülés (hajaj...) és azért némi elválás előtti vidáman-nosztalgikus bulizás és a fogadkozások, hogy soha nem veszítjuk egymást szem elől és mindig megmaradunk jóbarátoknak...

Úgy legyen.
Ámen

Szesszió miatt zárva...

Ma eszembe jutott, hogy nekem van egy olyasmi is, hogy blog... itt hervadozik egymagában, a szesszió a legelemibb vágyat is kiöli belőlem, hogy akár egy sort is pötyögjek...
Vidám hangulatom majd június 23.-án kb. du 2 után lesz megint, addig is alszom nagyokat és állandóan melegebb éghajlatokra küldöm a telefonomat, amikor reggelente kíméletlenül csenget 7-kor... majd 7.15-kor... utána 7.30-kor... milyen szerencse, hogy nincs beépített hidegvizes-pohár opciója, így azért végül mégiscsak hajnali 9-kor kászálódok ki az ágyból. Persze megint elbaltáztam pár napot, a hétfői vizsgámra megint sikerülni fog a kellő adrenalin mennyiséget összehozni vasárnap este... nem is csoda, ehhez a tantárgyhoz soha életemben nem fűzött a legcsekélyebb érdeklődés sem, és ez sajna az átolvasott oldalak számában is hűen tükröződik. Azt hiszem hétfőn a betegvizsgálatommal bevonulok a klinika és egyetem történetébe, és az áldozatom velőtrázó sikolya még sokáig a fülemben fog csengeni... és kb még 9 emeleten tartózkodókéban... :)
Hát akkor hajrá, még csak két vizsga választ el a ... hát nem igazán a nyári szünidőtől, de legalább a koránkelés problémáját egy ideig megoldó hetektől, hónapoktól...
Utána pedig kezdődhet a nagybetűs.

És közben az eső is csak esik és esik...

Még élek..:)

a virulás épp határeset, ugyanis életem utolsó szessziójának legnehezebb vizsgája következik, csak sajnos 2 napja nem sikerül nekifogjak, bármennyire is szeretnék... de hát annyival csábítóbb a párnám közelsége, mint a rengeteg sok antibiotikum felsorolása és a rá érzékeny még rengetebb sok bacinak és egyéb izgő-mozgó lénynek az olvasgatása...

Szerencsére nagyon úgy tűnik, hogy több a szerencsém, mint az eszem... a hétfői vizsgát nagyon megszívhattam volna, ha a Fennvaló (és fél szülővárosom, külön kiemelt helyen a szüleimmel) nem szorít nekem és nem pont olyan kérdéseket kapok, amiket aznap reggel vettem át, illetve a vizsga előtti 5 percben ismételtem át...
Annyira hosszúnak tűnik ez a hátramaradó 2,5 hét... és olyan közelinek a jövő keddi vizsga... muszáj lenne összeszedjem magam, most még a netfüggőségre sem foghatom a tananyaggal való egy helyben toporgást, mert ritkán keveredek netközelbe.

És holnaptól egyedül maradok a tudománnyal a bentlakásszobában... rossz belegondolni is... mi lesz, ha már senki sem lesz körülöttem, aki a kuncogásával kiverje az álmot a szememből, amikor 10 perc olvasás után kezdek egyre laposabbakat pislogni és hamarosan előkerül a párnám is, hogy a létező legkényelmesebb pozícióban adjam meg magam az álom hatalmának...

Fürdésre várva...

... áznak a ruhák a kádban, anyu megígérte, hogy teregetés után végre nyakig merülhetek a forró, habos, megszűrt, semlegesített és felmelegített patakvízben. Addig gyorsan írok egy kis bejegyzést, mert már pirulok-féle-forma, amikor legnagyobbrajongótörzsblogolvasóm újra és újra felteszi a kérdés, hogy mikor lesz már újabb bejegyzés...

Pedig nem az a gond, hogy nincs, amiről írni... zajlik az élet, csak úgy röpülnek az órák, napi minimum 2 óra gyaloglás, gyakorlatok, amik semmi egyébre sem jók, mint megbeszélni a Diáknapok részleteit, kinél gyűlünk legközelebb és miről lesz szó, hányan jönnek haza a régi csapattagok közül magyarhonból és kik az új "import-emberkék", milyen színű legyen a póló satöbbi satöbbi. Gyakorlat után néha még sikerül betévedni egy-két eltévedt, pótlásnak szánt kurzusra, ismerkedünk a tanárokkal, akik gyakorlatilag már egy éve ott mászkálnak az orrunk előtt, csak eddig nem volt kedvünk megszólítani őket és ők sem néztek anno akkora érdeklődéssel a szemünkbe, mint most.

A napokban egy picit meg is torpantam, a nagy lendületben egy pillanatra megállított a szomorú felismerés, hogy azzal, hogy novemberben valami mellett döntöttem, egyidőben letettem a voksomat is minden más ellen. A doktori suli melletti igennel kizártam magam az egyetememen való maradás és oktatásból. Ugyanis mostmár erre is lenne lehetőségem, persze kemény munkával és vállalva egy bizonyos személy kiszámíthatatlan hangulatváltozásait. Egy időben viszont nem lehetek egyszerre két helyen, tehát maradok az eredeti döntésem mellett... és reménykedek benne, hogy talán 3-4 év múlva ismét felteszik nekem a kérdést, hogy vállalom-e... Örömmel mondanék igent.

Arról inkább nem is írok bővebben, hogy holnap vizsgázom, román nyelven egy olyan tantárgyból, ami szerintem magyar nyelven sem keltené fel az érdeklődésemet... ezért nem is csoda, hogy tegnap még olvasgattam is tanulás közben, megnéztem egy 3/4 filmet és aludtam is egy órát, erről a szüleim nem is tudnak... Ma kellene mentsem a menthetőt, lassan már kiegyeznék magammal abban is, hogy bár addig koncentráljak még, ameddig egyszer elolvasom az egészet, utána nem is untatnám magam többet ezzel a tantárggyal. Ismétlés...? Hát az már igen nagy luxus lenne... :)) arról már nem is álmodok, az én naivitásomnak is megvan a határa...

És még hátravan egy 4 órás vonatozás....

Éljen május elseje!

Fantasztikus napra ébredtem... és még mennyi van hátra belőle... Apummal és keresztmamával kicsit kiautókáztunk, hogy gyakorolhassam az indítást és sebességváltást nem lakott területen, hogy majdan boldogan vezethessem a nálam épp csak 2 hónappal idősebb Sárgát. Én, aki több, mint 1000 mérföldet vezettem idegen kontinensen, 36 óra munka után vagy csúcsforgalomban munkába menet... nekem kell most megint mindent előlről kezdeni...
Amikor már meggyőződtem, hogy megy az indítás és a váltás is a körülményekhez képest egészen finoman és nőiesen történik, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a közeli tóig, hogy készíthessek pár fotót erről a nyugalomról és tavaszi szél által mocorgatott természetről.

Az első figyelmeztető jel talán az kellett volna legyen, amikor lemerült az első adag újratölthető elem.. A második pedig az, hogy a vésztartalékkal meg sem pislant a led, amikor be akartam kapcsolni újra a gépet...

Hazafele, mostmár a frissen szerzett gyakorlattal lazán elsepertem az egyik üzlet előtt, ahol még vásárolni szerettünk volna a visszautamra. Ezért lekanyarodtam a rendőrség fele, hogy hátulról közelítsem meg a problémát, vagyis az üzletet, épp csak... az útkereszteződésben megállt a motor és többet nem sikerült életet lehelnem bele... És apunak sem... ami már eléggé aggasztó dolog volt, mert ők ketten a Sárgával két test, egy lélek. Ez ránk kettőnkre nem vonatkozik, szerintem az autó irigy rám, mert fiatalabb vagyok nála 2 egész hónappal és nem is annyira beteges a színem, mint neki. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy állandóan bajba kerülök, amikor beülök a volánja mögé... Pedig a legnemesebb szándék és a békevágy vezérelt, amikor ma megint szerettem volna gyakorolni vele... de ha nem, hát nem.
Egy óra smirglizés, csavarás, szétszedés, összerakás és végül egy jelentőségteljes kocsihátulrólmegtaszítás után (mi, a két hölgy akár hazáig is toltuk volna, ha nem gondolja meg közben magát az elektromosság) végre megindult, életre kelt a herkentyű, azt hiszem rég örvendtem utoljára ennyire ennek a mennyei motorhangnak. Hmm, kb akkor, amikor Phoenixben útközben felrobbant a hűtőberendezés egyik csöve és miután még így vezettem 10 percet és valahogy füstölő motorháztetővel és fröcskölő hűtőfolyadékkal megérkeztünk a Desert Ridge-be, akkor fél tucat telefonálás és fél napos munka után (én bent az üzletben és egy kedves ismerős kint az autónál), este 10-kor megint felhangzott a jól ismert kedves motorhang. Füst és fröccs nélkül...

Amikor hazaértünk és már lemondtam egy fuvart az egyetemi városba, mivel semmi sem volt kész a megadott időre, az első lendületben, amivel a lépcsőket vettem, kiesett a mobil a zsebemből. Sebaj, esett már ennél nagyobbat is, nosza tovább. A következő elemi csapás a telefont a fürdőben érte, amikor kézmosás után megúsztattam fél kád hidegvízben... meg sem nyikkant, sem libabőr sem szikrázás, most megfigyelés alatt tartom, lássuk, nem jár-e késői szövődménnyel az elemek eme szerencsétlen találkozása.
A 4 fő elemből tehát a földdel és vízzel történő randi után maradt még a tűz, utána pedig valószínűleg szélnek is ereszthetem a kis kütyüt.

Hogy utána az iwiw miatt úszott egy művészi gondossággal megírt részletes email, már nem is részletezem... ez egy ilyen nap... és még nincs vége.:) A vonatozás után lehet, hogy még bővül a sztori... de már csak holnap, ugyanis most megint netmentes periódus következik az életemben... És egy újabb pécsi út...

Gombóc színre lép

Úgy látszik, tévedtem... nem a Gyilkos-tó jelenti számomra a tiltott zónát, hanem az egész világ. Addig, ameddig végre képes leszek teljesen kilépni a múlt árnyékából és valóban a legkisebb szomorúság nélkül szembenézni bizonyos emberekkel, addig állandóan börtönben élek, amelynek rácsait az elutasítástól való félelem képezi. Túl kell lépni, fel kell dolgozni a visszautasítást, hogy valakinek nem jelentettem ugyanannyit, mint amennyit ő nekem, hogy képes volt a legkisebb harc nélkül hagyni, hogy kilépjek az életéből, a kapcsolatunkból és hogy azóta együtt van egy másik lánnyal, aki valószínűleg jómódúbb, ugyanolyan természetes számára, hogy egyik nap ideautókázik, másik nap oda, és nem azt számolgatja, hogy vonattal olcsóbb lenne és mennyi minden egyébre lehetne költeni a megspórolt pénzt... Persze tudom, hogy nem csak ez az, ami a kapcsolatukat működőképessé teszi. És kívánom, hogy mindketten nagyon boldogok legyenek.
De azt is kívánom, hogy mostmár én is... Mert megérdemlem... mint a reklámban.:)
Szóval mindent megtennék, hogy ez a ma este ismét színre lépő gombóc a torkomban örökre eltűnjön és végre én is képes legyek elfogadni a felém kinyújtott kezet és felszabadultan, jó érzéssel tudjam tartani azt.
Azt hiszem, az utolsó lökés, ami átsegítene ezen a helyzeten, egy kedves, rendes kiegyensúlyozott kapcsolat lenne. Fokozatosan, lépésről lépésre megismerve a másikat, csak hagyni, hogy mindketten jól érezzük magunkat és nem gondolni senki és semmi másra. Már csak egy probléma van: hogy sehol egy jelentkező...

Szóval gombócnak még van néhány dobása... de ma este is sikerült egy keskeny csíkot lefaragni belőle, hála az emberek közötti kommunikációnak, és már nem szorít annyira. És ha lassabban is, mint szeretném, de elfogy... Csak győzzem kivárni...:)

See You When You're 40

Pár napja az utcán mászkálva Dido-t hallgattam, amikor megütötte egy szám szövege a fülemet. See You When You're 40... Tudom, hogy én voltam mindig a "lépjünk túl a dolgokon minél hamarabb és próbáljuk meg felszabadultan és boldogan élni a saját életünket" akció legelszántabb hirdetője, mégis kicsit megviselte a babakék lelkemet, amikor pár napja ismét megpillantottam ott parkolni a jól ismert autót a szokásos helyen. Valószínűleg az az egészben a fájdalmas, hogy megint itt egy újabb tavasz, szépen süt a nap, mindenki arcán ott ragyog a valakihez tartozás boldog érzése, gondolom az autó tulajdonosának szemüvege szélén is, csak én vagyok még mindig egyedül, megfosztva annak lehetőségétől, hogy valakivel kézen fogva sétálhassak (jó na, rohanhassak...:)) ) úttalan utakon.
Talán ha anno nem tiltakozom annyira a kutyaharapást szőrével technika ellen, ha nem vagyok annyira tekintettel mások érzelmeire (és a sajátjaimra), ma én is azon törhetném a fejem, hogy hova menjünk kettesben/húszasban majálisozni... és nem motoszkálna bennem az a gondolat, hogy a Gyilkos-tó területe jelenleg tiltott terület számomra. De sikeresen elűztem minden vállalkozó szellemű kutyust és most sehol egy kósza szőrszál...

Túl nyílt vagyok? Lehet.. ha már az interperszonális kapcsolataimban ez nem sikerül, valahol muszáj leereszteni a gőzt, mert még véletlenül felrobbannék és igenis az a véleményem, hogy kár lenne értem.:)

A szám szövegével pedig tökéletesen egyetértek, rég nem találkoztam ennyire találó sorokkal. A zeneterápiás Playlist újabb darabbal bővült.:)

See You When You're 40

I've driven round in circles for three hours
It was bound to happen that I'd end up at yours
I temporarily forgot there's better days to come
I thought that I would give it just one more chance

Cos I want, tonight, what I've been waiting for
But I found, tonight, what I'd been warned about

You think that you are complicated, deep mystery to all
Well it's taken me a while to see, you're not so special
All energy no meaning, with a lot of words
So paper thin that one real feeling, could knock you down

And I've seen, tonight, what I'd been warned about
I'm gonna leave, tonight, before I change my mind

So see me when your 40, lost and all alone
being comforted by strangers you'll never need to know
not sad because you lost me
but sad because you thought it was cool to be sad

You think misery will make you stand apart from the crowd
well if you had walked past me today I wouldn't have picked you out
I wouldn't have picked you out

now I've seen, tonight, how I could waste my time
and I'll be on my way, and I won't be back
cos I've seen, tonight, what I've been warned about
your just a boy, not a man, and I'm not coming back

Gyors

Azt hiszem sok embert magamra haragítottam mostanában... hogy miért, azt nem tudom, de senki sem válaszol az emailjeimre, se kép, se hang, messengeren kerülnek, satöbbi satöbbi... Kivéve a témavezetőmet, aki ma megfagyiztatott, annyira örült a poszternek.:) Hát még én a fagyinak.:)) 2 dobozzal vett, kakaóst és eprest és még bőven van belőle, azt hiszem hogy a vacsim is az lesz, nemcsak az ebédem. Csak szegény unokatesómat sajnálom, aki olyan sokat segített és mégsem kap belőle... s pedig őt nemcsak a CorelDRAW idegesítette, hanem én is... én az utóbbis megúsztam, mostanában jól megértjük egymást, me and myself.:)
Szóval még egyszer köszi unokatesó és köszi a képet is, ami a blogomat díszíti és amit annyi ideje szerettem volna már valahogy odabűvölni. De hát én és a számítógép... Látni kellett volna a tegnap esti próbálkozást a Corel 11 leszedésére, hogy az újabb verzió kerüljön fel helyette... hát nem fogok egyhamar eldicsekedni vele.:)))

Megint rövid leszek, zár ugyanis a terem és már szégyellek mindig utolsónak maradni, és a könyvtárosnéni jóindulatú és megértő mosolyától kísérve hagyni el a termet...

Megint választanak... :)

Úgy látszik, mostanában mindig itthon vagyok, amikor ilyen fajta történések rázzák meg a szomszéd országot. Pedig nem szándékos, egyszerűen csak én is vakációzom és hát elég nagy vonzerő a szüleim és unokatesómék társasága, a finom ebédek (amiket szerencsére nem én kell elkészítsek) és végül, de nem utolsó sorban az internet.:))

A napokban komolyan kerülgetett a kísértés, hogy végleg pontot tegyek a blogolásra. Véletlenül ugyanis rákerestem az álnevemre a neten és rájöttem, hogy rajtam kívül még legalább 4-en blogolnak vagy kommentálnak ilyen név alatt... egy lelkes anyuka a 2 éves kislányáról a babaszoba.valamin, egy másik kíváncsi csajszi szintén első próbálkozását osztja meg a nagyközönséggel, egy újabb identitás Fitnessnorbival próbál kommunikálni a neten keresztül, a jelek szerint nem épp megfelelő módon, sőt még a legyezohorgasz.hu-n is fellelte a google a cserebogi szót. Hát ennyit az egyediségről...

Közben hallgatom Edda 2005-ös albumát, ma töltöttem le. Harmatgyenge... igaz még csak a 4. számnál tartok, de nem biztos, hogy befejezem... pedig hogy szerettem hajdanán a számait. És mennyi emlékem fűződik egy-egy számhoz, albumhoz. De ez... "Okozhatnál még meglepit"... grrrrrrr... hát már a dalszövegekbe is bekerült a magyar zsargon? Szinte fájdalmas látni, hova jut egy együttes, aki csak a pénzkeresés vágyának engedelmeskedve gyártja az utóbbi időben a számait.

Semmi frappáns végszó nem jut eszmbe, ez a műzene kizár minden gondolatot a fejemből... maximális koncentrálásra van szükség hogy a rém-rímek közül kiszűrjem a néhai Edda szellemet...

Húsvét másodnapján...

régi szokás szerint nem történik semmi érdekes és semmi meglepő... ugyanazon sablon alapján zajlanak az események, csupán annyi változás történt, hogy amióta bekötötték az internetet, nem a tv, hanem a számítógép előtt telik ez a nap.
Új szokás is készülődik: személyes megjelenés helyett SMS-ben és messengeren locsolnak... már akivel meg lehet egyezni, hogy locsolóverset még mindig illik mondani. Szóval a mai statisztikám kb így néz ki: 1 SMS, 2 messenger, plussz ugyanitt 1 félbeszakadt kísérlet a tárgyalások sikertelensége miatt és 1 csak a legújabb versikével akart elkápráztatni de locsolni azért nem, valamint vagy 12 "negyedik típusú találkozás" a locsolókkal.:) Tehát úgy néz ki, idén sem hervadok el, vagy legalábbis lassított tempóban fog történni.

Most pedig következzen valami jó lightos film ehhez a lightos naphoz... :)

Hát választottak...

De nem a csalódottságtól nem írtam napokig, mint már említettem, számomra az eredmény nem volt meglepetés... Egyszerűen csak más fontosabb dolgaim voltak, mint pl. 13 órát egyhuzamban aludni, angolozgatni, adóvisszaigénylést intézni- szokás szerint utolsó pillanatban.:)

Hát akkor "Isten áldd meg a magyart..." De csak a tényleg magyarokat, a kategorizálást már a Fennvalóra bízom, ő jobban belelát az emberi lélekbe. Szerencsére. Mert innen, a Földről elég elkeserítőnek tűnik jelenleg a helyzet.

Amúgy a tegnap diákszövetségi gyűlésen mi is választottunk, hatalmas huza-vonával, kölcsönös udvariaskodásokkal, csepegős beszédekkel, könnyekkel, nevetéssel, egymás ugratásával, szivatásával, szóval igazi braziliai szappanopera hangulatban telt az egész. Az eredmény: kb. 10 jelölt-jelölt, akik közül senki sem fogadta el a jelölést és amikor egy másodéves mégis, akkor a régi elnök mégscsak kötelességének érezte elfogadni (elvei és meggyőződése ellenére) azt, már csak a diákság érdekeit tekintve is... Kb 3 óra duma után végre megszületett az eredmény, vagyis semmi sem változik, minden marad a régiben... picit emlékeztet a tegnap esti helyzet a vasárnapira, a változás szele errefele sem nagyon fújdogál...
Sikerült magamra is haragítanom a választmány többségét, amikor kijelentettem (arra az ötletre, hogy az új Magyar Diákszövetség elnök a román tagozatról kellene kikerüljön, kiküszöbölve a kommunikációban a nyelvi nehézségeket), hogy márpedig én nem szeretném, ha olyan valaki képviselne engem a dékán előtt, aki magyar létére román tagozaton tanul. Más dolog, amikor azért vagy erre kényszerítve, mert nincs más választásod, mert nincs magyar nyelvű oktatás az egyetemeden azon a szakon, amit minden áron tanulni szeretnél. De amikor már évek óta léteznek "magyar helyek és magyar oktatás" (persze, aki ismeri az egyetemi rendszerünket, az megérti az idézőjeleket, tudja, milyen egy tantárgyat két nyelven tanulni, lesni a tanár X falubeli magyar tájszólását, ha egyáltalán beszéli a nyelvet vagy mérgelődni, amikor a magyar anyanyelvű tanár románul tartja az előadásokat, mert az egyetem vezetősége úgy rendelte, hogy csak az állam nyelvén, román és magyar diákok közösen, egy teremben hallgathatják azokat), és ennek ellenére az X-et az illető a román nyelvű oktatás mellé teszi, akkor nem tudom, mennyire lenne képes kiállni a dékán-bácsi előtt a magyar nyelvű oktatásért, hogy több tanársegédi állást hozzanak ki és arra magyarokat is vegyenek fel, stb stb. És látom a román tagozatos magyar nevű évfolyamtársaimon is, hogy egymás között már csak többségi nyelven beszélnek, csak amikor valami kérésük/kérdésük van hozzánk, próbálják meg csokorba gyűjteni a maradék magyar tudásukat.
Hát engem igenis ne képviseljen egy ilyen ember, még akkor is, ha jobban tudna érvelni a tanárok előtt, mint egy olyan valaki, aki csak a tankönyvek alapján ismerkedett meg ezen idegen nyelv szépségeivel.

És akkor sem vagyok hajlandó visszaszívni, ha a DSz elnök felszólít erre... ez volt az utolsó ilyen gyűlésem, mostmár egyéb dolgokra koncentrálok, az utókor úgyis jobban ért mindenhez.. diplomáciához, békés együttéléshez... lásd elmúlt 17 év... és a következő sem ígérkezik ezek szerint másnak.

És nem vagyok radikalista. Csak fáj, hogy milyen könnyen feladjuk az utolsó végvárakat is...

Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))

Bulk

Nehéz 2 nap távlatából visszaidézni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor megláttam, hogy az ösztöndíj ügyben értesítés érkezett... a Bulk-ba. Kicsit ideges lettem, amikor a gép kb.2 percig töltötte be a pdf filet, de tudtam, hogy a sorsom már úgyis eldőlt, ha nem is végleg, és csak egy bizonyos irányban. Szerencsére az életünk soha nem csak egy irányba fejlődhet, mindig van legalább 2 dolog, ami közül választani lehet.
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)

Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...

Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)

"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)

Benedek Elek után szabadon...

Akarom, hogy... kommentáljanak!

De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)

Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?

egyperces

Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....

Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.

Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...

Baglyom-baglyom, mondd meg nékem

Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?

Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)

Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.

Csak ne lennék ilyen álmos...

Hit

Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)

Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.

Na szóval

Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.

Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...

Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))

Első nap az iskolában

Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).

Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...

Hát akkor: "Kérem a következőt!":)

Hópelyhek az arcomon

Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...

Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...

Nem árt tudni/tudatosítani :)

Pablo Casals: Te vagy a csoda

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

ZzZzZz

Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...

Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...

... és nem gondolkozni a holnapokon.

Mostanában

... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?

Miért, miért, miért....?

Azt hiszem, közeledik a tavasz...

Az elmúlt 3 hétről madártávlatban...

Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.

Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...

Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.

Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...

Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...

...

Köszönöm szépen Jóistenem, hogy szeretnek annyira a hozzám közelálló emberek, hogy segítenek nekem az utolsó pillanatokban a partra kievickélni...

Nem is tudom...

... érdemes-e ezt a bejegyzést röptetnem... Laza nap volt, zeneletöltéssel és palacsintaevéssel telt.:) Az ezeket összekötő szünetekben még a kurzust is kinyitottam, de nagyon számottevő haladás persze nem volt... ezt talán most nem kellene részletezzem, mert a szüleim is néha belekukkantanak a blogba és tudom, hogy nem repesnek az örömtől, amikor lányuk újabb ékes bizonyságot tesz lustaságáról.

De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.

Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...

Újra itthon

Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.

Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?

Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?

Hess, szesszió, hess...

Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)

Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.

Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...

Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -

Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)

Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).

És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.

Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)