csütörtök, december 29, 2005

Megint este van...

.. én pedig ülök a számítógép előtt és a chatpartneremre várok. Arra az emberkére, akivel, minő meglepetés, de egész jól el tudok beszélgetni annak ellenére, hogy csupán a zene szeretete közös bennünk. De az sem egyenlő mértékű, ugyanis neki (szinte) mindene a zene, nekem pedig csak egy élvezeti cikk, ami segít, hogy az érzelmeimet még intenzívebben éljem meg. Ha szomorú vagyok, még szomorúbb zenét teszek, hogy ha lúd, hát legyen jóóó kövér, vagy épp ellenkezőleg, valami gyorsan ható vidámat, ha nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy elérzékenyüljek és mások is párás szeműnek lássanak. Persze mostanában a mazochista hajlamaim vannak túlsúlyban, mehet hát a szomorú vagy az igaz szerelemről szóló bármilyen ritmusú, a fő, hogy megpendítsen bennem ilyen-olyan húrokat. De legalább az ember megkönnyebbültnek érzi magát egy-egy ilyen kis letargia-szelet után és elkönyveli magában, hogy öregapám, semmit sem változtál, még mindig a régi lüke alak vagy. És foroghat a Föld békében tovább, mert ma sem történt semmi világraszóló...
De a zenén kívül mindenben épp az ellentétem, azt hiszem a valós életben nem alkotnák egy békés párost. De a chat megtűri az ilyen véleménykülönbségeket és szerencsére a másik fél nincs is kézügyben, ha már ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leteszteljük a maximális tépőerőt, amit a hajhagymái még a fejbőr elhagyása nélkül elviselnek...
Amiért még mindig örvendek annak, ha megszólít (mert hát elvből nem szólítok meg senkit a neten, hát még ha az ellenkező - a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt- nem képviselőjéről van szó), mert elvonja a figyelmemet magamról, a körülményekről és a rám váró szilveszteri buliról, amire kicsit félek elmenni. Egyike leszek ugyanis azon ritka egyéneknek, akik nem a párjukkal érkeznek és tartok tőle, hogy az igazán jó barátaimnak inkább lesz ez az egész egy gyász-szertartás, a távozó kedvesek búcsúztatója, mint örömünnep... és hát az ilyen búcsúkat a normálisabb emberek négyszemközt intézik... és az én barátaim a normálisabbak közé tartoznak. Szóval Great Expectations-ekkel indulok neki a háromnapos bulimaratonnak. Hip-hip.
Alizkának a magammal cipeléséről is lebeszéltek családtagjaim, így vele sem fogom tudni megosztani benyomásaimat, egyedüli társaim e 40 fős 3 napos bulis magányban a telefonom és a fényképezőgépem lesznek... meg talán az Iriverem, annál fantasztikusabb nem sok lehet, mint mászkálni a havas alkonyi tájon City of Angels filmzenét hallgatva... vagy valami egyéb lágyat és... elmélázót. Élmények nélkül biztos nem fogok maradni. (És azért egy műanyag zsákot előbűvölök a szekrény mélyéről lélegzetelállító szánkózások reményében...)

Zokogj hát világ, szilveszterezni indulok!

kedd, december 27, 2005

Illés koncert

Tegnap délután a könyvvel az ölömben beültem az Illés koncertről szóló felvételt figyelők közé. Egy darabig olvasgattam és csak a zenét hallgattam, mígnem keresztmama nem kérdezte meg tőlem, hogy nem ismerek véletlenül valakit azok közül az arcok közül, akiket el-elcsíptek a kamerásbácsik. Ekkor döbbentem rá, hogy nem hiába határoztam el szinte két éve, hogy többet nem gondolok bizonyos személyekre és bizonyos eseményekre, még ha néha nem is sikerült tartanom magamat a fogadalmamhoz, az idő könyörtelen és megállíthatatlan múlása valóban képes orvosságként (méghozzá valóban hatásos:) ) hatni. És bár keresztmama beszólása után néha még szinte ösztönösen felemeltem a fejem és egy ismerős kobakot és zászlót kerestem a tömegben, mégsem töltött el szomorúsággal vagy keserűséggel az egész, hogy lám, még ennyi idő után is akarva-akaratlanul ezt teszem. Olyan érdekes volt, ahogy egy kicsit melankolikusan, egy kicsit szinte magamra csodálkozva végigfutott az agyamon, hogy hát akkor ennyi volt, úgy tűnik végre túlléptem az árnyékomon és ideje valami más témát keresni, amin elnyavalyoghatok, mert ezt kimerítettem.:) És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a viszonzott szerelemnek is jelentheti az idő a halálát, vagy csak a házasság..? A viszonzatlan esetében már bebizonyosodott, hogy előbb vagy utóbb, de megfakul, elhalványul és évek múlva már csodálkozva kérdezed magadtól, amikor az utcán szembemész egy hajdani nagy szívfájdalmat okozó alakkal, hogy "Te jó ég, Ő (pont ez a kis töpörtyű/nagy töpörtyű) okozott annyi keserű percet-órát-napot-hetet (és így tovább:) ) nekem annak idején?" Az ember boldogságra született és nem a szenvedésre. És szerencsére az ösztönei ezt tudják, még ha az agya néha képtelen is ezt felfogni. És akarni...

Egyik legnagyobb ajándékunk a felejtés... ha sokan nem is jöttek még rá.

Igaza volt Varga P.-nek, amikor azt állította, hogy a legnagyobb szerelmet követő szakítást is 1.5-2 év alatt ki lehet heverni. Az enyém messze járt a legnagyobbtól... és szerencsére 2 év alatt maradtam én is.

Néha annyira jó nem elütni az átlag populációtól, a Gauss görbe tetejéről néha fantasztikus a kilátás... :)

szombat, december 24, 2005

Ismét Karácsony...

Szinte hihetetlen... még egy év eltelt. Kezdenek évvégi gondolataim lenni: ma a konyhai tevékenység közben lepörgött, mennyi minden történt velem idén... és hogy hol voltam pont egy évvel ezelőtt, milyen gondolatokat forgattam a fejemben, és hol voltam pont két évvel ezelőtt és akkor milyen érzésekkel. Három év alatt három egymástól teljesen eltérő lelkiállapot. A feldobottságtól és valakihez tartozás érzésétől a végtelen magányon át a mostani "minden szinte mindegyig"-en át. Az egyetlen közös dolog a 3 helyzetben a családom szeretete volt, amivel mindannyiszor körülvett és amiből erőt merítettem és merítek most is a továbblépésekhez.
Mégiscsak ez a legfontosabb dolog az életben, amin túllépni szerintem felér egy lassú öngyilkossággal.

hétfő, december 19, 2005

Tulkok gyöngye...

Ha a nyakam nem lenne, már rég elhagytam volna a fejemet... a szórakozottságom lassan már közmondásos és néha már nem tudom, sírjak vagy nevessek az egészen.
Ma is például megígértem valakinek SMS-ben, hogy elküldök valami képeket és angol előtt nagy buzgóan, Alizt sűrűn szídva másoltam át egy CD-re a tervezett könyvtárat, még el is késtem miatta alaposan... Erre amikor kinyitom a könyvtárat, kiderül, hogy teljesen más képeket másoltam fel a nagy rohanásban... a bátyóék lakását ábrázolják és tudom, hogy az illető nem lenne különösebben elragadtatva tőlük, főleg azért, mert a szilveszteri helyszín bemutatását várta tőlem... Hát ennyit rólam... azt már nem is tudom, említsem-e meg, hogy a szombaton megírt blogrészletet elfelejtettem elhozni magammal, hogy feltöltsem a netre és a 3 nappal ezelőtti élmények kezdenek elhalványulni, nem is tudom érdemes-e még foglalkozni az üggyel....

És persze itt a Karácsony... idén először egyelőre még semmi hangulatom nincs hozzá, ajándékokon még nem is gondolkoztam (khmm, az angyalka nem gondolkozott...:) ), és nagyon időm sincs foglalkozni a dologgal. Pedig olyan jó lenne idén is valamit kiokoskodni, aminek örvendenek is, hasznos is, de mégsem 2 pár zokni...
De hagyom, hogy most is kószálás közben szálljon meg az ihlet, régóta rájöttem már, hogy tervezni szinte teljesen fölösleges, úgyis pont az az egyetlen dolog nincs/fogyott el/nem is hallottak róla, amit én keresek. Marad tehát a készletek felleltározása és a csekélyke pénzem optimális beosztása.

Tegnap este Főtulokságom úgy döntött, hogy megnéz egy horror-filmet, mert hát nagylány vagyok már, teljesen tisztában azzal a ténnyel, hogy ez csak egy film, némi számítógépes effektus és bármilyen hasonlóság a valósággal vagy a plafonbámulással töltött órák alatt felmerülő gondolatokkal csak a véletlen műve... de az amúgy is mostanában megbolygatott lelkecském egy idő után kezdett reklamálni annak a hülye (hogy erősebb szót ne használjak) macskának a látványától, aminek a nyávogása egy újabb szereplő halálát eredményezte... lüke japik, nagyon tudják az emberek idegeit cincálni, japi könyv alapján japi házban japi szörnyekkel (és gyermekkel) megtöltött filmet egy ideig nem akarok látni. Ha meghoztam volna valakinek a kedvét, a 'The Grudge' nevű filmet keresse és aztán magára vessen... a vége abszolút arra utal, hogy ennek második része is lesz, mert hát a hősnő úgysem halhat meg az utolsó pillanatban a hullaházban, kedvese holttestének azonosítása közben, ha azelőtt fél nappal túlélte azt, hogy magára gyújtotta a házat... Lényeg a lényeg, éjjel 12-kor úgy döntöttünk testületileg, hogy egy filmet muszáj még megnézzünk lefekvés előtt, ami kicsit könnyedebb hangulatával oldja a feszültséget... A 'Great Expectation'-nek sikerült is, igaz, hogy picit túlreagáltuk azt a jelenetet, amikor az elején a szökevény Robert de Niro váratlanul előbukkan a víz alól...
Tanulság: ennél lényegesen stabilabb lelkiállapot kell nekem egy horrorfilm bevállalásához, és a Blair Witch Project-et épp ezért bizonytalan időpontra elnapolom...

A végszó most figyelemösszpontosítás hiányában elmarad.

hétfő, december 05, 2005

Irni vagy nem irni...?

... az itt a kerdes, irhatna Shakespeare atyank, ha nem lenne mar sok-sok lab melyen a Fold alatt... Igazabol soha nem tudtam, mennyi az a lab meterben kifejezve, pedig elegszer utananeztem az Allamokban is. De mondhat barki barmit, akkor is a labnak megfelelo meter kevesebbnek tunik, mint ami valojaban, mint ahogy a merfold/ora is lassabbnak tunik, mint kilometerben kifejezve... Erre egy nagyon egyszeru pelda: oceanon innen remegve fogtam volna a kormanyt, ha 120-al vezettem volna, oceanon tul pedig a 70 mph/h olyan nyugisnak tunt... to crawl with a snail's pace... ah, errol jut eszembe az angol, a phrasal verbs es egyeb finomsagok, babakek lelkem szomoritoi... annyira megnyomoritottak az elmult 2 honapomat... Tanulni nem tanultam, mert netfuggosegem es veleszuletett lustasagom (natural born... lazy:) ) ebben allandoan megakadalyoztak, de a bulik is elmaradtak, mert a sohakinemkapcsolhatolelkiismeret allandoan ott orkodott felettem. Neha szeretnek annyira felelotlen lenni, hogy nyugodt szivvel fogadhassak el egy bulira szolo meghivast akkor, amikor masnap vizsgam van... A ma esti buli is emiatt marad el szamomra... szombaton vizsga. De legalabb ha tudnam, hogy most hazamegyek, berugom az ajtot, ledobom a kabatot, kinyitom a konyvet es fel sem emelem a fejem, ameddig a szazhuszonhetezernegyszazKETTO rendhagyo iget at nem veszem es fel nem mondom a paplan ala rejtett listarol...

Ezzel szemben le merem fogadni hogy:
1) amikor hazaerek, surgosen be kell majd szamolnom az osszes szobalakonak, kulon-kulon es egyutt is arrol, hogy milyen eszmeletlenul fontos egy egyedulallo elmeny ert engem az uton hazafele-pl. felfedeztem egy lencsevegre illo jelenetet egy fa aga es a ra szallo icke-picke madar kapcsolataban
2) abban a pillanatban, ahogy kinyitom a konyvet es beletemetkeznek a csaladi kapcsolatokat felolelo felkotetnyi szo tanulasaban (brother-in-mother-in-sister-in-whocares-in-law) tanulasaban, a belugyminiszterium napirend elotti felszolalasra vallalkozik es kenytelen leszek mar du.6-kor egy kis elovacsorat rendezni... amit azutan a rendes idopontban, 7-kor egy tulajdonkeppeni (as a matter of fact) vacsi kovet (az este 10-est mar szegyellem is mondani-ezert itt epp csak vazlatosan emlitem meg...)
3) a mar nem is tudom hanyadik vacsi utan eszembe jut, hogy a tisztasag fel egeszseg, irany tehat a zuhanyzo, persze a tenyleges vizmegeresztesig meg le kell jarni azt a plussz utat, amit a felszereles hianyossaganak potlasa (furdoszivacs, tusfurdo vagy esetenkent torulkozo) megkovetel, utana 15 percnel kevesebb aztatasrol szo sem lehet
4) zuhany utan pizsamaosztas, mert ugyebar minek mar civilbe oltozni egy ilyen faraszto nap vegen, amikor mar ugyis csak a tanulasnak akarom szentelni osszes velt es valos figyelmemet, persze a muvelet alatt meg be kell szamolni a tobbi szobatarsnak a vilag egyre aggasztobb anyagi es szocialis helyzeterol, a moral hanyatlasarol meg arrol, hogy egyelore meg gozom sincs, mit veszek fel a golyabalra ami mar regota nem rolam szol...
5) mindezekutan (mostmar valahol az utolso vacsora- legalabbis aznapra- utan jarunk) vegre elerkezik az a tortenelmi pillanat, amikor ismet kinyilik a konyv, kezbe kerul a ceruza (+10 perc kereses utan) es megszuletik az elso papirra vetett sor.. amit ujabb 10 perc szotarozas kovet...
6) erezve, hogy az alom (10.30 pm korul jarunk, ami egy csecsemonek mar high time, hogy nyugovora terjen!!) egyre szukebb koroket ir le a fejem korul, gyorsan megfozok meg egy igazi D. Egberts Paloma kavet, ami koztudottan serkenti az agytevekenyseget es...
7) pontosan 10 perccel a fel bogre kave elfogyasztasa utan edesdeden alszom az agyikomban, pizsamaban, a foldre finoman letett angol konyvek mellett azzal a hatarozott utolso gondolattal, hogy nem baj, holnap reggel 6-kor ugyis csorog az ora es tiszta szivvel es meg tisztabb lelekkel fogok neki tanulni es bepotolni az elmult napi lemaradast...

Hat ezert fognak engem elvagni a nyelvvizsgan...

péntek, december 02, 2005

Kommentàr nélkül


18. fejezet


A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.
- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a virág.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte udvariasan a kis herceg.
A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt.
- Az emberek? Van belõlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelõtt láttam õket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja õket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.
- Viszontlátásra - mondta a kis herceg.
- Viszontlátásra - mondta a virág.


19. fejezet


A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyrõl - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tûhegyes sziklacsúcsokat.
- Jó napot! - mondta találomra.
- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.
- Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.
- Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.
- Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang.
"Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelõtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig õ kezdte a beszélgetést..."


20. fejezet


Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert elõtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte õket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt elõtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érõ vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
Lefeküdt a fûbe, és sírni kezdett.

21. fejezet

Akkor jelent meg a róka.
- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg.
Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tûnõdés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára:
- Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetõsen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tõle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétõl különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, elõcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerû lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedõknél. De mivel barátkereskedõk nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Elõször leülsz szép, tisztes távolba tõlem, úgy, ott a fûben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az idõben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél elõrébb halad az idõ, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különbözõ a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szõlõig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erõsködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfûzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, õ pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelõ az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy õ egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert õ az, akit öntözgettem. Mert õ az, akire burát tettem. Mert õ az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettõt-hármat, a lepkék miatt). Mert õt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sõt néha hallgatni is. Mert õ az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom.
Nagyon egyszerû: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idõ, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idõ, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelõs lettél azért, amit megszelídítettél. Felelõs vagy a rózsádért...
- Felelõs vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.


22. fejezet


- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a váltóõr.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a kis herceg.
- Rostálom az utasokat, ezresével - mondta a váltóõr.
- Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik õket, hol meg balra.
És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgõ robajjal a váltóházat.
- De sürgõs nekik - mondta a kis herceg. - Mit keresnek?
- Azt maga a mozdonyvezetõ se tudja - mondta a váltóõr.
Ellenkezõ irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.
- Máris visszajöttek? - kérdezte a kis herceg.
- Ezek nem ugyanazok - mondta a váltóõr. - Ez egy ellenvonat.
- Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?
- Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van - mondta a váltóõr.
Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.
- Ezek az elsõ vonatnak az utasait üldözik? - kérdezte a kis herceg.
- Egyáltalán nem üldöznek semmit - mondta a váltóõr. - Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.
- Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kis herceg. - Idõt vesztegetnek egy rongybabára, amitõl egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tõlük, sírnak...
- Könnyû nekik - mondta a váltóõr.

Gondolatok...

Ha író lennék, mindig éjjel írnék… mindig lefekvés után pattannak ki a fejemből a jobbnál jobb gondolatok… Ha ebből kellene megkeressem a napi betevőt, talán nem lennék lusta felkelni és rögzíteni a gondolataimat. Egyetemista lévén viszont inkább behunyt szemmel elmélázok, elnevetgélek saját magamon és reggelre híre-nyoma sem marad az éjjeli meséknek, a gondolatban lefuttatott hajmeresztő párbeszédeknek, a képzelt találkozásoknak, az újra megélt érzelmeknek, az örömnek és a kétségbeesésnek, ami a sötétben annyira valósnak tűnt… hajnalban egyszerűen jelentőségét veszti az eltelt nap, a tanulásban való lemaradás, a tegnap esti fogadkozások, az eltökélt szándék, hogy holnap akkor kinyitom azt a bizonyos könyvet, amit hónapok óta hanyagolok… feküdni a puha meleg ágyikóban, még a pár másodperccel azelőtti álom hatása alatt és azzal az érzéssel, hogy ha még tíz percet alszom, abból semmi baj nem lehet, még időben vagyok, még belefér a napi program, az élet mégiscsak szép és én valójában felhőtlenül boldog vagyok…

3 éve képtelen vagyok akár egyetlen egyszer is 6-kor felkelni, hogy bepótoljam a tanulásban összehozott lemaradást… De este 12 órakor már rég utazásokkal álmodom…

Súlyos sokként ért a felismerés, hogy december 10.-én megkezdődik a nyelvvizsga. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kapjak… nagyon kis esélyt látok arra, hogy sikerüljön, ezúttal (is, mint az elmúlt félév során) túl nagy fába vágtam a fejszémet… Még mindig nem tanultam meg, hogy mindenem nem lehet meg, ha nincs meg hozzá a kellő energiabefektetés. És az én energiám egy része még mindig ott lapul valahol lekötött állapotban a tenger fenekén, már csak sejtem, hogy létezik, de a maradék már nem elég, hogy felhozzam a felszínre… Szeretném úgy felfogni, hogy eltevődött nehezebb időkre, és amikor igazán szükségem lesz rá, hajlandó lesz végre visszatérni hozzám…Most nagyon úgy érzem, hogy elérkezett az idő, ennél nagyobb pácban már csak fél év múlva leszek… de addig még rengeteg idő van …december 10 viszont vészesen közel... uff, Istenem, légyszi csak most az egyszer még... :)))

Angol… a mai nap sem az angolé volt… pedig igazán megérdemelne már egy kis törődést… mint az emberek. Ha jobban szeretném, mint ahogy valójában teszem, most nem itt tartanék. Voltaképp minden erről szól: család, hivatás, emberi kapcsolatok… egyáltalán az élet. Olyan kevés lenne szükséges ahhoz, hogy minden tökéletes legyen… csak egy kis törődés, a vágy, hogy ne csak nekünk legyen jó, hanem a körülöttünk élőknek is…
De mindenki tökéletesen el van zárkózva a maga kis tökéletes világába, a maga kis tökéletes napi rutinjába, ahova legfennebb csak még egy emberke fér be, az is csak szűken, ha azt teszi, amit mi akarunk. Akarat és önálló gondolatok nélkül… mert ezekkel már képes lenne ripityára törni a jól és alaposan megtervezett életünket. Vesszen, aki gondolkozni, netalán javasolni mer!

És mégis mindenki mazochista valamilyen fokon. Keresi a fájdalmat, mert akkor sem tud hinni a boldogságban, amikor az már az orra előtt áll és az arcába üvölt, hogy „Itt vagyok, fogadj el már végre, ne menekülj el előlem”. Én biztosan tudom, hogy mazochista vagyok. Az értelmemmel tudom, hogy minden jól van, ahogy van, azok vesznek körül, akik igazán szeretnek, én mégis olyan emberek szeretetére vágyom még plusszba, akik igazából azt sem tudják, hogy létezem. S ha erre esetleg már rájöttek volna, akkor elképzelésük sincs, ki vagyok. A sablon már kész, rám van húzva, innen már lehetetlenség kiszabadulni. Már meg sem próbálok, mert előre tudom mindenki reakcióját: „Láttam a múltkor, hogy valami bajod volt… nahát, mi lett veled? Túl sokat ittál? Ez nem te vagy.” Kapálózhatsz, ahogyan csak erődből telik, úgyis minden mindegy már: az ítélet meghozatott, életfogytiglan vagy a sablonodba zárva… kitörési lehetőség nem létezik, csak újrakezdés más országban, más városban, idegen emberek között, a levegőben lógó gyökerekkel és a magány nyomasztó érzésével, amiről tudod, hogy a továbbiakban végig elkísér vándorlásaid során. Ülsz egy buszon, hallgatod a zenét, bámulsz ki az esti városra és bármennyire is tagadnád, szabadságodban és a boldog ismeretlenség érzésében is hihetetlenül egyedül érzed magad. Valami olyan érzés, amit akkor is megtapasztaltál már, amikor ismerősök által körülvéve először döbbentél rá, hogy senki nem ismer még egy molekulányit sem téged az elmúlt közösen eltöltött évek ellenére sem. És egy ismerős számra, amit még a beskatulyázó emberek társaságában hallgattál, megindul az első könnycsepp, lassan és fájón, először még magad sem hiszed, hogy ez lehetséges, elvégre felnőtt ember vagy, aki tud uralkodni magán… a második könnycsepp valahogy nem akar megszületni, el kell jussál a szám közepéig és a szinte fullasztó torokszorító érzésig, ameddig végre legördül. Egy kis megkönnyebbülést hoz, a reményt, hogy ez idővel egyre jobb lesz. De a harmadik, a megváltó, amelyikről biztosan érzed, hogy magában hordozza a megváltás ígéretét, az újrakezdést, az most is valahol a mélyben marad, ott, ahova még saját magad sem mersz leereszkedni félve attól, amit ott találhatsz... És talán soha nem is lát napvilágot…Maradsz tehát a torkodat szorító fájdalommal, és a biztos tudattal, hogy tele van a világ kétkönnycseppes számokkal. És a reménnyel, hogy eljön még a nap, amikor megszületik a harmadik könnycsepp, eltűnik az összes valós és képzelt feszültség, a magány érzete és a levegőben lógó gyökerek szörnyű képe.

Hogy eljön még a nap, amikor ismét hazatérsz és végre ott is maradhatsz…