A mai mesém a Szent Ambrus templomról (Chiesa Sant'Ambrogio) és pár szóban a firenzei Virágvasárnapról fog szólni... aztán lassan tényleg kifogyok a húsvéti témákból és visszaterelem a figyelmemet az egyéb vonzatú építészeti és művészeti dolgok felé... :)
Szobatársam, a másik széköly leány javaslatára múlt vasárnap ezt a kissé távol eső templomot céloztuk meg. Ami még a templom szépségén kívül azért is volt jó ötlet, mert így legalább felügyelet mellett tanultam meg használni a firenzei buszokat és nem egyedül kellett kitapasztaljam. Van ugyanis néhány specialitása az itteni buszozásnak. Például hiába állsz a megállóban mélyen koncentrálva a busz feliratára, ha nem intesz a kezeddel, kb. mint a stopposok (ujjak különböző pozícióba merevítése nélkül), nem állnak meg melletted, hanem nyugodtan mennek tovább. Felszállás első és hátsó ajtón, leszállás középen - szintén jelzés után. A buszjegyeket bármelyik újságárusnál, ahol az ATAF szó ki van írva, meg lehet venni, ez a busz társaság neve, 1 euró 20 centért 90 percig lehet 1 jeggyel utazni és közben annyit vált az ember, amennyi belefér az időbe, kedvbe és útirányba. Időnként látok villamost is a városban, pont merőlegesen halad az általam gyakran látogatott helyekhez képest, arra is érvényes a buszjegy, de az iránya miatt eddig még nem próbáltam ki. :)
Tehát egy ilyen busszal indultunk el virágvasárnapi misére, meglehetősen sok templom van azon a környéken is, úgyhogy láttunk olajfa ággal a kezükben igyekvő embereket a szélrózsa összes irányába haladni. Itt ugyanis a pimpó(barka)szentelés helyett olajfa ágat lóbálnak, a kiválasztottak pedig (gondolom, akiknek pálma nő a kertjükben) egy-egy pálmalevelet. Egy kis keresgélés után megtaláltuk a Szent Ambrus templomot, egy kis téren áll, és a legmegkapóbb talán az egyszerűsége a sok díszes templom után, ami mellett időnként elhaladok. Már kivonultak az emberek az olajfa ág szentelésre a templomajtó elé, ezért nem fényképeztem, a wikipédiáról loptam ezt a képet. :) Firenze egyik legrégibb temploma, valamikor a VI. században épült, és a nevét Milánó védőszentjéről kapta, ezzel is bizonyítva a két város közötti szoros kapcsolatot. Több évszázadon keresztül ez a templom a milánói püspökséghez is tartozott.  |
| Mino da Fiesole márványból készített tabernákuluma |
A templom azzal vált híressé, hogy az útikalauzok szerint egy darab, egy vallásos oldal szerint két egész csoda is történt itt. Az első, amit minden könyv említ, 1230. december 31.-én következett be, amikor az Uguccione nevű öreg pap, aki már vélhetően nem is látott túlságosan jól, nem törölte ki teljesen a boros kelyhet a reggeli szentmise után, és másnap igazi vért talált a borcseppek helyett a kehelyben. Azóta a kehelyből egy ampullába kicsepegtetett vért egy gazdagon díszített kristályból készült ereklyetartóban őrzik, ami egy márvány szekrényben van kiállítva a templomban. Persze a csoda a templom falán is meg van örökítve az egyik festő által.
A másik csoda, amire egy vallásos oldalon bukkantam rá, amikor a templom után nézelődtem, 1595. március 24.-én, nagypénteken történt. Miközben a pap misézett, a szent sír oltáránál tűz ütött ki, amelyet feltehetőleg a meggyújtott gyertyákból kipattant szikra okozott. A tűz villámgyorsan szétterjedt és a celebráló pap a hívekkel együtt a tűz megfékezésén fáradozott. A pap legfőbb gondja az volt, hogy megmentse a tabernákulumban őrzött szentostyákat, de a nagy sietségben felborított egy szelencét, amelyen a betegek áldoztatására félretett kisostyák voltak. Az ostyák gurulni kezdtek a lángok között. Amikor végre sikerült eloltani a tűzet a megperzselt oltárkellékek között egy megbarnult, de éppen maradt oltárkendőre leltek, amelyben megtaláltak 6 darab kissé megbarnult és felkunkorodott elgurult ostyát. Az így megmenekült szentostyákat és az oltárkendőt ezüst dobozkába zárták és a vércseppes ampullával egy helyen őrzik azóta is. Amikor 33 évvel később a firenzei érsek megvizsgálta a szentostyákat, megállapíthatta, hogy állaguk nem változott, nem porladtak el. 1907-ben végzett újabb tudományos vizsgálatok hasonló eredményre jutottak.
Hát ilyen csodás helyen hallgattuk meg a misét Virágvasárnapon. Szerencsére mindenki számára gondoskodtak kellő mennyiségű olajágról, ezért egyet én is a kezembe vettem, amikor a pap megszentelte az tömeget, azóta is itt van az asztalomon. A mise egyébként a gyerekeknek szólt, sok apróság hallgatta a földön vagy lépcsőkön ülve az oltár előtt, és mivel a prédikációt elsősorban nekik szánta a pap, ezért roppant nagy nyelvtudásommal én is megértettem a lényeget. :) Ami még érdekes volt, hogy mindenki a kezébe kapta egy kis újság formájában a mise teljes szövegét kinyomtatva, imákkal, énekekkel együtt ahogyan következtek egymás után, és ebbe mélyedve követték buzgón a liturgiát.
A mise végével az én történetem is végetér, mert ezután már csak hazabuszoztam, egy kicsit eltévedve a visszaúton, mert nem ugyanarra megy visszafele a busz (közben buzgón szidva magamat, hogy magassarkú cipőt húztam az ünnep tiszteletére...), és a nap hátralevő részét már csak az előírt pihenéssel töltöttem. :)
Gyógyulj meg, Apu!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése