(Izom)lázban égek...

... nehezemre is esett rávenni magamat a pötyögésre. Most legszívesebben nyakig merülnék egy kád forró vízben, ellazítanám az összes, anatómiából tanult és most egyesével egységesen sajgó vállövi izmaimat és reggelig ki sem nyitnám a szemem. De kisvárosunk politikája este 10 után nem engedélyez ilyen luxust (bár a világért sem kritikának szánom, hálás vagyok már azért is, hogy idén Karácsonykor végig jó meleg volt a lakásban), ezért csak gondolatban hajtom végre a lazítást. Mondhatnám, hogy jógázom, ha két lecke után nem adtam volna fel ezt a kimerítő sportot... főleg a koránkelős része miatt...

A sínadrág még mindig egy darabban, békésen pihen a szobámban, készül a holnapi bevetésre. Beváltotta az összes hozzá fűzött reményemet, sőt, még túl is teljesített.:) Nem gondoltam volna, hogy tiritarka kötött sapkában, életem legvastagabb kabátjában, könnyben úszó két szemem pillájával (az itthoni téli hőmérsékletek nem olyan nyeszlettek, mint a francia Alpokban, 500 méter lesiklás után már inkább csak éreztem a hóbuckákat, mintsem láttam, a szememet elárasztó könnyektől) még elcsattanhat egy bók a csinosságomra vonatkozóan... :) Csakis a nadrág műve lehet.:) Vagy a síbakancsé...? Vagy a hőmérséklet mások szemére is ugyanolyan hatást fejt ki...?:)

És hogy miért a vállam sajog és nem a combizmaim? A csákányos felvonó köztudottan nem a fent említett sajgó izmokat veszi igénybe, kivéve ha az ember lánya harmadszori próbálkozás után sem tudja a hátsó fele alá bűvölni ezt a félelmetes szörnyet, mindannyiszor kipördül alóla és marad a kétségbeesett kétkezi belekapaszkodás és a remény, hogy kitartanak addig az izmok, ameddig elérhető közelségbe kerül az első letérő a felvonó pályájáról. A leereszkedés ehhez képest már gyerekjáték...:)

A negyedik csákányba kapaszkodós jelenetemet már végignézte valaki, és visszakiáltott, hogy így elég fárasztó feljutni a pálya végéig... mintha én nem vettem volna észre... Szerencsére ezt követően meg is mutatta a titkos technikát és párszor át is segített azokon a pillanatokon, amikor egy lassított felvétel sebességével felém robogott az épp aktuális csákány, így a nap végére már mondhatni uraltam a manővert, leszámítva a csákányt-elhagyás részét.:)

Na de holnap is van nap, és így legalább maradt valami felfedeznivaló a második sípályával történő találkozásra is.

Tavaly szilveszterkor...

... elfelejtettem újévi fogadalmat tenni. Hogy emiatt alakult úgy az évem, ahogy, azt nem tudom, de hogy a jövő évből kihozzam a maximumot, ma egyből 3 fogadalmat sütöttem ki, aztán kicsit megporcukroztam, remélhetőleg szilveszterig nem fog lába kelni...

És hogy a mai nap is emlékezetes legyen valamiről: ma kaptam egy sínadrágot ajándékba az angyalkától, remélhetőleg sok képen lesz megörökítve, természetesen csakis akció közben, az elkövetkező években. Csak a csokievést kell kicsit mérsékeljem, egyéb nem szabhat gátat ennek a vágyamnak.:)

És ki tudja, holnap talán már meglesz az első csúszás benne... csak nehogy az előző nadrágom sorsára jusson... Itthon kicsivel többen ismernek, mint Franciaországban... :)

Lassan letehetek...

... a reményről, hogy egy jó bulival búcsúztatom az Ó-Évet.:( Pedig annyira szerettem volna... Na de lassan lassan el kell fogadnom, hogy ami számomra egyértelmű, azt másoknak írásban kell beadni, részletezve és legalább dupla példányban...

Ezek után ne akarjon nekem senki telepátiáról vagy empátiáról beszélni... igenis nem létezik. Vagy nem is igen... vagy hogy is van ez...?

És most letörlöm a harci színeket és nyugovóra térek. Remélem, legalább a holnapi programjaim összejönnek, csalódásnak a mai dolog épp elég volt.

Én azséjt sejetem...

.. a Karácsonyt, mert mindig olyan sok szép ajándékot kapok az angyalkától, akár jó vagyok, akár nem... És ez olyan megnyugtató érzés... :)

De persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor ismét a családdal lehetek és pár napig megint eltölt a béke és a nyugalom, biztonságban érzem magam, és mivel eleget alszom, ezért képes vagyok programokat tervezni a délutáni sziesztán kívül is...:)

És most...

... 3 percre megszakítom a karácsonyi üdvözletek röptetését és egy békés, boldog és kellemes meglepetésekben gazdag Karácsonyt kívánok mindenkinek itt is!:) Holnap pedig indulok haza, rég vártam már ennyire 17-18 óra utazást...:) bár, ha jobban belegondolok, eddig még minden egyes alkalommal nagyon vártam, most talán csak egy hangyafülnyivel jobban, mert már elég nehéz fokozni.:)) Ha hazaérek épségben a sílécekkel és síbakanccsal, és előbányászom a szívem csücskéből a választáskor kapott "ajándékot", akkor az én területem a fa alatt már tömve lesz.

De azért apró meglepetésekre mindig nyitott vagyok... és maradok.:)

Hát akkor még egyszer: boldog Karácsonyt!:)

És pont amikor...

... már nekifogtam volna Albinót összecsomagolni és könnyedén elmosolyodtam a gondolaton, hogy ma korábban (másfél órával a hivatalos munkaidő után) lelépek, jutott eszembe valami, amit elfelejtettem.... és utána még valami... és Albinó megint nem lesz idő előtt összecsomagolva és ma sem rontok az átlag benntöltött óraszámomon.

Ilyen az élet...

És egyébként is esik az eső odakint...

A mai nap...

... a hiányérzet jegyében telt, nem tudom miért, de egész nap úgy éreztem, valami hiányzik. Bátyó is tanusíthatja, ezzel mentem az agyára, szerintem a harmadik hasonló tartalmú mondat után egy határozott mozdulattal levágott a családi fényképről.

Megmagyarázhatatlanul jött az érzés és nem hagyott békében dolgozni, pedig ma csend volt és nyugalom, minden felsőbb hatalom távol, a feladatok előttem felsorolva egy cetlin prioritási sorrendben (lassan iktatnom kellene a cetliket, mert megint felgyűlt egy füzetre való), de mégis 2 percenként a postaládáimat néztem, mintha onnan kellene érkezzen a megváltás, vagy körbejártam az ismerősöket, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Azért valamennyit a munkával is haladtam, de közel sem annyit, amennyi után az ember nyugodtan hátradől és végigfut az agyán, hogy ez a nap végre hasznos volt, sikerült teljesíteni a saját maga által állított elvárásokat.

Az viszont nagyon jól esett, hogy többen is megkérdezték, hogy vagyok, és nem győztek hazaküldeni gyógyulni. Ilyenkor támad az az érzésem, hogy kezdek egy új közösség tagjává, sőt részévé válni. Ezelőtt egy évvel ezt még eléggé elképzelhetetlennek tartottam, idegen országban, eltérő mentalitású emberek között, gyökerek nélkül...

De hát az idő annyi mindent megold... miért is ne oldhatná meg ezt is...?

És van még pár feladatom a számára...:)

Beteg vagyok...

...és szenvedek... az orrom egyre pirosabb, a szájam folyton ki van száradva, és lassan már az ereimben is vér helyett mézes-citromos tea folyik... És hogy a helyzet drámaiságát még jobban kihangsúlyozzam, szokásomtól eltérően most be is fejezem a bejegyzést.

Büszke lenne rám a professzor úr látva ezt a tömörséget... :)

Csendben...

... megjegyezném, hogy épségben hazaértem, a látóterem pár fokkal megint szélesedett, még 10 ilyen év és elmondhatom magamról, hogy láttam pár dolgot életemben...:) A beszámolóírás még várat kicsit magára, ma este munkálkodnom kell, reggel fél órát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, épp melyik feladat ül a prioritás-létra legmagasabb fokán... attól tartok, hogy megint nem sikerült eltalálnom, na de úgyis minden feladatnak előbb vagy utóbb a végére kell jutni, így hát veszem a listát és próbálok kipipálni lassanként amit csak lehet.:)

És közben a homályos jövőben egy újabb híres város képe kezd körvonalazódni, arra viszont már tudatosabban fogok készülni, a napokban nekifogok az otthoni szoba falát térképekkel kitapétázni...

A végén még érdekesebben alakul az életem, mint ahogy gyerekkoromban elképzeltem... :)

Boldog idők...

... Isten hozott, függetlenség!:) Kerek egy hét után tegnap végre visszaköltözhettem meghitt kis kuckómba, páratlan érzés volt a csend, ami fogadott, végre a hallósejtjeim is megpihenhetnek... Este pedig az ágyon keresztbe feküdve nézhettem meg a Grace klinikát (elég kevés köze van ugyan az orvostudományhoz, na de kell ilyen is az ember lányának, hogy kicsit kizökkenjen az angol nyelvű "eredmények és következtetések" monotonitásából), valamint rekordot döntöttem Columbo-nézésben, kb. a 70%-át látva nyomott csak el az álom. Amióta este 11 után kezdődik, rendszerint a gyilkosságot és az első keresztkérdéseket még tudatosítom, de rögtön a következő momentum, amire emlékszem az, hogy fél 1 van, a tévé még mindig megy és valami gügye reklám van épp kibontakozóban... Hol vannak azok az idők, amikor képes voltam éjjel 1-ig is fennmaradni minden különösebb erőfeszítés nélkül... sőt... :))

Holnap pedig utazom... csak úgy egyet a változatosság kedvéért.:) Irány Firenze, Olaszország Athénja. Rengeteg élményt várok ettől az úttól. Csak remélni tudom, hogy mind pozitívak lesznek, és végre egyszer elmondhatom, hogy bámulatosan egyszerűen ment minden. És ki tudja, talán élménybeszámoló is születik, hogy mennyire publikus lesz, az csakis az események függvénye...:)

Természesen készültem is, biztos ami biztos: a prego és mangiare szavakat legalább 3 féle akcentussal el tudom mondani, valamelyiket csak megértik az emberek...:)

Végre! :))))))))))

Azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, minek is örvendek ennyire.:) 99,41%-os feldolgozásnál az ember már megengedhet magának néhány merész gondolatot...:)))



Köszönöm...

Péntek 8

-at néztem tegnap este, eddig is tudtam, hogy vasárnap Pestre megyek, a térképet már le is töltöttem a netről és kinyomtattam, de az adás óta döntésem fontosságának teljes tudatában készülök az útra.

És annyira szeretném, ha hosszú-hosszú évek óta először a választási eredményhirdetéskor végre nem azt a csalódottságot, kiábrándultságot és rezignáltságot érezném, ami utána még napokig bújkál bennem és szorongatja a torkomat.

Lehetne ez az én karácsonyi ajándékom? és még néhány (millió) emberé...

Felügyelet alatt...

... vagyok 2 egész napja, igaz, hogy kedves felügyelet, de azért súlyosnak érzem a láncokat. Du. 4-kor már hazavárnak, biztos, hogy hamarosan megint megcsörren a telefon, hogy elindultam-e már haza, megint kész lesz a 3 darab szendvics és két mandarin, amit kötelezően el kell fogyasztanom vacsorára, plussz egy pohár tej, amit ki kell hörpinteni...

Hálátlannak tűnhetek, de alig várom, hogy lejárjon ez az egy hét, és ismét szabad legyek, önálló és független, ne legyek kiszolgálva, ne ébresszen senki, álmosan rámmosolyogva, ha csak nekem kell elindulnom korán.

Azt hiszem, túlságosan is megszerettem az egyedüllétet, emiatt érzem, hogy felborulófélben a belső homeosztázisom (bocsi: egyensúlyom), szinte élvezem a padlásszobában egyedül töltött perceket, az asztalra kipakolt táblázatokat és cikkhegyeket és a tudatot, hogy ezekhez csak én nyúlhatok hozzá... az egyik birodalmamból átmenetileg kiűzettem, most tehát kénytelen vagyok a másikba menekülni és megnyugvást lelni...:)

Még szerencse, hogy a holnapi programom is a padlásszobába szólít...

És közben csendben lopakodva közelít a munkamánia... vagy csak a mánia... de az biztos...


:)

Bánatoldószert...

... vagyis Kapucínert majszolgatok, teljes odaadással. Kell is ez a kis darab öröm, nehéz nap és éjszaka áll mögöttem, ennyire közel még egyszer sem álltam ahhoz, hogy feladjam az egészet és egy megkönnyebbült sóhajjal hátraarc, Erdély irányába előre indulj. És meg sem állni hazáig, a hegyekig, a jól ismert kisvárosig, a majoránnás csirkecombig és nem utolsó sorban a szeretteimig. Akiktől a majoránnás csirkecombot is remélem... :)

De jövő hétre már túl sok minden van betervezve, és még annyi mindent nem fejeztem be... szóval még maradok... egy darabig. Az időtartam viszont egyre inkább zsugorodik, határozottan jobb nekem otthon, nyugalmasabb környezetben, még képes lennék adrenalin-túltengésben meghalni, anélkül, hogy a bunjee-jumpingnak egyáltalán a közelébe mentem volna... És, amint tegnap egy ismerősöm megjegyezte: egyszer élünk... és ez egy aprócska szöget ütött a fejembe és azóta sem tudom kipiszkálni onnan. Azt hiszem, jövő héttől nekifogok kitapétázni ezt a szobát. Van pár okos mondás, amit ideje lenne nagy betükkel magam elé varázsolni, hogy ha netalán elkalandozik a tekintetem a monitorról, akkor csupa hasznos tanácsot rögzítsen: "dolgozni csak pontosan és szépen...", "a rest kétszer...", "egyszer élünk", "élj a mának", "nil nocere", "ki korán k..." na, ezt azért mégsem, ezt még belém sem lehetne szugerálni, ahhoz túlságosan is szeretek aludni... főleg hajnali 6.30-kor...

Bármilyen feliratötletet szívesen fogadok, elég nagy a fal, bőven jut hely további bölcsességeknek.:)

Hull a hó...

... mindenhol, ahol rokonaim, barátaim és ismerőseim élnek, épp csak ebbe a régióba nem jutott egy kósza hópihe sem... Pedig testileg és lelkileg felkészülve várom a telet, és főképp a sízést. Na jó, a testileg azért némileg sántít (én még nem): az izmaim valahol elolvadtak a székben töltött hónapok alatt, lassan már két emelet megtétele is izomlázzal és légzési nehézséggel jár, és egy sínadrágot sem ártana venni, mert az egyetlen, ami megadatott, meglehetősen gyászosan végezte... akik életem első sítúrájáról szóló beszámolómat anno olvasták, azok most tudják miről van szó... :)

Ha egyszer eljutok addig a pontig, hogy a töltőre nézve eszembe jut betenni az elemeket egy kicsit erőre kapni, akkor lefényképezem az új szerzeményemet és beteszem ide, meg lehet majd csodálni.:) Máris a szívemhez nőtt, pedig még nincs közös kalandunk, nem köszönhetek neki egyetlen maradandó károsodást sem.

Most kedves anyukám elterelte a figyelmemet a blogírásról, olyan aranyos, muszáj megírjam, mert ez egyszerűen nem maradhat megörökítetlenül. Biztos más anyukák is páratlanok a maguk nemében, de az enyémben még van valami plussz is: a fáradhatatlan kíváncsiság. Negyedéves lehettem, amikor egyszer elment az orvoshoz gyógyszert felíratni, és utána felhívott: "kislányom, magyarázd el nekem, mi az a kálcium csatorna blokkoló? Az hogy működik? Akkor ihatok én mellé kálcium pezsgőtablettát?" Hát igen, nem panaszkodhatok arról, hogy még a gyógyszereit sem tudja... sőt, gyanítom, hogy a mellékhatásokkal is jobban tisztában van, mint én, orvos létemre. Még szerencse, hogy nem hajlamos a hypochondriára, így csak elszórakozom a "mi az a miopatie" és egyéb hasonló érdekes kérdésein, próbálok érthetően válaszolni rájuk (bár nem vagyok biztos, hogy ez mindig sikerül, mert néha magam sem tudom a választ), de megküzdenem nem kell azért, hogy szedje a gyógyszereit, vagy ne járjon túl sokat orvoshoz... sőt, mintha kicsit még ritkábban is járna a kelleténél. Hát igen, ő mindent szépen kitanulmányoz magában...:))

Nagyon remélem, hogy valami ilyesfajta kíváncsiságot én is örököltem, bár jelen pillanatban csak a hűtőm és a kenyértartó tartalmára gondolok nagy érdeklődéssel.... remélem maradt még egy zsemle tegnapról, a hétvégi főzőcske maradékával kitűnő befejezése lenne a mai napnak.:)

Néha én is meglepődök, milyen egyszerű dolog a főzés... csak azok mosatlan hegyek ne keletkeznének vele párhuzamosan...

Megint utazom...

... bár most csak egy malackfarknyit, Pestre megyek sílécet venni. Ha mégsem találnék elképzeléseimnek megfelelőt (aminek több oka lehet: közmondásos szerencsém megint csatlakozik hozzám a vásárban, vagy esetleg mégiscsak találok, de aztán kiderül, hogy valami miatt mégsem az igazi, mert túl rövid/túl hosszú, túl piskóta/túl nem - ennek nem tudom, mi az ellentéte, túl drága/még annál is drágább), akkor sem lesz teljesen hiábavaló a küldetés, mert remélhetőleg Dr. House újabb részeivel gyarapodik majd a gyűjteményem... és a hideg téli estébe nyúló délutánokon köztudottan nincs fantasztikusabb érzés, mint amikor az emberke jól bebugyolálva, egyik kézben forró bögre kakaóval, másikban egy dupla McVajaskaláccsal (köszi a tippet, Betond:)) egy fura alak még furább humorán és hajmeresztő diagnózisain szórakozhat. Remélem az Égiek velem lesznek, és gazdagon felszerelve érek haza. Bár néha elgondolkozom, hogy öngyilkosabb énem motoszkálhat ilyenkor bennem, 25 évesen megtanulni sízni (úgy ahogy) és utána még vágyat is érezni, hogy az ember gyakorolja... Pedig mindeddig az "ágyban párnák közt, matuzsálemi korban" volt számomra a legszimpatikusabb halálnem, de úgy látszik az én ízlésem is változik...

A zöldborsófőzeléket viszont még mindig nem eszem meg...

Még egy kicsit...

... teszek-veszek a számítógép előtt, az asztal perifériásabb részeire tolom a papírhegyeimet, elmentem azt a pár fájlt a kütyümre, amivel ma dolgozgattam (annak reményében, hogy otthon új lendületre kapok és folytatom), s azzal irány haza, meleg tejet és foszlós kalácsot vacsorázni. Tegnap este ugyanis mire hazaértem, már semmilyen kenyér- és zsemleneműt nem találtam a közeli üzletben, egyedül egy félkilós kalács kellette magát, elmosolyodtam és betettem a bevásárlókocsiba. Marie Antoinette jutott eszembe, aki már hajdanán roppant bölcsen kérdezett rá, amikor az éhezők zúgolódását hallotta: "ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?"... Hát én most szót fogadok neki. Talán egy kis margarin is jut még rá, ha alaposan a hűtő fenekére nézek.

Szép nap volt a mai is, és legfőképp nyugis, odáig jutottam, hogy még pár rendszeressé vált blogba is belepillantottam (már amilyen rendszeresen a saját blogomat is írom...), szóval tényleg laza vagyok.:) ÉS nőies. És szép, valamint okos. Ezt bátyótól tanultam, többet nincs negatív önreklám, mert ha folyton magamat kritizálom, akkor hogyan is várhatnám el, hogy mások ne kritizáljanak engem...?

Szóval ma estétől kezdve én vagyok a kétlábon járó önbizalom. S ha mégsem, akkor szóljatok rám! :)

Választanom kellett...

... (és ez most nem választási kampány, tehát politizálni vágyók kérem lapozni) a hét csoda röptetése vagy két email megírása között (a 7 órás buszig ugyanis kb ennyi fér már csak bele az időmbe, szerintem teljesen normális, ha az ember hétfőn még 8-ra haza akar érni...) és végre valahára a 7 csoda mellett döntöttem.

Tehát akkor romániai hét csoda Cserebogi módra:

(Persze azért most jön az "előrebocsájtás", miszerint sok emberke verzióját olvastam ebben a témában, nehéz ezekhez viszonyítva újabb, a színvonalat legalább megközelítő listát összeállítani, szóval előre is elnézést, talán kicsit unalmas lesz, mert nehezemre esett 7 olyan dolgot találni, ami kifejezetten román és nem erdélyi, amit nem emiatt hat át a varázslat, az a bizonyos csoda...
A felsorolásom egy éjszakai buszozás alatt született, felettem a csillagos ég, bennem a tudat, hogy két hónapig megint nem fogok ilyen ragyogást látni (a nagyváros fényei játszi könnyedséggel képesek elhalványítani a legfényesebb csillagot is), a határátkelő EU-s autók és autóbuszok sávját jelző lámpájának derengésénél firkantottam le gyorsan a listát, mielőtt elfelejteném. Éppen ezért egyszerűen nem hagyhatom ki (bár inkább erdélyinek, mint romániainak érzem) a Maros völgyét, őszi pompájában, a játékos Marossal, minden egyes alkalommal, amikor látom, azt kívánom, bárcsak pár percre óriás lehetnék (bár a 168 centim sem épp törpeméret) és végigsimíthatnék ezen az összefüggő tiritarka lombtakarón.

Tehát akkor:
1. csoda: a Maros völgye, télen, nyáron, de különösképpen ősszel és tavasszal.
2. csoda: a románok összetartása. Romániában és bárhol a nagyvilágban, és ehhez nem kell közös ellenség sem... Személy szerint Amerikában tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos számukra a kapcsolattartás, mindenki tud a másikról, együtt ünnepelnek és együtt szomorkodnak, hetente találkoznak, és 10 év után is ugyanolyan természetesen, akcentus nélkül beszélnek románul, mint mielőtt útnak indultak. Talán csak pár idegen szóval gazdagítják a nyelvüket, de az anyanyelv anyanyelv marad... Tanulhatnánk tőlük...
3. csoda: a román vendégszeretet. Az egyszerű munkás ember, a falun élő földműves, akit még nem fertőzött meg az újságokból és tévéből áradó agymosás, ugyanúgy fogadja be egy másik kultúra képviselőjét, mint a vele egy anyanyelvet beszélő társát, odaadja az utolsó falat kenyerét, önzetlenül próbál segíteni... és nem vár el érte semmilyen fizetséget.
4. csoda: a Déli Kárpátok. Együtt és külön-külön minden kis darabja, a hegyek, völgyek, tavak és patakok, na meg a folyók, kevés szebb hely lehet a Földön.
5. csoda: napfelkelte a Fekete tenger partján. Valószínűleg kicsit érzelgősnek tűnhet emiatt a felsorolás, de aki már várta egyedül a napfelkeltét a kihalt tengerparton, sehol egy emberi lélek, csak a tenger morajlása és a színek játéka a víz felszínén, az talán most egyetértően bólogat...
6. csoda: a román egészségügy még mindig talpon áll... hogy meglehetősen ingadozó ez a talponállás, az kétségtelen, de olyan kevés pénzzel, mint amit nálunk az egészségügybe visszafordítanak, számomra még az is csoda, hogy a betegek többsége még mindig el van látva és aránylag jól van kezelve... mert nem az az igazi nagyság, ha valaki CT és antitestek alapján diagnosztizál... hanem az, hogy ha ezek hiányában is fel tudja állítani a helyes diagnózist. Márpedig nálunk ezek még mindig elérhetetlenek a legtöbb helyen.
7. csoda, ami szerintem a legnagyobb (közvetlenül azután, hogy Romániát csatlakoztatták az EU-hoz, de ezt már írták mások), hogy végre sikerül pontot tennem a csodák végére, gurulhat a labda tovább, hogy másokat is fejtörésre késztessen.:) Mert számomra nincs annál fájdalmasabb dolog, mint amikor értelmes dolgokat várnak tőlem...

Hát akkor hajrá mzsolt, hajrá graphoman, várom, hogy számotokra mi jelenti a csodát ebben az országban.:)

Ki korán kel...

... egész nap álmos. Ahogy az ősi közmondás is tartja. Még akkor is, ha a korán kelés után közvetlenül másfél órát jógázik...
Régóta tudom, hogy változtatnom kell az életemen, például lemondhatnék a csokiról, járhatnék esténként együtt izzadni és szenvedni irodai munkában összetöppedt sorstársaimmal, busz helyett biciklivel is mehetnék reggelente dolgozni, hogy kicsit egészségesebbnek érezzem magam a bőrömben, de akkor már változtatás gyanánt inkább a jógát választottam, mert ez egyike azon ritka sportoknak, amelyeknél már a bemelegítőbe is bele lehet aludni pár percre és a levezető végső ellazulás során is nyugodtan kimaradhatnak tudatos ébrenlétben töltött pillanatok... És a bemelegítés nem 3 kör futással kezdődik a teremben. (Remélem a jóga tanárnő nem olvas blogokat és nem csap most álmélkodva a homlokára...)
Persze azért szépséghibája ennek is van, mint mindennek az életben, ugyanis reggel 6-kor kezdődik, ami számomra valahol az érzéstelenítés nélküli fogfúrás és az élve megnyúzás kategóriák közé helyezi az indulási fázist. Ma viszont tanultam egy hasznos dolgot: ha valaki felbosszant, akkor fújjam ki többször intenzíven az orromon a levegőt, és ettől elmúlik a mérgem... vajon a bikák is ezért fújtatnak olyan hevesen, mielőtt nekirontanak az embernek? Érdekes, náluk mintha nem működne olyan tökéletesen a technika, kevés bikát láttam magától lehiggadni...

A lényeg, hogy jóga után legalább 10-ig kitűnően éreztem magam, majd exponenciálisan fokozódott az álmosságom, mostanra ijesztő méreteket öltve, úgyhogy lassan indulok is haza, iszom egy harmadik kávét, alszom egy fél órát, és ki tudja, talán leülök egy kicsit irkálni Albi elé...

Bár ahogy magamat ismerem, könnyen előfordulhat, hogy csak reggel nyitom ki megint a szemem a félórás alvás végén...

Akár péntek, akár szombat...

Kiccserkész szavamra élek még, csak kicsit sikerült megint elfoglalni magam... szombat este 9-kor értem végül haza, roppantilag de elragadónak találom a magyarországi magyarokban, hogy képtelenek "csak úgy" egy plussz szabadnapot adni, mindent muszáj előre vagy hátra, de mindenképp szombaton bepótolni. És mivel Murphy soha nem alszik, vagy legalábbis szombat délelőttönként személyes tapasztalatom szerint egészen biztos, hogy nem, ezért pont ilyenkor sikerül megdönteni minden munkarekordot: háromszor hívat a prof, egyszer telefonál, reggel 7.40-től este 8.40-ig buzgón tevékenykedni, feltenni a pontot a nagybetüs TÁBLÁZAT-ra (már nem is tudom, hányadszor írom ezt, de még mindig tudnék vele pár órát foglalkozni...) és a buszmegállóban végül azon törni a kobakot, hogy akkor most hétvégi menetrend, avagy munkanap szerinti félóránként járnak ezen a szemerkélő csendes őszi estén a buszok...

A csodalabda pedig ott pihen már több, mint egy hete az agyam egyik zegzugos sarkában, néha megmutatja magát, ilyenkor mindig eszembe jut a professzori fejcsóva és lemondó sóhaj, hogy a legnagyobb hibám (a másik három legnagyobb mellett), hogy képtelen vagyok valamit befejezni... És hiába van kész valami 99%-ban, a hiányzó 1 miatt úgyis szinte a nullával egyenlő... Hát így vagyok a csodával is, bár most még csak nem is 99%-os, hanem csak 85,714%-os (imádom a háromtizedes pontosságot:)) ) a teljesítményem. A buszon visszafele "negyedik otthonomba" az ablakon kibámulva ezen a felsoroláson gondolkoztam, aztán a hatodik csoda után feladtam és elaludtam.:) Szóval a hetedik még várat magára... remélhetőleg a többi hatot is ki tudom majd olvasni, ha végre leülök otthon Albi elé, magam mellé teszem a csipkebogyós-mézes-citromos teát és a mindentudó noteszemet, bekapcsolom a kedvenc válogatásomat és a billentyűk közé csapok...

Azért lassan lassan eljön ez az idő is, és mire a bloguniverzumban már rég lecseng a téma, végre én is előrukkolhatok majd a saját 7 kis csodámmal. Bár szerintem a hetedik csoda az lesz, ha a másik hatot végre lesz egy negyedórám olvasható formába önteni... :)

Valahogy nagyon elment a kedvem...

... a blogolástól, de azért ennek a finomvegyes napnak a krónikáját megírom, már csak azért is, hogy egy darabig még biztosan emlékezzek rá. Amilyen feledékeny kezdek lenni, lassan már csak visszaolvasva jön elő ismét a múlt, bár a bölcsőde étkezdéjében a függöny még mindig be-bevillan, pedig az a korszakom már meglehetősen rég lezárult... Megfigyeltem, hogy az étkezésekkel kapcsolatos dolgok valahogy jobban megmaradnak, és a mai nap nem az étel miatt volt emlékezetes...:)

Egy itthoni 7.50-es ébresztés után (ennyit a 9 órás elhatározásokról...) apummal elindultunk a megyeszékhelyre, erkölcsi bizonyítványt kikérni (mert a 125 ezer papír mellett történetesen ez is kell, hogy fény derüljön, ha esetleg sorozatgyilkos hajlamaim lennének és idehaza már kibontakoztattam volna), valamint elindítani az elveszített hajtásim/jogosítványom ügyét, ugyanis nekem idén ezt IS sikerült összehozni. Nem panaszkodhatom, hogy eseménytelenül zajlik ez az év, és még közel sincs vége... bele sem merek gondolni, mi jöhet még, mit lehet még elveszíteni, bár azért pár ötlet már be is villant a gondolat bepötyögése közben... remélem sikerül nem megvalósítani őket.

Szóval elindultunk, kezdetben befagyott szélvédő mögül kukucskálva a tájat, majd a verőfényes napsütésnek és a jégkaparónak hála tisztult a kép, igazi októberi hangulat, őszi színekbe öltözött dombokkal és hegyekkel. Két ifjú stoppos leányzót is felvettünk, túl sokat ácsingózott már apum az út szélén eddigi pályafutása során, hogy, leendő verőfény ide vagy oda, bárkit is fagyoskodni hagyjon. Az említésre méltó események akkor kezdődtek, amikor, miután a lányok kiszálltak a város központhoz közeleső részén és mi is leparkoltunk az első úticélunk előtt, kiderült, hogy az egyik utasunk az autóban felejtette a táskáját. Kicsit megnyugtató érzés volt látni (bár egyesek ezt kárörömnek vélhetnék), hogy nem én vagyok az egyedüli szórakozott lény az univerzumban, gondolom jó tanulság lesz neki is, amikor visszakerül végre valahára a táska hozzá. Én is más szemmel nézek elég sok dologra, amióta egy párszor már elhagytam őket... Hogy megfontoltabbá váltam volna emiatt, az mondjuk eléggé kétséges...

Első úticélunk egy ingyen mobillal zárult... legalábbis számomra, a szüleim két évig még mind rám fognak emlékezni, amikor apu meghosszabbított előfizetését fizetgetik. De én azóta is el vagyok ragadtatva a kis-ügyes-színes-kijelzős-de-csak-telefonálásra-alkalmas készülékemtől, attól fogva lett aktuális a megvétele, hogy a 3 éves mobilom mostanában nem hajlandó megzavarni a nyugalmamat holmi beérkező hívásokkal... egyébként még nem cseréltem volna le, jó kis párost alkottunk. Valószínűleg túlságosan is ragaszkodom a dolgaimhoz, főleg amiket saját pénzemből vettem. De a többihez sem sokkal kevésbé...

Mobil után irány a rendőrség, az erkölcsi rész nagyon simán ment, miután kifizettem az ügyintézés ötszörös árát, csak hogy kissé sürgősebbre fogják. Teljesen hivatalos a dolog, szerepel a rendőrségi szolgáltatások között.:) A jogosítványnál villámgyorsan felsorolták azt az 5 iratot, ami az új kiállításához szükséges, de ez valójában zene volt füleimnek, mert legalább 10-re számítottam, valamint egy teljes orvosi kivizsgálásra. Ez utóbbi viszont legnagyobb örömömre nem volt szükséges a kártya pótlásához, mert még néhány évig érvényes lett volna... ha a gazdi nem kezdene olyan nagymértékben meszesedni illetve szétszóródni.

Következett tehát a gyors városnézés, itt-ott csipetnyi befizetéssel megfűszerezve, szép kis summát otthagytam a körút során, de legalább mostantól számított 10 éven belül ezt nem kell megismételnem... hacsak nem romlik rohamosan az állapotom... 11.45-kor már le is volt adva a dosszié a szükséges iratokkal, egy félmosoly, egy villanás, és a kép is elkészült hozzá. Álmomban sem gondoltam, hogy ez még ma meglesz, úgyhogy reggel előnyben részesítettem a vastag magasnyakú kötött pulcsit és natúr szépséget, ez vissza is tükröződik a képen... na de a régebbi "frissen-szabadult" fotómhoz képest ez már hatalmas előrelépés...

2 órával később már mehettem is a rózsaszín lapocskáért. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki döntött emellett a szín mellett...? És milyen megfontolás alapján...?

És mivel az ebédszünetben sikerült az új és régi mobilommal kapcsolatos egyéb szervizes gondjaimat is elintézni (és még egy pizza is belefért- hogy legyen némi kaja-motívum is a történetben), 2 után már el is indulhattunk hazafele.

Hogy a mese azért egy kicsit életszerű legyen, sikerült beleszaladnunk egy közúti ellenőrzésbe és sajnos nem megúszni büntetés nélkül. Holnap tehát első dolgom egy újabb befizetés lesz, mostmár szerencsére csak itthon, eljut az így is a megfelelő körökbe. Lassan olyan rutinom lesz benne, hogy kezdem fontolgatni, ideje lenne átorientálódni a bankszakma fele... ahány nyomtatványt mostanában kitöltöttem, hamarosan már nem lesz új a nap alatt...

Csak ne szóljam el magam...

A nap további része semmittevéssel telt, és mivel ebben a periódusban az embernek csupa fura gondolata támad, eldöntöttem, hogy a zene-kütyümet megtöltöm német nyelvleckékkel. Ideje kicsit kibányászni a rozsda alól azt a valamikori nyelvtudást, és a rengeteg buszont töltött idő erre alkalmas is lenne. Elég sajnálatosnak tartom, hogy már csak az "Ich kann nicht sehr gut Deutsch sprechen" mondat megy folyékonyan...

Szóval ezzel vagyok most elfoglalva... javaslatok? :)

Akár azt is mondhatnám...

... hogy végre elérkezett az alkalom az ünneplésre, annak az egy hete emlegetett bornak a megivására, tegnap ugyanis sikerült átküldenem a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot és nagyvonalakban el is fogadta a prof. Lesz még vele ugyan némi munka, de az már csak mondjuk plasztikai műtét egy nagysebészeti beavatkozás után... jobban a részletekbe menő példát inkább nem adok erre, mert nem mindenki értékeli a csipetnyit véres "természeti képeket".:)

Ezek után a legnagyobb lelki nyugalommal leléptem 3-kor, hogy elérjem a hazafele tartó buszt, eléggé hétvégi hangulatom is támadt, nehezen tudtak csak meggyőzni, hogy épp hétfő van és nem szombat. Szokatlan ugyanis, hogy hétközben ilyen hunyorgásra késztető napsütésben lássam a város központi részét. Sikerült az egész nyarat megúsznom napszemüveg nélkül, érdekes lenne, ha pont most kezdeném hiányolni...

13 óra buszon eltöltött idő saját tapasztalat szerint nagyjából felér egy folyamatos kerékbetöréssel, főleg amikor 3 óra csillagbámulás és az eddigi életpálya jelentősebb mozzanatainak felidézése után az ember kezd egyre laposabbakat pislogni és szeretne végre vízszintes helyzetben kinyújtózni és csendesen álomba szenderedni. Ez az elgondolás sajnos már ott megbukik, hogy a fél testhosszt még véletlenül sem meghaladó dupla széken vagy a lábait akasztja az ember a nyakába, vagy a fejét lógatja le az ülésről, vállalva, hogy minden arra járó, leszállni vágyó emberke barátságosan combbal vagy sporttáskával tarkón simogatja. Aki kihagyta a balett-iskolát, annak nagy valószínűséggel a B verzió marad, vagy olyan szerencsés, hogy ülve is tud aludni. Én személy szerint képtelen vagyok ülő helyzetben 10-15 percnél tovább bóbiskolni, előbb vagy utóbb zuhanásnak induló fejem miatt ugyanis hamarosan felriadok és meglehetősen rossz érzés marad egy-egy ilyen jelenet után bennem. Szóval marad a simogatás, és a remény, hogy lassan elfogynak az emberek a buszról és végre nem pusztítják tovább azt a néhány kósza neuront, ami valahogy még megmaradt a hétvégi regeneráló munka után.
Persze volt egy periódus az életemben, amikor minden további nélkül állva is bámulatosan pihentető negyedórákat aludtam az éjjeli műszakban két sor között az áruház Health and Beauty részlegén, egy hajzselével a kezemben, és egy félóra ebédszünet hajnali 4-kor édes álmok között az asztalra borulva felért egy fél éjszakai alvással. De ehhez azért három munkahely és három műszak szükséges úgy, hogy egyik munkahelyen se tudjanak arról, hogy máshol is alkalmazásban állok... :) Érdekes élmény, 2 hónap után az embert már inkább az ösztöne vezeti haza a munkahelyéről, és nem a tudatosan alkalmazott közlekedési szabályok...

Szóval mivel ez most nagyjából hiányzik (?) az életemből, ezért hazaérve egyetlen vágyam volt már csak, két korty kávé között legalább 3 órát aludni... És mióta ezen sikeresen túlvagyok, hétvégi hangulatban töltöm a napot, tervezem és szervezem a szabadnapokat és rájárok az édesség tartalékokra...

Valami nyoma csak kell maradjon ezeknek a békés pillanatoknak... :)

Egy szám...

... valakinek, akinek most szüksége van egy kis vidámságra. Ha már egy fél mikrométernyit emel a hangulatán, akkor megérte.:)



Én pedig természetesen itt vagyok a padlásszobában, bejöttem ma is, lassan már fel sem tűnik, hogy hétvége van és most épp kirándulnom illene ebben a csodálatos napsütésben. Viszont lelkesít a tudat, hogy a mai munkával megváltom a jövő heti szabadságomat, kiszabadulásomat és találkozásomat a szüleimmel és tesómmal. És végre megint kibogozhatom a korán kelések és apró stresszgombócok miatt szétcincálódott idegeimet.

Természetesen viszek haza munkát, de 9 előtti ébredésekről hallani sem akarok!

Kommentár nélkül...

Náthás orral...

... püfölöm a billentyűket, töltöm a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot, és még a meleg tea sem vigasztal, mert sikerült otthon felejtenem a mézes-bödönömet, illetve mézes-teás termoszomat.

Nagyon az az érzésem, hogy az éjszakát, ha nem is itt töltöm mellette, mert az éhség két órán belül hazahajt, de otthon neki fogom szentelni, és talán az ébredésem is erőszakosan korábbi lesz a megszokottnál. DE: ha ezt letudom, este megiszom a megbontott üveg bort a hűtőből, társaságban, vagy anélkül, lényeg, hogy ünnepelni fogok!:)

Hát ezért nem fogok én rászokni az alkoholizálásra... bánatomban nem iszom, viszont túl kevés az alkalom az ünneplésre. Na de lesz még Karácsony, lesz még Szilveszter! :)

Vagy legalábbis egyelőre még úgy néz ki...

Kezdődhet...

... a vasárnap!
Minden adott, hogy egy újabb kellemes vasárnapot töltsek el a munkahelyemen, szendvics a hátizsákban, csokis keksz az asztalon és egy termosz tele forró mézes-citromos teával, mert valami orrcsiklandozó-torokkaparó nyavalya készül kitörni rajtam. 9 és fél óra mély alvás után (ezt onnan tudom, hogy a lepedő még az ágyon volt, amikor felébredtem, sikerült nem leforgolódni) relatíve frissen is ébredtem, úgyhogy az alaphangulat is kitűnő (leszámítva azt a kis mellékzöngét, ami az utolsó álmom hatására bennem motoszkál, néha nagyon meg tudok lepődni a saját tudatalattimon...), szépen süt a nap, és ha kinézek az ablakon, csodálatos őszi színekben pompázó fákat látok csak (a padlásszobáknak az az előnyük, hogy ha jó irányba néznek, az ember képes arról is megfeledkezni, hogy emberek által lakott területen tartózkodik).

Ha nagyon nagyon nagyon jól haladnék a munkával (aminek egyre kisebb a valószínűsége, ha így folytatom), akkor ma este talán még fel is pattanok a frissen felfújt kerekű biciklimre (milyen egyszerűen hangzik és mennyi utánajárást követelt, főleg, hogy 1 hónapja sikerült eltörnöm pumpálgatást közben a szelepet az egyik keréken), és teszek egy kört a városban, hogy végre felavassam a 2 hónapja az erkélyen csücsülő kétkerekűt.

És ma egész nap jól fogom érezni magam. Csakazértis! :)

...

Tudom, hogy randa a bejegyzés ezzel a hatalmas szünettel és kétméteres zene-ablakkal, de kevés ahhoz hat év egyetem, hogy megfejtsem az etiológiáját és hatékony kezelést fejlesszek ki ellene. így is 10 percet erre áldoztam az életemből, azt hiszem, inkább másra áldozom a következő 10-et. Mondjuk megeszem a meggyes joghurtomat hazaindulás előtt.:)

Hű, be laza...

... lettem, amióta kijöttem ma a proftól. Kaptam még két nap haladékot, tiszta ingyen és teljesen kéretlenül, úgy látszik kinézte belőlem, hogy szükségem van még rá... :) És milyen jól látta... Pedig ezzel szórakoztam az elmúlt napokban, reggel-délben-este, épp csak a zuhanyzóba nem vittem magammal, mert Albi kifejezetten prüszköl a víztől, valahogy nem tesz jót neki. Annyira beleéltem magam a feladatba, hogy még a szokásosnál is elvontabb lettem, a milánói spagettit az asztal helyett a földre tálaltam, sajnos a tányér került felülre, tehát ugrott a meleg vacsora, maradt a jól bevált zsemle-margarin-szalámi együttes, meg a megtiszteltetés, hogy este 9-kor nekifoghatok feltakarítani a konyhát.

Szóval most mondhatni vidám vagyok és fölöttébb optimista, bár ismerve kamikaze lelkemet, vasárnap este fogok rádöbbenni arra, hogy még mindig a táblázat ugyanazon celláját bogozom, amit péntek délután kettőkor is, és megint lesz egy zűrös vasárnap éjszakám...
Addig viszont itt a hétvége, ami egy filmnézéssel kezdődik, reményeim szerint a Lecsót helyezzük terítékre (nem apu kedvenc eledelét, amivel az én életkedvemet negatív tartományokba lehet kényszeríteni, hanem a nemrég megjelent rajzfilmet). Ahhoz viszont első körben takarítanom kell, másfél óra gyötrelem másfél óra boldogságért... miért van az, hogy minden csepp örömért előbb vagy utóbb meg kell fizetni?
A hétvége további részét még nem is tervezgetem, mert az még messze van, mindenesetre jó lenne, ha beleférne a pont feltétele az i betüre is, legalábbis táblázatilag.
Mert még jónéhány I betü vár rám valahol...

Napok óta...

... az alábbi számon borzongok.

Szerintem gyönyörű. Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, nem fogok könnyes történetet kerekíteni alá, nem azért találom lenyűgözőnek, mert jó szenvedni rajta, miatta, első halláskor tudott csak kicsit elszomorítani, azóta képes vagyok tisztán csak az összhatásra figyelni, a számot csupán önmagáért szeretni. Küldöm viszont valakinek, aki nem olvassa a blogomat, aki most teljesen össze van törve, és aki talán azt hiszi, hogy nincs számára több boldogság...
Régebben én is néha elcsüggedtem, dühös voltam, és főképp csalódott. Most változott a dolog - egyszerűen nem érek rá ezekre az érzésekre. És talán jól van ez így. Talán valójában még nem is vagyok megérve egy igazi kapcsolatra, nem akkor, amikor még az egy hetes terveim is bizonytalanok, az életemhez pedig egy másik életet igazítani felér egy alaposan kitervelt merénylettel.
Szóval türelmes és szorgalmas üzemmódba kapcsolok és próbálom még ebben az évszázadban befejezni a tudományos tevékenységem elengedhetetlen részét.:) És akkor következő évszázadban akár a magánéletemmel is foglalkozhatok végre... :)

Vasárnap délután...

... szinte hiányérzetem támadt, ma ugyanis nem mentem be a munkahelyemre, eldöntöttem, hogy egy kis változatosság nem árt, hét napból 6 ott eltöltött bőven elég... soknak nem sok, legalábbis az eredmények alapján, de most már a biztos vesztes nyugalmával tekintek az előttem álló feladatokra, a határidők győztek, megadom magam és elismerem, hogy kicsiny kis porszem vagyok és nem gondoltam komolyan, hogy 2 hét alatt fellendítem az orvostudományt. Vagy legalábbis lehelyezem az alapjait az új eszméknek... Tehát nincs idegeskedés, a mai napba még egy séta is belefért, meglepődve tapasztalom, mennyi helyen nem jártam még a főtéren és hogy mennyire másképp néz ki napvilágnál, mint sötétben... :) felfedeztem két aprócska boltot, az egyik írószeres/papírüzlet (az egyik gyengém, sokkal inkább lázba hoz, mint egy nagy halom cipő vagy ruha), a másik pedig egy kreativitás üzlet. Azt hiszem, a közeljövőben szakítani fogok rá némi időt, hogy belülről is feltérképezzem őket. Még ha a szakítás nem is lesz olyan könnyen kivitelezhető.

És mivel megint utolért az éhség, kettesben bandukolunk hazáig, sietős léptekkel, és ma megint beérem ebéd-vacsorának egy primitív kis szendviccsel, mert a csirkehús kisütését, amit ezelőtt 2 órával elterveztem, nem fogom győzni kivárni...

Kihasználom az alkalmat...

... hogy egyedül maradtam a padlásszobában, átmeneti szobatársam hazament aludni (amit egyébként én is kiváló ötletnek tartanék, ha nem kellene este 8-kor egy papírt kézbesítenem és mellesleg még pár orát dolgoznom), bekukkantok a blogokra, többek között az enyémre is, megállapítom, hogy ha a sajátomba nem írok, akkor más sem teszi (kivéve kedves kommentálóimat, akiknek hála párszor az a meglepő érzésem támad, hogy léteznek olyan emberi lények, akiket érdekel a pötyögésem), pedig néha olyan jó lenne kicsit átadni az életemet valaki másnak, pedálozzon pár kört helyettem, ameddig én szusszanok egyet, befejezem a Benedek István könyvet, amit oly régen olvasok, elmúlik a mellkasi szorító érzés, ami néha teljesen váratlanul tör rám és elkísér egész nap, felfedezem, hogy itteni környezetem is tele van apró meglepetésekkel, kiülök a kuckó2.0-ban az erkélyre - miután végre elraktam az ott tornyosuló, jelenleg még feleslegesnek tűnő dolgaimat- és csak bámulom az egyre lejjebb araszoló napot, a galambokat a szökőkút tetején, az almát áruló idős nénit, a hegyeket a távolban, és végre megint azt hiszem (talán tévesen), hogy némileg én is befolyásolom a saját sorsomat...

(... kezd érthetővé válni az egyik munkatársam megjegyzése, hogy hajlamos vagyok nyakatekert mondatokat írni... ha most még valami hasznos információt is megpróbáltam volna ebbe belecsempészni, akkor teljes lenne a káosz... vagy már így is az...? :) )

Kicsi székely Mózsi színre lép... az első konferencia...

Hamarabb elrohant az elmúlt 2 hónap (a kivonat leadásától számítva), mint ahogy eredetileg számítottam... és egyszer csak megint abban a szorongatott helyzetben találtam magam, hogy egy hét múlva ki kell állítsam az egyik (mellékesebb) témámat, poszterméretben, értelmesen és összefüggően, úgy, hogy üsse a színvonalat, és nem utolsó sorban érthető is legyen... na meg jelentsen valami érdekességet is, ne csak egy újabb áttekintését az irodalomnak... hogy ez mennyire sikerült, döntse el majd az utókor, na meg a szakértők, tény, hogy megint sikerült rekordidő alatt valahogy összedobni a munkát, a szokásos este 8-tól 11-ig vagy éjfélig órarenddel, a nap többi részét irodalomgyűjtéssel és egyéb apróbbacska feladatokkal töltöttem. 3 nappal a nyomtatás előtt már sikerült is elküldenem egy kezdetleges végleges verziót az egyik munkatársamnak, aki 3 mondatban a szórend felcserélését javasolta... és ebben nagyjából ki is merült a kritika. A prof még egy gondolattal kiegészítette a dolgokat, és ezzel meg is volt a nagy poszterírás, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy megint nem én vagyok a lángész, hanem másoknak nincs idejük foglalkozni a munkámmal...

Amikor egy nappal a konferencia előtt a kezemben tartottam a posztert, a frissen vásárolt tokjában, szép külsőbe öltöztetve (hála egy PhD társ hozzáértésének és türelmének), szinte el sem hittem, hogy ennyire időben kész vagyok, leszámítva azt a 30 cikket, amit még szerettem volna átolvasni a bemutatás előtt... Este még elpróbáltam párszor a 2 perces bemutató szöveget, amit a poszter mellett szándékoztam elhadarni, persze ötödik próbálkozásra sem sikerült 2 perc 45 másodperc alá tornászni, na de ez nálam nem is csoda, híres vagyok arról, hogy képtelen vagyok szelektálni a fontos és kevésbé fontos dolgok között.:) Szokás szerint 11 órakor, 2 cikk között, lehunytam 10 percre a szemem, szerencsére már előrelátóan felhúztam az órát hajnali 5-re, mert még vasalnom is kellett indulás előtt, és már meg sem lepődtem, hogy a 10 perc alvásból 6 óra lett, egy kis ráadással természetesen. Végül csodálatos módon időben elkészültem, pedig még vasaltam is, befejeztem a pakolást, és 6.35-kor, a megbeszélt időben lent álltam a tömbház előtt, az autóra várva, amivel végül a konferencia 200 km-rel odább levő színhelyére utaztunk. Egyetlen szépséghiba volt csupán, a pendrive-omat otthon felejtettem, a liftből pedig már nem akartam visszafordulni, nehogy elkéssek a megbeszélt találkozóról... és bár még 15 percet vártam kint a tömbház előtt, nem mertem elhagyni a színteret, nehogy várni kelljen rám emiatt. Az autóban derült ki, kb. 15 perccel az indulás után, hogy a poszterbemutatás nem a nevezett tárgy mellett történik, hanem egy előadóteremben, kivetítve pár diát (amit én ennek az információnak a hiányában természetesen nem készítettem...), és hogy rendszerint mindenki szokott készülni ezzel a pár diával, tehát ha a feltűnést kerülni vágyom, akkor ajánlatos lenne nekem is összedobni valami ilyesmit... arról a pendrive-ról származó adatokkal, amit otthon hagytam a nagy sietségben...

Nyeltem egyet, és megállapítottam, hogy talán mégsem lesz annyira zökkenőmentes a konferencia, mint amennyire én szerettem volna...

A várost meglepően könnyen megtaláltuk, csak egyszer kellett visszafordulnunk egy útkereszteződés után, ahol elvétettük az irányt, és a helyszínre sem volt nehéz elnavigálni az autót, én ültem az anyósülésen, engem ért tehát a megtiszteltetés, hogy a várostérképet forgathattam.:)

Az első dolgunk a regisztrálás után a poszterek feltevése volt, az enyém természetesen lelógott, ugyanis nem egészen tartottam be a műsorfüzet által megjelölt maximális méreteket, fel sem tételeztem ugyanis, hogy az A0-ás nem lesz megfelelő... és hát nem lett... 10 centi lent lógott, 3 centi fent meredezett, de hát az lenne a meglepő, ha ilyen apróságokra is odafigyelnék... kicsit javított a kedélyállapotomon, hogy még 3 poszter szolidarizált lelógásban az enyémmel, nem csak én vagyok tehát ilyen szórakozott a kollégák között... :) Utána nekifogtam a power pointos bemutatót intézni, sikerült is bekönyörögnöm magam az egyik gyógyszercég web-es standjához, letelepedtem egy géphez a sarokban, bedugtam a kölcsön-pendrive-ot (amire az egyik emailből rátöltöttem egy végleges előtti-előtti-verziót), megnyitottam egy bemutatót és... ekkor ért a következő hidegzuhany a pár aznapi közül: Office 2007-es volt a gépre telepítve, életemben nem dolgoztam ilyen programmal, tehát az 5 diám kb 40 percbe telt, még azt sem tudtam, hol kell színezni a betüket, nemhogy hátteret beállítani... na de valahogy összejött a bemutató, közben sűrűn sóhajtoztam, körülöttem mindenki vidáman nevetgélt és murok(répa)-tortát meg egyéb finomságokat majszolt, én pedig elszántam küzdöttem a géppel... aztán valahogy vége lett egyszer (bár még volt egy felvonás, amikor eszembe jutott, hogy a szerzőknél bent felejtettem a felső indexeket, amelyek segítségével a különböző munkahelyeket magyaráztam volna és furán hatottak a számok a nevek után)... Közben sikerült lekésnem mind a 3 előadást, ami a konferencián a leginkább érdekelt, ezek után már nyugodt szívvel hagytam ki pár következő beszámolót, hogy akkor már legalább a saját bemutatómat tökéletesítgessem.

Aztán végre eljött a pillanat, és az elsők között felállhattam a pódiumra, előadni a poszteremet 2 percben. Annyira túltengett bennem az adrenalin, hogy sikerült az előadást 1 perc 50 másodperc alatt megtartani, igaz, hogy nem a tempón gyorsítottam, hanem felét egyszerűen elfelejtettem elmondani.:) De így is érthető volt, ha igaz, amit utólag azok az emberkék mondtak, akik odajöttek gratulálni. A kérdéseknél, mint az várható volt, senki sem kérdezett – kivéve egy professzorasszonyt, aki történetesen az életét annak a betegségnek a tanulmányozásának szentelte, amiről én is beszéltem... Maradjunk annyiban, hogy sikerült kerek mondatban válaszolni neki, bár egy dologban kicsit eltért a kettőnk véleménye... na de talán így készül a tudomány...

Ezek után bámulatosan megjavult az étvágyam, a vacsorát már nem győztem kivárni, bár csak diszkréten csipegettem a svédasztalra kitett finomságokból. Üres asztal híján kézben tartott tányérból kellett enni, így a rágósabb/vágosabb sültekről rövid megfontolás után inkább lemondtam.

A további két nap szakmai szempontból már kevésbé, de találkozások szempontjából hasznosnak és érdekesnek bizonyult. Ott volt két hajdani tanárom az egyetemről, egy doktornő, aki másodéves koromban gyakot tartott, és akinek ismerős volt a nevem és az arcom, egy volt évfolyamtársam, akivel végiglógtuk a konferenciát, egy orvosnő, akivel eddig csak emailezgetésből ismertük egymást, bár egy munka összeköt, egy orvosnő, akivel ezután fogok együtt dolgozni és még sokan mások...

Múlt, jelen és jövő egy helyen...

Lazításképp megnéztünk egy kiállítást egy csodálatos szecessziós stílusú épületben, Blake és Kondor műveivel párhuzamosan kiállítva Goya 80 rajza, kritika a kortárs társadalomról. Több közülük még ma is aktuális, bár a boszorkányok és babonák már nem annyira aktív tényezői a társadalomnak. Vagy csak más köntösbe öltöztetve...?

Voltunk a Dómban is, kívülről talán kicsivel jobban tetszik, bár bent is nagyon szép és megnyugtató, főleg a kupola tett rám mély benyomást. A város pedig nagyon kedves, széles utak, folyóvíz és barátságos nyüzsgés, bevallom, sokkal szimpatikusabb, mint jelenlegi tartózkodási helyem... de a munkahelyemet nem cserélném el még ezért a városért sem, bár ki tudnék abban egyezni, hogy együtt költözzünk oda... :)

Utolsó nap végül nagy suttyomban távoztunk ebéd után, 4 órával a rendezvény vége előtt beszedtük a posztereket, és leléptünk, 2 nap bőven elég volt a konferenciából és az előadások sem tűntek annyira meggyőzőnek, hogy emiatt sötétben utazzunk vissza. Összességében szép napok voltak, pár érdekes előadással, a szakmában előfoduló nevekhez végre arcok is kezdenek társulni, és nem utolsó sorban életemben most először laktam 3 csillagos szállodában, felnőttként, szobatárs nélkül.:)

Tölthettem volna rosszabbul is a hétvégét.:)

Vége van a nyárnak...

... és ezt nem is a hűvös szelekről vettem észre, hanem akkor tudatosult, amikor szinte hanyattestem egy alattomosan a talpam alá kúszó gesztenyén.:) Eszembe jutott, mennyit gyűjtöttük iskolakezdés táján ezeket a barna gombócokat, persze soha semmit nem készítettem belőlük (azóta sem tudom a titkos receptet, hogyan lehet belőle radírt bűbájkodni, pedig igazából ezért halmoztam fel otthon évente pár százat a lakásban, anyum nem túl nagy örömére), de azért valahogy mindig hozzátartoztak az ősz fogalmához. A gesztenyék meg a trappolás a lehullott falevelek között, saját kis ösvényt vágva a legvastagabb rétegben.:) Úgy telt el a nyár, hogy szinte észre sem vettem, életemben nem ültem még ennyit négy fal között ezalatt az évszak alatt, és életemben nem dolgoztam még ennyit ugyanebben a periódusban... tartok tőle, hogy ez már sokat nem is fog változni, de hát ezzel jár a felnőttkor állítólag...

Most pedig elsimultak a ráncok a homlokomon, a gyomrom végre megint nem ökölnyire zsugorodott állapotban van (bizonyítja a tegnapi ebéd, nekem is meglepetés volt, hogy mindent felfaltam a tányéromon), szerencsésen túléltem az őszeleji hivatalos határidőzáport, mostantól egy darabig csak a prof által állított határidőket kell tartsam, de legalább utána nem kell nyilvánosság elé állnom az eredményekkel... bár a prof előtti felszólalás is felér néha egy fél terem szakemberrel... :)

És holnap talán már egy beszámolóírásra is lesz időm... hetek óta először.:)

Hát persze...

... hogy amikor az ember azt gondolná, hogy most egy kicsivel lazább periódus következik, ami alatt nyugodtan bűvölheti a poszterét, rendezgetheti a lakásban szerteszét heverő dolgokat, kikapcsolódhat, csodálhatja ezt a kellemes vénasszonyok nyarát és kialudhatja magát, akkor üt be a mennykő, derülnek ki sötétebbnél sötétebb dolgok, és főleg az, hogy ezekért egyetlen személy felelős, természetesen csakis főhősünk, mert hát az a hibás, aki foglalkozik a témával, és nem az, aki nem...

Szóval most éhezik a tevém, mert eszembe sem jut napokig, a gazdi viszont egyre csak gömbölyödik, mert a csoki mellett rákapott a müzlire, gyümölcsös joghurtra, banánra és ezek mellett természetesen a mindennapi sajtos-szalámis zsemle sem maradhat el... nem is értem, ennyi stressz mellett hogy lehet még mindig ilyen jó étvágyam... és hogy vagyok képes este 10-kor 10 percre úgy lehunyni a szememet, hogy csak másnap hajnali 6.30-kor nyitom ki újra... és másnap újra megismételni ezt a bravúrt...

Ha egyszer megérem, hogy lejár a kongresszus, utána első dolgom az lesz, hogy válaszolok az emailekre... addig is mindenkitől elnézést kérek.

Tempósan haladok...

... a szakbarbárság fele és erre onnan jöttem rá, hogy ma reggel 3 percig azon gondolkoztam, mi miatt lehet Amerikában ma nemzeti gyász, és mi történhetett 6 évvel ezelőtt... aztán lassan leesett... 11. És szeptember... az a baj, hogy nekem már az sem természetes, hogy szeptembert írunk... hát még hogy pont 11.-ét.

Valahol március táján elvesztettem a naptári fonalat, azóta nagyjából egyre megy, hogy május vagy július, na jó, júliust azért észrevettem valahogy, mert az agyamra ment a meleg és jól esett nevén nevezni kínlódásaim okát.

Most pedig irány haza, előbb egyik haza, majd másik haza, csak már mehetnék haza-haza...
Este átadom a kulcsokat eddigi legkedvencebb főbérlőmnek (igaz, hogy ő volt az első, hacsak állambácsit nem nevezzük annak a 6 év bentlakás alatt), persze előtte jó lenne még vasalni egyet, mert tegnap már nem jutott erre időm. így is büszke vagyok magamra, mert 3 egész órán keresztül, este 10-ig súroltam-sikáltam, ami csak a látóterembe került.

És akkor holnap talán végre több időm lesz írni... vagy már megint csak áltatom magam...?

Hát akkor...

egy röpke szösszenet a mai napról, mielőtt darabjaira szedném a munkahelyi gépemet, hogy utána betoloncoljam a szomszédos szobába... ugyanis kulcs nélkül hagytak, reggel 9-kor úgy elvitték a drága kis kulcscsomómat (na jó, nem került egy fillérbe sem, úgy örököltem én is, de amivel több volt egy átlagos fémkollekciónál az az, hogy volt rajta egy darab ötvözet a bejárati ajtóhoz is...), hogy azóta sem került elő, holnapra ígérik, hogy talán újra viszontláthatom. Szóval tárva nyitva áll a szobám, viszont lent egyre nagyobb a valószínűsége, hogy egy buzgó mócsing legalább 2x ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra, nehogy véletlenül haza tudjak menni...
Egyébként jó napom volt, reggel 1 óra alatt kipipáltam két hivatalt (vagy két hivatal pipált ki engem...?), így 9-re már erőm teljében üldögéltem a munkahelyi szobámban. Eltöltöttem az időt apró-cseprő, illetve kevésbé cseprő, de eléggé apró feladatokkal, a japán gordiuszi csomón oldottam egyet, talán mostmár van remény rá, hogy 1 héten belül megtörténjen a pénzutalás, és végre megkaphassuk a hőn áhított lötyinket. Ez lenne az utolsó a sorban, ha végre ezen is túlesünk, akkor mondhatni az anyaggyűjtés rész becsomagolva, apró masnival, a tarsolyomban van. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet majd levonni, az már egy másik, hosszú és gyötrelmekkel teli mese lesz... remélem azért némi örömöm is adódik majd benne.

Tegnap este már az új lakásban hajtottam párnára a fejem, szorgalmasan megszámoltam elalvás előtt a szoba sarkait, mint ahogy minden új házban illik, és buzgón nekifogtam részletezni az egyszem kérésemet, hátha ismeri a Jóisten is a babonát és teljesíti nekem. Csakazértis... mert én olyan jó gyerek vagyok... rendszerint... vagy legalábbis néha.:) Persze a részletekből lehet, hogy még két kívánságot össze tudna állítani az, aki nem ismer engem, de kiccserkész szavamra azok mind egy helyre tartoztak, egy csomagban kérem őket... teljesíteni.:)

Ma pedig, hogy a rendes emberi mivoltomat még inkább alátámasszam bizonyítékokkal, vasalni is fogok, meg porszívózni. De talán főleg mégis csak azért, mert... muszáj.

A költözés hava...

... szeptember. Tegnap éjfélkor dőlt el, hogy költözöm, életem első bérelt lakásából életem második bérelt lakásába. A munkahelyi cipekedés után ez már szinte semmiség lesz, legalábbis jelenleg még így gondolom, bár az egy év alatt összegyűlt könyv- és cikkhalmazra pillantva azért felmerül bennem némi kétség...
Az új kuckó legnagyobb vonzereje az, hogy egy mosógépet rejt magában. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom mondani, na de a felnőtté válás azt (is) jelenti, hogy nem cipelhetem két hetente haza a mosnivalókat, hogy aztán anyu kegyeibe ajánjam és a legnagyobb lelki nyugalommal vigyem vissza pár nap múlva a kimosott, kivasalt és szépen összehajtogatott ruhákat... azt, hogy elkényeztetett gyerek vagyok, mindig is tudtam, de csak most jövök rá, hogy nem is kicsit... :)

Szóval megvan erre a hétvégére is a program, csak most szellemi igénybevétel helyett fizikai erőfeszítést fogok kifejteni...

Egy kis változatosság jót fog tenni, úgy érzem... csak nehogy az izomlázba haljak bele...

Nem mondhatnám...

... hogy kalandoktól mentesen, de az első várat bevettem... vagyis megvan az első és legalapvetőbb dokumentum. Hogy mennyire alapvető, az azt bizonyítja, hogy nélküle a következő két hivatalban semmi keresnivalóm... vagy legalábbis nem ilyen anyagi háttérrel.:) Azt hiszem, megkímélek mindenkit annak részletes taglalásától, hogy hogyan késtem le az őszi menetrend miatt a tegnap este kinézett buszt, miként derült ki, hogy ez nem is olyan nagy baj, mert legalább így magamhoz vehetem a személyimet és útlevelemet (amiket történetesen otthon felejtettem volna, ha mégiscsak 7:48-kor indul a zörgedelem és nem 7:43-kor), hogyan szálltam fel a másik buszmegállóban a 2 érkező busz körül a rosszra, miként hatoltam be illetéktelenül a hatósági épület személyzeti bejáróján (mert tavaly óta elköltözött az ügyfélszolgálat egy fél épülettel odébb...), és mint derült ki, hogy még így is én vagyok az első várakozó ügyfél (ugyanis csak 8:30-kor nyitottak és nem 8-kor, mint én azt hittem...). Az már magától értetődik, hogy menetközben kiderült, a két tanúmnak (nem esküvői, csak a nyilatkozatot aláíró) szüksége lenne a személyi igazolvány számára is, az egyik rögtön diktálta is, amikor enyhén ideges hangulatban felhívtam (az előttem "feldolgozott" ügyfélnél derült ki ugyanis, hogy ez az adat is kell a megadott 130 mellett, így még volt időm egy kis telefonos segítséget hívni), a másik hölgy viszont épp fodrásznál volt, a mobilját nem vette fel, a kedves férjeurának viszont elképzelése sem volt erről az adatáról). Mikor már lélekben felkészültem a magyarázkodásra, és a visszatapsolásra egy későbbi időpontban, engem szólítottak és senkinek fel sem tűnt, hogy ezek az adatok hiányoznának... Viszont: a két héttel ezelőtti egyetemi igazolásom tartalmilag igen, DE formailag nem felelt meg az elvártaknak, pár nappal ezelőtt hozott az Oktatási hivatal egy rendeletet, ami szerint csak azt az egyetlen formanyomtatványt fogadhatja el az intézmény, amit csak egyetlen személy írhat alá az egész egyetemen. Következmény: 1 óra üldögélés és bocsánatkérő mosolygás az egyik irodában, utána gyorsléptű séta a szemerkélő esőben, hogy még 11-ig visszaérjek a hivatalba a szükséges irattal és tudjam már le ezt az egész herce-hurcát. Hogy a nevemen meg a születési helyemen fennakadtak, azon már meg sem lepődtem... azt is kellő lelki alázattal fogadtam, hogy még 30 percig vártam az engedély megkapása után, ameddig végre elkészült a kis kártya, mert hát a személyi igazolványomról végtelenül nehéz dolog lemásolni az adatokat (amelyeket egyszer már kitöltöttem az egyik nyomtatványban és duplán leellenőrizték). Tény, hogy összesen 5 ember dolgozott ma azon, hogy nekem plussz egy elhagyásveszélynek kitett, melegítéstől elhajlott, homályos nyomtatású kártyám legyen...

Máris a társadalom egyik igen fontos tagjának érzem magam... sok embert szolgáltattam ma rá a bérére. :)

És két hivatal még hátravan hétfőn...

Barátság...?!

Ma másfél órán keresztül azon veszekedtem valakivel (mert a vitatkozás számomra észérveken alapuló emeltebb hangú véleménycsere), hogy a barátság számomra sohasem az SMS/nap vagy beszélgetés(óra)/nap hányados nagyobb, mint egy egység értékénél kezdődik, hanem az valami egész mást jelent... de nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki már eldöntötte magában, hogy én egy pocsék barát vagyok, sőt mi több, nem érzi velem kapcsolatban, hogy a barátja lennék. Ezek után nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e tovább erőltetni a dolgot, megváltozni ennyi évesen már nem fogok, a feladataim is egyelőre csak szaporodni látszanak és nem fogyni és pár elhangzott és leírt megjegyzés után úgy érzem, hogy eléggé megcsorbult a belé vetett bizalmam és az az érzés, aminek szerinte semmi köze ehhez a b-betüs szóhoz...
Szerencsére azért volt kellemes is a mai napban, ugyanis az ilyen veszekedések eléggé el tudják venni a kedvemet az élettől... megkerült az egyik saláta, ami a költözésben kalandos utat járt be, és aminek megfogadtam, hogy a gondját viselem, ha már egy évig szobatársak voltunk. Most ott sütkérezik a sarokban, egy örökbefogadott új növény társaságában, hamarosan behozom a kaktuszomat is otthonról, mert mintha csak összetöpörödött volna, amióta pár hónapja megvettem... nem is csoda az északi fekvésű lakásban, kaktuszok számára nem épp a legideálisabb hely. Szóval alakul a botanikus kert, bár azt hiszem, ennyi virággal megelégszem, nem vagyok én telhetetlen.:) Sem kis kertészlegény...

Tegnap este pedig felhívott egy régi-régi osztálytársam is, akivel hajdanán nagyon jó barátnők voltunk (ismét a b-betüs szó, hamarosan meg fogom utálni, ha még sokat kell miatta magyaráznom a bizonyítványomat és védekeznem a rám záporozó vádak ellen), és akivel az iwiw-nek hála ismét megtaláltuk egymást. Utoljára 7 éve beszélgettünk egy jóízűt, lassan esedékes lesz az egymással kapcsolatos adatok frissítése... :)

Holnaptól megint adminisztrációs ügyek intézése vár rám, ugyanis rengeteg sok számot kértek tőlem az ösztöndíjam útnak indításához, és sajna amik a birtokomban vannak, egyik sem jó az itteni hivatalnokoknak... Letöltöttem pár tucat formanyomatványt, ma délután kitöltöm őket legjobb tudásom szerint, aztán holnap reggel felöltöm a lárva-arcot (na nem Parkinson kór kezdeti tünete miatt, csak egészséges önvédelem), és kezdem sorra járni a hivalalokat...

Valahol majd csak szerencsével járok...

Pályázat leadva...

indulhat a lazítást.:) Még legalább két napig, ugyanis utána neki kell fogjak egy szép kis posztert összedobni, amivel egy országos fórumon kell megjelenni... és mint ma kiderült, egy volt tanárom is ott lesz, mondjuk nem túl valószínű, hogy 230 emberből pont rám emlékezne... a tömegnyomornak is megvannak az előnyei.:)
És akérdés, ami folyton felötlik bennem az elmúlt hetekben: miért van az, hogy mindig minden tudományos tevékenység esetén az az érzésem támad, hogy pont a létező legrosszabb időpontra esik... lásd beszámolóírás, amit kegyetlenül félbe hasított, darabolt és egyéb drasztikus módon széttrancsírozott egy munkahelyi költözés és egy maratoni pályázatírás... a mű ugyan így is elkészült, rájöttem, hogy 5 nap alatt is lehet 5000-6000 szavas cikket írni, de a megbeszélés része olyannyira siralmasra sikerült, legalábbis első meg második olvasatra, mert többre nem jutott időm és energiám, hogy a nevemet legszívesebben kitörölném és távoli kollégám, Anonymus nevét biggyeszteném a helyére... jól indul a tudományos pályafutásom, az már biztos.... :)

Most pedig irány haza, pályafutást menteni, mert az első és legfontosabb része egy sikeres karriernek: nem éhenhalni.

A többi már csak részletkérdés...

Na szóval hol is...

... tartottam? Ja igen, a fogadalom.:) Bámulatos, mennyire nem foglalkoztatott a blogírás az elmúlt két hétben... ezért valóban csak tegnap este kukkantottam be, mert lejárt az önként vállalt 15 napos absztinencia, bár a dolgozatot végül csak ma küldtem el... láttam, hogy teljesen csend honol a tájon, senkiből semmilyen heves érzelmeket nem váltottam ki jelenlétemmel vagy hiányommal (mondjuk egy ízletes fenyegetés az utolsó, ami most még hiányozna az életemből, főleg, ha a fenyegetés a pályázatírás szóval kezdődik...)
Azt hiszem emlékezetes marad ez a két hét... ennyi stresszt ilyen rövid idő alatt lenyelni... mondjuk fogyott a Snickers meg a Mars is, ugyanis rájöttem, hogy ennyi luxust ilyen fontos szellemi tevékenység közben kötelezően meg kell engedjek magamnak.:) Hmm, most jut eszembe, hogy eldobtam a papírjaikat, pedig nyerni is lehetett velük. De amilyen szerencsém van, a friss költözés miatt még senki nem hordja el a szemetet és az én zöld pléh-szörnyemben csak csokispapírok gyűlnek 3 egész napja.:) Kaptam ugyanis egy kis birodalmat, és bár hivatalosan 3-an osztozunk rajta, de én már kezdem megszokni, hogy erre nemhogy ember, de még madár sem igen jár... ha így folytatom, lassan teljesen elszigetelődök az emberiségtől... de legalább nem kell nézzem, amint fél óráig valaki az orrát turkálja előttem teljes nyugalommal, aztán eszébe jut, hogy a szeme sarkát már rég nem tisztítgatta, úgyhogy lassan ideje arra is sort keríteni... hát ilyenkor tényleg nagyon nem hiányzik az emberiség maradék pár milliárd része.
Most pedig hazamegyek, és amikor a séta után hazaérek, 3 nap alatt először végre pizsamában alszom el... Kétszer ébredtem már arra az elmúlt napokban az esti 10 perces szempihentető szundiból, hogy hajnali 5 óra van, csicseregnek a madarak és az én bibliográfiám még mindig az este 10-órás állapotban van...

Ilyenkor annyira örülnék, ha egy jótündér belibbenne az ablakon és befejezné helyettem a cikket... vagy legalább rendet tenne a szobában...

Hát hol vagytok jótündérek?

Biztos náluk is dúl a konvergencia program...

Ma éjféltől...

...kereken két héten és egy napon keresztül (csak hogy szép gömbölyded legyen...:) ) visszavonulok a közélettől és mindenféle szórakozástól: no blogok, no filmek, no email, no chat... no-no, azért ne vigyem túlzásba, pár email azért becsúszhat.:) Egyszer már sikerült 4 hetet kibírnom internet nélkül (bár akkor 4 évvel fiatalabb voltam és a blog fogalma még nem hatolt be a tudatomba), de hinni akarom, hogy ha most is megfogadom, akkor sikerülnie kell, nem pusztulhatott el annyi makrancos-neuronom az elmúlt évek alatt, hogy teljesíthetetlen legyen ez a feladat. Más esélyt nem látok, hogy határidőre elkészüljek parányi kis életem következő fontos feladatával, a koncentrálóképességem az izoelektromos vonal alá esik, ha Firefox-ot látok... És ezt most tényleg nem engedhetem meg magamnak.

Hát akkor mindenkinek kellemes nyarat, éljen a munka és induljon a fogadalom!:)

Betegszabadság miatt zárva

2 napja le vagyok robbanva, de úgy néz ki, mostmár megmaradok.. azt, hogy képes vagyok ülni a gép előtt, mindenképp biztató jelnek veszem. Most bújok is vissza az ágyba, mert megint érzem, hogy vízszintes helyzetben jobb nekem, nem vagyok még annyira egészséges, hogy órákat töltsek talpon...

Ha létezik szám...

... ami számomra egyet jelent az egyetemista léttel, a gondtalan diákélettel, akkor az csakis az alábbi lehet:



Bármikor meghallottam az elmúlt évben, egyből eszembe jutottak a diáktársak, az egyetemi városkában a kedvenc szórakozóhelyem, a bulik előtti melegítések, a sűrű tömeg, amiben mindenkinek csak egy talpalatnyi hely jutott, az egymásnak feszülő vállak, az idegen könyökök a bordáim között, egy bizonyos személy jelenléte a parketten, az a különös feszültség, ami mindig eltöltött, amikor ez a szám csendült fel, a barátokkal áttombolt csütörtök éjszakák (bár közel sem voltam olyan nagy bulis ifjabb koromban, inkább csak az utolsó két évben jött össze pár felejthetetlen záróra, amikor már felkapcsolták a villanyt és nekifogtak takarítani, és mi még mindig egymásba kapaszkodva táncoltunk/ugráltunk)...
Épp ezért eléggé meglepett, amikor ma a tévében először láttam a klippjét, méghozzá második helyen az 'eco-conscious' (környezet-tudatos) számok között... hogyhogy nekem ez soha nem jutott eszembe a szöveggel kapcsolatban...?:) Pedig valójában tényleg ezt kellene mindenkinek jelentse (még Michael Jackson 'Earth Song'-ját is lekörözte, az pedig tényleg egyértelműen a Föld sanyarú sorsát vetíti a nagyérdemű elé...), na de ilyen a fiatalság, ilyen a fantázia... és az adott környezet hatása.:)

Nincs mit tenni, el kell fogadni a tényt, miszerint bizonyos szórakozóhelyek egyszerűen nem alkalmasak a Föld megmentésére ösztönzésre, még ha a felhívás egyértelmű is volna... Valahogy változtatni kell a stratégián, nem szabad túl jó ritmusba bújtatni a komoly mondanivalót, mert az információ nem jut célba és a tragédia bekövetkezik...

Én már sajnos immunizálódtam erre a számra, tartok tőle, hogy még évekig az éhező afrikai gyerekek helyett azok a boldog szép napok fognak eszembe jutni róla... szégyen, de nem én tehetek róla, hanem csakis a káros környezeti tényezők...:)

Nyári szabadság..

... gyorstalpalón.
Kb. ez az érzésem, amikor arra a 10 napra gondolok, ami idén ilyen célból adatott meg nekem... Ma már a közepén járok, csak úgy suhannak el mellettem a napok, alig nyitom reggel (10-kor...:) ) résnyire a szemem, hogy megtaláljam a kávét a kisasztalon, máris este van, ki-ki nyugalomban, velem az élen, és már azon töröm a fejem, hogy másnap kivel szervezzek találkozót, hogy használjam ki ideálisan azokat a pillanatokat, amelyeket még itthon tölthetek. És csak úgy telnek a napok, közben diszkréten alakul a vázlat, amiből majd a nagy műnek kellene megszületnie. Két mondat között, amit a rég nem látott barátokkal váltok, néha be-be villan, hogy ezt is lehetne még nézni a molekuláimmal, pár dolgot ki kellene hagyni, még egy ilyen táblázat kellene, nem ártana egy újabb oszlop...
Szóval azért ott motoszkál a kisördög... annyira viszont mégsem, hogy a mai napot hasznosan töltsem... de legalább kellemesen telt.:)

Évente egyszer...

... megújulok, veszem ugyanis magamnak a fáradtságot és levágatom a hajamat.:) Ez a nap idén pont mára esett, dél óta megint van valami alakja is a sörényemnek... Csak azt sajnálom, hogy eddig még soha nem jutott eszembe lefényképezni az előtte és utána állapotot. Habár lehet, hogy csak azt eredményezné, hogy gyakrabban éreznék késztetést a megújulásra, a zsugoriságom és bátorságom (annyi félelmetesen nehéz kérdést képesek feltenni a fordászok: pl milyen frizurát szeretnék, hány centit hagyjanak itt meg ott, szoktam-e pakolást tenni a hajamra, megsatöbbi) viszont csak egy alkalmat engedélyez.:) Inkább könyvet veszek a megtakarított pénzen és egy hajgumival megoldom a rossz (ki)látási viszonyokat az évfordulóig.:)

Mert ahogy az egyik példaképem is megmondta: nagyon fontos felállítani a megfelelő prioritásokat ...

Hirtelen felindulásból...

... nyitottam egy word dokumetumot és felírtam a 6 szóból álló angol címet... már csak 4994-et kell utána biggyesszek augusztus végéig. Na de mindent el kell kezdeni valahol, miért is ne eshetne ez egybe pont a címmel? Persze a változtatás jogát fenntartom, közel sem érzem véglegesnek, menet közben még kiderülhet, hogy igazából nem is erről szólt a tevékenységem... majd a statisztika megmondja... vagy nem, de az biztos.:)

Tény, hogy nagyobb lelkesedést érzek most az előttem álló feladattal kapcsolatban, mint kereken egy évvel ezelőtt az államvizsgadolgozat írása közben...:) Visszaviszem magammal az új hadszíntérre Katie Melua számait, és hagyom, hogy megint hasson rám az az érdekes érzés, ami éjjelente 12 és 2 között fogott el angolból románra fordítgatás és palacsinták (nem az ehető fajta, hanem a másik:) ) gyártása közben. Idegen szobában, idegen számítógép előtt törökülésben, csak én és a monitor fénye, na meg néhány muslica, ami erre a halvány szendergésre is becsábult a félig nyitott ablakon... Ez Katie Meluával kombinálva meghatározó élmény volt...:) Persze ezúttal a muslicákhoz nem ragaszkodom, úgy érzem nélkülük is meglenne a varázslat... és egyébként is, van 2 idomított szoba-pókom, az máris túlteljesítés az én szememben. Ja, és az idegen számítógép helyett most ott van a kis Albinóm...

... lehet, hogy mégiscsak új zenét kellene keressek ennyi megváltozott körülményhez?

Miután huszadszor...

... is meghallgattam a U2 One című számát az eredeti és a Mary Blige-es feldolgozásban (nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb), úgy döntöttem, hogy ideje zeneművet és napirendi pontot változtatni. Az édes semmittevésből nem engedek, de legalább valami alkotó jellegű tevékenységbe kezdek, mert a végén még lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nyomtalanul kiesik ez a nap az életemből. Az elmúlt hetek munkaláza után tegnap még elolvastam 2 cikket a vonaton és odafirkantottam pár ötletet a cikkek aljára, mert nem lehet tudni, mikor kerülök megint ennyire ihletett állapotba, de délután 6-kor, amikor a harmadik cikk fölött egyre gyakrabban pihent meg a pillantásom a mellettem rohangászó tájon, megint előkerült a zenekütyüm, és Jamie Winchester számaival a fülemben, kényelmesen hátradőlve a legnagyobb lelki nyugalommal bambultam ki az ablakon. Csak egyszer billent meg egy kicsit a mély lelki egyensúly, amikor egy nem túl nagy ház nagyobb tyúkketrec méretű kertjében két struccot pillantottam meg. Váratlanul ért a látvány Magyarország szívében, de aztán eszembe jutott, hogy állítólag lassan már idehaza is őshonos állatnak számít ez a nyakas jószág, egyre nagyobb sikernek örvend a (nagy)családi csomagolású tojás-automata.
Egészen addig zökkenőmentes volt az utazás, ameddig Várad után át nem költöztünk apuval egy üresebb fülkébe, ahol egyszem román srác üldögélt, intenzív telefonálgatásba merülve. Mikor a telefonkönyvében szereplő utolsó embertől is elbúcsúzott, felénk fordult a figyelme, és mivel apu egyre álmosabbakat pislogott, rám maradt az a cseppet sem egyszerű feladat, hogy a kérdések özönére válaszoljak és megadóan bólogassak a mondanivalójára. Mint kiderült, egy ifjú tanügyi kádert vetett a sors az utamba, határozott elképzelésekkel az élet miértjeiről, akit rettenetesen érdekelt a külföldi továbbképzések útja-módja, tehát sehogy sem sikerült megúsznom az oly egyszerű "igen, nem, talán, egyetértek" kulcsszavakkal. Szerencsére a nyelvtudásom meglepően aktiválhatónak bizonyult, csak a doktori tanács lefordításánál éreztem, hogy ha megfeszülök, sem jut eszembe a román megfelelője.:) Belegondolva, szerintem még soha életemben nem voltam rákényszerülve, hogy ezt a fogalmat államnyelvre fordítsam, ezek szerint tehát a meszesedés és tömeges információ-felülírás mégsem öltött még fenyegető méreteket.:)
Persze a gyötrelmek itt még korántsem értek véget, Kolozsváron ugyanis felszállt ezúttal egy székely srác, akinek a szavait még annyira sem értettem, mint az épp vacsoraszünetet tartó tanügyi káderét. Az akcentussal még csak megbirkóztam volna, de a félig kinyitott száj és hadarás már túl soknak bizonyult az éjjel 12 órai agytevékenységemnek... kicsit süketek párbeszédét folytattunk, ő mondott valamit, én visszakérdeztem, vagy végül már azt sem, csak próbáltam olyan választ adni, ami esetleg még passzolhat is az általam feltételezett kérdésre...
Ilyen kommunikatív ismeretlenekkel már rég nem hozott össze a sors... Vagy csak elszoktam volna kicsit az itthoni közvetlenségtől és nyílt érdeklődéstől...?

Itthon pedig a reggeli napsütésben boldogan bújtam be az ágyikómba, hogy az éjszakai fáradalmakat mihamarabb kipihenjem.:)

Kísért a havas múlt...

... most említette ugyanis anyum, hogy megvarrta azt a fekete sínadrágot, amit életem első síleckéjén a legelső csúszásnál (az most csak részletkérdés, hogy 3 "pihenővel" gurultam be a 300 méteres távon) sikerült kettéhasítani azon a bizonyos kritikus részen... :) S a vicc csak az volt benne, hogy ez csak ebédszünetben, kb 2 órával később derült ki, na de legalább nyugisan sízhettem és koncentrálhattam addig is és nem a kabátom húzogatásával és árnyékos helyek keresésével foglalkoztam...

Jöhet tehát az újabb tél, meggyógyult az emlékezetes ruhadarab, ha megint sípálya közelbe kerülök (márpedig nagyon szeretnék, mert egyik kedvenc sportommá vált, szorosan a korcsolyázás és ebéd utáni alvás nyomában), már csak a nosztalgia kedvéért is elviszem magammal.

Mivel már mindenkinek beharangoztam, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok (amiben egyébként van egy csöppnyi igazság is), itt be is szüntetem az írást, legalább egy napra, de az is elképzelhető, hogy picivel hosszabb időre, a szünetek amúgy is rendszerint pozitívan hatnak mindenre... kivéve talán a kapcsolatokra... :)
Na de emiatt fájjon másoknak a feje.:)

Gyümölcsnapok...

Mielőtt bárkinek az az őrült ötlete támadna, hogy nekifogtam diétázni (az önkínzó hajlamom idáig azért nem terjed, megmaradok a sokkal kényelmesebb és kevésbé energiaigényes gondolati síkon történő önmarcangolásnál), gyorsan elárulom, hogy miről is van szó. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mostanában bárki rám néz, egyből az jut eszébe, hogy gyümölcsöt hozzon nekem... és hogy megkérdezze, mikor megyek már szabadságra... Jópár alma porosodik már a hűtő tetején, péntek este óta pedig kénytelen voltam elrágicsálni egy kiló sárgadinnyét, amit másnap a hűtőben sorakozó három barack és egy fél madárlátta alma követett. És mivel egy óvatlan pillanatban apumat magára hagytam a látogatása során, egy szemvillanás alatt vett is nekem egy hatalmas görögdinnyét, amit aztán alig tudtam betuszkolni a hűtőbe. Az étrendembe pedig még sehova sem, hiszen az én gyomrom kapacitása is véges, mint bárki más földi halandóé... Remélem még nem adta fel a harcot és romlott meg, mert szeretném ma este elfogyasztani, mint az apai szeretet egyik legékesebb bizonyítékát.

Már csak azt sajnálom, hogy végül a tegnap délutáni program elmaradt (teljesen rajtam kívül eső okok miatt), hivatalos voltam ugyanis "amennyit a kezem és pocakom elbír" pontosan meghatározott mennyiségű szőlő szedésére egy kedves ismerősömhöz. Mivel a szőlő holtversenyben az ananászkompóttal a kedvenc gyümölcsöm, egész délelőtt erősebbnél erősebb szatyrokat keresgéltem, hogy ezen ne múljon az akció sikere... Végül elmaradt a dolog, ezért bánatomban megettem egy fél tábla mogyorós-mazsolás milkát (csak és kizárólag azért, hogy a napi gyümölcsadag meglegyen - ezért is választottam egy 300 grammos csokit:) ) meg egy kis sós mogyorót csak úgy magára (mert az állítólag jót tesz a szívnek) és a nap további részét a lükébbnél lükébb sorozatoknak (csupa gyenguska német és amerikai nyomozós filmek, kutyával vagy anélkül, de legalább nem kellett sokat erőltessem az agyamat rajta) és egy csipetnyi munkának szenteltem.

Csak attól tartok, hogy egy ilyen vitamindús és szellemi felfrissülést hozó hétvége után túl jól fogok festeni és nem tartja majd az illetékes szerv szükségesnek, hogy én is csatlakozzam a nyári szabadságukat töltő emberek népes táborához...

Biztos ami biztos, inkább csak kérezés után eszem meg a maradék milkát... :)

Kezdek meteorológus...

... jelleget ölteni: minden második gondolatom az időjárás körül forog. A maradék 50% megoszlik a munkám és életem fölötti filozofálgatáson... lassan ideje lenne felcserélni a százalékokat, legyen mondjuk 70% munka, 10% időjárás (mert hát azért nehéz teljesen száműzni a gondolataimból, főleg amikor folyton átver engem, idén egyszer jutottam el strandra, kedd délután, és akkor a változatosság kedvéért végig felhős volt az ég, a pancsolás utolsó harmadában pedig már szemerkélt is az eső, hogy aztán a buszból már csak a szebbnél szebb villámokat és duci esőcseppeket nézegethessük...), 20% szórakozás, vagy legalábbis vidám témák felelevenítése és hadd ne jusson már egy szemrebbenésnyi idő sem az életem fölötti elmélkedésre. Egy hét múlva úgyis, ha minden jól megy, szabadságra megyek, végre megint haza, lelkileg feltöltődni, sorra járni a régi barátokat, megcsodálni a hamvas babaarcokat azoknál az újdonsült 2+1 fős családoknál, akikhez eddig még nem sikerült eljutnom, felfedezni a csöppségeken a büszke szülőkhöz való tagadhatatlan hasonlatosságot, elbeszélgetni a kölyökkori barátnőkkel, akik már férjhezmentek, kifaggatni őket, hogy a szent kötelék azt hozta-e az életükbe, amit reméltek és amire vágytak, beülni egyet sörözni a kisvárosi nyári kertbe, visszamosolyogni az általános és középiskolai tanárokra, elmagyarázni sokadszorra, hogy már nem vagyok egyetemista, végeztem, és most épp tovább tanulgatok, mert hát abból még mindig nem elég... És akkor megint szívből fog jönni a mosoly, megint azzal az érzéssel fogok reggel kelni, hogy eddig a fontosabb dolgokban jó döntéseket hoztam, ha lassan és néha némi idegeskedés árán is, de jó irányba haladok, és ha Odafent is úgy akarják, akkor még egy darabig kitartóan menetelgetek ezen az úton, amelyen a kitérőknek is megvan a maguk jól meghatározott helye és ideje. És természetesen az oka...

A következő útkereszteződés szeptember elejére várható. Kíváncsi leszek, utána merre lesz az erre... na de egyelőre csak a szabadságra koncentrálok... és természetesen az időjárásra...

Mert ez egy ilyen hét... :)

Tele van a...

blogom be nem fejezett piszkozatokkal... :) Nekifogok egy bejegyzésnek (lásd ma is), közben eszembe jut valami, amit sürgősen el kell intéznem, aztán amikor legközelebb megint leülnék, hogy folytassam, már eltelt 1 óra, megint fordult pár fokot az életem és már nem találom annyira érdekesnek az elkezdett gondolatot, hogy egy határozott pontot is tegyek a végére... vagy esetleg még határozottabb hármat.:)
Otthon pedig Albinón egyre jobban gyarapodik a "blogtervezetek" nevű lista, amiben 2-3 szóban vázolom, hogy még miről is lenne érdemes írni. Persze egy tizede sem éri meg a publikálást, minek is, fő, hogy le van dokumentálva, hogy ilyen ötletem is volt egyszer, valaha...

Most pedig végre megnyitom a bűvös cikk-kezdeményt, amit ki kellene kerekítenem, be kellene fejeznem, és messzemenő következtetéseket levonnom belőle... Ifjabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majd írok az általános iskolai, középiskolai, egyetemi folyóiratba, aztán ez valahogy soha nem jött össze, nem találtam elég érdekesnek az ötletet vagy csak egyszerűen lusta voltam félórát szánni arra, hogy leüljek írni. Most, hogy rá vagyok kényszerülve az írásra (nem erre itt, ez csak önmagam szórakoztatása), már csodálkozom, hogy anno miért is vágytam annyira erre a típusú alkotásra...

Igaz, hogy most az sem elhanyagolható szempont, hogy angol nyelven kell megszülessen a remekmű, nem a saját korosztályomnak szánom és a fikciót ezúttal teljesen nélkülöznie kell... vagy legalábbis annyira, amennyire csak lehetséges.:)

Napok óta először...

... léptem be úgy a bloggerre, hogy jó lenne valami érdekeset írni. Valami igazán frappánsat, ami olvasás után még pár nappal is beugrik az embernek és az ideges-bosszús-ráncokat mosolygós-ráncokká alakítja.

De annyira fáradt vagyok a mai nap után, hogy az egyedüli összefüggő gondolatom egy pohár hideg narancslé, felpockolt lábak, a hátam mögött egy nagyra nőtt párna, besötétített szoba és egy Müller Péter könyv.... Ahhoz viszont még haza is kell jutni, ami az előző órákban tanusított felelősségteljes és roppantilag de összeszedett viselkedésem alapján nem lesz túl egyszerű feladat...

És ma még csak hétfő van...

Tegnap éjjel...

.. épp forgolódtam az ágyban, "melegebb éghajlatokra elküldve" ezt a kegyetlen hőséget, amitől lassan már az egyébként meglehetősen árnyékos kuckómban sem tudok létezni, amikor hirtelen beugrott egy emlék... Kereken 2 évvel ezelőtt, az arizonai sivatagban, épp egy ilyen júliusi estén az úszómedence mellett heverve bámultam a csillagos eget, kábé ugyanennyi Celsius fokban, de azzal a boldog tudattal, hogy bármikor megmártózhatok a 26 fokos vízben, a vízesés be volt kapcsolva és a megvilágítása volt az egyedüli mesterséges fény a sötétben (ennyire még nem ment el az eszem a melegtől, tényleg gombnyomásos vízesések járnak odaát egy-egy kis sziklakertes, kagyló alakú úszómedencéhez), számolgattam a csillagokat és buzgón soroltam a kívánságaimat, remélve, hogy a 10 hullócsillagból maximum csak nyolc lesz magasan szálló repülőgép... Próbáltam elképzelni magam a térképen és elhinni, hogy amit kölyökkoromban elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett, átjutottam az Atlanti óceánon és egy másik kontinensen vagyok. Egy apró fehér virágú bokor lélegzetelállító illatot árasztott (a nevét mind a mai napig nem tudom, botanikai ismereteim akkor még csak a kaktusz citromfától való megkülönböztetését tették lehetővé - főleg, ha már sárgult a citrom az illető növényen), és nem adtam volna semmiért azokat a perceket, a meleggel és izzadsággal együtt sem...

Mennyire nem csak a fokok számítanak, hogy ki hogy érzi magát ebben a hőségben...

Újra péntek!:)

Megint eltelt egy hét, megint nem volt mentes a stressztől, de sok hasznos új információval lettem gazdagabb: pl az, hogy a japánoknál július 16 munkaszüneti nap. Hogy ez miért van így, arról elképzelésem sincs, de egy ottani "kollégám" világosított fel erről. Aki, mint kiderült, mégsem annyira a pontosság mintaképe, soha nem gondoltam volna, hogy valami, amit egy japán egy adott időpontra megígér, végül 2 napot csúszhat... és csak második nap kér elnézést az előző napi nem jelentkezésért...
Szóval ezek szerint a japánok is csak gyarló emberből vannak.:) Olyan jóleső érzés erre rádöbbenni...:)
A másik, hogy nem csak én vagyok "szingli" ebben a nagy kerek világban. Más belevaló csajok is (nem mintha én az volnék, de most jól esik magam közéjük sorolni, engedjétek meg így pénteken ezt nekem:) ) hasonló cipőben járnak, túl pár kisebb-nagyobb csalódáson és felismerésen, és 38-39 éves fejjel is lehet az ember életében egy olyan valaki, akiből még mindig nem tudott kigyógyulni, aki még megzavarja a lelki nyugalmát a puszta megjelenésével. És még mindig lehet optimistán tekinteni a világba és jókat nevetni apró vicceken. Szóval nemcsak az én érzelmi és értelmi infantilizmusom az oka, hogy néha még mindig tud fájni, ha meghallok egy számot, ha beugrik egy párbeszédfoszlány vagy egy jelenet a múltból, vannak ezzel még mások is így. Nálam idősebbek és okosabbak.:) Néha azon gondolkozom, hogy az én esetemben már inkább a csipetnyi mazochizmusom a fő kiváltó ok, bár az ember a boldogságra született, de azért a "maradéktalanul boldog állapotot" képtelen elérni. Vagy csak keveseknek adatik ez meg. Nekem legalábbis még nem jött össze, de lelkesen várom.:)
A harmadik felismerés, hogy az ember létezhet vacsora nélkül is, de ebéd nélkül nem.:) Ez egészen friss felismerés, most született, mert megkordult a gyomrom és rájöttem, hogy ma a másik intézetben tevékenykedve kimaradt ez az életbevágóan fontos napirendi pont.
Tehát most be is fejezem a bejegyzést és megkeresem az ebédemet, amely valahol ebben az épületegyüttesben remélem még vár rám...

Akkora itt a kánikula...

... hogy az asztalomon 5 perc alatt megolvadt a csoki (ez egyébként meglehetősen ritkán történik meg:) )...
... egy szál ujjnélküli pólóban és nadrágban is ömlik rólam a víz...
... a számítógép is alig bírja már hűteni magát...
... be van zárva az ablak, mert még ha rajta keresztül be is süt a nap, akkor is hűvösebb van, mint ha még beszöknének a 41-ig plussz fokok az utcáról...

... a prof 1-kor már nem bírta a hőséget és hazament, hogy otthon folytassa a munkát...

Szóval TÉNYLEG nagy meleg van.:)

Nézőpontok...

Új recept...

Egyre kreatívabb vagyok...:) Tegnap reggel például, amikor valahogy próbáltam kikecmeregni az ébredés után körülvevő gondolati ködből és ezt a folyamatot egy kávéval próbáltam meggyorsítani, teljesen magabiztos mozdulattal tej helyett a mellette levő dobozos narancslevet vettem ki és öntöttem a kávéba. Méghozzá nem is keveset... És mivel kávé nélkül valószínűleg a buszmegállót sem találnám meg (legalább 2,5 perc séta a kuckómtól), ezért nem hagyhattam ott az életet adó nedüt,kénytelen-kelletlen belekortyoltam... annyira rossz volt, hogy mégiscsak öntöttem bele egy nagy adag tejet is, hogy valamennyire elvegye az 50%-os narancslé ízét...

Nem hiszem, hogy meggazdagodnék a recept szabadalmaztatásából... ezért próbálgassátok, fejlesztgessétek csak nyugodtan, nem fogok senkit beperelni...

És a narancslevet a hűtőben inkább felcserélem a vörösborral...

Kifogytam a témából...

... és nem tudom, mit írhatnék. Nyavalyogni nem akarok mert most ittam meg egy nagy bögre kávét, amit még a nap folyamán egy kedves barátnőm hozott (eszébe jutottak ugyanis az egyre inkább állandósuló délutáni koffein elvonási tüneteim) és a kávé mellett a gesztus is nagyon jól esett. A vidámság nem mondhatnám, hogy felvet, körülöttem ugyanis mindenkinek problémái vannak, kicsik és nagyok, arra mindenképp elegendőek, hogy ne lássak egy elégedett arcot sem, ha körbenézek. És mivel a gondterheltség köztudottan ragályos (bár az őt terjesztő mitugrász kis kórokozót még nem mutatták ki hivatalosan, de valójában mindenki tud róla, még ha nem is beszélnek a létezéséről), ezért hajlamos vagyok én is arra, hogy ne lássam olyan szépnek a világot, amilyennek kellene.
Remélem, az alábbi kép kicsit megszépíti mindenkinek a napját. Még akkor is, ha már eredetileg is tökéletes volt.:) Nem azért, mert én készítettem, de nekem tetszik.:)

Amilyen nehezen indult...

... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...

Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?