... nem tanultam meg a leckét... amikor határidős feladatom van és időhiányba sodródok (mint általában mindig), a testi-lelki jóllétem szempontjából legfontosabb dolgokról mondok le leghamarabb: alvás, testmozgás, kritikus helyen található kupacok felszámolása (pl. íróasztalon) a lakásban.
... 2 hete szünetel a futás. De azért nem adom fel.
Több, mint egy hónapja tervezem megírni ezt a bejegyzést arról, hogy július 15.-én ismét nekifogtam futni (egy kis márciusi próbálkozást leszámítva) gyakorlatilag 2 év kihagyást követően. R. szabadságával egybeesett az indulás, ameddig ők Babóval a játszótéren homokoztak vagy hintáztak, addig fél órácskára a játszóteret is magába foglaló parkban felváltva sétáltam és futottam, ezúttal applikáció nélkül, csak a testem jelzéseire figyelve. Rögtön az első futásom során fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire hálás lehetek a testemnek, hogy kiválóan teszi a dolgát, annak ellenére, hogy évtizedek óta kis megszakításokkal csak sanyargattam, nem figyeltem oda rá. Kb. 13 éves korom óta éreztem magamat kövérnek (pedig visszatekintve teljesen átlagos testalkatom volt) és emiatt néha próbáltam kevesebbet enni, mint amire a testemnek valójában szüksége volt - szerencsére hamar feladtam rendszerint, mert rosszul bírom a korgó gyomrot. :) A munka világába lépve aztán gyakran inkább nem ettem és ittam 8-12 órán keresztül, főleg a felvételes ügyeletes napokon és a szakrendelős napokon, hogy ne kelljen az étkezés és mosdószünet miatt időt veszíteni... Volt néhány olyan év is, amikor a büfé szendvicskészlete jelentette a reggelimet és ebédemet, főzni viszont este már nem fogtam neki, mert akkor is inkább a soha véget nem érő munkát próbáltam kicsit lefaragni ....
Öt éve kezdtem végre odafigyelni a mozgásra és az étkezésre, rendeltem egészséges ebédeket és nagyjából rendszeres időpontokban meg is ettem (kivéve a szakrendelős napokat...) és így az akkorra tényleg megjelenő pár kiló túlsúlyom szerencsére szépen lassan lemorzsolódott, és fizikailag is összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam. Ennyi kényeztetés után érkezett Babó, akivel a babavárás, az elején egy kis izgalmat leszámítva, felhőtlen volt. Végre a szélesebb csípőmnek is hasznát vettem a szülésnél (gyerekkorom óta ezzel vigasztaltak, amikor azon keseregtem, miért nem olyan keskeny az enyém is, mint néhány osztálytársnőmé vagy a folyóiratokban látott hölgyeké), és tényleg viszonylag könnyű szülésem volt, 4,5 óra után Babó már a mellkasomon szuszogott, és nem bántam meg, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót.
Persze nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy az ember a kezdeti összeszokás időszakát követően is mindent ezeknek a pirinyó kis lényeknek rendel alá, a saját testi-lelki-szellemi jól-létét is, és valahogy csak az a 10-20 perc mozgás, rendszeres hajmosás és a nyugodtan leülve reggelizés/evés, egy kávé feletti 5 perc elbambulás marad el a napi teendők közül, mert minden más fontosabb.... Ebbe én is belecsúsztam és most a futás újrakezdésekor tudatosult csak igazán (bár évek óta tudom az agyammal, hogy erre nagyon oda kell figyelni), hogy mennyire azt a mintát készülök átadni a gyerekemnek, hogy saját magamnak nem vagyok fontos, nem számítok, minden és mindenki más fontosabb.... és aztán csodálkozom majd, ha ő is sajnálja az időt magára fordítani...
Így hát jól megölelgettem magam futás közben, megköszöntem a testemnek az eddigi kitartását és elhatároztam, hogy minden nap 10 percet próbálok a saját fizikai jóllétemért tenni. Apró léptekkel kezdek és majd emelgetem tovább, ha ezt sikerült beépíteni a hétköznapokba. Egyelőre heti 3-4 félórás belesétálgatós futásnál tartok és a hajmosások bekerültek a naptáramba...
A lelki jól-létem megtámogatására szerencsére mindig ott van a családom és néhány barát. 💓
A márciust nagy lendülettel indítottam, előbb elsején ismét elkezdtem a futást nulláról felépítő programot (séta-futás váltakozva) úgy, hogy közben R. tolta Babót a babakocsiban, majd tegnap kipróbáltam, hogy milyen babakocsit tolva (nem, nem futóbabakocsi, csak egy átlagos, amit az egyik kolléganőmtől vettünk még Babó születése előtt, nem túl drágán). Végül is egészen jól tolható a babakocsi, csak egy baj van vele, az, hogy Babó futás közben fogja magát és feláll benne és hátrafordul hozzám - gondolom a vörös fejemben szeret gyönyörködni... :) Bár örültem, hogy már hónapok óta nem kellett bekötni a kisasszonyt, mert ügyesen ül benne, de úgy tűnik, hogy most vissza kell térni a biztonsági öv bekötéséhez, mert ezek az akrobata mutatványok nem biztos, hogy mindig tökéletesen lesznek kivitelezve....
Most, hogy ismét nekifogtam futni (ami nálam egyenlő a mozgással, másra még ennyire sem tudom rávenni magam), máris egy fokkal összeszedettebbnek érzem magam. Ez egyelőre még a környezetemben nem tükröződik, mert mindent vagy gyerekcuccok, vagy az én kisebb-nagyobb cikk-lista-cetli és ruhahalmazaim terítenek be a lakásban...
De bízom benne, hogy belátható időn belül megszűnik a káosz bennem és körülöttem... :)
Ma több, mint 1 hónap után ismét rávettem magam a futásra, szépen, lassan, fokozatosan, és bár több volt benne a séta, mint a futás, de szerencsére a szúnyogok nem értek utol - vagy nem tartottak elég kívánatosnak.... ;)
A nap végén pedig azt hiszem életemben másodszor spenótfőzeléket készítettem, miután véletlenül azt vettem ki a fagyasztóból és olvasztottam ki padlizsán helyett.... Kicsit más íze van, mint a padlizsánkrémnek (vinettának 😊), de azért ez is fogyasztható... 💪
... lehetségessé válik.
Ma egy futóversenyen, amire nem nagyon jutott időm készülni, eddigi legjobb időmet futottam 9 km-en, kb 30 másodperccel gyorsabban megtéve minden egyes km-t a szokásoshoz képest.
Bár reggel még hittem, hogy nem fogom túlélni, de aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy inkább másba vetem a hitemet és a bizalmamat... :)
Természetesen az én legjobb időm messze elmarad a többiektől, akik a csapattársaim voltak, de ettől még büszke vagyok magamra és a csapatokra is, akiknek a szervezésébe szintén belefolytam. :)
Most akkor álmodjunk meg valami még merészebb kihívást... :)
a szüleim épségben hazaértek a fesztiválozásból... :)
+1: képes voltam rávenni magam, hogy elinduljak futni (és ezáltal tenni valamit a saját egészségemért is, végre, egy egész hét után - ami előtt 4 hét maradt ki...), pedig a holnapi előadás miatt minden perc számít....
+1: ha jól tudom, akkor ez az utolsó olyan előadásom idén, ami szélesebb szakmai közönség előtt történik - a többi már csak tantermi.
Valami csak lesz....
3,5 hét szünet után ismét futócipőt húztam és nekivágtam a közeli parknak. :) Fél óra futást tűztem ki, barátságos pulzussal, ennek megfelelően volt benne nem kevés séta is a futás mellett, mert gyorsan felszaladt a pulzus. 3,5 km jött így össze, viszont így is élveztem a futást és nem zavar, hogy kezdhetem újra felépíteni az edzettségemet, mert hálás vagyok, hogy legalább ismét futhatok és azért valamennyire még bírom is. :)
Azt már eldöntöttem, hogy a hétvégi továbbképzésre viszem magammal a futócipőt is, és ismét beírom előre a futásokat a naptáramba előre, mert ezek is vannak olyan fontosak, mint minden más, amit be szoktam írni (plusz bevállalt beteg, előadások, utazások, szabadság ;) ).
... fokozatosan javulgatok, szerencsére nem viselt meg eddig túlságosan a betegség, bár még mindig kicsit érdekesen rekedtes a hangom, de a napi elfogyasztott papír zsebkendő adag már egyértelműen csökkenő tendenciát mutat és a köhögés is csak hosszabb beszélgetések közben emlékeztet arra, hogy mégiscsak egy döntően légúti betegséggel állunk szemben (bár ugye nem kizárólagosan, ahogy az elmúlt évek megtanították).
... bár igyekszem most inkább pihenni és nem folytatni azt a tempót, ami péntek estig diktáltam magamnak, de így is elég sok időbe telt erről a hétről lemondani időpontokat, megbeszéléseket, és megkérni kollégákat, hogy a pluszba bevállalt betegeket nézzék meg.
... csak tegnap este jöttem rá, hogy a munka mellett én még egy optimista tervet szövögettem pár héttel ezelőtt és beneveztem egy 10 km-es futóversenyre (ami az első nem virtuális lett volna 2018 óta számomra... 😔), ami jövő hét végén lenne. Amikor erre rádöbbentem, éjfél körül még elkezdtem böngészni az ajánlásokat, hogy koronavírus fertőzés után mennyi idővel javasolt megint sportolni, és hát rá kellett jönnöm, hogy hiába voltak csak enyhék a tüneteim, de egy hét kanapén számítógép előtt tespedés után nem ugyanonnan kellene elkezdenem ismét a mozgást, ahol előtte abbahagytam, ráadásul nem is rögtön a karantén lejártát követően.
Így hát írtam egy lemondó levelet, és konstatáltam magamban, hogy egyszerűen nem akarnak nekem összejönni az élő futórendezvények, valami mindig közbejön - egy bokatörés, világjárvány, vagy személyesen a korona....
Lehet, hogy lassan ideje beletörődni és nem álmodozni a tömegsport hangulatáról, energiájáról, húzó erejéről - és nem kockáztatni valami még vadabb indokot, ami miatt a következő futóversenyt is kénytelen legyek kihagyni.. :)
Egyedül vagy futótárssal is célba lehet érni...
... ha megérkezik a tavasz és vele a sok illat, a madárcsicsergés, a napsugarak és a sok-sok zöld, akkor már a külvilág sem tűnik olyan elszomorítónak és minden jó lesz.
... talán nekem is több kedvem lesz kimenni futni, mert a lendületem most kicsit alább hagyott - idén a hideg és a szél elég könnyen visszatántorított - lehet, hogy ez már a korral is jár... ? 🙈
... most a cél, hogy ne aggodalmaskodjak, sajnálkozzak és elvárjak, hanem próbáljak meg aktívan segíteni - és mellette tenni a saját dolgomat, szívvel - lélekkel.
... nem mindig könnyű.
Alakulgat az új év, és bár egyre feledékenyebb vagyok és a teendő listáim ebben az évben sem akarnak nagyon leapadni, de most kaptam egy visszajelzést arról, hogy mindig érdemes megpróbálni korrigálni a tévedést, beismerni, ha hibáztunk, maximum nem vevő rá a másik fél, de legalább a tudat megnyugtató, hogy nem adtam fel próba nélkül.
Az történt ugyanis, hogy beneveztem egy virtuális futóversenyre, amit tavaly minden évszakban meghirdettek és elbűvölő érmeket osztogattak a teljesítőknek, ha vették a fáradtságot, hogy határidőn belül feltöltötték a futás teljesítését igazoló valamiféle fotót.
A téli nevezés során futottam is decemberben egy 11 km-s távot a tervezett 10 helyett, de szerettem volna csak egy kerek 10 km-es távot is lekocogni, hogy a tempóm ne legyen álságosan lassabb a ténylegesnél (mivel a kiválasztható 10 km-es távhoz a fotón szereplő 11 km-es futási időt lehet csak megadni)...
Addig-addig halogattam az eredmény feltöltését és vártam, hogy majd egyszer futok még 10 km-t is, hogy 10 nappal túlléptem a határidőt, mire észbekaptam és a holnapon már megszűnt a link is, amin az eredmény beküldhető volt.
Majdnem elengedtem a dolgot (vérző szívvel), és beletörődtem, hogy csak 3 érem fog egymás mellett lógni a teljes kollekció helyett, de azért végül úgy döntöttem, hogy írok a szervezőknek, hátha megszánnak - persze azt is hozzátéve, hogy azt is megértem, ha mégsem, mert a szabályok világosak voltak, én voltam csak szokás szerint kissé figyelmetlen...
A történet szerencsére boldog véget ér, a pár napja feltöltött eredménylistán az én nevem is szerepel, és így csendben abban is reménykedhetek, hogy hamarosan az érem is érkezni fog. :)
Éljen az asszertivitás, éljen a kommunikáció, éljen a jóakarat. :)
Ma meglett a 800 km futás a 2021-es esztendőben!! :) azaz pontosabban kicsit több, mint 805 km. :)
Bár december elején még nem hittem benne, de végül csak sikerült elérni a módosított tervet apránként, több 30-40 perces futás és 1-2 hosszabb futás árán.
Az 1000 km-t pedig újra kitűzöm - jövőre... :))
Az előző ugyanis a 196. napi lett volna, ha tegnap este utánanézek... :)
Ma felavattam az új futóövemet, amit végül bátyó javaslatára nagy nehezen, de sikerült a németországi Am@zonon keresztül beszerezni. :)
Nagyon örültem annak, hogy megérkezett, ugyanis az a ritka jelenség alakult ki, hogy a másikból kifogytam és mindenféle fura praktikákat kellett bevetnem ahhoz, hogy ne forogjon körbe rajtam futás közben. :) Mivel végül 11.6 km lett a végeredménye a mai felavatásnak, látok némi pislákoló reményt, hogy mégiscsak meglesz a cél év végéig, bár már alig van 12 darab napocska ebből az évből.
Lassan elérkezik a számadások ideje is, meg kell keresnem a tavalyi jegyzetemet, hogy mit is tűztem ki erre az évre és el kell gondolkozzam azon, hogy mi az, amit ebből sikerült megvalósítani és a többit miért is nem? Látok már néhány mintát... :)
.. igyekszem nem felbosszantani magam a hétköznapi apróságokon (ami azért nem mindig sikerül, de kitartóan próbálkozom, mert érzem, hogy most már más üzemanyag kell, a düh és sértődöttség csak idáig hozott, innen már az életörömmel és boldogsággal szeretnék tovább menni), alig marad téma, amiről írhatnék... :)
... a futást nem adtam fel, csak az 1000 km-es idei álmot, de ha már 800-at futok, az is pont 260 km-el több lesz, mint tavaly - és 740-el több, mint 2019-ben... :)
... elkezdtem a csendben is jól érezni magamat. :)
... és hálás lenni, hogy ma is felébredtem.
Egy kicsit eltűntem, elült az irkálási kedv (egyszerűen csak energiatakarékos üzemmódban létezem), de most rájöttem, hogy továbbra is a jóra kell koncentrálni és venni a fáradtságot, hogy ezeket a nem is olyan kevés pozitív élményeket az ember (lánya) meg is örökítse. Máskülönben bekúszik és tartósan ott felejti magát az életünkben a félelem, a szomorúság, a tehetetlenség érzése, a szorongás.
Gyönyörű tavaszunk van megint (mint ahogy a tavaly is volt, bármennyire is akkor szakadt ránk a járvány első alkalommal), rengeteg színes, illatos virággal, madárcsicsergéssel, napsütéssel.
Próbálom a futást továbbra is rendszeresen űzni, bár a nagy cél elérése most kicsit távolabbra került, mert a havi tervezett kilométer számot nem mindig érem el, de nincs kőbe vésve a cél, és nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel. :)
Belevágtam egy mindfulness online tanfolyamba is, hogy egy kicsit a figyelmemet próbáljam meg a jelenben is tartani, nem csak a múlt és jövő között cikázni. :) Egyébként pont amikor átutaltam a pénzt, akkor beszélt egy pszichiáter szintén egy online webinarium keretén belül, hogy a világjárvány kellős közepén az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk, ha megtanulunk kicsit relaxálni, a jelenben maradni és erre kitűnő technika lehet a mindfulness.:) Nagyon jó szakmai webinariumok vannak egyébként a neten laikusoknak, valódi szakemberektől, ahol egyre rendszeresebb vendég 1-1 pszichológus vagy pszichiáter is a virológusok, intenzív terápiás szakemberek, infektológusok, belgyógyászok, immunológusok mellett.
Az egyik legnagyobb megvalósításom egyébként a mindfulnessel kapcsolatban az, hogy reggelente szuszakolom bele a napirendembe a majdnem fél óra meditációt, így már mielőtt beérnék a munkahelyemre, tettem magamért valamint 28 percen keresztül. Persze kb percenként 3-4x azon kapom magam, hogy a gondolataim a munkahelyemre, betegeimhez kalandoznak, de marad legalább percenként 10-20 másodperc a saját magamra fókuszálásra is.
Az öngondoskodás második szintjére léptem.
Ugyan ott még nem tartok, hogy a napi munkát rendszerint ne étlen-szomjan 8 órán keresztül végezzem, szóval még van hova fejlődni, de nem vagyok telhetetlen. ;)
Ismét elröppent egy hétvége, és csak annyit tudok, hogy nagyon jól telt, de olyan nagy konkrétumokat nemigen tudok felmutatni. De legalább kialudtam magam, 2x9 óra összejött. :)
Azért néhány dolog mégis emlékezetes marad:
Ma úgy indítottam a napot, hogy arra gondoltam, hogy ma hagyom, hogy az Univerzum elkápráztasson és csodás napom legyen (ha már egyszer hétfő van, ami nem tartozik a 6 legkedvencebb napom közé...)...
3 gondolattal később sikerült a kocsiajtót az ujjamra csapni, láttam néhány káprázatos szikrát a szemem előtt, de azóta is mozog, nem zsibbad és meg sem duzzadt az ujjacskám, hát lehet, hogy a káprázattal megúsztam.
A szakrendelés után gyorsan megettem az ebédet, mert már éreztem, hogy nem maradt túl sok energiám, majd rögtön utána 4-kor nekivágtam egy könnyű 30 perces futásra. Az első kör végén beszorult a levegő és egy nagyobbacska követ éreztem az egész pocakomban, úgyhogy kénytelen voltam gyaloglásra váltani úgy is, hogy a pulzusom amúgy nem feltétlenül indokolta volna... összesen 4 km lett végül, több sétával, némi elfogyó levegővel és időnként szúró hasi fájdalommal, de legalább volt ürügyem, hogy a befagyott tó tetején a jégdarabokat és a naplementét fotózgassam ... 3 év alatt most következett be először, hogy túl gyorsan futottam az elején, és nem maradt rendesen energiám a közepére és végére... inkább visszatérek a rendes nyugdíjas tempómra, hogy ezt elkerüljem. :)
Ja hogy ez napi jó bejegyzés...?? A napi jó pedig az volt, hogy még mindig nem estek le a füleim, pedig elfelejtettem sapkát és kesztyűt vinni, és bár ragyogó napsütés volt még a futás elején, igencsak belecsipkedett a szél és a fagy a kedvenc testrészeimbe... :) nagyon hiányoznának...🙉
Életem első futóérme megérkezett. :)))
Ha 25 éve mondja valaki, vagy ha csak 3 éve, hogy nekem lesz ilyenem, akkor biztos nem hittem volna el. Az csak külön ráadás, hogy nem is utolsóként végeztem sem a korosztályomban, sem a teljes mezőnyben.
Kezdek hinni a változásban, a változásra való képesség(em)ben. :)
... annyira jó, hogy létezik az időjárás előrejelzés és végül is ennek hatására már a tegnap elmentem futni egy hosszabbat, mert ma egész nap szállingózott a hó és eléggé lehűlt az idő, így nem nagyon lett volna kedvem kidugni az orromat a jó meleg lakásból... :)
... bár véget ért a szabadság, és a 20 elemes listából csak kb 1 dolgot pipáltam ki (ugyanis a 7-8 darab megbeszélés egyike sem szerepelt rajta, amin részt vettem) de most valahogy indokolatlanul is optimistának érzem magam és bízom benne, hogy lesz erőm, türelmem és energiám megoldani ezeket a feladatokat is határidőn belül. :)
Ma gyönyörű napsütésre ébredtem és legnagyobb örömömre ki is jutottam a természetbe, egy kis terepfutásnak álcázott természetjárásra.
Még ízlelgetem a terepfutást, a már megszokott és kedvelt aszfalt és rekortán pálya és kiszámítható elfáradás után ez most elég új, a váratlanul érkező emelkedők és hirtelen véget érő lejtők folyamatosan némi feszültségben tartanak, ki fogom-e bírni, túl fogom-e élni... Persze bármikor megállhatok vagy belesétálhatok, nem hajt senki, de tény, hogy jobban elfáradok.
A látvány, a madárcsicsergés és az összehasonlíthatatlanul frissebb levegő azért kárpótol a futás közbeni-utáni vörös fejért. :)
