Csak hogy pont kerüljön a hosszan taglalt történet végére - három nappal a bejegyzés megírását követően megérkezett az értesítés a sikeresen zárult habilitációs eljárásomról. Talán majd meg is ünnepelem - szokásomtól eltérően.
Ideje lenne gyakorolni nagydobra verni örömmel és ünnepléssel lezárni egy-egy folyamatot és nem csak kihúzni a feladatos listáról és menni tovább.
Elég sok évig sikerült halogatnom az akadémiai pályafutásom következő lépcsőjének a megmászását... egyrészt nagyon ijesztőnek tűnt a folyamat, másrészt úgy éreztem, hogy nem tartok még ott tudásban, hogy ezzel foglalkozzak, harmadrészt pedig kb. 5 éve meg is változtatták a szabályzatot, így még egy cikket kellett volna írjak, hogy teljesítsem a követelményeket. Az új szabályzat remek lehetőséget adott, hogy az első két okot megtámogatva évekre parkolópályára állítsam ezt a feladatot.
Babó születése előtt döntöttem úgy, hogy pontot teszek a több, mint egy évtizede írt cikk végére, hogy ez már ne nyomasszon a gyerkőc mellett. Ez a cikk az én akadémiai békám volt, amit sehogy sem tudtam lenyelni, bár közben néhány angol cikk megírásában aktívan részt vettem. A születése előtt pár nappal küldtem be a cikket, és végül 2 visszautasítás után kb 8 hónap múlva fogadták el, így elhárult a szabályzat követelményei miatti akadály a habilitációs eljárás pályázati anyagának benyújtására...
A következő reális beadási határidő idén február volt, így novembertől elkezdődtek az éjszakai munkák és a Babó nagyszülei (mind a négy) és R. általi sétáltatások alatt munkára lopott órák. Sikerült is beadni a pályázatot egy jó nagy hajrával a végén, amibe a főnökeim is bekapcsolódtak. Megtaláltuk az egyetlen alkalmas napot az opponenseim és az eljárásom bizottságát vezető professzor számára, ami szerencsére májusra esett, így maradt némi időm előtte felkészülni egy felkért előadásra egy konferencián.
R. anyukája szabadságot vett ki, hogy tudjon Babóra vigyázni aznap, amikor én reggel 8-tól délig elő fogok adni, egy angol nyelvű és egy magyar nyelvű tantermi előadást az orvostanhallgatóknak, illetve egy 30 perces tudományos előadást (+ vita) a PhD óta eltelt kutatási eredményeimről. R. a nagy nap előtt 3 héttel vett ki majdnem két hét szabadságot, hogy tudjak foglalkozni kicsit intenzívebben a felkészüléssel. Így is az előadások előtt pár nappal azt éreztem, hogy jó lett volna még egy kis idő pluszba, ugyanis Babó előbb egy oltást követően huzamosabban belázasodott (az ő immunrendszere rendesen bekapcsol minden oltás után), majd 8 napig náthás volt, és ilyenkor igazi kis matrica gyerek, alig lehet a szobából is kimenni nélküle. Szerencsére az anyasággal megérkezett végre az az érzés is, hogy ebbe a felkészülésbe most ennyi fért bele, lesz ami lesz, ennél több időt nem tudok rászánni, mert azt is mind a családomtól kell elvegyem (ezt 5 évvel ezelőtt még teljesen másképp éltem volna meg, akkor még a 130% volt a 100%, most a 70-80% az új 100% - és így nagyobb eséllyel nem fogok talán becsavarodni).
Pár nappal a nagy nap előtt megérkezett azért a lámpaláz is, majd szerencsére a szemem elé került egy Eckhart Tolle idézet, ami szerint a stressz akkor keletkezik, amikor a cél fontosabb, mint maga a cselekvés. Nekem ez sokat segített, mert végiggondoltam, hogy gyakorlatilag általános iskola óta tanítok: kezdetben néhány nehezebben tanuló osztálytársnak magyaráztam el, ha valamit nem értettek valamelyik tantárgyból, majd az egyetemen is folytatódott néhány tantárgy esetén és azóta pedig már a munkaköri leírásom része is ez a feladat. Így hát nincs más feladatom, mint a tanításra koncentrálni, nem foglalkozva a professzorokkal, akik a padban ülnek és pontoznak. Az előadások reggelén az autóban azt mondtam magamnak, hogy én döntöm el, hogyan érzem magam és én jól akartam érezni magam aznap. :) Így az sem borított ki, amikor az egy hónappal korábban már elméletileg elintézett behajtási engedélyek ellenére nem akartak beengedni az egyetemre sem engem, sem a két opponens professzort, akik másik városból érkeztek a megmérettetésemre. Néhány kör telefonálás után végül a portás beengedett mindannyiunkat annak ellenére, hogy a főnöke ennek ellenkezőjét javasolta neki (utólag kiderült, hogy valahol elakadt az ügyintézés annak ellenére, hogy a visszaigazoló email szerint minden szükséges információt megkaptak a további intézkedéshez).
Végül mindhárom előadásnál sikerült tartani az időt (ez a korábbi években az angol nyelvű előadásnál csak nagyon ritkán sikerült a szerteágazó téma miatt), és bár másfél éve gyakorlatilag nem beszélek angolul, és csak 3,5 órát aludtam éjjel, annyira felpörgött az agyam este, de G. főnököm szerint élvezhetőek és érthetőek voltak az előadások. :)
A többi már nem rajtam múlik. Még két kör szavazás dönt a folyamat sikerességéről vagy sikertelenségéről, de én egy hatalmas megkönnyebbülést érzek azóta, hogy ezt letudtam, és legalább akkora hálát, hogy kisebb és nagyobb családom ennyire támogatott abban, hogy ezt ne halogassam tovább... 💓
Január 30.-án volt gyakorlatilag a habilitáció beadásának határideje (igazából február 1, ami szombat és pénteken nem volt ügyfélfogadás). Előtte volt pár éjszakázás, hogy össze tudjam állítani az anyagot, aminek az lett a következménye, hogy egy idő után fura dolgokat kezdtem művelni: összekevertem január 25-öt február 25-el, elfelejtettem elmenni a kozmetikushoz a naptáramba beírt időpontban, egyéb apróságok is ködbe vesztek el... 🙈
Végül aztán 29.-én éjjel 3-ig javítgattam még az anyagot és nyomtattam... Még aznap este 6 körül becsípte a nyomtató a papírt és leállt, R. szemöldökcsipeszével szerettük volna kipiszkálni, de az rejtélyes módon eltűnt a táskájából, egyikünk sem találta (2 nap múlva spontán meglett a táskában...), szerencsére a szomszédtól tudtunk kölcsönkérni és sikerült kivarázsolni a beszakadt papírdarabokat. Éjjel elfogyott a papír (majdnem két db 500-as csomag, mert elvileg egy oldalasra kell az anyagot nyomtatni 4 példányban), ez állított le éjjel 3-kor, majd 4-ig forgolódtam, annyira felpörögtem... Reggel fél 7-kor nagy nehezen kikászálódtam, hogy ameddig R. még itthon van, el tudjak ugrani A4-es papírt vásárolni Babó nélkül. Utána újranyomtattam a cikkeimet 2 oldalasra, mert olyan vastag lett volna a paksaméta, hogy nem lehetett volna spirálozni. Babó eléggé nehezményezte, hogy rá kevesebb figyelmet fordítok, mint amennyit ő elvárt volna, de végül valahogy sikerült befejezni a nyomtatást és rendezgetést, és fél 11-kor kettesben elvittük a nem kevés papírt beköttetni. Mire hazaértünk, már szóltak is, hogy mehetünk érte, de addigra Babó, aki kihagyta a délelőtti alvást, már kellően álmos és éhes is volt, így tartottunk egy kis szünetet a folyamatban.
Fél 2 után mentünk a füzetekért, majd R.-t elraboltuk a munkából, így volt, aki Babóra vigyázzon az autóban, ameddig leadtam a füzeteket és nem kellett az egyetemre magammal cipelni a karomban (a felújítások miatt nem vagyok meggyőződve, hogy babakocsival bejutnék - amúgy sem tudom, mennyire van babakocsi/kerekesszék kompatibilisre kialakítva a hely, bevallom, egészen Babó megszületéséig nem figyeltem erre)...
Másfél órával az ügyfélfogadási idő vége előtt már át is adtam a füzeteket, nagyon megkönnyebbültem, hogy ezt az oly sok éve halogatott feladatot is végre elindítottam.... Persze ez csak a folyamat első lépése volt, most majd jönnek a további kihívások, nem kevés szervezés, további éjszakázások és végül három előadás és egy nyilvános vita. Nem fogok unatkozni tavasszal sem.... 🙈
... amióta náthás a csemeténk, egyre jobban igényli, hogy leginkább rajtam lógjon, éjjel és nappal egyaránt. Még az amúgy nagyon szeretett apukájától is átkérte magát ma hozzám (pedig mindig én fogom az orrszívó végét... 👿). Inkább a mászást is elfelejti (pedig több, mint 4 hónapja gyakorolja, meglehetősen ügyesen), csak vegyem fel és vigyem magammal, bárhová is megyek. Persze így semmivel nem haladok, beleértve a számítógép előtti határidős munkáimat, mert ha az ölembe felkéri magát, akkor azonnal bőszen nekifog a billentyűket püfölni és szegény gépem értetlenül pislog egy idő után... egy használaton kívüli billentyűzettel viszont nem tudom lekenyerezni, mert akkor nem nyílnak meg ablakok, nem gyakorol hatást a képernyőre... 😆 Ma a Netflixet is majdnem újra aktiválta a tévén, annyira kitartóan nyomogatta a minimalista távirányító gombjait (még jó, hogy nem tudja a mobilszámomat az aktiváló kód küldéséhez, itt bukott el végül az akció...). Egyébként próbáljuk a digitális világtól még távol tartani, szerintem nem olyan rossz hatásfokkal, de bámulatos, ahogy már most nyomogatja a kütyüket, ha valahogy a kezébe kerülnek.
Annyira kíváncsi vagyok, milyen emberke lesz belőle. 😊
Na és a napi jó: már csak az összefoglalót kell megírni a tézishez, és nem érzem áldozatnak magam, amiért éjszakánként tudok csak ezzel haladni.
... talán összejön, hogy reflektáljak a 2024-es évre valamikor, egyelőre még gondolatban sem tettem meg, csak pusztán hálás vagyok érte, de a napi jó bejegyzések számolását úgy érzem, hogy újra kell kezdenem, hiszen már 2025-öt tapossuk 3 napja. :)
Babó a szüleimmel jár sétálni mostanában, amikor az időjárás engedi (szegénykém mindig könnyes szemekkel jön fel, mert már egy minimális széltől könnyezni kezd sírás nélkül is) és olyan jó látni/hallani, hogy mi mindent fedeznek fel ilyenkor együtt (patakot, madarakat, vonatot, stb. stb.), és a szüleim is mennyire élvezik a sétát az unokájukkal - még akkor is, ha az unoka néha végigbömböli az utcát a séta vége felé, mert ő kevésbé élvezi a babakocsiban tartózkodást.... De mivel járni még nem tud, a hordozóért sem rajong (és én sem tudom egyedül a hátamra tenni, valahogy nem vagyok még ehhez elég ügyes), marad a babakocsi és időnként a sértett pillantások vagy sírás... 🙉
Ma egy egész órán keresztül bírta a kisasszony a kirándulást. :)
Én pedig az így nyert idő alatt próbálom összeállítani a habilitációs anyagomat és közben egyre kevésbé vagyok lelkes, mert valahogy nem azokat a tevékenységeket díjazzák az adatlap alapján, amikbe én az utóbbi években nem kevés időt fektettem...
Azok után, hogy minden ismeretlen embert levesz a lábáról a mosolyával, ma készült Babóról olyan kép is, amikor épp a földön fekszik és bömböl az asztalról levert papírok között. Ja, hogy ez nem is annyira jó hír... máskor ilyen nagy bömbölések közben biztos nem jutna eszembe elővenni a telefont és fotózgatni, de rájöttem, hogy ilyen kép is kell a családi albumba, mert az idő hajlamos kicsit átrajzolni a múltat... :) Hát most kettő ilyen kép is készült. Vélhetően a délutáni 15 perces alvása is közrejátszott, amit hiába próbáltam még kétszer kicsit megnyújtani, nem kért belőle.
Ma megérkeztek a hajpántok és a hajcsatok egy magyar kézművestől, amikkel a Babó szemébe lógó tincseket szeretném megzabolázni (hogy ne kelljen megint a papírvágó ollót akcióba állítanom...), egyből hármat is raktam a hajába, nagyon édes volt. 😁
Ebéd körül felhívott egy céges ismerősöm is, aki egy előadás megtartására kért fel annak ellenére, hogy tudja, hogy most épp itthon vagyok és leginkább csak felejtem a szakmát... hízelgő volt, hogy rám gondolt, de szerintem nem fogom elvállalni, mert így is a Babó altatása utáni ébren töltött óráimat eléggé kitöltöttem az utóbbi időben az ilyen be-becsúszó hízelgő feladatok teljesítésével...🙈
Ma megvolt az első érdemi találkozóm a ch@tGPT-vel és teljesen lenyűgözött, hogy egy kb. 7-8 szavas kérésem alapján egy olyan angol nyelvű motivációs levelet rittyentett 20 másodperc alatt, hogy még a szavam is elállt. Tavaly is besegítettem ennek a megírásába ugyanennek az ismerősömnek, még emlékszem, hogy hány órát töltöttem vele...
Most már nem csodálkozom, hogy a tudományos cikkek írásánál kell nyilatkozni arról is, hogy igénybe vette-e az illető a ch@tGPT-t vagy sem és hogy akár egész szakdolgozatok készülnek ilyen módon.
Varázslatos és kicsit félelmetes is, főleg olyan szempontból, hogy érthető, hogy könnyű elcsábulni, és a könnyebb utat választani, amikor ilyen eszköz áll rendelkezésre, méghozzá gyakorlatilag ingyen (ha most az adatainkhoz való hozzáférést nem tekintjük árnak).
Lehet, hogy Babó házifeladatainak megfejtéséhez is jó szolgálatot fog tenni pár év múlva...
A határidők előtti pillanatok még mindig képesek megihletni. :)
Bár tény, hogy nálam mostanában tényleg a 80% az új 100%, mert nehéz úgy elmélyedni valamiben, hogy közben Babóról sem feledkezhetek meg teljesen (még a nagyszülői csodás segítség mellett sem).
Holnap még egyszer elolvasom tiszta fejjel (bár nem teljesen kialudva magam) az első bírálatot, aztán engedem, hadd menjen...
Ma jó volt kicsit R. barátaival találkozni Babósétáltatás közben, aranyos emberek egy első osztályos csodaszép kislánnyal megáldva. Babó csak csendben ült, mindenkit figyelt, és időnként szélesen mosolygott, főleg a kislányra. :) A sok új ingertől és attól, hogy egész nap csak kb félórát aludt addig, hazafele végre kidőlt a babakocsiban, így még majdnem félórát tologattuk az utcánkban fel-alá, ameddig magától fel nem ébredt, mert egyébként lehetetlen úgy kivenni, hogy utána még visszaaludjon.
Kicsit kevésbé jó: mostantól kénytelen leszek esténként altatás után leülni a számítógép elé dolgozni, mert 2 PhD bírálat és egy még tavaly elvállalt felkért cikk várja, hogy végre foglalkozzak vele... és mindegyik határidős.
Meg kell keressem valahol a téli álmot alvó bal agyféltekémet és fel kell pörögjek... 🙈
Ma kapott Babó először 4-es pelenkát, elbúcsúztunk a 3-asoktól. Eddig mindegyik motívumot szerettük, volt itt egér, róka, katica, cica, valami borznak látszó élőlény és az utolsót már fel sem tudom hirtelen idézni... Most megint egér és róka lesz, csak cifrábban. 😊
Ezt sem gondoltam volna magamról, hogy egyszer pelenkáról fogok bejegyzést írni... 🙈
Azért csak hogy lássátok, maradt még a régi énemből valami, ma kb 4-5 órán keresztül egy angol nyelvű pályázat anyagát kalapáltam, hogy beadható legyen a munkatársaim által. Meg kell állapítanom, hogy továbbra sem hiányzik a munka, de van olyan, akinek szívesen segítek, ha megkér. 😊
Persze kellett hozzá egy Babó apuka, aki visszatartotta közben Babót, hogy mindenféle lehetetlen helyekre bemásszon, eljusson, beszoruljon. Benne van a boogie a kislányunk lábaiban, kezeiben... 💗
Ma van életem egyik legfontosabb szereplőjének a szülinapja, Isten éltessen itt is sokáig bátyó boldogságban, egészségben, bőségben! :)
Amúgy az elmúlt hónapokkal kapcsolatban, kicsit megnyomorította a hangulatomat az utóbbi negyedévben egy leadásra váró könyv alfejezetecske (mivel ezzel párhuzamosan még néhány cikket is kellett/kellene írnom). 2 héttel a határidő után úgy tűnik, hogy ma este végül csak sikerült elküldeni az alfejezetet a főszerkesztőknek... :) Szokás szerint kicsit túlléptem a terjedelmet, ha már nem blogolok, valahova ki kell kalimpálni a bennem ragadt karaktereket...
Nagy élvezettel húztam ki most ezt a tételt a listámról.😄
Tegnap pedig véget ért a pilates kihívás és képzeljétek, végigcsináltam. Jó lenne azért megtartani ezt a napi 15-20 perc mozgást, de ehhez kell egy hűséges társ is, aki tud motiválni azokon a napokon, amikor a szemöldök ráncoláshoz érzek egyedül erőt magamban...
Ma futni voltam, igazoltan hiányoztam a pilatesről. :)
a szüleim épségben hazaértek a fesztiválozásból... :)
+1: képes voltam rávenni magam, hogy elinduljak futni (és ezáltal tenni valamit a saját egészségemért is, végre, egy egész hét után - ami előtt 4 hét maradt ki...), pedig a holnapi előadás miatt minden perc számít....
+1: ha jól tudom, akkor ez az utolsó olyan előadásom idén, ami szélesebb szakmai közönség előtt történik - a többi már csak tantermi.
Valami csak lesz....
... az átok visszaüt...
... a hallgatóm pont ugyanannyira utolsó pillanatra hagy dolgokat, mint én... enyém főnök szó nélkül viselte korábban (és ha nagyritkán még alkotok valamit, akkor most is... :) )
... ilyen múlttal (és jelennel) nem tehetek mást, mint nyelni egyet és félálomban angol szövegeket javítani vagy ötleteket adni pályázati leadási határidő előtt 1,5 órával...
... azért mutat nekem némi tükröt ez a srác... 🙈
