mindig is tudtam....

... hogy a legtöbbet én tanulok abból, ha valakiknek elő kell adnom egy bizonyos témát. 

... de most kicsit úgy érzem, hogy elhamarkodottan vállaltam el azokat az előadásokat, amiket egy éjszakám van megérteni (és befejezni a holnapi három kapcsolódó diasort....) 🙈

... holnaputánra nagyon okos leszek ... és valamivel álmosabb az okosságomnál...

rögtön a 0. napon megdőlt az elhatározásom :)

 ... hogy korán fekszem a héten és minden reggel rövidke futással és a gondolataim összerendezgetésével indítom a napot...

... de legalább elolvastam a 15 éve írogatott cikkemet (most már komolyabbacska segítséggel kiegészülve, aki a hallgatóm) és kezdem nem annyira reménytelennek érezni, hogy egyszer megnyomom a "beküldöm" gombot. 

... ez a mumus folyton visszajár kísérteni, pedig azóta már írtam más cikkeket. 

... hogy lehetne végre leküzdeni? talán első lépésben el kellene fogadni, hogy a tökéletlenségei ellenére azért még publikálható lehet, vannak benne fontos gondolatok... 🙈

... utána talán kevésbé sajnálnám rá az eddig befektetett és ezután még kénytelen kelletlen befektetésre váró energiát...  

napi jó (?) - 90. nap

24 óra leforgása alatt 2 betegem is tájékoztatott, hogy pozitív lett a terhességi tesztje. Igazi baby boom.

Mivel nem vagyok sem szülész, sem nőgyógyász, ez engem mindig némi belső feszültséggel tölt el, mert akkor 9 hónapig leshetem, hogy mi lesz a betegeimmel, és közben szoríthatok a babáért is. Szerencsére mindkét terhességre már én is áldásomat adtam korábban, de azért mégis ilyenkor nem csak azt látom, hogy a babafotós gyűjteményem reményeim szerint bővülni fog (idén már gyűlt kb 3, folyamatban van 2 és most itt az utánpótlásesély), hanem, hogy szegény koszorúereim már megint kapnak némi stresszhormont plusszba.

mondtam már, hogy most kb 1 évig unatkozni szeretnék?

napi jó - 78. nap

... végre döntöttem és kiléptem egy fb csoportból, aminek bár hívogató volt a neve és azt hittem, hogy azt képviseli, ami a nevében van foglalva és amit a hétköznapokban próbálok magam is képviselni, mégis számomra legalábbis csalódás volt. Sem szakmailag, sem emberileg nem adott semmi pozitívumot.

... tegnap pedig elmondtam a főnökömnek, hogy szeretném, ha elgondolkozna azon, hogy az oktatás-kutatás-gyógyítás vonalból melyiknél kapok csökkentett terheket, mert nem gondolom igazságosnak, hogy mindhárom vonalon maximális elvárások vannak irányomban, mások pedig kihúzhatják magukat legalább az egyik, de inkább két része alól. 

... eljött az ideje kicsit a saját jólétemért is küzdeni.

ötödik napja...

... szabadságon.... ötödik napja küzdök a lelkiismeret furdalással, hogy miért nem dolgozom a szabadság alatt, miért nem próbálok haladni a feladataimmal, pipálgatni a végtelen listámat. De megígértem, hogy kicsit lazítok, magamra és szeretteimre koncentrálok - egyelőre nem nagyon tudom 100%-ig élvezni úgy, hogy tudom, hogy mi lesz a héten, mialatt én szabadságon vagyok: közelgő beszámoló határidők, meg nem írt kérelmek, le nem fordított kutatási protokollok, továbbképzés, amin van feladatom, stb stb...

... hogy lehet így nyugodt szívvel kikapcsolódni?

szinte hihetetlen...

... hogy az összes létező határidő (kivéve azt az egyet, amivel már majdnem egy hónapja csúszunk - naná, hogy cikkírás...) január 31, esetleg február 1.

Tényleg azt akarják, hogy év elején kileheljük a lelkünket és nyáron már csak a megboldogult lelkünk járjon vissza kísérteni a tudományos berkekbe, árkokba, bokrokba, mezőkbe...?

Szólni kellene a betegeknek, hogy tartsák tiszteletben ezt a periódust, ilyenkor maradjanak inkább egészségesek (vagy kúrálják otthon magukat, lehetőleg KI).

néha...

... nehezen tudom elfogadni, hogy nem tudhatok mindent, amit egy élet is kevés megtanulni...

... és hogy az életem teljesen más pályán mozog, mint ahogy 20 évvel ezelőtt megálmodtam...

... és nem tudom eldönteni, hogy akkor most örök vesztes vagyok/maradok, vagy újra kell álmodjam az életem úgy, hogy tudjak örülni annak, amim van.

most egy ilyen néha van és szomorú vagyok.

mai feedback az életemről

... ma hallottam, hogy "rámkerestek a neten és látták, hogy milyen elfoglalt vagyok"...

... magamra kell keressek... bár anélkül sem titok, hogy az utóbbi 1 év talán legzsúfoltabb napjait élem.

Éljenek a nemzetközi pályázatok, a közelgő határidők, a hiperaktív főnökök és a magányos évtizedek, amiket a számítógép előtt töltök ilyesmik miatt.

körülbelül egy hét alatt

... sorra elbuktam a nagy terveket, amik majd megakadályozzák, hogy a lábtörésem előtti káoszba és végtelenített munkarendbe csöppenjek vissza.
... ezt még végig kell gondoljam, mert teljesen azért nem adtam fel, hogy egyszer még én is normális életet élhetek.
.. ismét előszedem az eredeti elgondolásaimat és az elmúlt 3 hét tükrében igyekszem mégiscsak beépíteni, mert jó lenne, ha azt a türelmet, amit még érzek, nem engedném elillanni 1-2 héten belül.
... a gyógytornára való járkálásról nagyjából már lemondtam, mert egyszerűen képtelen vagyok naponta 1,5 órára megszakítani a munkámat -a munkahelyem nem ereszt, szorosan tart és az életerőmet szívja.
... otthonra ugyan már összevásároltam egy fél tornatermet, de heti 2-3x 10 percnél nem foglalkozom többet a gyógytorna kütyüimmel és ennél azért kicsit több kellene talán az időnként fájdogáló bokámnak. Az biztos, hogy a túlerőltetés veszélye (legalábbis gyógytorna által) nem áll fenn.

... ami talán az egyedüli jó, hogy mindenki mosolygó szemmel fogadott és aggódva érdeklődik a lábam felől.

Azért persze történnek jó dolgok is, csak azok rendszerint nem a munkahelyemen.. :)

... Most épp...

... Arra edzem a lelkemet, hogy ne töltse el akkora nagy szomorúsággal, hogy kevesebb, mint három hét múlva vissza kell(ene) mennem dolgozni... Bár a gyógytorna akkor még nem ér véget és még az sem biztos, hogy addigra tökéletes lesz ismét a bokám...

... Kicsit elszomorít a tény, de egyáltalán nem hiányzik a benti munka... Bár ebben azért az is közrejátszhat, hogy mindennap hívnak beteg ügyben, valamelyik betegemmel öszefutok vagy a gyógytornán, vagy a kórház egyéb részein és azért a napi 4-6 óra szellemi munka most is megvan...

... Annyira meg tudnám szokni ezt az átmeneti új életemet...

De vajon újabb törés nélkül hogyan lehetne állandósítani ezt az állapotot?

kérem vissza...

... az életemet.

Valahogy nem emlékeztem, hogy 25 éve, amikor szintén lábtörés miatt feküdtem, milyen kihívást is  jelenthetett mosakodni, hajat mosni, elmenni a mosdóig, fogat mosni féllábon, felkelni a WC ülőkéről, kimenni vizet inni... vélhetően a szüleim és leginkább anyukám tehet róla, hogy majdhogynem szép emlékeim vannak erről az időszakról, aki gondoskodott rólam és rengeteg héten keresztül hűségesen cipelt magával mindenhova a lakásban, miközben nem kevés kilót is felszedtem, ugyanis pont ebben az időben sikerült ugrásszerűen megnőnöm és a tornasorban az utolsó helyről feltörni az élbolyba... Utólag is vallom, hogy a hormonális dolgok mellett az épp divatba jött francia látványpékség által gyártott hihetetlenül finom, margarinnal megkent fehér kenyér is sokat segíthetett ebben... :)

... szóval most a XXI. században azért nem kicsit szenvedek, bár a fizikai fájdalom elhanyagolható, de folyamatosan vállizomlázam, comb és fenéktáji izomlázam van a mankózástól és a fél lábbal ülő helyzetből talpraállástól... a mosakodásról inkább nem írnék, nem szeretnék visszaemlékezni rá 20 év múlva, a lényeg, hogy legalább mostmár nem nyaktörő vállalkozás, mint az elején, tehát némi fejlődés azért itt megfigyelhető....
A vérhígító kezelésről pedig mindig eszembe fog jutni ezentúl, amikor ráírom egy lázlapra, hogy bár eddig a betegek soha nem panaszolták, de csíp és feszít....

 ... a köpeny másik oldaláról mindig sokat lehet tanulni arról, hogy mennyire kiszolgáltatott is lehet az ember betegség idején...

előadás maraton

..a láthatáron. Azaz hamarosan megtapasztalom, milyen életem lett volna, ha mégis tanítónőnek szegődök és napi 3-6 órát kellene beszélnem hallgatóságnak...

... nem is maga a beszéd izgat, mert az megvan a szakrendelős napokon is, méghozzá negyedórás szünetek nélkül (kivéve ha az adott napra 1-1 bőbeszédűbb beteg is be van írva), csak mostanában kezdek félrebeszélni, felcserélni szavakat, illetve nem befejezni mondatokat, és itt nem bújhatok  majd a monitor mögé vagy mélyedhetek el műgonddal a beteg dokumentációjában, mint amikor a szakrendelésen látom, hogy az asszisztensnőm készül lecsúszni a székről a nevetéstől a sületlenségeim hallatán...

... hát igen, még mindig a könyvtáros szakma tűnik a legvonzóbbnak...

hüpp hüpp

... az új mobilom máris elromlott, a hangszórója ment tönkre úgy tűnik, így vissza kellett ma este térnem a régihez és szervezhetem az új mobil szervizelését. Nem tett túlzottan boldoggá. :( Pedig már egészen megszerettem az új kütyüt, talán még szebb képeket készít, mint az elődje.

... amúgy ezekben a napokban még nyűgösebb vagyok, minden és mindenki irritál - mindenki természetesnek tartja, hogy a nap 24 órájában álljak rendelkezésre, mindenki minden nyűgjét teljesítsem, ügyeljek annyit, mint a rezidensek, már a harmadik hosszú hétvégének is megkaptam a közepét vagy a 3 naposnak a végét (mintha kb összesen négyen ügyelnénk, pedig nem), de közben minden szinten képviseljem a munkahelyemet, legyek főnök és információs pult is egyben.... áááh. Ma nem tudom a jót meglátni.

Vesszenek a hétfők.

Hopp

Sikerült ma este nem befejezni a harmadik előadásomat a hétvégére, neki sem fogni összecsomagolni, pedig reggel még nemegyszer kicsit dolgozni, nem megírni két zárót, nem hajat mosni (vágásról ne is essék szó) és a holnapi előadásomhoz nem olvasni és nem kibővíteni a főnöki javaslatnak megfelelően.

Csak tudnám, hogy mit csináltam ma (és hogy képzeltem, hogy mindez még bele is fér...)

valójában csak nyitogatom

... a blogomat napok óta, utána pedig be is csukom. Nem jön az ihlet.

Úgyhogy elhatároztam, hogy nekifogok javítani azon, amit az utóbbi időben a legtöbb embertől hallok (legtöbbször magától a Nagyfőnöktől, de kollégáktól és egyéb ismerősöktől is), mint legfőbb hiányosságom: az önbizalmomon.

Megvettem hozzá Marisa Peer "Rendíthetetlen önbizalom" című könyvét és amikor épp nem alszom a szabadságom alatt (van néhány óra lemaradásom a napi 8 órához képest, amire az Én szervezetemnek ideálisan szüksége lenne), akkor próbálok haladni vele - bízom benne, hogy a könyv hatására hamvaimból újratámadok, mint a főnix madár...




Ha befejezem, van még 2 könyvem arról, hogyan legyek jó vezető, illetve egy könyvem arról, hogy hogyan varázsoljam békéssé és boldoggá a mindennapjaimat - a saját fejemben.
 

Radikális változtatásokra van szükségem ahhoz, hogy 2018-ban érezzem is, hogy boldog, elégedett és sikeres vagyok, ne csak túlélni akarjam a következő napot is valahogy... 

Amúgy áldott Karácsonyt! így utólag is. Hozzám tegnap köszöntött be végre az Ünnep hangulata. :)

Jobb későn, mint soha.

(Majdnem) mindenem megvan

Miért is panaszkodnék?

Azért találok magamnak még bőven... Jelenleg egyedül a munkahelyem tesz némileg boldogtalanná, leginkább egy kolléga, elvétve 1-2 általam és nem általam gondozott beteg. Nem találom a megoldást.
Megfutamodni vagy maradni és harcolni. De harcolni utálok, egy nyílt konfliktus után félnapig remeg a gyomrom, egy háttérben folyó, fülembe visszajutó után pedig egy hétig tehetetlenül toporgok és tanácstalan vagyok. Eddig erre nem készített fel az Élet.

Elveszett vagyok, a szövetségeseim is csak rosszul járhatnak.

Ezt és néhány hasonló apróságot leszámítva amúgy minden rendben.

meg kell hagyni...

.... bámulatos lazasággal tudom haszontalan dolgokra fecsérelni az időt 2, illetve 3 nappal az előadásaim előtt úgy, hogy még egyik sincs kész... ráadásul holnap továbbképzésre megyek hallgatóságnak a szakrendelés után, csütörtökön pedig study monitor jön és nem mellesleg oktatok is 2 órán keresztül. Pénteken és szombaton pedig azt fogom ezek után kívánni, bárcsak meg se születtem volna... és a hallgatóságom valószínűleg szintén ezt fogja gondolni.

Most is blogokat olvasok (és írok...), ahelyett, hogy ....

... valahogy én nem leszek bölcsebb, csak öregebb az évek múlásával...

nemcsak...

... a belgák miatt éheztem, ma épp Olaszországban haltam majdnem éhen, mivel az utolsó pillanatig végzett adatbázis tisztítás miatt a megbeszélések előtt csak kevés időm maradt ennivalót keresni magamnak - és a ferragosto (az olaszok elvonulnak augusztusban szabadságra) miatt a környező üzletek mind zárva voltak (még a tegnapi szendvicses is, bár lehet, hogy ők csak sziesztáztak).

A teljes dugicsoki és kávéscukorka készletemet feléltem és végül az előadások közti szünetben találtam egy automatát, amit kifosztottam: mostmár a tegnap még lesajnált minichips-nek is örültem, meg a cukros zöld teának, ami kicsit végre megemelte a vércukromat vacsora előtt és az előadások végére egészen kitisztult az agyam is.

Hát így volnék... ma is visszavágyom a kuckóba, a hűtővel szoros közelségbe. És persze ráadásul még egy újabb munkamegbeszélés is alakulófélben, ami miatt ismét el kell hagynom majd valamikor a kuckót és el kell váljak a hűtőtől.... hüpp....

csóró belgák

Javaslom, kezdjünk gyűjteni a belgák megsegítésére, mert a nem annyira fapados Brussel Airlines járatukon még egy pohár vizet sem sikerült adniuk, nemhogy valami kekszet, vagy netalántán egy fonnyadt kis szendvicset.... úgyhogy én bizony jól meglepődtem, és ha nem lett volna nálam egy többször megolvadt snickers, amit vésztartaléknak tettem be a várható megerőltető szellemi munka miatt, bizony éhenhaltam volna. Ami még szomorúbb, hogy abban a 20 percben, ameddig a kapuk között rohangásztam a repülő váltás miatt Brüsszelben, az összesen két ételautomatában, amit találtam, csupa junk food volt (snickers, mars, chips, gumicukor), sehol egy icipici szendvics kis sonkával és sajttal, meg némi zöldséggel, ami engem reggelente életben tarthatna. Egyéb étel vásárlási lehetőséget pedig abban a rövid időben, amit ott töltöttem, nem találtam. Ráadásul még a vízautomatánál is elbuktam, mert a megszokott kék kupak itt bizony buborékmentes vizet jelentett, amit én tiszta szívemből utálok. Visszasírtam bizony az én kis kuckómat, a hűtőszekrényemet és az ásványvizeimet, ki mondta, hogy olyan jó hely ez a Nyugat -Európa?

Ráadásul ma épp sikerült a kinyomtatott repülőjegyeimet otthon felejteni, hogy még szebb legyen a dolog (egy darabig még velem voltak, de indulás előtt pont azt az egy olvasásra szánt könyvet tettem ki a csomagból, amibe ezek szerint beletettem a jegyeket). Szerencsére az online check-in -nél kértem sms-ben is elküldeni a jegyeket (gondoltam, megnézem, az milyen) és végülis ez és az okostelefon mentett meg (na meg az Orange által biztosított viszonylag olcsó internet).
Még egy darabbal bővült hát az eddigi utazásaim során otthon felejtett dolgok listája...

Ezek után kíváncsian várom milyen lesz a következő 3 nap...

Naivitás...

...vagy inkább a valóságtól és az önismerettől teljesen elrugaszkodás volt a vízi VB (FINA) szabadtéri szurkolótáborába laptopot hozni magammal, hogy hátha 1-2 ambuláns kartont azért menetközben leletezek... És ezért cipeltem át a laptopot a vállamon a városon... Szerintem ideje lenne kicsit megpróbáljak magamba nézni és őszinte lenni magamhoz...

Én ennél sokkal demotiváltabb és lustibb vagyok.

posted from Bloggeroid