... jó napom, fáradtan indultam neki és amikor végül nekifoghattam volna a nap végén leletezni, rám tört a szomorúság, amit részben a fáradtság, részben az is váltott ki, hogy kaptam egy kihívásra felbuzdítást P-től és a kommunikációnk még bármilyen ártatlan is, kicsit mindig megbirizgálja a gyógyulófélben levő sebeimet.
... nem tudom, mi lenne a jobb, teljes némaság és soha többet, vagy csak mondjuk 3 hónap múlva, vagy nem megszakítani teljesen a kommunikációt, vállalva, hogy ez időnként fájni fog.
... biztos lesz idő, amikor ezen már csak mosolygok, de ma még nem megy az őszinte mosoly, és valójában akkor sem szeretnék otthon lenni, amikor elviszi a dolgait (amit a szüleim miatt hagyott még ott, mert nem akar velük találkozni), úgyhogy most ennek a logisztikáját próbálom kitalálni, mivel a kulcsát anyum balesete miatt ő már korábban átadta, talán már akkor is érezte, hogy többet nem fog hiányozni neki a kulcs-csomójáról.
.... azért egész jól haladtam a papírmunkával, csak az a kár, hogy soha nem lesz vége....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése