... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...
Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése