Ebből a napból...

... csak arra a sörre szeretnék emlékezni, amit az előbb ittam meg... Meg a János Vitéz daljátékra, amit most is hallgatok és a családom szeretetére, aminek újra és újra tanújelét adják.

És a szám, ami a mai nap motívumát a legjobban tükrözi:

Presser Gábor : Nem szerethet mindenki

Lehetsz jó, és lehetsz jobb,
És a szíved lehet még nagyobb,
És a jó pontok nem férnek el a jegyzőkönyvben.

És lehetsz hős, ó, nagyon nagy,
És már mindened szétosztottad,
És a szobor már kész, és egy csapat zenész már húzza.

És az angyal a válladra száll,
És a másik a zongorán áll,
És a fénycsík is körbeért már, de még nem tudod, nem tudod,

Hogy hiába hüppög mindenki,
Hiába ujjong mindenki,
Hiába ordít mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Most már szép, most már jó,
A csúcson vagy, jól látható,
Érzed, megtettél mindent, és a végére minden jó lesz.

Csoportkép, de a csoport szép,
Mennyi fény, s hogy ámul a nép!
S a jól ismert fényképész nagyot kacsint: ez jó lesz!

És a művésznő folyton beszél,
És a bajnok a válladhoz ér,
És már érted, hogy mi mennyit ér, csak még nem tudod, nem tudod,

Hogy hiába volt ott mindenki,
Hiába látta mindenki,
Hiába tapsolt mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Hiába csápolt mindenki,
Hiába fújja mindenki,
Hiába mondja mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Jól van, jól van,
Jól van, jól van,
Na jól van, jól van,
Jól van, jól van.

Néhány nap, hatvan levél,
És a szép asszony interjút kér,
Nála mindenki megszólal, s mindenki szép és pontos.

Mennél már, kicsi nehéz,
Az ott figyel, az ott meg néz,
De azért nem nagyon rossz, ezerszer jobb, mint rég volt.

És a fanfár is hallatszik már,
És az elnök is átadná már,
És a kórus úgy izgul, és vár,
csak még nem tudod, még mindig nem tudod,

Hogy hiába ordít mindenki,
Hiába ordított mindenki,
Hiába tapsolt mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Talán ideje lenne ezt tudatosítani is...

Megáll az eszem...

... és egy helyben ácsorog jó néhány percig, amikor havonta 1-2-szer megnézem, hogy milyen kulcsszavak alapján találtak az emberek a blogomra... ÉS kattantak is rá... Már vagy 3 hónapja a "maki" jön ki hó végén győztesként, ezúttal sincs ez másképp.



Arról, hogy miért dobja ki a google az én blogomat, mint potenciális információforrást erre a témára, tényleg a leghalványabb elképzelésem sincs. Pedig eddig még soha nem említettem meg egyik legjobb barátomat, az azonos nevű piros-fehér kockás pepita majmot, ami jónéhány éven keresztül meghatározó szereplője volt életemnek. Lehet, hogy sötét szakálla és fekete szemei miatt vonzódom tudatalatt jobban ehhez a típusú emberkategóriához, mint a szőke-kékszemű-skandináv beütésűhöz.:)

Hja, szövevényes mechanizmusok állhatnak az egyén tudatának és tudatalattijának fejlődése hátterében...

A többi kulcszót pedig inkább már nem is kommentálom... de legalább ebben a hónapban még egy ember sem szúrt ki a Móónika sóóóba jelentkezési vágya kapcsán...

Szétszórva hevernek...

... neuronjaim a csatatéren, kemény harcot vívtak ma az idővel és az intenzív gondolkodást igénylő feladatokkal - és úgy tűnik, talán nem is hiába... Persze a szétszórtat kérem csak jelképesen érteni, semmilyen külső beavatkozás nem bolygatta meg az elrendeződésüket (lehet, hogy csak azért, mert végül csodával határos módon időben kész lettem nagyjából mindennel - az aprajával most ne foglalkozzunk). A mai napra már csak kellemesen pihentető feladatokat tervezek, lásd egyszerűbbecske film nézése, alvás (végre hosszú idő után talán összejön egy 7 órás is egyhuzamban), esetleg egy vacsora a városban, bár annak megvan a veszélye, hogy angolul kell beszélgetni. Az pedig köztudottan nem tesz jót az agyrelaxálásnak...

Hétvégén pedig talán még az is megeshet, hogy pótolom a beszámolóírást, mintha-mintha lenne 1-2 esemény, ami már szinte a tudatalattimba lett száműzve, egyszerűen csak időhiány miatt.

Mert hát kinek van mostanában ideje múlt időkkel foglalkozni, amikor a jelen is épp elég eseménydús... :)

És amikor már...

... becsuktam volna az ajtót magam mögött, hogy a buszhoz rohanjak, koppant az első jég az ablakon. Fogságba estem. Hát akkor, mivel már nincs kedvem előbányászni a munkát a hátizsákból (amúgyis elígérkeztem már neki ma estére), kihasználom az alkalmat és leírom, hogyan töltöttem azt az egy órát, ott a sötétben, még valamikor szombaton este, szolidarizálva a Földdel és a globális felmelegedés ellen küzdőkkel.

7 órakor még eléggé tanácstalan voltam, elvégre 1 óra az nagyon hosszú idő, főleg ha az ember akár munkával is tölthetné, de aztán 10 perccel 8 előtt döntöttem, igenis Albinót is áramtalanítom, üsse kő, ha már belevágok, akkor legyen teljes az érzés.:) Mielőtt a hűtőt kihúztam volna (mert hát köztudottan az fogyasztja a legtöbbet, és egyébként is, ami romlandó, az már rég megromlott benne, a többinek meg úgyis mindegy), azért beállítottam az emlékeztetőmet, hogy ne két napra rá jusson megint eszembe rácsatlakoztatni a Nagy Közös Áramszolgáltató Rendszerre. Utána jött a mosógép, mikró, éjjelilámpa, tévé és Albinó (ezt az eposzokban enumerációnak hívják, ha jól emlékszem), és végül ott álltam a nagy sötétségben, kibámulva az erkélyablakon és várva, hogy 8 órakor egyszerre minden ablak elsötétedik, közvilágítás lekapcs és hátha még egy két öntudatos és Föld-tudatos autóvezető is lecsavarja a világítását (további érdekes jelenetek születéséhez teremtve meg ezáltal a feltételeket...:) ).

Hát nem pont így lőn...

10 perc bámészkodás után kezdtem kapisgálni, hogy ennyire azért nem járhatnak különbözően a szomszédok és a közüzemek órái, tehát elmarad a nagy látványosság (gyakorlatilag a szomszédos tömbházakban sem láttam statisztikailag szignifikáns elsötétedési tendenciát), az egyedüli, ami miatt emlékezetes maradhat a jelenet, az az egy hétig tartó nátha, amit a félig nyitott erkélyajtónál álldogálva összeszedek.

így hát fogtam a zenekütyümet, elő a kedvenc válogatásomat, be a bogyókat a fülbe és végigdőltem az ágyon, fejem alá téve a még el nem olvasott cikkeket, hátha mégiscsak van valami abban a babonában, amiben az egyetemisták oly lelkesen hisznek vizsgaidőszakban... nagyjából félig ülő pozícióban pihentem és vártam tehát, hogy mikor jelzi már az emlékeztető, hogy vissza lehet csatlakoztatni a hűtőt a konnektorba...

20:20-kor már kicsit idegesen pillantottam az órára...
20:34-kor épp egy nagyon szép szám ment, amiről eszembe jutott egy esetleges újabb blogbejegyzés, majd onnan továbbfűzve a gondolatokat azon elméláztam, hogy vajon lesznek-e 20 év múlva is bloggerek, illetve hányan fognak még pötyörészni a mostaniak közül...
így telt el végül ez a nevezetes 60 perc, és végül én lepődtem meg, amikor zörögni kezdett a zsebemben az emlékeztető.

Természetesen szívesen szolidarizálok máskor is a Földdel, és azért szerintem nem is én vagyok a legnagyobb Fogyasztó a környéken, de azért azt az érzést nem pótolhatja 100 petróleumlámpa sem, amikor ismét bekapcsolhattam Albinót és megláttam, ahogy töltődik be a Windows... :)

Azt hiszem, egészen jól eltaláltam magamnak az évszázadot. :)

Akut molylepkétlenítési akció

Tegnap reggeli bevásárlókörutam eredményeként női molylepke feromonokon alapuló technikájú molylepkétlenítő szerkezet boldog tulajdonosává váltam. Elvileg a megtévesztett fiú molylepkéket (csak és kizárólag ételre szakosodott molyokról van most szó, mert biológus barátaim minden kétséget kizáróan azt diagnosztizáltak a lakásban) kellene odacsalogassa magához, hogy aztán az illatfelhőtől elbódulva beleragadjanak a ragacsos papírba. Meglepő módon az egyedüli dolog, amit eddig fogott, az én voltam, amikor nagy lelkesedéssel nekifogtam összeszerelni ezt a csodálatos izét. Alig tudtam leoperálni a kedvenc szvetteremet róla, félelmetes találmány, ha valóban működik...

Remélem nem hiába ülök a női molylepkeferomon-felhő kellős közepén és tényleg hasznos lesz a legújabb szerzeményem. Ma agyoncsaptam a szobában egy teremtményt a feketelistáról, de mostmár azzal a biztos tudattal, hogy ez nőnemű volt, mert hát a fiúknak a "papírforma szerint" a konyhában a helyük... :)

A napokban...

... landolt a postaládámban a "Krisztina egyperces viccek" legújabb példánya. Történetesen el is olvastam, mert hát az ember soha nem tudhatja, hol bukkan újabb hasznos információkra... :) Azt hiszem, további kommentárt nem is fűzök hozzá. :)

A 10 leghasznosabb mondat állásinterjún

1. Az első gyerekem ötven után szeretném vállalni, szingli vagyok és utoljára ötéves koromban voltam beteg.
2. Haza is mehetek, ha végeztem a nap végén? Erre nem is számítottam.
3. Én sokallom a fizetést ezért a pozícióért, inkább osszák szét a HR-osztály munkatársai között.
4. Nem iszom, de csapatépítő tréningen józanul is lehet velem mindent csinálni!
5. Anyanyelvi szinten beszélek angolul, kivéve, ha nálam magasabb szintű vezetőmmel tárgyalok együtt.
6. Az előző cégtől végkimerülés miatt rúgtak ki, de azóta aludtam négy hónapot.
7. Nem kérek céges autót, sőt a saját kocsimat is felmatricázom, ha kérik.
8. Minden számítógépes programhoz értek, és ami esetleg nincs, azt meg hozok.
9. Hobbim a kávéautomata- és fénymásoló- szerelés, valamint a vállalatirányítási rendszerek karbantartása és fejlesztése.
10. A PHd hallgatók Miss Topless címét csak azért nem írtam be, mert amúgy is fent vannak a képek az interneten.

Boldog Húsvétot...

... kívánok én és ez a kis "nufi", aki napok óta Albinó képernyőjéről követi minden arcrezdülésemet. Már amikor épp nem egy pár(tucat) excel és egyéb fájl takarja el előle a kilátást. :)



Már csak órák kérdése és én is hazacammogok, csomagolászni, bevásárolni és aztán illa berek, nádak, erek, irány a nagybetüs HAZA, és legalább két napig csak töltődni fogok, csakis FEL, és SEMMIT sem LE a postaládámból. :)

És most még egy kis kitartás, cseppnyi koncentrálás és talán sikerül majd nyugodt szívvel félretenni a munkát egy egész hétvégére... :)

Fekete felhők az égen...

.. ezúttal viszont nem esőcseppekből, hanem üresen tátongó excel cellákból tömörülnek össze. Megint beütött egy nagy adatbázisolás, méghozzá húzós határidővel, sikerült is a hangulatomat fagypont alá hűteni. Még akkor is, ha tudom, hogy otthon egy csokor nárcisz vár, amit tegnap egy idős nénitől vettem a Plus előtt.

Már látom, hogy megint azon veszem észre magam, hogy elröppent a tavasz, itt van a nyári kánikula, és én még egy böcsületes hóvirágot illetve tulipánt sem láttam élőben.

És szagolgathatom a kiégett füvet a buszmegállóban, mert nekem csak ennyi jutott...

(kár, hogy nem lehet ide egy kis füstszagot belinkelni... - csak úgy, a hatás teljességéért:) )

Egy kis párizsi hangulat...

Rendezgettem a képeket, amiket hétvégén készítettem és egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne tegyek fel párat belőlük. :) Nem engedi a született humanizmusom... vagy mittudomén. :)

Tehát akkor egyből bele a közepébe, egy jól ismert "tákolmány", amit, mint kiderült, eredetileg senki sem akart a tervezőn kívül, és a franciák jelentős ellenállásába ütközött az építése:



A jó öreg Notre Dame, kívülről...



... és belülről...


Nem teljesen alaptalanul tartják a gótika egyik remekének... :)

Esőben, szélben, de tavaszban...



Egy állhatatos fantom:



Aprócska francia Egyiptom, alias a Louvre bejárata:



Hamupipőke tanulságos története, avagy lehet-e pályaudvarból elbűvölő szépségű impresszionista (és nem csak) múzeum. Elárulom: lehet. Ezt hívják Orsay-nek. :)



És végezetül egy cseppnyi francia kiülős kávézós hangulat:



Párizs tényleg megér egy misét...:) És nem csak...

Egy kis ízelítő...

... a helyről, ahol hétvégén jártam.:)





(18. emeleti) Szoba kilátással ;)


Minden további nélkül el tudnék tölteni ott 1-2 évet, hátha ragadna rám egy kis "franszia báj és könnyedség"... :) És nem csak emiatt...

A beszámoló szokás szerint bizonytalan időre elnapolva, de azért talán még lesz is belőle valami. Ha a múzsa, na meg a szabadidő engedi.

Nem tudom, hogy...

... ki készítette az alábbi fényképet, de ha történetesen ért magyarul és olvassa a blogomat, akkor nagyon szépen megkérem, vigyen el engem is arra a helyre, ahol az alábbi fotó készült... :)) Már ki is néztem egy tulipánbokrot, ami mellett kényelmesen elférnék a füvön, kiterülve a napnak háttal szemben, csendben élvezve ezt a szín-szimfóniát.



Épp egy tavaszi hangulatú hátteret keresgéltem Albinóra (mert a havas kép már valahogy nem illett a plussz 10 fokokhoz, amik mostanában a szabad ég alatt röpködnek), amikor rátaláltam. Azóta többször is előfordult, hogy "puszta véletetlenségből" a háttérképnél kötöttem ki az intenzív statisztikázás közepett, remélem bocsánatos bűn. :)

És mivel tudom, hogy apum imádja a tulipánokat, ezért ezt a képet most kifejezetten neki küldöm. Ennél sokkal több tulipánt megérdemelne - most viszont csak ennyit adhatok.

Hát akkor mindenkinek egy csodálatos, felhőtlen tavaszt! :)

Amitől...

... megint minden szép... :)



Tegnap este bukkantam rá erre a remekműre egy ősrégi CD-n, aminek a segítségével negyedéven a radiológia vizsgára készültem, és egyből kisütött a nap felettem. Este 9-kor.:)

Találó, nemdebár...? :)

Ma megint ...

... gyártottam egy piszkozatot a blogomban. Lassan több a nem publikált bejegyzés, mint a nyilvánossá tett. Alkotói (?) válságban szenvedek, lehet, hogy a csokimegvonás produkálja, vagy a koránkelés, vagy mindezek együtt. Tény, hogy bár most voltam otthon egy villámlátogatás erejéig, de már alig várom Húsvétot, Karácsonyt, majd megint Húsvétot és így tovább. Azért a pár napért, amit otthon tölthetek.

Kicsit légüres térben érzem magam, mindenkinek a sorsa a környezetemben szépen elrendeződött, megvannak az 5 éves tervek, a kölcsön az autóra, egyesek házat keresnek amikor épp nem a baba mozgásait figyelik, mások épp most botlottak bele a nagy Ő-be, vagy évek óta tudják, hogy véget ért a keresés, megvan az a bizonyos...

Én pedig...? azt még tudom, hogy április elején elő kell adjak valamit valahol, de utána... megint döntést kell hozzak, megint várnom kell mások döntésére, és megint érzem, mennyire nem szeretek felnőtt lenni.

Azt hiszem, túl sok időm volt ma is gondolkozni... határozottan nem tesz jót a lelkiállapotomnak...

Egy kis téli álom...

... amire most kifejezetten vágyom. Egy barlangban, meleg sötétben, mobil és internet nélkül. És persze jó sokáig tartson, de legalábbis addig, ameddig jó irányba nem változnak az emberek, fiatalok és idősek egyaránt. Ma minden korosztályt hallottam gyalázatosan megnyilvánulni és kezd fizikai fájdalmat okozni felülni egy buszra és hallgatni a "nép szavát". Akkor már inkább a "pacemaker"-ből szóljon az általam választott zene vagy nyelvlecke. Merthogy holnap reggeltől franciául tanulok, vagy legalábbis tervbe van véve.:) Csak azért, hogy ne legyek épp annyira elveszve majd Párizsban - csak mondjuk háromnegyed annyira...

Igazi hétfői nap...

... keserves ébredéssel, álmosszemű utasokkal tömött buszokkal és a felismeréssel, hogy nem sok minden változott az elmúlt hétvégén. Esetleg csak Koszovóban... de annak a szele sajnos nem ér el ilyen-olyan helyekre, marad csak egy hír az esti híradóban.

Rájöttem, hogy bár nagy színházbajáró lettem az elmúlt hónapban, mégsem írok soha róla. Na persze, a kritika nem az én műfajom, legfeljebb ha szerepelnek benne egészségügyi dolgozók, rokonaik és következményeik.:) A péntek esti balettnek viszont volt egy aprócska ilyen vonatkozása is, amikor az egyik rabszolgaságba vetett emberkének levágták a fejét (legalábbis a technikai megoldások erre engedtek következtetni), majd ezzel kezdett játszadozni az egyre inkább az őrület határát súroló nagyvezér. Nekem hiányzott némi csöpögés, a nyakban ugyanis köztudottan elég nagy erek futnak, de most valószínűleg arra gondoltok, hogy kiütközött a szakbarbárságom, pedig dehogy.:) Ezzel együtt nagyon tetszett a darab, Spartacusnak és kicsiny népének kálváriáját adta elő a városi tánctársulat, balettmozdulatok fantasztikusan jó zenére, jó kosztümök és meglepően kifejező arcmimikák. Szóval minden elismerésem, mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki ebben a mediterrán hangulatok városában jár mostanában (bár a mediterrán hangulat kicsit átsüvített ma az almazöld síkabátomon, tehát csak óvatosan a hangulatokkal). Már vadászom, hogy adnak-e elő még valamit ebben az évadban. A darab vége eléggé meglepetés volt, mert valami miatt úgy rémlett, hogy a főhősnek meg kell halnia. Hát én csak vártam és vártam, és minden újabb felbukkanó alakban potenciális gyilkost véltem felfedezni, de sehogy sem akarta meghalni magát Spartacus, még akkor sem, amikor kéz a kézben sétált bele álmai asszonyával a színházi lámpa éles fényébe... én még ekkor is el tudtam volna képzelni egy drámai fordulatot, de ekkor összeborultak a bordó bársony függönyök, én pedig ott maradtam kissé meglepett arckifejezéssel és a felismeréssel, hogy akkor végülis egy "happy end"-et láttam. Bár megjegyzem, hogy a főhősnőn a második felvonás vége fele már felfedezni véltem némi poszttraumás magatartási zavart, tehát lehet, hogy a távoljövőben nem is volt annyira boldog ez a vég...

Most pedig, hogy a függönyt is leborítottam, ideje nekem is hazamenni, és Albinó előtt egy pohár tejjel várni az ihletet, hogy hozzáadjak még pár szép kerek mondatot egy cikk "Következtetéseihez".
Mert következtetéseket csak a való életben lehet olyan könnyen levonni, de amikor a számadatok is ezt kell tükrözzék...

Bálint nap margójára...

Egyetlen izgalmas programot tervezek mára: aludni. Méghozzá minél korábbi időponttól minél későbbi holnapi ébredésig.:) Éjjel ugyanis 1-ig beszélgettem egy rég látott ismerőssel, úgyhogy a reggeli óracsengetés felért egy jól célzott ütéssel a koponyámra halántéktájon... illetve öttel, merthogy 2 óra összesen 5 időpontra volt beállítva.

Ha pedig mégsem tudnék egyből elaludni (aminek elég kicsi a valószínűsége), akkor előszedem Csernus legújabb könyvét, a "Nő"-t és folytatom az olvasgatást. Hátha rájövök a titok nyitjára, hogy miért ünneplem megint (illetve szokás szerint) egyedül ezt a napot.:)

És akkor...

De addig is:

Firenzei tartozás - törlesztve :)

Hol volt, hol nem volt... kezdődhetne így is a mese, de mivel rendszerint ritka az ilyen nyugodt kezdés az életemben, ezért történetesen a jelen történet egy 2 és fél óra alatt összehozott szendvicskészítés, hajmosás, zuhanyozás, ing- és kosztümfelső vasalás, csomagolás illetve 5 perces kulcskereséssel indul. Történt ugyanis, hogy a Firenzébe utazást megelőző este, a kosztümfelső-kereső-akcióban mélységesen elfáradva, (de szerencsére sikerrel teljesítve a küldetés), az utazólista összeállítása után lehunytam a szemem 10 percre... és utána éjjel kettőkor nyitottam ki újra, akkor viszont valahogy olyan jelentéktelennek tűnt a tény, hogy másnap utazom és még lenne pár elintéznivaló... A Pestre tartó vonaton kezdtem számba venni azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek megléte nélkül rövidre záródott volna a nagy kaland. Szerencsére agyonterhelt őrangyalomnak, szüleim buzgó imájának és a két szerencsekőnek hála, amit mostanában kénytelen vagyok folyton magamnál tartani, minden ott volt velem a vonaton, így végre nyugodtan hátradőlhettem és a továbbiakban már csak a szendvicsmajszolás közben folytatott társalgásra koncentrálhattam.

A beszállás Ferihegyen meglepően simán zajlott, senki nem kapott színpadiasan a szívéhez, amikor a piros útlevelemet meglátta és csomagom súlya is jóval útitársaimé alatt maradt. Hát igen, nagyon céltudatosan csomagolom mostanában az elegáns ruhákat, na meg persze megvan az az előnyük, hogy kevesebb van belőlük, mint a sportosakból. A másfél órás út a felhők fölött természetesen nagy élmény volt, bár most nem ültem az ablaknál, az egyik gyógytornász kolléganőmnek ez volt élete első repülése, ezért ő foglalhatta el azt a helyet. A landolás, amit személy szerint a repülésből a legkevésbé szeretek (ilyenkor ugyanis mindig beugranak holmi képek kisiklott vagy derékba tört repülőkről, amelyeket az esti hírekben előszeretettel közölnek) meglepően simán zajlott, a repülőgép előtt várakozó buszban pedig kiderült, hogy nem mi leszünk a kizárólagos magyarországi résztvevők, egy másik egyetemi központból érkezik még két doktornő. Kicsit kalandos volt olyan taxit találni, ami mind az ötünket bevigyen a város központjába, de végül csak akadt egy, aki hajlandónak bizonyult. Döbbenetes volt, ahogy a behajtani tilos táblákat figyelembe sem véve hajtott végig a városon, a város központja fele vezető utakon mindenki csak velünk szembe, a mi irányunkban sehol egy lélek, hüledeztünk is tökéletes magyarsággal, hogy még véletlenül se értse meg. Utolsó nap, már a repülőtérre visszaúton derült ki, hogy Firenzében a behajtani tilos táblák nem vonatkoznak a rendőrautókra, mentőkre és taxikra.... 

Első este, mint bizottsági tag, egy vacsorára lettem volna hivatalos, de mivel a repülőnk egy óra késéssel szállt fel és egyébként sem volt senki más a magyar „delegációból”, akire ez a meghívás vonatkozott volna, úgy döntöttem, hogy kihagyom ezt a megtiszteltetést és a gyógytornászlánnyal együtt elindultunk esti városnéző körútra. Jó érzés volt viszontlátni a Dómot esti fényben, elsétáltunk a Palazzo Vecchio előtt, amelyet még a Mediciek építettek családi rezidenciaként (hogy aztán egy idő múlva, megirigyelve az Arno túlsó partján a Pitti család palotáját, elvegyék azt tőlük és átköltözzenek oda), természetesen készítettünk pár fotót a hűvös esti szélben is kitartóan ott álldogáló Dávid szoborról, a szomszédos Uffizi múzeumról is, majd az Arno partján egy darabig mendegélve eljutottunk a Ponte Vecchio-ig. Így telt tehát az első nap, este ötön három különböző szálláshelyen hajtottuk álomra fejünket... és megint én voltam az, aki egyedül, egy háromcsillagos szálloda franciaágyas szobájában. :)

Másnap reggel 8-kor autóbusz vitt ki a Firenzei Egyetem főépületébe. Amikor felszálltam a buszra és végigmentem az ülések között, csak arra tudtam gondolni, hogy gőzöm sincs, melyik ember kicsoda, honnan jött, de a nevüket már egész biztosan olvastam valamelyik cikk szerzőlistájában. Egy nagyon szimpatikus belga doktornő mellé kerültem, aki, mint kiderült, lelkes tagja az oktatás szakosztálynak és jelenleg az egyik kórházban a kutatások klinikai részéért a felelős, a laborba egyszerűen már nincs is ideje betenni a lábát. A Firenzei Egyetemre érve eléggé meglepődtem: a főépület meglehetősen új és modern létesítmény, mindenhol üveg és beton, szimpatikus apró kis termek, internethálózatba kapcsolódási lehetőségekkel, de a tábla még mindig a jól ismert krétás megoldással „működik”. Az én szakosztályom roppant családias hangulatúra sikerült, az 5 tagból ugyanis hárman jelentünk meg: egy „hazámfia” hölgy, aki a vezető is egyúttal, illetve egy izraeli hölgy volt még ott. Ebédre busszal vittek vissza a belvárosba, abban a hajdani kolostorban (jelenleg katolikus, bentlakásos iskolaként működő épületegyüttesben) volt megterítve számunkra, amelyikben a további előadások is zajlottak.
Szinte 7 óra lett, mire végetértek az előadások. Az utolsó ember egy olyan festőről tartott negyedórás beszámolót, aki hasonló betegségben szenvedett, mint amiről a konferencia is szólt. Mély csend és döbbenet ült végig a hallgatóságon, sokan ismét szembesültek azzal a ténnyel, hogy egyesek számára ez a betegség a halált jelenti- mint ahogy a festő is végül feladta a harcot és elfogadta, hogy itt a vég. Még egészséges ember számára is megrázóak az ebből a korszakából származó képei...
Az aznap esti vacsora egy két saroknyira levő étteremben volt tálalva. Már az gyanús volt egy kicsit, hogy a pincérek megkérdezték első körben, hogy ki rendelt halat. Mivel én nem is tudtam, hogy rendelni is kellett előzetesen, nyugodt lélekkel tagadtam le a halakkal való szoros viszonyomat. Ezek után elég nagy meglepetés volt, amikor étvágygerjesztőként lazac-szeleteket kaptunk valamilyen zöld fűre kiterítve. Szó nélkül megettem, nem akartam válogatósnak látszani, de amikor második fogásnak rizses tenger gyümölcseit kaptunk, már kezdtem ráncolni a homlokomat. Főleg amikor megcsikordult az első kagylóhéj a fogam alatt és kiderült, hogy az a fura kis göngyöleg egy megboldogult polip jobb-középső karja... minden tiszteletem azoké, akik képesek ilyesmit enni és még örömüket is lelni benne, az én tápcsatornámat viszont nem erre edzettem ki, én maradok a jó kis csirkehúsnál, illetve marhasültnél. Azaz ez utóbbi sem annyira biztos már, ugyanis a következő történt: amikor a pincérek karján megint lazaccal teli tányérok tűntek fel és egyikük az asztalunkhoz közeledett, finoman megkérdeztük, hogy a következő fogás is hal lesz? Szegény persze tagadott, de gondolom közben már a háta mögött a markát dörzsölte, mert konyhafordultával olyan jó kis nyers steak-et hozott mindenkinek az asztalnál, hogy még szinte hallatszott az alapanyag pár perccel azelőtti bánatos bőgése... Persze volt nagy lelkesedés, lelki szemeink előtt csak úgy hemzsegtek a clostrydium bacik, lelkesen árasztva magukból a botulizmust, szóval ez a fogás sem okozott osztatlan sikert. A desszert hálistennek elkerülte a halasfazekat, helyre kis vaniliás kockát kaptunk, el is fogyott pár másodperc alatt.
Másnap reggel 8-tól megint gyűltünk, ezúttal a legújabb kutatásokról volt szó, ki mivel foglalkozik éppen és mihez lehet még csatlakozni. Annyira meglátszott a különbség, hogy kinek mennyire fejlett államban van szerencséje kutatni. Ameddig hazámból egy központ képviselője azt mutatta be, milyen eredményeket találtak egyetlen struktúra változékonyságát tanulmányozva, addig egy belgiumi központból érkező kutató egyből 6-7 ilyen molekulát varázsolt elő a bemutatójából... röpke ebédszünet után folytatódtak a beszámolók, 4-kor viszont kicsiny kis csapatunk úgy döntött, hogy jó lenne beszabadulni legalább 1-2 múzeumba is, ha már ilyen messzire eljutottunk.. Ezért az utolsó 1 óráról angolosan távoztunk, így viszont sikerült még nyitva találni a Santa Croce templomot, ahova Michelangelo is el van temetve, a sírját még sikerült megörökítenem, aztán a fényképezőgépem elemei szokásukhoz híven megadták magukat.
Ezután a Dóm múzeumba mentem még be, a többiek pedig az Uffizibe. Mivel én tavaly már jártam ott, ezért inkább Michelangelo időskori Pietáját részesítettem előnyben. Ez volt a legemlékezetesebb alkotás a múzeumban, valamint Donatello Maria Magdolna nevű szobra. Mindkét műhöz kétszer is visszamentem. Csak ajánlani tudom ezeket mindenkinek, és persze ne maradjon ki Michelangelo eredeti Dávid szobra sem, az Akadémia múzeumban, sok percet töltöttem el csendes áhítatban a szobor tökéletességét csodálva.
A találkozót a Palazzo Vecchionál beszéltük meg a lányokkal, viszont a helyszínegyeztetésnél nem számoltam egy tényezővel: egy rámenős olasz alakkal, aki a térkép böngészése közben szólított meg a Dóm téren, mivel állítása szerint olasznak hitt. Akik ismernek, ezt azért még nem mondták nekem... :) Ő olaszul beszélt, én angolul, értettük egymást tökéletesen, mégis 20 percembe telt, ameddig meggyőztem, hogy nem megyek vele cappuccinozni, mert várnak rám. És ebédelni sem... valamint, ha Pestre megy, akkor nem fogom meglátogatni. Mert csak.:) Tény és való, hogy igazán létezik az a tipikus olasz, akit a reklámokban is mutatnak: sötét haj és szem, széles mosoly, be nem álló száj, pergő beszéd és közben olyan elevenség sugárzik belőle, hogy egy kád hidegvizet is 10 perc alatt felmelegítene. 
Ezután a kis intermezzo után már csak egy kis esti séta és egy pizzázás következett. Zs.-vel, az egyik lánnyal átsétáltunk a Ponte Vecchion, egészen a Pitti palotáig, közben beültünk egyet pizzázni, majd csatlakoztunk a másik központból érkező magyar kollégáinkhoz és megittunk egy-egy igazi olasz cappuccinot. Hozzá tudnék szokni az olasz konyhához... :) Még a halakhoz is, de csak mértékkel.

Utolsó nap reggelén fájdalmas búcsút vettünk a szálláshelyünktől, még egy pillantást vetettünk a Dómra, majd, mivel a St Lorenzo templom vasárnap nem volt nyitva a közönség számára, épp csak bekukkintottunk a mise közepén (vérbeli turistákhoz híven), majd belevetettük magunkat egy órára a szomszédos piac kelmekavalkádjába. Lazán el tudtam volna költeni ott egy havi ösztöndíjamat... :)

A firenzei repülőtér meglepően kicsi, de itt is lehet 300 eurós napszemüveget, parfümöket és válogatott csokiféléket vásárolni, szóval nem marad ő sem szégyenben.:) A repülés természetesen megint élmény volt, bár most elég sok arc elzöldült Budapest felett, ugyanis olyan erős széllökések voltak, hogy a pilóta csak nehézségek árán tudta letenni a gépet a földre. Billegett a gép, szorítottuk is egymás kezét becsületesen, még a rendszeresen repülő emberkék is megkönnyebbültem sóhajtottak fel, amikor a kerekek végre a földön voltak és végre már csak egyenes vonalban gurultunk... hiába próbáltam magammal elhitetni, hogy a repülőgép sokkal biztonságosabb, mint az autó, abban a magasságban ez valahogy cseppet sem tűnt megnyugtatónak.
Hát így ért véget az első nemzetközi konferencia, amelyen résztvettem... :) Persze magyarázhattam volna több szakmai dolgot is, mert ilyen szempontból is nagyon hasznos volt, de valahol muszáj volt elkezdeni a karakterspórolást...:)

Csak depressziós...

... szövegek jutnak most eszembe, jöjjenek hát inkább fényképek. Természetesen Firenzéből, és természetesen vadmalaccal fűszerezve (bár bevallom, legutóbb már nem simogattam meg, mert mostmár valahova máshova vágyom- legyen mondjuk Róma, Milánó vagy Velence - ha már Olaszország:) ).



Persze fényes már az orra szegénynek a sok simogatástól, na de elég nagy, marad még neki belőle a következő pár száz évre is.:)
A Santa Maria Del Fiore Dóm kívülről, nagyon jókat lehet sétálni körülötte, külföldiek és bennszülött firenzeiek vegyesen lepik el a lépcsőit esténként, zajlik az ismerkedés, sok sors dől el itt egyetlen ihletett éjszaka alatt.:)





És akkor még egy kép az esti Ponte Vecchio-ról, az aranyművesek szűkre szabott kis paradicsomáról: egy régi híd, ahogy a neve is mondja, két oldalt beépítve kis ékszerész műhelyekkel, napközben számtalan női sóhaj száll fel róla... Valóban szemet gyönyörködtető látvány még olyanoknak is, akiknek nincsenek annyira oda az ékszerekért...



Ha átsétál rajta az ember, este 8 után kb ez a látvány fogadja, bár azért ritka, hogy ilyen kevesen mászkálnak rajta.



Akár folytatás is következhetne, mert rengeteg kép készült, de talán csak az volt a lényeg, hogy a képkeresgélés kifejtse terápiás hatását. Nem túl vidám hangulatban kezdtem a bejegyzést, mostanra legalább kicsit elterelődött a figyelmem erről.

Azt hiszem, rám ragadt ez a nyúlós panaszkodós hangulat, ijesztő, hogy mennyire nehéz tőle megszabadulni. Ha az ember egész nap ezt hallgatja, nem csoda, ha előbb vagy utóbb áldozatul esik neki...

Munka után...

... jön a következő munka. Rendszerint. De nem most. :) Pár perc és indulok háztűznézőbe, illetve újházlátóba, keverem a fogalmakat becsületesen.:) Szóval oda, ahol eddig még nem jártam és meghívnak, hogy ezen az állapoton változtassunk. Egy ilyen nap után nem is akkora meglepetés ez a káosz, kb. 5 dolog rohangált párhuzamosan az agyamban, nem is merek belegondolni, hogy milyenre sikerülhetett az a munka, amit pár perce küldtem el a profnak. Elolvasni már nem volt erőm, lelkesedésem, megsatöbbi. :) Egyébként is úgy vagyok vele, hogy még valahogy megírom, amit kérnek/elvárnak/követelnek tőlem, de hogy utána még egyszer átböngésszem alaposan... ennél nagyobb borzadványt keveset tudok elképzelni az életben. A blogbejegyzéseimmel is valahogy így vagyok. Szerintem ez a bejegyzés is újraolvasás nélkül röpül majd ki, nincs most annyi időm, hogy ilyesmire is áldozzak belőle.:)

A firenzei beszámoló pedig készülget, megközelítőleg olyan sebességgel, mint a cikk, amin vele párhuzamosan dolgozom. Ilyen viszonyok között 2009-re már várható is a megjelenése...:))

De hát ráérünk arra még, vagy siet valaki valahova? :)

Nem a pecsét...

... teszi az orvost, de azért nagymértékben hozzájárul az orvosi öntudat kialakításához. Legalábbis ezt vettem észre magamon, amikor tegnap először vettem kezembe a bélyegzőt, amin a nevem és hivatásom szerepel és amely ezentúl ékes bizonyítéka lesz sikeres tevékenységemnek és .. hát remélhetőleg a kudarcaimnak nem.:) Hamarosan nekifoghatok recepteket gyártani, és ezúttal már élesben, nem úgy, mint a gyógyszertan gyakorlatokon, amikor álltunk a tábla előtt, hümmögtünk és próbáltunk logikát felfedezni a számtalan felírási lehetőségben... és buzgón töröltük az elírásokat.:)

Persze a pecsétem körül is voltak gondok, szokás szerint a Murphy elv érvényesült: ami elromolhat, az el is romlik. Sikerült ugyanis a nevemet elírni a bélyegzőn, meg is jegyezte az intéző, hogy így járok, hogy ha nem Kovácsnak hívnak... És emiatt végül csak 1 hónap késéssel vehettem át a pecsétet, de megérte, mert azért helyesen leírva sokkal jobban tetszik a nevem.:)

Azt hiszem...

... megerőltettem az agyam és holnapra izomlázam lesz, mondjuk a homloklebenyemben... de komolyan, ennyit nem gondolkoztam már régóta folyamatosan...:) Az elmúlt 3 nap egy leadási határidőről szólt, ami történetesen holnap éjfélkor jár le és csak hétfőn szereztem róla tudomást, na de sebaj, talán jobb is, hogy nem két hetet nyűglődtünk rajta 4-en, hanem csak 3 napot. Remélhetőleg holnap reggelre nem derül ki, hogy hiábavaló volt a fáradozás, fölöslegesen nyiffantottam ki annyi drága neuront... :)

A beszámoló természetesen késik, de ígérem, hogy nem marad el, nem veszhetnek a feledés homályába az Arno parti esti séták, a Palazzo Vecchio alatti sztárfotók, a meglehetősen eleven és életvidám firenzei férfiak, a kirakodóvásárokon zajló párbeszédek, a 4 fogásos esti vacsorák... :) Legalábbis remélem, hogy egy hét múlva még fogok annyira emlékezni ezekre a dolgokra, hogy érdemes lesz nekifogjak a pötyögésnek... :)

Kis nevek, kis égés...

... nagy nevek, nagy égés. Legalábbis az egyenes arányosság elve szerint... :)

Holnap indulok Firenzébe, nagy szakmai éves megbeszélés lesz, és tegnap megkaptam a programot is. Elkövettem azt az aprócska hibát, hogy megnéztem, kinek lett még elküldve az email... olyan nevek között láttam szerényen meghúzódva a sajátomat, hogy meg sem tudtam szólalni a megilletődöttségtől, csak nyeltem nagyokat. Sok ember neve ismerősen cseng, elég nagy százalékuktól olvastam komoly folyóiratban megjelent cikkeket, hja, Európa nagyjai... Ezek után bele sem merek gondolni, mi lesz a vacsorán, annyi szikrázó elme között. Még élénken él bennem az utolsó koferencián való részvételem, amikor a svédasztal környékén egy sarokban állva ettünk és beszélgettünk egy volt évfolyamtársammal, majd egyszer csak egy agresszív húsgombóc kiugrott a tányéromból, rá a fehér ingemre, utána lágy ívben landolva a szőnyegen... Persze a kabát végig begombolva maradt ezek után az este folyamán...

Kiindulva abból a némi önismeretből, amivel rendelkezem, azt hiszem lesz miről mesélnem, ha visszaérek...:)

Addig is: szorítsatok!:)

Tele pocakkal...

... bámulok bele a nagyvilágba, ádáz harc dúl az agyam és gyomrom között, hogy kinek jusson pár milivel több vér. Egyelőre a gyomrom tűnik esélyesebbnek, egyre nagyobbakat pislogok, a gondolataim egyre lassabban áramlanak és nem tudom, mit is akartam írni még pár perce az új bejegyzésbe... azt hiszem ma sem váltom meg a mondataimmal a világot. De ha nem is rontok rajta, akkor talán már megérte. :) Bár állítólag hallgatni arany, de az olyan unalmas... és közömbös.

Most pedig vége a pötyögésnek, irány a tettek mezeje, mert másképp idegen ágyban alszom el...:)

Nem is tudom...

... miről írjak, hisz panaszkodni nem akarok (nem is szabad és egyébként is teljesen fölösleges:) ), ma elég nyugodt napom volt, dolgozgattam, mászkáltam erre-arra, kaptam töltöttkáposztát az egyik kedves barátnőmtől (szóval ma este sem halok éhen), újra és újra rájöttem, hogy alapvetően szerencsés ember vagyok (leszámítva a faktoranalizélést és egyéb szörnyűséges agysejtpusztító tevékenységeket), két darab szerető szülővel, bátyóval és néhány hűséges baráttal a közvetlen és kissé távolabbi környezetemben...

... ilyenkor kellene hallgatni, nem bántani a blogot, és várni, ameddig megint felüti a fejét a káosz és van miről írni...

De miért is ne lehetne megörökíteni pár ilyen pillanatot is...?

Ez a csend...

... napja volt, ugyanis otthonfelejtettem a mobilomat. Kíváncsi vagyok, milyen látvány fogad, ha hazaérek. Remélem nem lesznek ismeretlen számok és hivatalos személyek által kezdeményezett hívások, mert akkor lehet magyarázkodni, elnézést kérni és azon töprengeni, hogy vajon ki és vajon mit akarhatott...? Ennél jobban már csak azt utálom, amikor az Orange-es számomon csengetget valaki őrült, naponta 10x, aztán amikor megunom, és felveszem, akkor kiderül, hogy nem is engem keresett az, aki az állam egyetlen hivatalos nyelvén beleszól, aztán hümmög valamit, képtelen elhinni, hogy nem én vagyok az ő embere, nekem meg jópár centem bánja ezt a néhány másodperces értetlenkedést...

A csend mellett egy kellemetlen érzés is meghatározta a napomat. Elsőkézből tudtam meg, hogy valakinek nem hosszabbítják meg a szerződését a munkahelyen, ahol dolgozom, azóta pedig hihetetlenül rossz ránézni az illetőre, amint gyanútlanul beszélget és közben nem is sejti, hogy a sorsa megpecsételődött. Viszont, mivel felhatalmazást nem kaptam rá, hogy én közöljem vele (és egyébként sem az én feladatom ezt megtenni) és nem is akarom én kelteni a feszültséget (vannak ugyanis mások, akik ezt önként és dalolva, kérve és kéretlenül felvállalják), ezért csak hallgatok és... furán érzem magam.

Na de hálistennek itt a hétvége, ébresztő kikapcsolva, kezdődhetnek a hatalmas alvások és talán még némi korcsolyázást is beiktatok. Persze csak ha nem ered el az eső...

A nevezetes cipő...

... én is eljutottam oda, hogy képes vagyok egy cipőről bejegyzést írni. Ez már egyértelműen a vég kezdete. Lehet, hogy ha jobban megnézném a tükörben, pár szőke tincset is felfedeznék a hajamban... Vagy inkább őszet...? :) A lent látható cipő az a kategória, amire anyum (aki szegény mindig is szeretett volna egy kislányt, de szerintem nem pont ilyenre számított, amikor megszülettem) már kb 16-18 éves korom óta próbál rábeszélni, de aminek én mindeddig kitartóan ellenálltam. Mindenesetre volt pár parázs vitánk divat és nőies öltözködés téren... :) Úgy érzem, most jutottam el arra a szellemi szintre, amikor már igényem is van erre (bár ha Firenze nem volna, talán az az igény is várna még) és nem érzem azt, hogy földbe gyökerezik a lábam, ha ebben kell megindulnom. Bár még biztos adódnak majd mulatságos és fájdalmas jelenetek a cipő meg jómagam közös történetében, az antisokk cipősarok sem hiszem, hogy ezektől megmentene.



Hát akkor vigyázat, ön- és közveszélyessé váltam... bár az ön-részhez még magassarkú cipő sem kell, elég csak a szokásos formámat hoznom. De ha egyszer eleséshez közeli állapotba kerülök, igyekszem majd puhára esni....:)

Megjegyzés: a masni a nadrág alatt biztos nem fog látszani. Szóval kérem nem megbotránkozni.:))

Sitty-sutty...

... csak úgy telnek a percek, órák, napok, mindjárt februárt írunk.:) Na jó, addig azért még van pár nap, sőt egy firenzei út is, ha minden igaz. Tehát mostmár nyugodtan le merem vonni a következtetést, a vadmalac szobra a Piazza della Republica mellett igenis működik, mégha másolat is és az eredetit a Dóm múzeumban őrzik, tessék szépen egy pénzérmével megsimogatni az orrát, utána bedugni a szájába, végül pedig bedobni az alatta levő ráccsal fedett gödörbe és legalább olyan hatásos lesz a rituálé, mint a Trevi-kutas. Csak épp Firenzébe jut vissza az ember és nem Rómába. Lassan kitalálhatnának itt egy olyan szobrot, amit ha megsimogatok, akkor legalábbis Barcelonába jutok. Kiccserkész szavamra naponta 10 percet is hajlandó lennék molesztálni, ha ezek után valami híresebb városban kötnék ki... és nem a pszichiátrián. Mert a kevésbé közismert rituáléknak azért megvan ez az apró kis veszélye...:)
És hogy a beszámolót miért nem olvastátok Firenzéről? Egyszerűen csak azért, mert még nem írtam meg. Ott szerepel nagy betükkel a nem elfelejtendő tennivalók listájának az élén, talán egyszer rá is veszem magam még 2008-ban, hogy leüljek Albinó elé és előássam az emlékezetemből az emlékeket és azt az egyedülálló hangulatot.:)

És most irány a cipőüzlet. Elvégre komoly ember benyomását kell majd keltenem Firenzében, és a túrabakancsom ebben nemigen van a segítségemre... :) Azt hiszem lassan ideje lesz felnőni... legalábbis a külső megjelenést illetően...

Gyanítom, hogy nem lesz teljesen fájdalommentes a folyamat... azok a magassarkú cipők...

Boldog Új Évet...

... mindenkinek!:) Szokás szerint lemaradtam a jókívánságokkal, na de most megvan az indok is (azért máskor is igyekszem valami hihetőt kitalálni:) ). Szilveszter estéjén nem volt net (részben szerencsére, így legalább nem a gép előtt töltöttem a sorsdöntő pillanatokat, perceket, órákat), ez másnap is folytatódott és délután már útban is voltam a városba, amely lassan másfél éve európai gazdasági térséghez tartozó állampolgárként mondhatni engem is "befogad".

Biztosan mindenki túl van már az évvégi számadáson és fogadalomtételen, és nagy reményekkel tekint a 2008-as esztendő elé. Ezzel én is hasonlóképp vagyok, főleg, amióta megtudtam az egyik román nyelvű tévéadóról, hogy január végétől véget ér a "13 éve tartó átok" uralma az életem fölött, valamelyik bolygó (nevet nem tudok, mert nem konyítok az asztrológiához, épp csak fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit sorrendben, és felismerem a Göncöl szekeret, természetesen a nagyobbik verziót) egyik pályáról áttér egy másikra, vagy én térek át, vagy úgy egyáltalán a csillagjegyem, vagy a csillagjegyem körül a világ, na de nem is az a lényeg, hogy mi mozog mi körül, hanem az, hogy mi a következménye. Szóval sorstársaim a csillagjegyben, kössük fel a felkötnivalót, hogy el tudjuk viselni a ránk szakadó boldogságot.:)

Milyen szerencse, hogy láttam ezt az adást, mert máskülönben nem fűznék ehhez az évhez túl nagy reményeket. Na de ezek után... :)

UI: mondtam már, hogy nem szabad mindent komolyan venni, amit leírok...? :)

(Izom)lázban égek...

... nehezemre is esett rávenni magamat a pötyögésre. Most legszívesebben nyakig merülnék egy kád forró vízben, ellazítanám az összes, anatómiából tanult és most egyesével egységesen sajgó vállövi izmaimat és reggelig ki sem nyitnám a szemem. De kisvárosunk politikája este 10 után nem engedélyez ilyen luxust (bár a világért sem kritikának szánom, hálás vagyok már azért is, hogy idén Karácsonykor végig jó meleg volt a lakásban), ezért csak gondolatban hajtom végre a lazítást. Mondhatnám, hogy jógázom, ha két lecke után nem adtam volna fel ezt a kimerítő sportot... főleg a koránkelős része miatt...

A sínadrág még mindig egy darabban, békésen pihen a szobámban, készül a holnapi bevetésre. Beváltotta az összes hozzá fűzött reményemet, sőt, még túl is teljesített.:) Nem gondoltam volna, hogy tiritarka kötött sapkában, életem legvastagabb kabátjában, könnyben úszó két szemem pillájával (az itthoni téli hőmérsékletek nem olyan nyeszlettek, mint a francia Alpokban, 500 méter lesiklás után már inkább csak éreztem a hóbuckákat, mintsem láttam, a szememet elárasztó könnyektől) még elcsattanhat egy bók a csinosságomra vonatkozóan... :) Csakis a nadrág műve lehet.:) Vagy a síbakancsé...? Vagy a hőmérséklet mások szemére is ugyanolyan hatást fejt ki...?:)

És hogy miért a vállam sajog és nem a combizmaim? A csákányos felvonó köztudottan nem a fent említett sajgó izmokat veszi igénybe, kivéve ha az ember lánya harmadszori próbálkozás után sem tudja a hátsó fele alá bűvölni ezt a félelmetes szörnyet, mindannyiszor kipördül alóla és marad a kétségbeesett kétkezi belekapaszkodás és a remény, hogy kitartanak addig az izmok, ameddig elérhető közelségbe kerül az első letérő a felvonó pályájáról. A leereszkedés ehhez képest már gyerekjáték...:)

A negyedik csákányba kapaszkodós jelenetemet már végignézte valaki, és visszakiáltott, hogy így elég fárasztó feljutni a pálya végéig... mintha én nem vettem volna észre... Szerencsére ezt követően meg is mutatta a titkos technikát és párszor át is segített azokon a pillanatokon, amikor egy lassított felvétel sebességével felém robogott az épp aktuális csákány, így a nap végére már mondhatni uraltam a manővert, leszámítva a csákányt-elhagyás részét.:)

Na de holnap is van nap, és így legalább maradt valami felfedeznivaló a második sípályával történő találkozásra is.

Tavaly szilveszterkor...

... elfelejtettem újévi fogadalmat tenni. Hogy emiatt alakult úgy az évem, ahogy, azt nem tudom, de hogy a jövő évből kihozzam a maximumot, ma egyből 3 fogadalmat sütöttem ki, aztán kicsit megporcukroztam, remélhetőleg szilveszterig nem fog lába kelni...

És hogy a mai nap is emlékezetes legyen valamiről: ma kaptam egy sínadrágot ajándékba az angyalkától, remélhetőleg sok képen lesz megörökítve, természetesen csakis akció közben, az elkövetkező években. Csak a csokievést kell kicsit mérsékeljem, egyéb nem szabhat gátat ennek a vágyamnak.:)

És ki tudja, holnap talán már meglesz az első csúszás benne... csak nehogy az előző nadrágom sorsára jusson... Itthon kicsivel többen ismernek, mint Franciaországban... :)

Lassan letehetek...

... a reményről, hogy egy jó bulival búcsúztatom az Ó-Évet.:( Pedig annyira szerettem volna... Na de lassan lassan el kell fogadnom, hogy ami számomra egyértelmű, azt másoknak írásban kell beadni, részletezve és legalább dupla példányban...

Ezek után ne akarjon nekem senki telepátiáról vagy empátiáról beszélni... igenis nem létezik. Vagy nem is igen... vagy hogy is van ez...?

És most letörlöm a harci színeket és nyugovóra térek. Remélem, legalább a holnapi programjaim összejönnek, csalódásnak a mai dolog épp elég volt.

Én azséjt sejetem...

.. a Karácsonyt, mert mindig olyan sok szép ajándékot kapok az angyalkától, akár jó vagyok, akár nem... És ez olyan megnyugtató érzés... :)

De persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor ismét a családdal lehetek és pár napig megint eltölt a béke és a nyugalom, biztonságban érzem magam, és mivel eleget alszom, ezért képes vagyok programokat tervezni a délutáni sziesztán kívül is...:)

És most...

... 3 percre megszakítom a karácsonyi üdvözletek röptetését és egy békés, boldog és kellemes meglepetésekben gazdag Karácsonyt kívánok mindenkinek itt is!:) Holnap pedig indulok haza, rég vártam már ennyire 17-18 óra utazást...:) bár, ha jobban belegondolok, eddig még minden egyes alkalommal nagyon vártam, most talán csak egy hangyafülnyivel jobban, mert már elég nehéz fokozni.:)) Ha hazaérek épségben a sílécekkel és síbakanccsal, és előbányászom a szívem csücskéből a választáskor kapott "ajándékot", akkor az én területem a fa alatt már tömve lesz.

De azért apró meglepetésekre mindig nyitott vagyok... és maradok.:)

Hát akkor még egyszer: boldog Karácsonyt!:)

És pont amikor...

... már nekifogtam volna Albinót összecsomagolni és könnyedén elmosolyodtam a gondolaton, hogy ma korábban (másfél órával a hivatalos munkaidő után) lelépek, jutott eszembe valami, amit elfelejtettem.... és utána még valami... és Albinó megint nem lesz idő előtt összecsomagolva és ma sem rontok az átlag benntöltött óraszámomon.

Ilyen az élet...

És egyébként is esik az eső odakint...

A mai nap...

... a hiányérzet jegyében telt, nem tudom miért, de egész nap úgy éreztem, valami hiányzik. Bátyó is tanusíthatja, ezzel mentem az agyára, szerintem a harmadik hasonló tartalmú mondat után egy határozott mozdulattal levágott a családi fényképről.

Megmagyarázhatatlanul jött az érzés és nem hagyott békében dolgozni, pedig ma csend volt és nyugalom, minden felsőbb hatalom távol, a feladatok előttem felsorolva egy cetlin prioritási sorrendben (lassan iktatnom kellene a cetliket, mert megint felgyűlt egy füzetre való), de mégis 2 percenként a postaládáimat néztem, mintha onnan kellene érkezzen a megváltás, vagy körbejártam az ismerősöket, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Azért valamennyit a munkával is haladtam, de közel sem annyit, amennyi után az ember nyugodtan hátradől és végigfut az agyán, hogy ez a nap végre hasznos volt, sikerült teljesíteni a saját maga által állított elvárásokat.

Az viszont nagyon jól esett, hogy többen is megkérdezték, hogy vagyok, és nem győztek hazaküldeni gyógyulni. Ilyenkor támad az az érzésem, hogy kezdek egy új közösség tagjává, sőt részévé válni. Ezelőtt egy évvel ezt még eléggé elképzelhetetlennek tartottam, idegen országban, eltérő mentalitású emberek között, gyökerek nélkül...

De hát az idő annyi mindent megold... miért is ne oldhatná meg ezt is...?

És van még pár feladatom a számára...:)

Beteg vagyok...

...és szenvedek... az orrom egyre pirosabb, a szájam folyton ki van száradva, és lassan már az ereimben is vér helyett mézes-citromos tea folyik... És hogy a helyzet drámaiságát még jobban kihangsúlyozzam, szokásomtól eltérően most be is fejezem a bejegyzést.

Büszke lenne rám a professzor úr látva ezt a tömörséget... :)

Csendben...

... megjegyezném, hogy épségben hazaértem, a látóterem pár fokkal megint szélesedett, még 10 ilyen év és elmondhatom magamról, hogy láttam pár dolgot életemben...:) A beszámolóírás még várat kicsit magára, ma este munkálkodnom kell, reggel fél órát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, épp melyik feladat ül a prioritás-létra legmagasabb fokán... attól tartok, hogy megint nem sikerült eltalálnom, na de úgyis minden feladatnak előbb vagy utóbb a végére kell jutni, így hát veszem a listát és próbálok kipipálni lassanként amit csak lehet.:)

És közben a homályos jövőben egy újabb híres város képe kezd körvonalazódni, arra viszont már tudatosabban fogok készülni, a napokban nekifogok az otthoni szoba falát térképekkel kitapétázni...

A végén még érdekesebben alakul az életem, mint ahogy gyerekkoromban elképzeltem... :)

Boldog idők...

... Isten hozott, függetlenség!:) Kerek egy hét után tegnap végre visszaköltözhettem meghitt kis kuckómba, páratlan érzés volt a csend, ami fogadott, végre a hallósejtjeim is megpihenhetnek... Este pedig az ágyon keresztbe feküdve nézhettem meg a Grace klinikát (elég kevés köze van ugyan az orvostudományhoz, na de kell ilyen is az ember lányának, hogy kicsit kizökkenjen az angol nyelvű "eredmények és következtetések" monotonitásából), valamint rekordot döntöttem Columbo-nézésben, kb. a 70%-át látva nyomott csak el az álom. Amióta este 11 után kezdődik, rendszerint a gyilkosságot és az első keresztkérdéseket még tudatosítom, de rögtön a következő momentum, amire emlékszem az, hogy fél 1 van, a tévé még mindig megy és valami gügye reklám van épp kibontakozóban... Hol vannak azok az idők, amikor képes voltam éjjel 1-ig is fennmaradni minden különösebb erőfeszítés nélkül... sőt... :))

Holnap pedig utazom... csak úgy egyet a változatosság kedvéért.:) Irány Firenze, Olaszország Athénja. Rengeteg élményt várok ettől az úttól. Csak remélni tudom, hogy mind pozitívak lesznek, és végre egyszer elmondhatom, hogy bámulatosan egyszerűen ment minden. És ki tudja, talán élménybeszámoló is születik, hogy mennyire publikus lesz, az csakis az események függvénye...:)

Természesen készültem is, biztos ami biztos: a prego és mangiare szavakat legalább 3 féle akcentussal el tudom mondani, valamelyiket csak megértik az emberek...:)

Végre! :))))))))))

Azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, minek is örvendek ennyire.:) 99,41%-os feldolgozásnál az ember már megengedhet magának néhány merész gondolatot...:)))



Köszönöm...

Péntek 8

-at néztem tegnap este, eddig is tudtam, hogy vasárnap Pestre megyek, a térképet már le is töltöttem a netről és kinyomtattam, de az adás óta döntésem fontosságának teljes tudatában készülök az útra.

És annyira szeretném, ha hosszú-hosszú évek óta először a választási eredményhirdetéskor végre nem azt a csalódottságot, kiábrándultságot és rezignáltságot érezném, ami utána még napokig bújkál bennem és szorongatja a torkomat.

Lehetne ez az én karácsonyi ajándékom? és még néhány (millió) emberé...

Felügyelet alatt...

... vagyok 2 egész napja, igaz, hogy kedves felügyelet, de azért súlyosnak érzem a láncokat. Du. 4-kor már hazavárnak, biztos, hogy hamarosan megint megcsörren a telefon, hogy elindultam-e már haza, megint kész lesz a 3 darab szendvics és két mandarin, amit kötelezően el kell fogyasztanom vacsorára, plussz egy pohár tej, amit ki kell hörpinteni...

Hálátlannak tűnhetek, de alig várom, hogy lejárjon ez az egy hét, és ismét szabad legyek, önálló és független, ne legyek kiszolgálva, ne ébresszen senki, álmosan rámmosolyogva, ha csak nekem kell elindulnom korán.

Azt hiszem, túlságosan is megszerettem az egyedüllétet, emiatt érzem, hogy felborulófélben a belső homeosztázisom (bocsi: egyensúlyom), szinte élvezem a padlásszobában egyedül töltött perceket, az asztalra kipakolt táblázatokat és cikkhegyeket és a tudatot, hogy ezekhez csak én nyúlhatok hozzá... az egyik birodalmamból átmenetileg kiűzettem, most tehát kénytelen vagyok a másikba menekülni és megnyugvást lelni...:)

Még szerencse, hogy a holnapi programom is a padlásszobába szólít...

És közben csendben lopakodva közelít a munkamánia... vagy csak a mánia... de az biztos...


:)

Bánatoldószert...

... vagyis Kapucínert majszolgatok, teljes odaadással. Kell is ez a kis darab öröm, nehéz nap és éjszaka áll mögöttem, ennyire közel még egyszer sem álltam ahhoz, hogy feladjam az egészet és egy megkönnyebbült sóhajjal hátraarc, Erdély irányába előre indulj. És meg sem állni hazáig, a hegyekig, a jól ismert kisvárosig, a majoránnás csirkecombig és nem utolsó sorban a szeretteimig. Akiktől a majoránnás csirkecombot is remélem... :)

De jövő hétre már túl sok minden van betervezve, és még annyi mindent nem fejeztem be... szóval még maradok... egy darabig. Az időtartam viszont egyre inkább zsugorodik, határozottan jobb nekem otthon, nyugalmasabb környezetben, még képes lennék adrenalin-túltengésben meghalni, anélkül, hogy a bunjee-jumpingnak egyáltalán a közelébe mentem volna... És, amint tegnap egy ismerősöm megjegyezte: egyszer élünk... és ez egy aprócska szöget ütött a fejembe és azóta sem tudom kipiszkálni onnan. Azt hiszem, jövő héttől nekifogok kitapétázni ezt a szobát. Van pár okos mondás, amit ideje lenne nagy betükkel magam elé varázsolni, hogy ha netalán elkalandozik a tekintetem a monitorról, akkor csupa hasznos tanácsot rögzítsen: "dolgozni csak pontosan és szépen...", "a rest kétszer...", "egyszer élünk", "élj a mának", "nil nocere", "ki korán k..." na, ezt azért mégsem, ezt még belém sem lehetne szugerálni, ahhoz túlságosan is szeretek aludni... főleg hajnali 6.30-kor...

Bármilyen feliratötletet szívesen fogadok, elég nagy a fal, bőven jut hely további bölcsességeknek.:)

Hull a hó...

... mindenhol, ahol rokonaim, barátaim és ismerőseim élnek, épp csak ebbe a régióba nem jutott egy kósza hópihe sem... Pedig testileg és lelkileg felkészülve várom a telet, és főképp a sízést. Na jó, a testileg azért némileg sántít (én még nem): az izmaim valahol elolvadtak a székben töltött hónapok alatt, lassan már két emelet megtétele is izomlázzal és légzési nehézséggel jár, és egy sínadrágot sem ártana venni, mert az egyetlen, ami megadatott, meglehetősen gyászosan végezte... akik életem első sítúrájáról szóló beszámolómat anno olvasták, azok most tudják miről van szó... :)

Ha egyszer eljutok addig a pontig, hogy a töltőre nézve eszembe jut betenni az elemeket egy kicsit erőre kapni, akkor lefényképezem az új szerzeményemet és beteszem ide, meg lehet majd csodálni.:) Máris a szívemhez nőtt, pedig még nincs közös kalandunk, nem köszönhetek neki egyetlen maradandó károsodást sem.

Most kedves anyukám elterelte a figyelmemet a blogírásról, olyan aranyos, muszáj megírjam, mert ez egyszerűen nem maradhat megörökítetlenül. Biztos más anyukák is páratlanok a maguk nemében, de az enyémben még van valami plussz is: a fáradhatatlan kíváncsiság. Negyedéves lehettem, amikor egyszer elment az orvoshoz gyógyszert felíratni, és utána felhívott: "kislányom, magyarázd el nekem, mi az a kálcium csatorna blokkoló? Az hogy működik? Akkor ihatok én mellé kálcium pezsgőtablettát?" Hát igen, nem panaszkodhatok arról, hogy még a gyógyszereit sem tudja... sőt, gyanítom, hogy a mellékhatásokkal is jobban tisztában van, mint én, orvos létemre. Még szerencse, hogy nem hajlamos a hypochondriára, így csak elszórakozom a "mi az a miopatie" és egyéb hasonló érdekes kérdésein, próbálok érthetően válaszolni rájuk (bár nem vagyok biztos, hogy ez mindig sikerül, mert néha magam sem tudom a választ), de megküzdenem nem kell azért, hogy szedje a gyógyszereit, vagy ne járjon túl sokat orvoshoz... sőt, mintha kicsit még ritkábban is járna a kelleténél. Hát igen, ő mindent szépen kitanulmányoz magában...:))

Nagyon remélem, hogy valami ilyesfajta kíváncsiságot én is örököltem, bár jelen pillanatban csak a hűtőm és a kenyértartó tartalmára gondolok nagy érdeklődéssel.... remélem maradt még egy zsemle tegnapról, a hétvégi főzőcske maradékával kitűnő befejezése lenne a mai napnak.:)

Néha én is meglepődök, milyen egyszerű dolog a főzés... csak azok mosatlan hegyek ne keletkeznének vele párhuzamosan...

Megint utazom...

... bár most csak egy malackfarknyit, Pestre megyek sílécet venni. Ha mégsem találnék elképzeléseimnek megfelelőt (aminek több oka lehet: közmondásos szerencsém megint csatlakozik hozzám a vásárban, vagy esetleg mégiscsak találok, de aztán kiderül, hogy valami miatt mégsem az igazi, mert túl rövid/túl hosszú, túl piskóta/túl nem - ennek nem tudom, mi az ellentéte, túl drága/még annál is drágább), akkor sem lesz teljesen hiábavaló a küldetés, mert remélhetőleg Dr. House újabb részeivel gyarapodik majd a gyűjteményem... és a hideg téli estébe nyúló délutánokon köztudottan nincs fantasztikusabb érzés, mint amikor az emberke jól bebugyolálva, egyik kézben forró bögre kakaóval, másikban egy dupla McVajaskaláccsal (köszi a tippet, Betond:)) egy fura alak még furább humorán és hajmeresztő diagnózisain szórakozhat. Remélem az Égiek velem lesznek, és gazdagon felszerelve érek haza. Bár néha elgondolkozom, hogy öngyilkosabb énem motoszkálhat ilyenkor bennem, 25 évesen megtanulni sízni (úgy ahogy) és utána még vágyat is érezni, hogy az ember gyakorolja... Pedig mindeddig az "ágyban párnák közt, matuzsálemi korban" volt számomra a legszimpatikusabb halálnem, de úgy látszik az én ízlésem is változik...

A zöldborsófőzeléket viszont még mindig nem eszem meg...

Még egy kicsit...

... teszek-veszek a számítógép előtt, az asztal perifériásabb részeire tolom a papírhegyeimet, elmentem azt a pár fájlt a kütyümre, amivel ma dolgozgattam (annak reményében, hogy otthon új lendületre kapok és folytatom), s azzal irány haza, meleg tejet és foszlós kalácsot vacsorázni. Tegnap este ugyanis mire hazaértem, már semmilyen kenyér- és zsemleneműt nem találtam a közeli üzletben, egyedül egy félkilós kalács kellette magát, elmosolyodtam és betettem a bevásárlókocsiba. Marie Antoinette jutott eszembe, aki már hajdanán roppant bölcsen kérdezett rá, amikor az éhezők zúgolódását hallotta: "ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?"... Hát én most szót fogadok neki. Talán egy kis margarin is jut még rá, ha alaposan a hűtő fenekére nézek.

Szép nap volt a mai is, és legfőképp nyugis, odáig jutottam, hogy még pár rendszeressé vált blogba is belepillantottam (már amilyen rendszeresen a saját blogomat is írom...), szóval tényleg laza vagyok.:) ÉS nőies. És szép, valamint okos. Ezt bátyótól tanultam, többet nincs negatív önreklám, mert ha folyton magamat kritizálom, akkor hogyan is várhatnám el, hogy mások ne kritizáljanak engem...?

Szóval ma estétől kezdve én vagyok a kétlábon járó önbizalom. S ha mégsem, akkor szóljatok rám! :)

Választanom kellett...

... (és ez most nem választási kampány, tehát politizálni vágyók kérem lapozni) a hét csoda röptetése vagy két email megírása között (a 7 órás buszig ugyanis kb ennyi fér már csak bele az időmbe, szerintem teljesen normális, ha az ember hétfőn még 8-ra haza akar érni...) és végre valahára a 7 csoda mellett döntöttem.

Tehát akkor romániai hét csoda Cserebogi módra:

(Persze azért most jön az "előrebocsájtás", miszerint sok emberke verzióját olvastam ebben a témában, nehéz ezekhez viszonyítva újabb, a színvonalat legalább megközelítő listát összeállítani, szóval előre is elnézést, talán kicsit unalmas lesz, mert nehezemre esett 7 olyan dolgot találni, ami kifejezetten román és nem erdélyi, amit nem emiatt hat át a varázslat, az a bizonyos csoda...
A felsorolásom egy éjszakai buszozás alatt született, felettem a csillagos ég, bennem a tudat, hogy két hónapig megint nem fogok ilyen ragyogást látni (a nagyváros fényei játszi könnyedséggel képesek elhalványítani a legfényesebb csillagot is), a határátkelő EU-s autók és autóbuszok sávját jelző lámpájának derengésénél firkantottam le gyorsan a listát, mielőtt elfelejteném. Éppen ezért egyszerűen nem hagyhatom ki (bár inkább erdélyinek, mint romániainak érzem) a Maros völgyét, őszi pompájában, a játékos Marossal, minden egyes alkalommal, amikor látom, azt kívánom, bárcsak pár percre óriás lehetnék (bár a 168 centim sem épp törpeméret) és végigsimíthatnék ezen az összefüggő tiritarka lombtakarón.

Tehát akkor:
1. csoda: a Maros völgye, télen, nyáron, de különösképpen ősszel és tavasszal.
2. csoda: a románok összetartása. Romániában és bárhol a nagyvilágban, és ehhez nem kell közös ellenség sem... Személy szerint Amerikában tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos számukra a kapcsolattartás, mindenki tud a másikról, együtt ünnepelnek és együtt szomorkodnak, hetente találkoznak, és 10 év után is ugyanolyan természetesen, akcentus nélkül beszélnek románul, mint mielőtt útnak indultak. Talán csak pár idegen szóval gazdagítják a nyelvüket, de az anyanyelv anyanyelv marad... Tanulhatnánk tőlük...
3. csoda: a román vendégszeretet. Az egyszerű munkás ember, a falun élő földműves, akit még nem fertőzött meg az újságokból és tévéből áradó agymosás, ugyanúgy fogadja be egy másik kultúra képviselőjét, mint a vele egy anyanyelvet beszélő társát, odaadja az utolsó falat kenyerét, önzetlenül próbál segíteni... és nem vár el érte semmilyen fizetséget.
4. csoda: a Déli Kárpátok. Együtt és külön-külön minden kis darabja, a hegyek, völgyek, tavak és patakok, na meg a folyók, kevés szebb hely lehet a Földön.
5. csoda: napfelkelte a Fekete tenger partján. Valószínűleg kicsit érzelgősnek tűnhet emiatt a felsorolás, de aki már várta egyedül a napfelkeltét a kihalt tengerparton, sehol egy emberi lélek, csak a tenger morajlása és a színek játéka a víz felszínén, az talán most egyetértően bólogat...
6. csoda: a román egészségügy még mindig talpon áll... hogy meglehetősen ingadozó ez a talponállás, az kétségtelen, de olyan kevés pénzzel, mint amit nálunk az egészségügybe visszafordítanak, számomra még az is csoda, hogy a betegek többsége még mindig el van látva és aránylag jól van kezelve... mert nem az az igazi nagyság, ha valaki CT és antitestek alapján diagnosztizál... hanem az, hogy ha ezek hiányában is fel tudja állítani a helyes diagnózist. Márpedig nálunk ezek még mindig elérhetetlenek a legtöbb helyen.
7. csoda, ami szerintem a legnagyobb (közvetlenül azután, hogy Romániát csatlakoztatták az EU-hoz, de ezt már írták mások), hogy végre sikerül pontot tennem a csodák végére, gurulhat a labda tovább, hogy másokat is fejtörésre késztessen.:) Mert számomra nincs annál fájdalmasabb dolog, mint amikor értelmes dolgokat várnak tőlem...

Hát akkor hajrá mzsolt, hajrá graphoman, várom, hogy számotokra mi jelenti a csodát ebben az országban.:)

Ki korán kel...

... egész nap álmos. Ahogy az ősi közmondás is tartja. Még akkor is, ha a korán kelés után közvetlenül másfél órát jógázik...
Régóta tudom, hogy változtatnom kell az életemen, például lemondhatnék a csokiról, járhatnék esténként együtt izzadni és szenvedni irodai munkában összetöppedt sorstársaimmal, busz helyett biciklivel is mehetnék reggelente dolgozni, hogy kicsit egészségesebbnek érezzem magam a bőrömben, de akkor már változtatás gyanánt inkább a jógát választottam, mert ez egyike azon ritka sportoknak, amelyeknél már a bemelegítőbe is bele lehet aludni pár percre és a levezető végső ellazulás során is nyugodtan kimaradhatnak tudatos ébrenlétben töltött pillanatok... És a bemelegítés nem 3 kör futással kezdődik a teremben. (Remélem a jóga tanárnő nem olvas blogokat és nem csap most álmélkodva a homlokára...)
Persze azért szépséghibája ennek is van, mint mindennek az életben, ugyanis reggel 6-kor kezdődik, ami számomra valahol az érzéstelenítés nélküli fogfúrás és az élve megnyúzás kategóriák közé helyezi az indulási fázist. Ma viszont tanultam egy hasznos dolgot: ha valaki felbosszant, akkor fújjam ki többször intenzíven az orromon a levegőt, és ettől elmúlik a mérgem... vajon a bikák is ezért fújtatnak olyan hevesen, mielőtt nekirontanak az embernek? Érdekes, náluk mintha nem működne olyan tökéletesen a technika, kevés bikát láttam magától lehiggadni...

A lényeg, hogy jóga után legalább 10-ig kitűnően éreztem magam, majd exponenciálisan fokozódott az álmosságom, mostanra ijesztő méreteket öltve, úgyhogy lassan indulok is haza, iszom egy harmadik kávét, alszom egy fél órát, és ki tudja, talán leülök egy kicsit irkálni Albi elé...

Bár ahogy magamat ismerem, könnyen előfordulhat, hogy csak reggel nyitom ki megint a szemem a félórás alvás végén...

Akár péntek, akár szombat...

Kiccserkész szavamra élek még, csak kicsit sikerült megint elfoglalni magam... szombat este 9-kor értem végül haza, roppantilag de elragadónak találom a magyarországi magyarokban, hogy képtelenek "csak úgy" egy plussz szabadnapot adni, mindent muszáj előre vagy hátra, de mindenképp szombaton bepótolni. És mivel Murphy soha nem alszik, vagy legalábbis szombat délelőttönként személyes tapasztalatom szerint egészen biztos, hogy nem, ezért pont ilyenkor sikerül megdönteni minden munkarekordot: háromszor hívat a prof, egyszer telefonál, reggel 7.40-től este 8.40-ig buzgón tevékenykedni, feltenni a pontot a nagybetüs TÁBLÁZAT-ra (már nem is tudom, hányadszor írom ezt, de még mindig tudnék vele pár órát foglalkozni...) és a buszmegállóban végül azon törni a kobakot, hogy akkor most hétvégi menetrend, avagy munkanap szerinti félóránként járnak ezen a szemerkélő csendes őszi estén a buszok...

A csodalabda pedig ott pihen már több, mint egy hete az agyam egyik zegzugos sarkában, néha megmutatja magát, ilyenkor mindig eszembe jut a professzori fejcsóva és lemondó sóhaj, hogy a legnagyobb hibám (a másik három legnagyobb mellett), hogy képtelen vagyok valamit befejezni... És hiába van kész valami 99%-ban, a hiányzó 1 miatt úgyis szinte a nullával egyenlő... Hát így vagyok a csodával is, bár most még csak nem is 99%-os, hanem csak 85,714%-os (imádom a háromtizedes pontosságot:)) ) a teljesítményem. A buszon visszafele "negyedik otthonomba" az ablakon kibámulva ezen a felsoroláson gondolkoztam, aztán a hatodik csoda után feladtam és elaludtam.:) Szóval a hetedik még várat magára... remélhetőleg a többi hatot is ki tudom majd olvasni, ha végre leülök otthon Albi elé, magam mellé teszem a csipkebogyós-mézes-citromos teát és a mindentudó noteszemet, bekapcsolom a kedvenc válogatásomat és a billentyűk közé csapok...

Azért lassan lassan eljön ez az idő is, és mire a bloguniverzumban már rég lecseng a téma, végre én is előrukkolhatok majd a saját 7 kis csodámmal. Bár szerintem a hetedik csoda az lesz, ha a másik hatot végre lesz egy negyedórám olvasható formába önteni... :)

Valahogy nagyon elment a kedvem...

... a blogolástól, de azért ennek a finomvegyes napnak a krónikáját megírom, már csak azért is, hogy egy darabig még biztosan emlékezzek rá. Amilyen feledékeny kezdek lenni, lassan már csak visszaolvasva jön elő ismét a múlt, bár a bölcsőde étkezdéjében a függöny még mindig be-bevillan, pedig az a korszakom már meglehetősen rég lezárult... Megfigyeltem, hogy az étkezésekkel kapcsolatos dolgok valahogy jobban megmaradnak, és a mai nap nem az étel miatt volt emlékezetes...:)

Egy itthoni 7.50-es ébresztés után (ennyit a 9 órás elhatározásokról...) apummal elindultunk a megyeszékhelyre, erkölcsi bizonyítványt kikérni (mert a 125 ezer papír mellett történetesen ez is kell, hogy fény derüljön, ha esetleg sorozatgyilkos hajlamaim lennének és idehaza már kibontakoztattam volna), valamint elindítani az elveszített hajtásim/jogosítványom ügyét, ugyanis nekem idén ezt IS sikerült összehozni. Nem panaszkodhatom, hogy eseménytelenül zajlik ez az év, és még közel sincs vége... bele sem merek gondolni, mi jöhet még, mit lehet még elveszíteni, bár azért pár ötlet már be is villant a gondolat bepötyögése közben... remélem sikerül nem megvalósítani őket.

Szóval elindultunk, kezdetben befagyott szélvédő mögül kukucskálva a tájat, majd a verőfényes napsütésnek és a jégkaparónak hála tisztult a kép, igazi októberi hangulat, őszi színekbe öltözött dombokkal és hegyekkel. Két ifjú stoppos leányzót is felvettünk, túl sokat ácsingózott már apum az út szélén eddigi pályafutása során, hogy, leendő verőfény ide vagy oda, bárkit is fagyoskodni hagyjon. Az említésre méltó események akkor kezdődtek, amikor, miután a lányok kiszálltak a város központhoz közeleső részén és mi is leparkoltunk az első úticélunk előtt, kiderült, hogy az egyik utasunk az autóban felejtette a táskáját. Kicsit megnyugtató érzés volt látni (bár egyesek ezt kárörömnek vélhetnék), hogy nem én vagyok az egyedüli szórakozott lény az univerzumban, gondolom jó tanulság lesz neki is, amikor visszakerül végre valahára a táska hozzá. Én is más szemmel nézek elég sok dologra, amióta egy párszor már elhagytam őket... Hogy megfontoltabbá váltam volna emiatt, az mondjuk eléggé kétséges...

Első úticélunk egy ingyen mobillal zárult... legalábbis számomra, a szüleim két évig még mind rám fognak emlékezni, amikor apu meghosszabbított előfizetését fizetgetik. De én azóta is el vagyok ragadtatva a kis-ügyes-színes-kijelzős-de-csak-telefonálásra-alkalmas készülékemtől, attól fogva lett aktuális a megvétele, hogy a 3 éves mobilom mostanában nem hajlandó megzavarni a nyugalmamat holmi beérkező hívásokkal... egyébként még nem cseréltem volna le, jó kis párost alkottunk. Valószínűleg túlságosan is ragaszkodom a dolgaimhoz, főleg amiket saját pénzemből vettem. De a többihez sem sokkal kevésbé...

Mobil után irány a rendőrség, az erkölcsi rész nagyon simán ment, miután kifizettem az ügyintézés ötszörös árát, csak hogy kissé sürgősebbre fogják. Teljesen hivatalos a dolog, szerepel a rendőrségi szolgáltatások között.:) A jogosítványnál villámgyorsan felsorolták azt az 5 iratot, ami az új kiállításához szükséges, de ez valójában zene volt füleimnek, mert legalább 10-re számítottam, valamint egy teljes orvosi kivizsgálásra. Ez utóbbi viszont legnagyobb örömömre nem volt szükséges a kártya pótlásához, mert még néhány évig érvényes lett volna... ha a gazdi nem kezdene olyan nagymértékben meszesedni illetve szétszóródni.

Következett tehát a gyors városnézés, itt-ott csipetnyi befizetéssel megfűszerezve, szép kis summát otthagytam a körút során, de legalább mostantól számított 10 éven belül ezt nem kell megismételnem... hacsak nem romlik rohamosan az állapotom... 11.45-kor már le is volt adva a dosszié a szükséges iratokkal, egy félmosoly, egy villanás, és a kép is elkészült hozzá. Álmomban sem gondoltam, hogy ez még ma meglesz, úgyhogy reggel előnyben részesítettem a vastag magasnyakú kötött pulcsit és natúr szépséget, ez vissza is tükröződik a képen... na de a régebbi "frissen-szabadult" fotómhoz képest ez már hatalmas előrelépés...

2 órával később már mehettem is a rózsaszín lapocskáért. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki döntött emellett a szín mellett...? És milyen megfontolás alapján...?

És mivel az ebédszünetben sikerült az új és régi mobilommal kapcsolatos egyéb szervizes gondjaimat is elintézni (és még egy pizza is belefért- hogy legyen némi kaja-motívum is a történetben), 2 után már el is indulhattunk hazafele.

Hogy a mese azért egy kicsit életszerű legyen, sikerült beleszaladnunk egy közúti ellenőrzésbe és sajnos nem megúszni büntetés nélkül. Holnap tehát első dolgom egy újabb befizetés lesz, mostmár szerencsére csak itthon, eljut az így is a megfelelő körökbe. Lassan olyan rutinom lesz benne, hogy kezdem fontolgatni, ideje lenne átorientálódni a bankszakma fele... ahány nyomtatványt mostanában kitöltöttem, hamarosan már nem lesz új a nap alatt...

Csak ne szóljam el magam...

A nap további része semmittevéssel telt, és mivel ebben a periódusban az embernek csupa fura gondolata támad, eldöntöttem, hogy a zene-kütyümet megtöltöm német nyelvleckékkel. Ideje kicsit kibányászni a rozsda alól azt a valamikori nyelvtudást, és a rengeteg buszont töltött idő erre alkalmas is lenne. Elég sajnálatosnak tartom, hogy már csak az "Ich kann nicht sehr gut Deutsch sprechen" mondat megy folyékonyan...

Szóval ezzel vagyok most elfoglalva... javaslatok? :)

Akár azt is mondhatnám...

... hogy végre elérkezett az alkalom az ünneplésre, annak az egy hete emlegetett bornak a megivására, tegnap ugyanis sikerült átküldenem a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot és nagyvonalakban el is fogadta a prof. Lesz még vele ugyan némi munka, de az már csak mondjuk plasztikai műtét egy nagysebészeti beavatkozás után... jobban a részletekbe menő példát inkább nem adok erre, mert nem mindenki értékeli a csipetnyit véres "természeti képeket".:)

Ezek után a legnagyobb lelki nyugalommal leléptem 3-kor, hogy elérjem a hazafele tartó buszt, eléggé hétvégi hangulatom is támadt, nehezen tudtak csak meggyőzni, hogy épp hétfő van és nem szombat. Szokatlan ugyanis, hogy hétközben ilyen hunyorgásra késztető napsütésben lássam a város központi részét. Sikerült az egész nyarat megúsznom napszemüveg nélkül, érdekes lenne, ha pont most kezdeném hiányolni...

13 óra buszon eltöltött idő saját tapasztalat szerint nagyjából felér egy folyamatos kerékbetöréssel, főleg amikor 3 óra csillagbámulás és az eddigi életpálya jelentősebb mozzanatainak felidézése után az ember kezd egyre laposabbakat pislogni és szeretne végre vízszintes helyzetben kinyújtózni és csendesen álomba szenderedni. Ez az elgondolás sajnos már ott megbukik, hogy a fél testhosszt még véletlenül sem meghaladó dupla széken vagy a lábait akasztja az ember a nyakába, vagy a fejét lógatja le az ülésről, vállalva, hogy minden arra járó, leszállni vágyó emberke barátságosan combbal vagy sporttáskával tarkón simogatja. Aki kihagyta a balett-iskolát, annak nagy valószínűséggel a B verzió marad, vagy olyan szerencsés, hogy ülve is tud aludni. Én személy szerint képtelen vagyok ülő helyzetben 10-15 percnél tovább bóbiskolni, előbb vagy utóbb zuhanásnak induló fejem miatt ugyanis hamarosan felriadok és meglehetősen rossz érzés marad egy-egy ilyen jelenet után bennem. Szóval marad a simogatás, és a remény, hogy lassan elfogynak az emberek a buszról és végre nem pusztítják tovább azt a néhány kósza neuront, ami valahogy még megmaradt a hétvégi regeneráló munka után.
Persze volt egy periódus az életemben, amikor minden további nélkül állva is bámulatosan pihentető negyedórákat aludtam az éjjeli műszakban két sor között az áruház Health and Beauty részlegén, egy hajzselével a kezemben, és egy félóra ebédszünet hajnali 4-kor édes álmok között az asztalra borulva felért egy fél éjszakai alvással. De ehhez azért három munkahely és három műszak szükséges úgy, hogy egyik munkahelyen se tudjanak arról, hogy máshol is alkalmazásban állok... :) Érdekes élmény, 2 hónap után az embert már inkább az ösztöne vezeti haza a munkahelyéről, és nem a tudatosan alkalmazott közlekedési szabályok...

Szóval mivel ez most nagyjából hiányzik (?) az életemből, ezért hazaérve egyetlen vágyam volt már csak, két korty kávé között legalább 3 órát aludni... És mióta ezen sikeresen túlvagyok, hétvégi hangulatban töltöm a napot, tervezem és szervezem a szabadnapokat és rájárok az édesség tartalékokra...

Valami nyoma csak kell maradjon ezeknek a békés pillanatoknak... :)

Egy szám...

... valakinek, akinek most szüksége van egy kis vidámságra. Ha már egy fél mikrométernyit emel a hangulatán, akkor megérte.:)



Én pedig természetesen itt vagyok a padlásszobában, bejöttem ma is, lassan már fel sem tűnik, hogy hétvége van és most épp kirándulnom illene ebben a csodálatos napsütésben. Viszont lelkesít a tudat, hogy a mai munkával megváltom a jövő heti szabadságomat, kiszabadulásomat és találkozásomat a szüleimmel és tesómmal. És végre megint kibogozhatom a korán kelések és apró stresszgombócok miatt szétcincálódott idegeimet.

Természetesen viszek haza munkát, de 9 előtti ébredésekről hallani sem akarok!

Kommentár nélkül...

Náthás orral...

... püfölöm a billentyűket, töltöm a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot, és még a meleg tea sem vigasztal, mert sikerült otthon felejtenem a mézes-bödönömet, illetve mézes-teás termoszomat.

Nagyon az az érzésem, hogy az éjszakát, ha nem is itt töltöm mellette, mert az éhség két órán belül hazahajt, de otthon neki fogom szentelni, és talán az ébredésem is erőszakosan korábbi lesz a megszokottnál. DE: ha ezt letudom, este megiszom a megbontott üveg bort a hűtőből, társaságban, vagy anélkül, lényeg, hogy ünnepelni fogok!:)

Hát ezért nem fogok én rászokni az alkoholizálásra... bánatomban nem iszom, viszont túl kevés az alkalom az ünneplésre. Na de lesz még Karácsony, lesz még Szilveszter! :)

Vagy legalábbis egyelőre még úgy néz ki...

Kezdődhet...

... a vasárnap!
Minden adott, hogy egy újabb kellemes vasárnapot töltsek el a munkahelyemen, szendvics a hátizsákban, csokis keksz az asztalon és egy termosz tele forró mézes-citromos teával, mert valami orrcsiklandozó-torokkaparó nyavalya készül kitörni rajtam. 9 és fél óra mély alvás után (ezt onnan tudom, hogy a lepedő még az ágyon volt, amikor felébredtem, sikerült nem leforgolódni) relatíve frissen is ébredtem, úgyhogy az alaphangulat is kitűnő (leszámítva azt a kis mellékzöngét, ami az utolsó álmom hatására bennem motoszkál, néha nagyon meg tudok lepődni a saját tudatalattimon...), szépen süt a nap, és ha kinézek az ablakon, csodálatos őszi színekben pompázó fákat látok csak (a padlásszobáknak az az előnyük, hogy ha jó irányba néznek, az ember képes arról is megfeledkezni, hogy emberek által lakott területen tartózkodik).

Ha nagyon nagyon nagyon jól haladnék a munkával (aminek egyre kisebb a valószínűsége, ha így folytatom), akkor ma este talán még fel is pattanok a frissen felfújt kerekű biciklimre (milyen egyszerűen hangzik és mennyi utánajárást követelt, főleg, hogy 1 hónapja sikerült eltörnöm pumpálgatást közben a szelepet az egyik keréken), és teszek egy kört a városban, hogy végre felavassam a 2 hónapja az erkélyen csücsülő kétkerekűt.

És ma egész nap jól fogom érezni magam. Csakazértis! :)

...

Tudom, hogy randa a bejegyzés ezzel a hatalmas szünettel és kétméteres zene-ablakkal, de kevés ahhoz hat év egyetem, hogy megfejtsem az etiológiáját és hatékony kezelést fejlesszek ki ellene. így is 10 percet erre áldoztam az életemből, azt hiszem, inkább másra áldozom a következő 10-et. Mondjuk megeszem a meggyes joghurtomat hazaindulás előtt.:)

Hű, be laza...

... lettem, amióta kijöttem ma a proftól. Kaptam még két nap haladékot, tiszta ingyen és teljesen kéretlenül, úgy látszik kinézte belőlem, hogy szükségem van még rá... :) És milyen jól látta... Pedig ezzel szórakoztam az elmúlt napokban, reggel-délben-este, épp csak a zuhanyzóba nem vittem magammal, mert Albi kifejezetten prüszköl a víztől, valahogy nem tesz jót neki. Annyira beleéltem magam a feladatba, hogy még a szokásosnál is elvontabb lettem, a milánói spagettit az asztal helyett a földre tálaltam, sajnos a tányér került felülre, tehát ugrott a meleg vacsora, maradt a jól bevált zsemle-margarin-szalámi együttes, meg a megtiszteltetés, hogy este 9-kor nekifoghatok feltakarítani a konyhát.

Szóval most mondhatni vidám vagyok és fölöttébb optimista, bár ismerve kamikaze lelkemet, vasárnap este fogok rádöbbenni arra, hogy még mindig a táblázat ugyanazon celláját bogozom, amit péntek délután kettőkor is, és megint lesz egy zűrös vasárnap éjszakám...
Addig viszont itt a hétvége, ami egy filmnézéssel kezdődik, reményeim szerint a Lecsót helyezzük terítékre (nem apu kedvenc eledelét, amivel az én életkedvemet negatív tartományokba lehet kényszeríteni, hanem a nemrég megjelent rajzfilmet). Ahhoz viszont első körben takarítanom kell, másfél óra gyötrelem másfél óra boldogságért... miért van az, hogy minden csepp örömért előbb vagy utóbb meg kell fizetni?
A hétvége további részét még nem is tervezgetem, mert az még messze van, mindenesetre jó lenne, ha beleférne a pont feltétele az i betüre is, legalábbis táblázatilag.
Mert még jónéhány I betü vár rám valahol...

Napok óta...

... az alábbi számon borzongok.

Szerintem gyönyörű. Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, nem fogok könnyes történetet kerekíteni alá, nem azért találom lenyűgözőnek, mert jó szenvedni rajta, miatta, első halláskor tudott csak kicsit elszomorítani, azóta képes vagyok tisztán csak az összhatásra figyelni, a számot csupán önmagáért szeretni. Küldöm viszont valakinek, aki nem olvassa a blogomat, aki most teljesen össze van törve, és aki talán azt hiszi, hogy nincs számára több boldogság...
Régebben én is néha elcsüggedtem, dühös voltam, és főképp csalódott. Most változott a dolog - egyszerűen nem érek rá ezekre az érzésekre. És talán jól van ez így. Talán valójában még nem is vagyok megérve egy igazi kapcsolatra, nem akkor, amikor még az egy hetes terveim is bizonytalanok, az életemhez pedig egy másik életet igazítani felér egy alaposan kitervelt merénylettel.
Szóval türelmes és szorgalmas üzemmódba kapcsolok és próbálom még ebben az évszázadban befejezni a tudományos tevékenységem elengedhetetlen részét.:) És akkor következő évszázadban akár a magánéletemmel is foglalkozhatok végre... :)