hétfő, február 11, 2008

Firenzei tartozás - törlesztve :)

Hol volt, hol nem volt... kezdődhetne így is a mese, de mivel rendszerint ritka az ilyen nyugodt kezdés az életemben, ezért történetesen a jelen történet egy 2 és fél óra alatt összehozott szendvicskészítés, hajmosás, zuhanyozás, ing- és kosztümfelső vasalás, csomagolás illetve 5 perces kulcskereséssel indul. Történt ugyanis, hogy a Firenzébe utazást megelőző este, a kosztümfelső-kereső-akcióban mélységesen elfáradva, (de szerencsére sikerrel teljesítve a küldetés), az utazólista összeállítása után lehunytam a szemem 10 percre... és utána éjjel kettőkor nyitottam ki újra, akkor viszont valahogy olyan jelentéktelennek tűnt a tény, hogy másnap utazom és még lenne pár elintéznivaló... A Pestre tartó vonaton kezdtem számba venni azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek megléte nélkül rövidre záródott volna a nagy kaland. Szerencsére agyonterhelt őrangyalomnak, szüleim buzgó imájának és a két szerencsekőnek hála, amit mostanában kénytelen vagyok folyton magamnál tartani, minden ott volt velem a vonaton, így végre nyugodtan hátradőlhettem és a továbbiakban már csak a szendvicsmajszolás közben folytatott társalgásra koncentrálhattam.

A beszállás Ferihegyen meglepően simán zajlott, senki nem kapott színpadiasan a szívéhez, amikor a piros útlevelemet meglátta és csomagom súlya is jóval útitársaimé alatt maradt. Hát igen, nagyon céltudatosan csomagolom mostanában az elegáns ruhákat, na meg persze megvan az az előnyük, hogy kevesebb van belőlük, mint a sportosakból. A másfél órás út a felhők fölött természetesen nagy élmény volt, bár most nem ültem az ablaknál, az egyik gyógytornász kolléganőmnek ez volt élete első repülése, ezért ő foglalhatta el azt a helyet. A landolás, amit személy szerint a repülésből a legkevésbé szeretek (ilyenkor ugyanis mindig beugranak holmi képek kisiklott vagy derékba tört repülőkről, amelyeket az esti hírekben előszeretettel közölnek) meglepően simán zajlott, a repülőgép előtt várakozó buszban pedig kiderült, hogy nem mi leszünk a kizárólagos magyarországi résztvevők, egy másik egyetemi központból érkezik még két doktornő. Kicsit kalandos volt olyan taxit találni, ami mind az ötünket bevigyen a város központjába, de végül csak akadt egy, aki hajlandónak bizonyult. Döbbenetes volt, ahogy a behajtani tilos táblákat figyelembe sem véve hajtott végig a városon, a város központja fele vezető utakon mindenki csak velünk szembe, a mi irányunkban sehol egy lélek, hüledeztünk is tökéletes magyarsággal, hogy még véletlenül se értse meg. Utolsó nap, már a repülőtérre visszaúton derült ki, hogy Firenzében a behajtani tilos táblák nem vonatkoznak a rendőrautókra, mentőkre és taxikra.... 

Első este, mint bizottsági tag, egy vacsorára lettem volna hivatalos, de mivel a repülőnk egy óra késéssel szállt fel és egyébként sem volt senki más a magyar „delegációból”, akire ez a meghívás vonatkozott volna, úgy döntöttem, hogy kihagyom ezt a megtiszteltetést és a gyógytornászlánnyal együtt elindultunk esti városnéző körútra. Jó érzés volt viszontlátni a Dómot esti fényben, elsétáltunk a Palazzo Vecchio előtt, amelyet még a Mediciek építettek családi rezidenciaként (hogy aztán egy idő múlva, megirigyelve az Arno túlsó partján a Pitti család palotáját, elvegyék azt tőlük és átköltözzenek oda), természetesen készítettünk pár fotót a hűvös esti szélben is kitartóan ott álldogáló Dávid szoborról, a szomszédos Uffizi múzeumról is, majd az Arno partján egy darabig mendegélve eljutottunk a Ponte Vecchio-ig. Így telt tehát az első nap, este ötön három különböző szálláshelyen hajtottuk álomra fejünket... és megint én voltam az, aki egyedül, egy háromcsillagos szálloda franciaágyas szobájában. :)

Másnap reggel 8-kor autóbusz vitt ki a Firenzei Egyetem főépületébe. Amikor felszálltam a buszra és végigmentem az ülések között, csak arra tudtam gondolni, hogy gőzöm sincs, melyik ember kicsoda, honnan jött, de a nevüket már egész biztosan olvastam valamelyik cikk szerzőlistájában. Egy nagyon szimpatikus belga doktornő mellé kerültem, aki, mint kiderült, lelkes tagja az oktatás szakosztálynak és jelenleg az egyik kórházban a kutatások klinikai részéért a felelős, a laborba egyszerűen már nincs is ideje betenni a lábát. A Firenzei Egyetemre érve eléggé meglepődtem: a főépület meglehetősen új és modern létesítmény, mindenhol üveg és beton, szimpatikus apró kis termek, internethálózatba kapcsolódási lehetőségekkel, de a tábla még mindig a jól ismert krétás megoldással „működik”. Az én szakosztályom roppant családias hangulatúra sikerült, az 5 tagból ugyanis hárman jelentünk meg: egy „hazámfia” hölgy, aki a vezető is egyúttal, illetve egy izraeli hölgy volt még ott. Ebédre busszal vittek vissza a belvárosba, abban a hajdani kolostorban (jelenleg katolikus, bentlakásos iskolaként működő épületegyüttesben) volt megterítve számunkra, amelyikben a további előadások is zajlottak.
Szinte 7 óra lett, mire végetértek az előadások. Az utolsó ember egy olyan festőről tartott negyedórás beszámolót, aki hasonló betegségben szenvedett, mint amiről a konferencia is szólt. Mély csend és döbbenet ült végig a hallgatóságon, sokan ismét szembesültek azzal a ténnyel, hogy egyesek számára ez a betegség a halált jelenti- mint ahogy a festő is végül feladta a harcot és elfogadta, hogy itt a vég. Még egészséges ember számára is megrázóak az ebből a korszakából származó képei...
Az aznap esti vacsora egy két saroknyira levő étteremben volt tálalva. Már az gyanús volt egy kicsit, hogy a pincérek megkérdezték első körben, hogy ki rendelt halat. Mivel én nem is tudtam, hogy rendelni is kellett előzetesen, nyugodt lélekkel tagadtam le a halakkal való szoros viszonyomat. Ezek után elég nagy meglepetés volt, amikor étvágygerjesztőként lazac-szeleteket kaptunk valamilyen zöld fűre kiterítve. Szó nélkül megettem, nem akartam válogatósnak látszani, de amikor második fogásnak rizses tenger gyümölcseit kaptunk, már kezdtem ráncolni a homlokomat. Főleg amikor megcsikordult az első kagylóhéj a fogam alatt és kiderült, hogy az a fura kis göngyöleg egy megboldogult polip jobb-középső karja... minden tiszteletem azoké, akik képesek ilyesmit enni és még örömüket is lelni benne, az én tápcsatornámat viszont nem erre edzettem ki, én maradok a jó kis csirkehúsnál, illetve marhasültnél. Azaz ez utóbbi sem annyira biztos már, ugyanis a következő történt: amikor a pincérek karján megint lazaccal teli tányérok tűntek fel és egyikük az asztalunkhoz közeledett, finoman megkérdeztük, hogy a következő fogás is hal lesz? Szegény persze tagadott, de gondolom közben már a háta mögött a markát dörzsölte, mert konyhafordultával olyan jó kis nyers steak-et hozott mindenkinek az asztalnál, hogy még szinte hallatszott az alapanyag pár perccel azelőtti bánatos bőgése... Persze volt nagy lelkesedés, lelki szemeink előtt csak úgy hemzsegtek a clostrydium bacik, lelkesen árasztva magukból a botulizmust, szóval ez a fogás sem okozott osztatlan sikert. A desszert hálistennek elkerülte a halasfazekat, helyre kis vaniliás kockát kaptunk, el is fogyott pár másodperc alatt.
Másnap reggel 8-tól megint gyűltünk, ezúttal a legújabb kutatásokról volt szó, ki mivel foglalkozik éppen és mihez lehet még csatlakozni. Annyira meglátszott a különbség, hogy kinek mennyire fejlett államban van szerencséje kutatni. Ameddig hazámból egy központ képviselője azt mutatta be, milyen eredményeket találtak egyetlen struktúra változékonyságát tanulmányozva, addig egy belgiumi központból érkező kutató egyből 6-7 ilyen molekulát varázsolt elő a bemutatójából... röpke ebédszünet után folytatódtak a beszámolók, 4-kor viszont kicsiny kis csapatunk úgy döntött, hogy jó lenne beszabadulni legalább 1-2 múzeumba is, ha már ilyen messzire eljutottunk.. Ezért az utolsó 1 óráról angolosan távoztunk, így viszont sikerült még nyitva találni a Santa Croce templomot, ahova Michelangelo is el van temetve, a sírját még sikerült megörökítenem, aztán a fényképezőgépem elemei szokásukhoz híven megadták magukat.
Ezután a Dóm múzeumba mentem még be, a többiek pedig az Uffizibe. Mivel én tavaly már jártam ott, ezért inkább Michelangelo időskori Pietáját részesítettem előnyben. Ez volt a legemlékezetesebb alkotás a múzeumban, valamint Donatello Maria Magdolna nevű szobra. Mindkét műhöz kétszer is visszamentem. Csak ajánlani tudom ezeket mindenkinek, és persze ne maradjon ki Michelangelo eredeti Dávid szobra sem, az Akadémia múzeumban, sok percet töltöttem el csendes áhítatban a szobor tökéletességét csodálva.
A találkozót a Palazzo Vecchionál beszéltük meg a lányokkal, viszont a helyszínegyeztetésnél nem számoltam egy tényezővel: egy rámenős olasz alakkal, aki a térkép böngészése közben szólított meg a Dóm téren, mivel állítása szerint olasznak hitt. Akik ismernek, ezt azért még nem mondták nekem... :) Ő olaszul beszélt, én angolul, értettük egymást tökéletesen, mégis 20 percembe telt, ameddig meggyőztem, hogy nem megyek vele cappuccinozni, mert várnak rám. És ebédelni sem... valamint, ha Pestre megy, akkor nem fogom meglátogatni. Mert csak.:) Tény és való, hogy igazán létezik az a tipikus olasz, akit a reklámokban is mutatnak: sötét haj és szem, széles mosoly, be nem álló száj, pergő beszéd és közben olyan elevenség sugárzik belőle, hogy egy kád hidegvizet is 10 perc alatt felmelegítene. 
Ezután a kis intermezzo után már csak egy kis esti séta és egy pizzázás következett. Zs.-vel, az egyik lánnyal átsétáltunk a Ponte Vecchion, egészen a Pitti palotáig, közben beültünk egyet pizzázni, majd csatlakoztunk a másik központból érkező magyar kollégáinkhoz és megittunk egy-egy igazi olasz cappuccinot. Hozzá tudnék szokni az olasz konyhához... :) Még a halakhoz is, de csak mértékkel.

Utolsó nap reggelén fájdalmas búcsút vettünk a szálláshelyünktől, még egy pillantást vetettünk a Dómra, majd, mivel a St Lorenzo templom vasárnap nem volt nyitva a közönség számára, épp csak bekukkintottunk a mise közepén (vérbeli turistákhoz híven), majd belevetettük magunkat egy órára a szomszédos piac kelmekavalkádjába. Lazán el tudtam volna költeni ott egy havi ösztöndíjamat... :)

A firenzei repülőtér meglepően kicsi, de itt is lehet 300 eurós napszemüveget, parfümöket és válogatott csokiféléket vásárolni, szóval nem marad ő sem szégyenben.:) A repülés természetesen megint élmény volt, bár most elég sok arc elzöldült Budapest felett, ugyanis olyan erős széllökések voltak, hogy a pilóta csak nehézségek árán tudta letenni a gépet a földre. Billegett a gép, szorítottuk is egymás kezét becsületesen, még a rendszeresen repülő emberkék is megkönnyebbültem sóhajtottak fel, amikor a kerekek végre a földön voltak és végre már csak egyenes vonalban gurultunk... hiába próbáltam magammal elhitetni, hogy a repülőgép sokkal biztonságosabb, mint az autó, abban a magasságban ez valahogy cseppet sem tűnt megnyugtatónak.
Hát így ért véget az első nemzetközi konferencia, amelyen résztvettem... :) Persze magyarázhattam volna több szakmai dolgot is, mert ilyen szempontból is nagyon hasznos volt, de valahol muszáj volt elkezdeni a karakterspórolást...:)

4 megjegyzés:

Éosz írta...

Kösssszzz!!
:))))))))))

Cserebogi írta...

Kellett neked... :))) Tudom, kicsit túllőttem a célon. :) Ezért nem szoktam máskor a beszámolóimat a blogomra felpakolni: lásd Plitvicei tavak, sízés a francia Alpokban, megsatöbbi.:) Gratula, ha sikerült végigrágnod magad rajta!:)

maszatka írta...

Kösz a beszámolót, egész jól esett olvasni egy fárasztó nap után :) most újra vidám vagyok

Éosz írta...

Na, ne aggódj, csöppet sem bánkódtam a terjedelem miatt.
Végigolvastam. Továbbra is nyugodtan felpakolhatod a beszámolókat!