Megint választanak... :)

Úgy látszik, mostanában mindig itthon vagyok, amikor ilyen fajta történések rázzák meg a szomszéd országot. Pedig nem szándékos, egyszerűen csak én is vakációzom és hát elég nagy vonzerő a szüleim és unokatesómék társasága, a finom ebédek (amiket szerencsére nem én kell elkészítsek) és végül, de nem utolsó sorban az internet.:))

A napokban komolyan kerülgetett a kísértés, hogy végleg pontot tegyek a blogolásra. Véletlenül ugyanis rákerestem az álnevemre a neten és rájöttem, hogy rajtam kívül még legalább 4-en blogolnak vagy kommentálnak ilyen név alatt... egy lelkes anyuka a 2 éves kislányáról a babaszoba.valamin, egy másik kíváncsi csajszi szintén első próbálkozását osztja meg a nagyközönséggel, egy újabb identitás Fitnessnorbival próbál kommunikálni a neten keresztül, a jelek szerint nem épp megfelelő módon, sőt még a legyezohorgasz.hu-n is fellelte a google a cserebogi szót. Hát ennyit az egyediségről...

Közben hallgatom Edda 2005-ös albumát, ma töltöttem le. Harmatgyenge... igaz még csak a 4. számnál tartok, de nem biztos, hogy befejezem... pedig hogy szerettem hajdanán a számait. És mennyi emlékem fűződik egy-egy számhoz, albumhoz. De ez... "Okozhatnál még meglepit"... grrrrrrr... hát már a dalszövegekbe is bekerült a magyar zsargon? Szinte fájdalmas látni, hova jut egy együttes, aki csak a pénzkeresés vágyának engedelmeskedve gyártja az utóbbi időben a számait.

Semmi frappáns végszó nem jut eszmbe, ez a műzene kizár minden gondolatot a fejemből... maximális koncentrálásra van szükség hogy a rém-rímek közül kiszűrjem a néhai Edda szellemet...

Húsvét másodnapján...

régi szokás szerint nem történik semmi érdekes és semmi meglepő... ugyanazon sablon alapján zajlanak az események, csupán annyi változás történt, hogy amióta bekötötték az internetet, nem a tv, hanem a számítógép előtt telik ez a nap.
Új szokás is készülődik: személyes megjelenés helyett SMS-ben és messengeren locsolnak... már akivel meg lehet egyezni, hogy locsolóverset még mindig illik mondani. Szóval a mai statisztikám kb így néz ki: 1 SMS, 2 messenger, plussz ugyanitt 1 félbeszakadt kísérlet a tárgyalások sikertelensége miatt és 1 csak a legújabb versikével akart elkápráztatni de locsolni azért nem, valamint vagy 12 "negyedik típusú találkozás" a locsolókkal.:) Tehát úgy néz ki, idén sem hervadok el, vagy legalábbis lassított tempóban fog történni.

Most pedig következzen valami jó lightos film ehhez a lightos naphoz... :)

Hát választottak...

De nem a csalódottságtól nem írtam napokig, mint már említettem, számomra az eredmény nem volt meglepetés... Egyszerűen csak más fontosabb dolgaim voltak, mint pl. 13 órát egyhuzamban aludni, angolozgatni, adóvisszaigénylést intézni- szokás szerint utolsó pillanatban.:)

Hát akkor "Isten áldd meg a magyart..." De csak a tényleg magyarokat, a kategorizálást már a Fennvalóra bízom, ő jobban belelát az emberi lélekbe. Szerencsére. Mert innen, a Földről elég elkeserítőnek tűnik jelenleg a helyzet.

Amúgy a tegnap diákszövetségi gyűlésen mi is választottunk, hatalmas huza-vonával, kölcsönös udvariaskodásokkal, csepegős beszédekkel, könnyekkel, nevetéssel, egymás ugratásával, szivatásával, szóval igazi braziliai szappanopera hangulatban telt az egész. Az eredmény: kb. 10 jelölt-jelölt, akik közül senki sem fogadta el a jelölést és amikor egy másodéves mégis, akkor a régi elnök mégscsak kötelességének érezte elfogadni (elvei és meggyőződése ellenére) azt, már csak a diákság érdekeit tekintve is... Kb 3 óra duma után végre megszületett az eredmény, vagyis semmi sem változik, minden marad a régiben... picit emlékeztet a tegnap esti helyzet a vasárnapira, a változás szele errefele sem nagyon fújdogál...
Sikerült magamra is haragítanom a választmány többségét, amikor kijelentettem (arra az ötletre, hogy az új Magyar Diákszövetség elnök a román tagozatról kellene kikerüljön, kiküszöbölve a kommunikációban a nyelvi nehézségeket), hogy márpedig én nem szeretném, ha olyan valaki képviselne engem a dékán előtt, aki magyar létére román tagozaton tanul. Más dolog, amikor azért vagy erre kényszerítve, mert nincs más választásod, mert nincs magyar nyelvű oktatás az egyetemeden azon a szakon, amit minden áron tanulni szeretnél. De amikor már évek óta léteznek "magyar helyek és magyar oktatás" (persze, aki ismeri az egyetemi rendszerünket, az megérti az idézőjeleket, tudja, milyen egy tantárgyat két nyelven tanulni, lesni a tanár X falubeli magyar tájszólását, ha egyáltalán beszéli a nyelvet vagy mérgelődni, amikor a magyar anyanyelvű tanár románul tartja az előadásokat, mert az egyetem vezetősége úgy rendelte, hogy csak az állam nyelvén, román és magyar diákok közösen, egy teremben hallgathatják azokat), és ennek ellenére az X-et az illető a román nyelvű oktatás mellé teszi, akkor nem tudom, mennyire lenne képes kiállni a dékán-bácsi előtt a magyar nyelvű oktatásért, hogy több tanársegédi állást hozzanak ki és arra magyarokat is vegyenek fel, stb stb. És látom a román tagozatos magyar nevű évfolyamtársaimon is, hogy egymás között már csak többségi nyelven beszélnek, csak amikor valami kérésük/kérdésük van hozzánk, próbálják meg csokorba gyűjteni a maradék magyar tudásukat.
Hát engem igenis ne képviseljen egy ilyen ember, még akkor is, ha jobban tudna érvelni a tanárok előtt, mint egy olyan valaki, aki csak a tankönyvek alapján ismerkedett meg ezen idegen nyelv szépségeivel.

És akkor sem vagyok hajlandó visszaszívni, ha a DSz elnök felszólít erre... ez volt az utolsó ilyen gyűlésem, mostmár egyéb dolgokra koncentrálok, az utókor úgyis jobban ért mindenhez.. diplomáciához, békés együttéléshez... lásd elmúlt 17 év... és a következő sem ígérkezik ezek szerint másnak.

És nem vagyok radikalista. Csak fáj, hogy milyen könnyen feladjuk az utolsó végvárakat is...

Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))

Bulk

Nehéz 2 nap távlatából visszaidézni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor megláttam, hogy az ösztöndíj ügyben értesítés érkezett... a Bulk-ba. Kicsit ideges lettem, amikor a gép kb.2 percig töltötte be a pdf filet, de tudtam, hogy a sorsom már úgyis eldőlt, ha nem is végleg, és csak egy bizonyos irányban. Szerencsére az életünk soha nem csak egy irányba fejlődhet, mindig van legalább 2 dolog, ami közül választani lehet.
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)

Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...

Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)

"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)

Benedek Elek után szabadon...

Akarom, hogy... kommentáljanak!

De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)

Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?

egyperces

Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....

Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.

Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...

Baglyom-baglyom, mondd meg nékem

Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?

Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)

Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.

Csak ne lennék ilyen álmos...

Hit

Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)

Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.

Na szóval

Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.

Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...

Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))

Első nap az iskolában

Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).

Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...

Hát akkor: "Kérem a következőt!":)

Hópelyhek az arcomon

Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...

Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...

Nem árt tudni/tudatosítani :)

Pablo Casals: Te vagy a csoda

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

ZzZzZz

Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...

Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...

... és nem gondolkozni a holnapokon.

Mostanában

... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?

Miért, miért, miért....?

Azt hiszem, közeledik a tavasz...

Az elmúlt 3 hétről madártávlatban...

Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.

Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...

Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.

Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...

Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...

...

Köszönöm szépen Jóistenem, hogy szeretnek annyira a hozzám közelálló emberek, hogy segítenek nekem az utolsó pillanatokban a partra kievickélni...

Nem is tudom...

... érdemes-e ezt a bejegyzést röptetnem... Laza nap volt, zeneletöltéssel és palacsintaevéssel telt.:) Az ezeket összekötő szünetekben még a kurzust is kinyitottam, de nagyon számottevő haladás persze nem volt... ezt talán most nem kellene részletezzem, mert a szüleim is néha belekukkantanak a blogba és tudom, hogy nem repesnek az örömtől, amikor lányuk újabb ékes bizonyságot tesz lustaságáról.

De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.

Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...

Újra itthon

Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.

Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?

Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?

Hess, szesszió, hess...

Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)

Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.

Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...

Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -

Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)

Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).

És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.

Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)

Kicsi székely Mózsi és az ngarofóbia – harmadik nap -

„Este van, este van, ki – ki nyugalomban…”

Egyedül maradtam az orvosi szobában, időm van bőven, egészen hozzászoktam már, hogy a klinikán kelek és ott is fekszem és este 10-kor még teljes természetességgel nézegetem a kórlapokat, ha az aznapi adagot valamilyen okból kifolyólag nem sikerült időre teljesítenem. Azt hiszem ez lenne a megoldás az államvizsgámmal kapcsolatban is: kérni egy szobácskát a rettegett proftól és ellenni vagy 2 hetet az otthoni klinikán… De az valószínűleg kicsit más hangulatú lenne: ott nem kapok senkitől potyaebédet (a mai is nagyon fincsi volt, meglepően jól főznek itt:) ), nem rendel senki pizzát vacsorára (tudom, hogy szerencsés ember vagyok néha ;) ), nem lóghatnék a neten, ha hirtelen valami kérdésem támad az angol nyelvvel kapcsolatban, nem menne a Sláger- rádió az orvosi szobában, mint ahogy most is teszi… És még sokminden más is különbözik… de most nem ez a lényeg…:)

Kiderült, hogy a vendégszobának én vagyok a legelső lakója. Eddig az irgalmasoké volt, erre az első, aki beköltözik, igaz csak egy hétre, az maga az ördög.:) Látszik rajta, hogy valaha ez is kórterem funkciót töltött be, 4 neon van a szoba falain, ezenkívül még egy hosszú a mennyezeten. Tipikus kórterem.:) De ha ez még nem tette volna nyilvánvalóvá, akkor ott van a perdöntő bizonyíték: a fehér színű csempével állmagasságig borított falak és a kagyló az ajtó mellett.. Ugye, hogy tipikus?

A mai nap a kajáláson kívül komoly szellemi tevékenységgel is járt. Szerencsére a lényeget nem én kellett végezzem, kedvenc professzoraim ugyanis csatarendbe állították a szürke agysejtjeiket és olyan szép fogadólevelet írtak nekem, hogy becsszóra, ha nem ismerném magam, én is odaítélnék magamnak bármilyen ösztöndíjat. De ezt persze nem fogom nagydobra verni… remélem az alapítványnál senki nem olvas blogot… vagy legalábbis nem magyar nyelven írottakat… :))) Mert akkor fuccs a babérkoszorúnak, Nobel díjnak, fényes pályafutásnak… Habár családorvosnak lenni sem rossz mesterség. Alkalmam lenne felmérni a menedzsment fele irányuló hajlamaimat, kötött órarend, akkor megyek terepre, amikor jól esik, gyártom a küldőpapírokat halomra… de ha belegondolok abba, hogy az orvostudomány minden területén magabiztosan kellene mozogjak, megfelelő háttértudással, bármilyen sürgősségre kész, akkor elrettent a hatalmas felelősség. Szerintem sokan fel sem mérik, mit vállalnak, amikor szerintük a könnyebb utat választják… vagy csak teljesen másképp gondolkoznak, mint én. Ami nem lenne az elő alkalom.:) Én inkább szívesebben merülök bele egy kisebb területbe alaposabban és igyekszem naprakész maradni, mint hogy érezzem a mindennapos stresszt, hogy ehhez sem értek, arra sem terjednek ki az ismereteim, azt sem csináltam még sohasem… Bele is őrülnék…

De térjek vissza az eredeti gondolathoz… ami mi is volt? Ja igen, úgy néz ki, lassan összeáll a pályázat, egy banki jelenésem van már csak hátra, amitől kicsit félek, mert annyira alma vagyok az ilyesmiben és olyan csúnyán tudnak nézni az ablak másik oldalán csücsülő nénik…mit értek én a számlákhoz és a kamatlábakhoz…? Én sem kérdezem soha senkitől, hogy sorolja fel latinul a kéztőcsontokat, legyenek tehát mások is tekintettel rám.:( Szóval most illik szorítani nekem, hogy minden sikerüljön úgy, ahogy elterveztem… később majd kiderül, hogy a döntéseim, amiket hoztam, mennyire voltak helyesek, de addig még szeretném egy picit élvezni a boldog nyugalmat, hogy végre nem kell valamin töprengjek, mérlegeljek, forgatókönyvet írjak, egyszerűen csak élvezhetem, hogy élek, szól a szép zene, ma rendesen viselkedik Aliz, otthonról nem érkeztek különösebben aggasztó hírek (persze lehet, hogy megint csak titkolják előlem, amíg haza nem érek) és hogy… hamarosan ismét álomra hajthatom a fejem… közeledik a nap mostanában kedvenccé vált része…:)

Itt a vége, fuss el véle, de ha kedved van, viheted a megmaradt 4 kórrajzot is… mert ha nem, akkor csak én kell befejezzem…

Kicsi székely Mózsi és az ungarofóbia – második nap-

<>Ma jópárszor lefagytam… és csak egyszer a hideg miatt. A többi alkalmat kivétel nélkül az szolgáltatta, hogy Aliz ma megint fagyos hangulatban volt… csak tudnám miért csinálja? Miért itt és miért pont most…? És nem fogadom el magyarázatnak, hogy szeszélyes, mint a gazdája, mert annyi időt még nem töltöttünk együtt, hogy formáljuk egymás személyiségét… Amikor már végre kezdtem sejteni, hogy az a baja Őladységének, hogy kényes a lila patkány farkincájának a végére (aki nem ismeri: az egerem :) ), vagyis az USB port-hoz közelebb eső részének mozgatására vagy nem tökéletes illeszkedésére, ez az elméletem megdőlt abban a pillanatban, amikor asztalra helyezve és kerülve minden erőbehatást, ami kitéríthetné nyugalmi helyzetéből, megint azt a randa kék négyzetet mutatta. A tudományos kutatásom jelenlegi megállapítása szerint a laptopom akkor kerget a kétségbeesés küszöbére (…amikor csak akar…), amikor csak az akkuja az egyedüli áramforrása. Amikor kapja a jó becsületes konnektorból az áramot, akkor megy rendesen. Mint például most is… Remélem, hogy hirtelen nem vétózza meg ezt az elméletemet, mert lassan kifogyok minden variánsból, ami szerintem egy számítógép halálát okozhatja… Az enyémet egyedül az idegösszeroppanás és következetes kiesés az ablakon… A koffeinhiány ugyanis megoldódott.:) Igaz, hogy ma reggel még borszéki ásványvízzel vegyítettem a nesszkávét, habzott is jó becsületesen, de holnap reggeltől már uralom a helyzetet – és a mikrohullámút a konyhában-, hála egy régebbi itteni ismeretségnek.:)

Hja, lassan már mindenki ismer itt, nem is csoda, ez a harmadik alkalom másfél éven belül, hogy felbukkanok. Egyesek névről, mások csak arról, hogy a látványom egyet jelent azzal, hogy megint elő kell keríteni n+1 kórrajzot a szekrényekből. Ma csak vagy 20-at lapoztam át, ha lesz kedvem, időm és bátorságom, megtanulok ide feltölteni képeket, hogy érzékeltessem, mint fed egy kötőszöveti betegséges osztályon egy átlag beteg kórrajza. Nem is merek belegondolni, hogy ma még vissza kellene vigyem a kivégzetteket a helyükre… és hogy még hátravan pontosan 55 darab.

Amúgy akár laza is lehetett volna a mai nap. Még potyaebédet is kaptam, egy Erdélyből kitelepült nagyon kedves hölgynek hála, aki a konyhán dolgozik. A konyha kulcsának rejtekhelyét is ő árulta el nekem. :) A prof holnap este utazik el Firenzébe, úgyhogy ma kaptam néhány feladatot tőle, amit elég volt csak „sürgős” üzemmódban elvégeznem. „Nagyon sürgős” biztos akkor lett volna, ha már ma este utazik… Meg kellett írnom pl a fogadólevelet angolul, persze egyből mozgósítottam bátyót.:) A nyers változatot vagy 5 perc alatt megírtam (miután töprengtem rajta kicsivel többet, de hiába…) és meglepően kevés finomítással jött vissza. Hát igen, egyetlen cifra körmondatba azért nincs olyan sok hely, amibe bele lehet kötni.

De bankszámlát még nem nyitottam, holnap viszont muszáj lesz, remélem belefér a napi programba… és a professzori elképzelésekbe…

Hát akkor ennyit máról, hagyok egy kis helyet Alizon a holnapi napnak is, hátha akkor sem történik semmi. Mert arról lehet a legtöbbet írni… lásd mai nap.:)

Kicsi székely Mózsi és a hungarofóbia – első nap –

Megint belemásztam valamibe… csak nehogy túl egyszerű legyen az életem. Légyszi Jóistenem add, hogy mielőtt legközelebb megfordul a fejemben valami, amit úgy érzek ildomos lenne megtenni a magam és az emberiség javára, akkor egyből villanjon be a pécsi portások gyöngyének arca és tegyek le a gondolatról… Nem kell megijedni, a mai nap legalább a portással a klinikán szerencsém volt, igaz, eszem ágában sem volt betenni a lábamat a kollégiumba, bőven elég volt látni a Tesco-t a vonatból, ami majdnem légvonalban van eme igen tiszteletreméltó és nemes intézménnyel.

De volt ott még pár lelki pofon, amit innen-onnan kaptam. Néha úgy érzem, hogy még az Égiek sem akarják, hogy ez a város legyen a lakhelyem az elkövetkező 3 évben. Én továbbmegyek – nekem már az ország sem mindig tetszik, lépten-nyomon felbosszant valami, annyit sápítoztam a mai nap alatt, hogy csoda, hogy Nyelvész barátom nem húzta a fejembe a lassan szokássá vált McDonalds-os kávét… Pedig hajdanán milyen vidám lélek voltam… :(

Már akkor kellett volna egy picit gyanakodjak, amikor a Korona 25 perces késéssel indult… azt, hogy először rossz vagonba szálltam, mert az 1-es és 4-es közti különbség számomra nem mindig evidens, ha halvány indigóra ráerősítenek maszatoló golyóstollal, kicsit kompenzálta a régi és új utastársaim kedvessége. Jól el is beszélgettünk, bepillantást nyertem egy színmagyar kisfaluból származó állatorvosi egyetemen tanuló diák életébe, ezek szerint nemcsak én éreztem magam analfabétának az első csúnya nyelven tartott gyakokon… :)

Az első igazán randa jelenet a vámnál bontakozott ki, amikor az álmából felrázott utastársammal kipakoltatta a magyar vámos az összes csomagját és olyan hangnemben beszélt vele, hogy egyből kikergette az álmot a szememből. Végül az a pár darab töltöttkáposzta megúszta az elhurcoltatást, én is eléggé aggódtam a picinyke rúd szalámim sorsa miatt, de szerencsére velem nem kötözködött…

A következő csapás akkor ért, amikor megnéztem a bankszámlámat, hogy mennyi pénzecském gyűlt össze az elmúlt másfél évben. Az én számításomhoz képest 5000 HUF mínusz volt rajta és lassan az is leesett, hogy hova szökhetett meg az a pénz… hát persze, hisz nekem volt egy kiegyenlítetlen számlám még tavalyról: a KAGYLÓ! Az én kedves kis kagylóm, ami meg is van örökítve és amit el kellett volna tegyek emlékbe, ha már ilyen édesdeden kifizettették velem az újat, anélkül, hogy legalább elküldték volna nekem az ÁFÁ-s számlát. Ahogy a kedves igazgató megígérte. Hát jó, ezen a megrázkódtatáson is túltettem magam, jöhetett tehát a következő. És már ott is lopakodott a nyomomban, sikerült is alaposan fejbe kólintania, amikor a Bp. Főváros Közakármicsoda Hivatalánál hétfő reggel 9-kor megpillantottam a táblát, hogy hivatalos ügyfélfogadás csak hétfőn du.13-16 óráig és szerdán 8-márnemisemlékszemmertnemérdekelthányóráig… nekem pedig a vonatom, amit már a profnak is beharangoztam, 12.40-kor kellett induljon a Déli pályaudvarról. Az agyam egy pillanatra megállt, lemondóan sóhajtott és nyugalomba akart vonulni, de szerencsére Nyelvész barátom próbálta megérdeklődni, hogy mindezek tudatában mik a terveim, tehát megpróbáltam koncentrálni a problémára… és a lehetséges megoldásokra… amikből végül, mint kiderült, akadt volna nem is egy, de mindegyiknek a vége egy jövő hétfői hatalmas rohanás lett volna.

Álltunk a Szent- Mihály templom előtt, bámultam a szobrokat és az elég csúnyán málló vakolatot és szerencsémre képtelen voltam beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát abban az ordító mínusz jópár fokos hidegben, ami miatt szinte még az orrom is odaveszett, visszamentünk a hivatalhoz és meg akartam kérdezni a portást… amikor kiderült, hogy van még egy másik nyitvatartási program, a bátrabbaknak, akiket nem ijesztett el a kinti tábla és aszerint hétfőn 8-tól a magyarigazolványosoknak ügyfélfogadás volt. Persze széles vigyor, boldog trappolás fel a lépcsőn és hamarosan meg is volt az apró zöld pecsét a kártya hátán. Nem mintha a diákságom tudatát befolyásolná, hogy van-e még plussz egy érvényes diákigazolványom vagy sem, de néha azért olyan jól esik ingyen bemenni Budán a Nemzeti Galériába és álmélkodni az eredetiben kiállított Szinyei Merse Pál, Munkácsy és más híres és kevésbé híres magyar festők műveiben.

Az utolsó pofon a vonaton ért. Intercity ide, kulturált, internacionalista jegykezelők oda, de bizony az arcomra fagyott a mosoly, amikor a jegy mellé kalóz bácsi elkérte a magyar igazolványomat is és úgy köszönte meg, hogy „köszönöm- mulţumesc”. Hát ennyit ér a magyar igazolvány… Agyatlan internacionalista ismerősöm (és nemcsak ő) azt hiszi, hogy Romániában minden regátinak a mellényzsebében ott van ez a kis könyvecske és csak azért megy Magyarországra, hogy olcsóbban utazhasson, a csőd szélére taszítva ezzel a Magyar Államot…

Tudom, hogy most túlzok, tudom, hogy vannak kivételek és sajna azt is tudom, hogy ők vannak kisebbségben, de azért a nagy többség is felfoghatná végre, hogy a határ másik oldalán IS élnek magyarok, akik magyarul gondolkoznak és magyarul álmodnak, és akiknek kész sértés magyarhonban románul megköszönni valamit. És még mondja valaki, hogy nem életre szól a piros útlevél… Megkaphatod a magyar állampolgárságot, te már rég elfeledted, hogy mondják románul a kenyérnek, de akkor is lesznek még olyanok, akik igazi tősgyökeres románnak tartanak. Még akkor is, ha meglepően jól beszélsz magyarul…

Amúgy minden szép és jó, a munkának már nekifogtam, táblázatokat kombináltam kb. másfél órán keresztül összkomfortos kis szobámban, aminek egyedüli hiányossága (a beépített zuhanyzó hiányán kívül) az, hogy nincs semmi vízmelegítő alkalmatosság. A mindennapi kávém így komoly veszélybe kerülhet…

De megoldom én valahogy…;)

Idézet

"Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába - vagy koporsójába! De ott a koporsóban - ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol."

C. S. Lewis - A szeretet négy arca

Ihlet ihletőleg annak hiánya

Milyen érdekes dolog az ihlet. Pár napja, amikor éjjel, a másnapi kolozsvári út előtt még nem szédelegtek a gondolataim, beugrott vagy 3-4 téma, amiről mesélhetnék a blogomban. Másnap a vonaton két szundi között le is jegyeztem pár sorban, akkor úgy érdekesnek tűntek. Utána persze felgyorsult megint a világ, volt pár fantasztikus órám Kolozsváron, beszélgettem bátyóval a pszichiátrián töltött gyakorlatok és a törvényszéki orvostan gyakok alatt szerzett tapasztalataimról (elég jól el lehet az ilyesmivel szórakoztatni a "laikusokat":) ), megetettek, megitattak, utána a szokásos rohanás a vonatra, vissza a jó öreg bentlakásba, haaaattttalmas alvás és másnap egy kis gyorstalpaló tanfolyam a keddi vizsgára.
És az ihlet elszállt... már nem is tűnik érdekesnek, amit kisütöttem, tudom, hogyha most kikapcsolnám a zenét és elméláznék, mi is volt az, ami a témában megfogott, akkor talán vissza tudnám idézni azt a hangulatot. De most kapcsoljam ki a zenét? Maradjak magamra a gondolataimmal? Néha nem kis bátorság szükséges hozzá...
Mint ahogy a bogyók betevéséhez is... A zene elvonja a figyelmemet, szétesnek a logikus gondolatok és már csak az osztatlan odafigyelés marad a ritmusra, az érzésekre, amiket bennem ébreszt, az emlékekre, amik egy-egy szótöredék kapcsán bukkannak fel és hamar rájövök, hogy jobb a memóriám, mint gondoltam.
Persze nem a rövidtávú: a szétszórtság marad, képtelenségnek tartom emlékezni a tegnapi ebédre, milyen feladatokkal bíztak meg vagy 2 napja- főleg, ha közben valami más kötötte le a figyelmemet (pl a számítógép...:))) ). Viszont teljes elhangzott párbeszédek ugranak be, amikről nem is gondoltam, hogy így bevésődnek abban a jelentéktelennek tűnő pillanatban, egy-egy jelenetet felidézve visszatér ugyanaz az érzés, ami akkor és ott átjárt.

És közben az ihlet jön és megy, és bennem nincs erő és lelkesedés, hogy megragadjam és hasznosítsam. Mert el vagyok foglalva az érzéseimmel és az emlékekkel ...

Csak úgy...

„Élj úgy, hogy ahol vagy, ne vegyék észre a jelenlétedet, de ha elmész, érezzék hiányodat…” Igazából jogtalanul használom az idézőjeleket, az eredeti pár sor még rímelt is, ez sehogyan sem akar… de a lényeg a tartalma, nekem is amiatt maradt meg…

Valamit nagyon rosszul csinálok… Életemben négy ember mondta nekem, hogy „hiányzol”: a szüleim és két szobatársam… Pedig elég sokat voltam már távol, mászkáltam erre-arra, búcsúztam és búcsúztattam és mégis… Pedig tudom, hogy ennél többet szinte nem is kívánhatok: szeretek és viszontszeretnek. A kis ördög mégis bennem van és néha többet szeretne…
Ha jobban belegondolok, csak magamnak köszönhetem, hogy senkinek fel sem tűnik, ha 3 hete nem bukkantam fel 120 kilométeres körzetben. Én vagyok ugyanis, aki két nap után már röpteti a 7-8 kilós beszámolókat és megtalálja a módját, hogy néhány SMS is szárnyra keljen. Nem az én hibám – a szüleim neveltek rosszul. Teljesen természetes számomra, hogy 3-4 napnál több ideig ne burkolózzak némaságba, jelezzem anyuéknak, hogy még megvagyok, többé – kevésbé épen és egészségesen, van fedél a fejem fölött és az éhhalál sem fenyeget. Minimális dolog boldoggá és nyugodttá tenni a szüleimet, miért sajnálnám hát ezt a kis fáradtságot?

Azért, hogy ezt már a barátaimra is kivetítem, egyedül engem terhel a felelősség. Mea culpa…

Talán ideje a változásoknak. Talán jót tenne egy kis időre visszavonulni az egésztől, a világtól, mindazoktól, akik azt hiszik, ismernek és akikről én is azt hiszem, hogy egy fokkal jobban ismerem, mint a vízgázszerelőt, aki a napokban itt járt.
Talán… de végül is minek? Rég rájöttem már, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartani az érzéseit, és senkire nem lehet semmilyen érzelmet ráerőltetni. Persze ugyanez fordítva is igaz: nekem is jólesik, ha nem próbálnak meggyőzni arról, amit feltételezésük szerint hinnem vagy éreznem kellene.

Élni és élni hagyni… erről szól az egész. Már csak meg kell találnom a helyemet ebben a végtelenül véges univerzumban és felfedeznem önmagamban a bölcset. Aki mindig tudja, miből mennyit és mikor.

Úgy tűnik alakul a 2006-os év programtervezete is…

Kinek a jobb füle bal...

Ez én volnék. És a hatalmas felfedezést a napokban tettem... eltekintve attól, hogy a bogyók (a félreértések elkerülése végett- a fülhallgató kicsi mizé, amit csak simán be kell juttatni a külső hallójáratba és semmi esetre sem a dobhártyán túlra...) betételekor mindig a jobb kerül a kezembe amikor a bal fülemre gondolok (ami már önmagában is jelnek minősülhet), a vonatra rohanásomkor rájöttem, hogy ha a jelzésnek megfelelően irányítom a bogyókat, akkor pont- hogy nem- találnak, állandóan igazgatnom kell őket. Ezzel szemben, ha ellentmondok a józan észnek, és az L-et jobb oldalon rögzítem és fordítva, akkor minden rendben, zavartalanul elmerülhetek a kedvenc zenéim hallgatásában...

Ez vajon patológiás...?

S hát az, hogy holnap megint vizsgázom és ha az anyagra nem is szakítottam túl sok időt, de erre a blogra legalább 4-5 percet...

Bosszú

Miért van az, hogy mindig az utolsó előtti pillanatban derül ki, hogy valami hiba van a receptben? És akkor jön a rohanás, a szervezés, az észleállító időegyeztetések, a reménykedés, hogy semmi nem jön közbe, hogy minden a terv szerint halad... és ha végül össze is jön az egész, a megkönnyebbülés érzését egyszerűen félresöpri az az iszonyatos szellemi és fizikai fáradtság, ami mindezek után a jeles főszereplő jutalma... igaz, hogy a jeles főszereplő sem kellene mindent az utolsó pillanatra hagyjon, de ha életének minden egyes perce ilyen egymást követő utolsó pillanatok sorozata...?
Túl sok mindenbe belevágok és túl kevés kitartás szorult belém... és persze az a napi 24 óra is annyira elhanyagolható mennyiségileg... ha ehhez még hozzávesszük, hogy a prioritásaimnak pontosan fordított arányban juttatok a kevéske időmből, akkor máris összeáll a kép. És akkor még csodálkozom, hogy egyre gyakrabban vagyok bosszús...

Lételemem a káosz... csak az a furcsa, hogy nyugodt, csendes életre vágyom...

Az idő ellen gépelni...

... nem túl hálás feladat, főleg, ha valójában 2-3 ujját használja csak az ember(lánya...). 8-kor, vagyis úgy kb. félóra múlva zár az alapítvány, ennyi időm marad hát arra, hogy vmi értelmeset (vagy kevésbé értelmeset) összehozzak. Kb egy hete írtam utoljára ide, de gondolatban már legkevesebb 50x megtettem... Fura dolog ez a blog. 2 éve egy emberkének meséltem el a nap végén (persze csak gondolatban, a szavak nem az erősségem... vagy mégis... vagy ki tudja...?) , mi történt velem aznap... szerencsére kinőttem a dolgot, főleg, hogy rájöttem, felesleges dolog a telepátiával próbálkozni, nekem nem megy és soha nem is fog... főleg, ha akkora érzelmi és egyéb szintkülönbség van köztem és a másik között, mint az adott esetben volt. Amióta a netre irka-firkálok, bármilyen érdekesebb gondolat fut végig az agyamon, bármilyen meglepő dolgot tapasztalok, egyből az jut eszembe, milyen formában tudnám ezt megfogalmazni úgy, hogy évek múlva is visszaidézze ugyanazt a hangulatot. Mivel Aliz mostanában beteg volt (és fura módon azonnal meggyógyult, amint férfikézbe került, csak remélni tudom, hogy nem járattam le magam az ismerősöm előtt a számítógépes szakértelmemmel...), és aztán fogta magát és kicsit meghalt, olyannyira, hogy már be sem lehetett kapcsolni egy Word erejéig, ezért a pillanatképeim megörökítetlenek maradtak, elporladtak és várhatom a következő alkalmat, amikor valami megragad... de nem félek igazából. tele van a világ érdekesebbnél érdekesebb eseményekkel, jelenetekkel, és ha az agyam is hű marad magához és éjjel elalvás előtt továbbra is zakatol, mint a rossz mozdony (és nem hagy elaludni éjjel 3 előtt...), akkor egy darabig lesz még miről írásban elmélkedjek...

Tegnap vizsgám volt... ez nem meglepő, volt már néhány eddigi életem során, és megérzésem szerint még lesz is egy-kettő, mielőtt végleg elmegyek... a meglepő csak az, hogy ez volt az első, amelyiknél volt egy kérdés (na jó, kettő, de a másikat lesúgta az én aranyos, komoly és megfontolt szobatársam:) ), amire halvány lilám nem volt, mi a válasz... mert egyszerűen nem olvastam el. Érdekes érzés volt ülni a padban, körülöttem emberkék, ugyanolyan tanácstalanok és ötlettelenek, mint jómagam, és most végre rádöbbentem, milyen érzés, amikor úgy jössz ki egy vizsgáról, hogy tudod, hogy többet írtál annál, mint amit tudsz... mert bár a kérdésekre a választ részben hasból, részben "gyermekkori emlékeim" alapján írtam, a valamit érő információ nem tőlem származott... és mivel kérni nem nagyon szeretek és láttam, hogy a barátnőm az időhiánnyal küszködik (amiből nekem most az egyszer volt bőven...:) ), szétnéztem az évfolyamon és elméláztam azon, hova tűnt a tudásvágy a 6 év alatt... na jó, igazából tudni még mindig vágyok, de hogy abba energiát is befektessek... ahhoz most túlságosan vakációs hangulatban vagyok... Kicsit olyan az érzésem, mint harmadév téli szesszióban.. az a csodálatos havazás, az éjjeli séták a hóban, a rengeteg alvás (részben a Claritin miatt), a számtalan nevetés és ábrándozás, az elhatározások, hogy másnap reggel korán kelek és bepótolom az ellazult napot, és a másnap reggeli rácsodálkozás, hogy jéé, már megint 9kor ébredtem...? Nem igaz, hogy bánom az akkori hangulatot és az sem igaz, hogy bánom a tegnapi vizsgát... mert lelkem mélyén megmocorgatta a vágyat, hogy legközelebb ne segítségre várjak, hanem én súgjak. Kellett ez az érzés, hogy megismerjem az érme másik oldalát, a bordáimat molesztáló emberek gondolatait, a "mondj még légyszi valamit az XY témáról, mert gőzöm sincs mit lehetne oda írni" mondat megfogalmazását és elsuttogását úgy, hogy a tanár lehetőleg ne vegye észre...:)
Az ember néha már annyira hozzászokik bizonyos helyzetekhez, elvárásokhoz, szerepekhez, hogy ha fordítva történik valami és abból még akár pillanatnyilag ő jönne is ki nyertesként (mert én voltam az, aki napi tizenórákat aludt a "nagy tanulás közben" és én nevetgéltem el az időt itt-ott-amott, építettem a társasági életemet), akkor sem teljes a sikerélmény. De szinte... :) de azért legközelebb szeretnék valamivel felkészültebben megjelenni ezen a vizsgán (ami nincs is olyan messze, az egyhetes vakáció utáni első héten meg is lesz a repeta ugyanabból az anyagból), ugyanis a fertőző egy elég hasznos kis tantárgy... mindenki átesik pl a bárányhimlőn... csak kevesen 23 éves fejjel...:))

De azért szuper érzés lazulni is.... :)

Tegnapi mese

<>A tegnapi nap annyira simán is eltelhetett volna, hogy tökéletesen beillett volna egy átlag visszautazós napnak, a későig chatteléssel, az utolsó pillanatban rohanva kereséssel (most épp a karórám játszott bújócskát), a vonatozással (ami kicsit eltért ugyan az átlagtól, mert egyedül utaztam, csak én és a könyvem és az Edda Lírák, havas tájon leírhatatlan érzés- és még mindig szívhez szól néhány szám), ha…

… ha nem kapok Alizpüfölés közben egy nagyon fura SMS-t, amitől egy pillanatra nagyon rossz érzés töltött el… azt hittem ugyanis, hogy drága barátom, a Nyelvész végre összegyűjtötte a bátorságát és most épp be akarja vallani irántam tanúsított érzéseit, amikről igazán nem tehetek és semmi szín alatt nem viszonozhatok. Egyszerűen csak tudom, hogy képtelen lennék valakit „úgy” is a szívembe zárni, aki képes egy foghúzás történetét 5 emailben ecsetelni… Aranyos is, rendes is, néha megható az érzékenységével és figyelmességével, de ha egyszer hiányzik az a bizonyos szikra, nincs mit tenni… és felesleges dolog belemászni valamibe, amiről tudom, érzem, hogy semmi esélye sincs a túlélésre. Egy diplomatikusan megfogalmazott válasz után meglehetősen rövid időn belül jött az újabb SMS és a … megkönnyebbülés. Ugyanis azt vallotta be nagy félénken és az „én elvesztésemtől” tartva, hogy megismerkedett egy lánnyal, akivel a dolog több, mint szimpátia. Fantasztikus! Páratlan! Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.:))))) Kevés nála rendesebb srácot ismerek és igazán megérdemli, hogy fogja valakinek a kezét és boldog legyen. És én is megúsztam egy kellemetlen beszélgetést. Az egyedüli, amiért picit sajnálom, hogy „Jobban féltem neked mindezt elmondani, mint otthon, szüleimnek”… felnőtt fejjel ilyent írni kicsit szomorú. Pro primo: miért kellene féljek, amikor bevallom otthon a szüleimnek, hogy mostantól fogva legyenek szívesek dupla adag csirkecombot csomagolni, mert ezentúl plussz egy éhes szájat kell tápláljanak… legalábbis, amíg a csomag tart...:) Aztán már én főzök… (hja, addig azért még el kell teljen egy kis idő…:) de a sütést talán már bevállalnám -akár még egy palacsintát is! De szalmakrumplit bármikor… ) Pro secundo: ami még furább, sőt, eléggé szíven ütött: miért kell tőlem, a barátjától féljen, amikor egy ilyen boldog pillanatról akar tájékoztatni. Tiszta szívemből kívánom, hogy felhőtlenül boldog legyen (és ne az én ábrázatom árnyékolja be a kapcsolatukat, mert amúgy sem szokásom kísérteni, országhatáron túl pedig még annyira sem… most másra kell összpontosítsam az energiámat, mintsem holmi határontúli barátborzongatásra...) és remélem sikerül egy stabil, kiegyensúlyozott, harmonikus és megfelelő érzelmi töltetű kapcsolatot kialakítania.

<>
Minden jót Nyelvész barátom, remélem egy év múlva már az esküvői meghívó képét csatolhatom a blogomhoz.;)

Egy lusta nap

Ma sem mentettem meg a világot... de még csak közel sem jártam hozzá. Nem olvastam semmit, amivel közelebb kerüljek a célomhoz, ahhoz, hogy igazán jó orvos legyek, nem foglalkoztam az államvizsgadolgozatommal, az ösztöndíjamhoz szükséges papírokat sem intéztem, elő sem vettem a közelgő két vizsgám anyagát (hirtelen azt sem tudom, hova tettem, amikor a vakáció elején kipakoltam a hátizsákomból) és különösebben nagy segítőkészséget sem tanusítottam senki iránt. És ebben sajna a kedves szüleim és családtagjaim is benne vannak...
És mégis jólt telt a napom... amikor már kezdett volna megszólalni a lelkiismeretem, hol benső, hol apukám hangjának formájában, sikeresen elhallgattattam azzal a felkiáltással, hogy egy ennyit megérdemlek én is... mert évközben épp eleget kell tanulnom összevetve más egyetemistákkal, mert nekem az egyetem befejezése után lőttek a szabadidőmnek, mert én még sokáig szegény leszek, és a szüleimre szorulok, mert... ezer és egy okosabbnál okosabb érv. De vajon (és tudom, hogy anyumnak az idegeire megy ez az állandóan fel-felbukkanó kérdésem) tényleg megÉRDEMlem? Vajon tényleg ez az, ami nekem kijár? Lógatni a lábamat 2 héten keresztül, édes semmittevésben, nem törődni semmivel... bámulatosan, sőt kifejezetten csábítóan hangzik az egész... de ha egy kicsit jobban belegondolok és végiggondolom eddigi pályafutásomat, rá kell döbbennem, hogy nem én vagyok az áldozat, a tanulás igájába hajtott barom és hogy minden, ami most történik velem az én (tudatosan vagy kevésbé tudatosan meghozott) döntésem eredménye és igazából el sem tudnám képzelni, hogy mást csináljak, vagy másképp csináljam. És az édes semmittevés egy röpke idő után igazából már büntetés számomra... az agysejtjeim rohamosan pusztulásnak indulnak, az érzékek eltompulnak és úrrá lesz rajtam az, amitől a legjobban félek: a közömbösség.
Egyszerűen számomra nincs más opció: lehettem volna közgazdász vagy jogász. Nem a bejutás a legnehezebb ilyen helyekre, hanem az azt követő hatalmi harc, a pénzhajhászás, egymáson keresztül gázolás az egyéni érdekek minél hatékonyabb megvalósítása érdekében. De így belegondolva, ez nekem nem menne. Az anyagot persze meg lehet tanulni, akár bemagolni, akár még meg is megérteni, de leleményesnek születni kell, a furfangot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. És a magam és családom példája tökéletes mintája a talpig becsületes, de teljességgel élhetetlen emberekének. Igaz, hogy megvan a jutalma is: este mindig tiszta lelkiismerettel lefeküdni. De nem vagyok biztos benne, hogy nem ugyanezt érzik azok is, akik egész nap azon fáradoztak, hogy minél nagyobbra duzzasszák (temészetesen nem feltétlenül tisztességes eszközökkel) a bankszámlájukat... Tehát az igazán sikeres munka által gerjesztett megelégedés érzete ezeket a szakmákat választva nagy valószínűséggel elmaradna.

Marad tehát az orvosi, ahol tényleg nem épp akkora energiabefektetés árán meglehetősen jó eredményeket tudok felmutatni, és ez egyetlen aprócska titkon alapszik: érdekel. Érdekel még akkor is, amikor látom, milyen nyomorban élünk másokhoz képest (és milyen luxusban megint másokhoz képest, ugyanis egyelőre még nem azon múlik valaki élete, hogy a teve milyen gyorsan kel át a sivatagon...), akkor is, amikor látom, hogy mennyire csak az emberi hozzáálláson múlik minden, a szenvedés enyhítése, az egészségügy megszervezése...(és mégis ott tartunk, ahol...) és még akkor is, amikor látom, milyen a felnövő nemzedék, milyen hozzáállást nevelnek belénk a hat év alatt, hogyan törik le a szárnyainkat első éven, hogyan kényszerítenek rá arra a közönyös viselkedésre mindenkivel és mindennel szemben, amelytől sajnos, ha később, a betegek között nem tudunk megszabadulni, akkor egy életre lehetetlenné teszi, hogy megtapasztaljuk azt a felhőtlen érzést, ami akkor tölt el, amikor este, lefekvéskor végigfuttatjuk az eltelt napot és rájövünk, hogy igazán sikeresen végeztük el az aznapi feladatokat, tehát gyógyítottunk és nemcsak a test biológiai paramétereit...

Őszintén sajnálom azokat, akik arra kényszerülnek, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit nem szeretnek... mert még így is újra meg újra fel kell idézzem magamban, hogy szeretem azt, ami gyakran olyan keservesnek tűnik és megfoszt a néha oly édes lusta pillanatoktól.

Megint este van...

.. én pedig ülök a számítógép előtt és a chatpartneremre várok. Arra az emberkére, akivel, minő meglepetés, de egész jól el tudok beszélgetni annak ellenére, hogy csupán a zene szeretete közös bennünk. De az sem egyenlő mértékű, ugyanis neki (szinte) mindene a zene, nekem pedig csak egy élvezeti cikk, ami segít, hogy az érzelmeimet még intenzívebben éljem meg. Ha szomorú vagyok, még szomorúbb zenét teszek, hogy ha lúd, hát legyen jóóó kövér, vagy épp ellenkezőleg, valami gyorsan ható vidámat, ha nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy elérzékenyüljek és mások is párás szeműnek lássanak. Persze mostanában a mazochista hajlamaim vannak túlsúlyban, mehet hát a szomorú vagy az igaz szerelemről szóló bármilyen ritmusú, a fő, hogy megpendítsen bennem ilyen-olyan húrokat. De legalább az ember megkönnyebbültnek érzi magát egy-egy ilyen kis letargia-szelet után és elkönyveli magában, hogy öregapám, semmit sem változtál, még mindig a régi lüke alak vagy. És foroghat a Föld békében tovább, mert ma sem történt semmi világraszóló...
De a zenén kívül mindenben épp az ellentétem, azt hiszem a valós életben nem alkotnák egy békés párost. De a chat megtűri az ilyen véleménykülönbségeket és szerencsére a másik fél nincs is kézügyben, ha már ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leteszteljük a maximális tépőerőt, amit a hajhagymái még a fejbőr elhagyása nélkül elviselnek...
Amiért még mindig örvendek annak, ha megszólít (mert hát elvből nem szólítok meg senkit a neten, hát még ha az ellenkező - a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt- nem képviselőjéről van szó), mert elvonja a figyelmemet magamról, a körülményekről és a rám váró szilveszteri buliról, amire kicsit félek elmenni. Egyike leszek ugyanis azon ritka egyéneknek, akik nem a párjukkal érkeznek és tartok tőle, hogy az igazán jó barátaimnak inkább lesz ez az egész egy gyász-szertartás, a távozó kedvesek búcsúztatója, mint örömünnep... és hát az ilyen búcsúkat a normálisabb emberek négyszemközt intézik... és az én barátaim a normálisabbak közé tartoznak. Szóval Great Expectations-ekkel indulok neki a háromnapos bulimaratonnak. Hip-hip.
Alizkának a magammal cipeléséről is lebeszéltek családtagjaim, így vele sem fogom tudni megosztani benyomásaimat, egyedüli társaim e 40 fős 3 napos bulis magányban a telefonom és a fényképezőgépem lesznek... meg talán az Iriverem, annál fantasztikusabb nem sok lehet, mint mászkálni a havas alkonyi tájon City of Angels filmzenét hallgatva... vagy valami egyéb lágyat és... elmélázót. Élmények nélkül biztos nem fogok maradni. (És azért egy műanyag zsákot előbűvölök a szekrény mélyéről lélegzetelállító szánkózások reményében...)

Zokogj hát világ, szilveszterezni indulok!

Illés koncert

Tegnap délután a könyvvel az ölömben beültem az Illés koncertről szóló felvételt figyelők közé. Egy darabig olvasgattam és csak a zenét hallgattam, mígnem keresztmama nem kérdezte meg tőlem, hogy nem ismerek véletlenül valakit azok közül az arcok közül, akiket el-elcsíptek a kamerásbácsik. Ekkor döbbentem rá, hogy nem hiába határoztam el szinte két éve, hogy többet nem gondolok bizonyos személyekre és bizonyos eseményekre, még ha néha nem is sikerült tartanom magamat a fogadalmamhoz, az idő könyörtelen és megállíthatatlan múlása valóban képes orvosságként (méghozzá valóban hatásos:) ) hatni. És bár keresztmama beszólása után néha még szinte ösztönösen felemeltem a fejem és egy ismerős kobakot és zászlót kerestem a tömegben, mégsem töltött el szomorúsággal vagy keserűséggel az egész, hogy lám, még ennyi idő után is akarva-akaratlanul ezt teszem. Olyan érdekes volt, ahogy egy kicsit melankolikusan, egy kicsit szinte magamra csodálkozva végigfutott az agyamon, hogy hát akkor ennyi volt, úgy tűnik végre túlléptem az árnyékomon és ideje valami más témát keresni, amin elnyavalyoghatok, mert ezt kimerítettem.:) És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a viszonzott szerelemnek is jelentheti az idő a halálát, vagy csak a házasság..? A viszonzatlan esetében már bebizonyosodott, hogy előbb vagy utóbb, de megfakul, elhalványul és évek múlva már csodálkozva kérdezed magadtól, amikor az utcán szembemész egy hajdani nagy szívfájdalmat okozó alakkal, hogy "Te jó ég, Ő (pont ez a kis töpörtyű/nagy töpörtyű) okozott annyi keserű percet-órát-napot-hetet (és így tovább:) ) nekem annak idején?" Az ember boldogságra született és nem a szenvedésre. És szerencsére az ösztönei ezt tudják, még ha az agya néha képtelen is ezt felfogni. És akarni...

Egyik legnagyobb ajándékunk a felejtés... ha sokan nem is jöttek még rá.

Igaza volt Varga P.-nek, amikor azt állította, hogy a legnagyobb szerelmet követő szakítást is 1.5-2 év alatt ki lehet heverni. Az enyém messze járt a legnagyobbtól... és szerencsére 2 év alatt maradtam én is.

Néha annyira jó nem elütni az átlag populációtól, a Gauss görbe tetejéről néha fantasztikus a kilátás... :)

Ismét Karácsony...

Szinte hihetetlen... még egy év eltelt. Kezdenek évvégi gondolataim lenni: ma a konyhai tevékenység közben lepörgött, mennyi minden történt velem idén... és hogy hol voltam pont egy évvel ezelőtt, milyen gondolatokat forgattam a fejemben, és hol voltam pont két évvel ezelőtt és akkor milyen érzésekkel. Három év alatt három egymástól teljesen eltérő lelkiállapot. A feldobottságtól és valakihez tartozás érzésétől a végtelen magányon át a mostani "minden szinte mindegyig"-en át. Az egyetlen közös dolog a 3 helyzetben a családom szeretete volt, amivel mindannyiszor körülvett és amiből erőt merítettem és merítek most is a továbblépésekhez.
Mégiscsak ez a legfontosabb dolog az életben, amin túllépni szerintem felér egy lassú öngyilkossággal.

Tulkok gyöngye...

Ha a nyakam nem lenne, már rég elhagytam volna a fejemet... a szórakozottságom lassan már közmondásos és néha már nem tudom, sírjak vagy nevessek az egészen.
Ma is például megígértem valakinek SMS-ben, hogy elküldök valami képeket és angol előtt nagy buzgóan, Alizt sűrűn szídva másoltam át egy CD-re a tervezett könyvtárat, még el is késtem miatta alaposan... Erre amikor kinyitom a könyvtárat, kiderül, hogy teljesen más képeket másoltam fel a nagy rohanásban... a bátyóék lakását ábrázolják és tudom, hogy az illető nem lenne különösebben elragadtatva tőlük, főleg azért, mert a szilveszteri helyszín bemutatását várta tőlem... Hát ennyit rólam... azt már nem is tudom, említsem-e meg, hogy a szombaton megírt blogrészletet elfelejtettem elhozni magammal, hogy feltöltsem a netre és a 3 nappal ezelőtti élmények kezdenek elhalványulni, nem is tudom érdemes-e még foglalkozni az üggyel....

És persze itt a Karácsony... idén először egyelőre még semmi hangulatom nincs hozzá, ajándékokon még nem is gondolkoztam (khmm, az angyalka nem gondolkozott...:) ), és nagyon időm sincs foglalkozni a dologgal. Pedig olyan jó lenne idén is valamit kiokoskodni, aminek örvendenek is, hasznos is, de mégsem 2 pár zokni...
De hagyom, hogy most is kószálás közben szálljon meg az ihlet, régóta rájöttem már, hogy tervezni szinte teljesen fölösleges, úgyis pont az az egyetlen dolog nincs/fogyott el/nem is hallottak róla, amit én keresek. Marad tehát a készletek felleltározása és a csekélyke pénzem optimális beosztása.

Tegnap este Főtulokságom úgy döntött, hogy megnéz egy horror-filmet, mert hát nagylány vagyok már, teljesen tisztában azzal a ténnyel, hogy ez csak egy film, némi számítógépes effektus és bármilyen hasonlóság a valósággal vagy a plafonbámulással töltött órák alatt felmerülő gondolatokkal csak a véletlen műve... de az amúgy is mostanában megbolygatott lelkecském egy idő után kezdett reklamálni annak a hülye (hogy erősebb szót ne használjak) macskának a látványától, aminek a nyávogása egy újabb szereplő halálát eredményezte... lüke japik, nagyon tudják az emberek idegeit cincálni, japi könyv alapján japi házban japi szörnyekkel (és gyermekkel) megtöltött filmet egy ideig nem akarok látni. Ha meghoztam volna valakinek a kedvét, a 'The Grudge' nevű filmet keresse és aztán magára vessen... a vége abszolút arra utal, hogy ennek második része is lesz, mert hát a hősnő úgysem halhat meg az utolsó pillanatban a hullaházban, kedvese holttestének azonosítása közben, ha azelőtt fél nappal túlélte azt, hogy magára gyújtotta a házat... Lényeg a lényeg, éjjel 12-kor úgy döntöttünk testületileg, hogy egy filmet muszáj még megnézzünk lefekvés előtt, ami kicsit könnyedebb hangulatával oldja a feszültséget... A 'Great Expectation'-nek sikerült is, igaz, hogy picit túlreagáltuk azt a jelenetet, amikor az elején a szökevény Robert de Niro váratlanul előbukkan a víz alól...
Tanulság: ennél lényegesen stabilabb lelkiállapot kell nekem egy horrorfilm bevállalásához, és a Blair Witch Project-et épp ezért bizonytalan időpontra elnapolom...

A végszó most figyelemösszpontosítás hiányában elmarad.

Irni vagy nem irni...?

... az itt a kerdes, irhatna Shakespeare atyank, ha nem lenne mar sok-sok lab melyen a Fold alatt... Igazabol soha nem tudtam, mennyi az a lab meterben kifejezve, pedig elegszer utananeztem az Allamokban is. De mondhat barki barmit, akkor is a labnak megfelelo meter kevesebbnek tunik, mint ami valojaban, mint ahogy a merfold/ora is lassabbnak tunik, mint kilometerben kifejezve... Erre egy nagyon egyszeru pelda: oceanon innen remegve fogtam volna a kormanyt, ha 120-al vezettem volna, oceanon tul pedig a 70 mph/h olyan nyugisnak tunt... to crawl with a snail's pace... ah, errol jut eszembe az angol, a phrasal verbs es egyeb finomsagok, babakek lelkem szomoritoi... annyira megnyomoritottak az elmult 2 honapomat... Tanulni nem tanultam, mert netfuggosegem es veleszuletett lustasagom (natural born... lazy:) ) ebben allandoan megakadalyoztak, de a bulik is elmaradtak, mert a sohakinemkapcsolhatolelkiismeret allandoan ott orkodott felettem. Neha szeretnek annyira felelotlen lenni, hogy nyugodt szivvel fogadhassak el egy bulira szolo meghivast akkor, amikor masnap vizsgam van... A ma esti buli is emiatt marad el szamomra... szombaton vizsga. De legalabb ha tudnam, hogy most hazamegyek, berugom az ajtot, ledobom a kabatot, kinyitom a konyvet es fel sem emelem a fejem, ameddig a szazhuszonhetezernegyszazKETTO rendhagyo iget at nem veszem es fel nem mondom a paplan ala rejtett listarol...

Ezzel szemben le merem fogadni hogy:
1) amikor hazaerek, surgosen be kell majd szamolnom az osszes szobalakonak, kulon-kulon es egyutt is arrol, hogy milyen eszmeletlenul fontos egy egyedulallo elmeny ert engem az uton hazafele-pl. felfedeztem egy lencsevegre illo jelenetet egy fa aga es a ra szallo icke-picke madar kapcsolataban
2) abban a pillanatban, ahogy kinyitom a konyvet es beletemetkeznek a csaladi kapcsolatokat felolelo felkotetnyi szo tanulasaban (brother-in-mother-in-sister-in-whocares-in-law) tanulasaban, a belugyminiszterium napirend elotti felszolalasra vallalkozik es kenytelen leszek mar du.6-kor egy kis elovacsorat rendezni... amit azutan a rendes idopontban, 7-kor egy tulajdonkeppeni (as a matter of fact) vacsi kovet (az este 10-est mar szegyellem is mondani-ezert itt epp csak vazlatosan emlitem meg...)
3) a mar nem is tudom hanyadik vacsi utan eszembe jut, hogy a tisztasag fel egeszseg, irany tehat a zuhanyzo, persze a tenyleges vizmegeresztesig meg le kell jarni azt a plussz utat, amit a felszereles hianyossaganak potlasa (furdoszivacs, tusfurdo vagy esetenkent torulkozo) megkovetel, utana 15 percnel kevesebb aztatasrol szo sem lehet
4) zuhany utan pizsamaosztas, mert ugyebar minek mar civilbe oltozni egy ilyen faraszto nap vegen, amikor mar ugyis csak a tanulasnak akarom szentelni osszes velt es valos figyelmemet, persze a muvelet alatt meg be kell szamolni a tobbi szobatarsnak a vilag egyre aggasztobb anyagi es szocialis helyzeterol, a moral hanyatlasarol meg arrol, hogy egyelore meg gozom sincs, mit veszek fel a golyabalra ami mar regota nem rolam szol...
5) mindezekutan (mostmar valahol az utolso vacsora- legalabbis aznapra- utan jarunk) vegre elerkezik az a tortenelmi pillanat, amikor ismet kinyilik a konyv, kezbe kerul a ceruza (+10 perc kereses utan) es megszuletik az elso papirra vetett sor.. amit ujabb 10 perc szotarozas kovet...
6) erezve, hogy az alom (10.30 pm korul jarunk, ami egy csecsemonek mar high time, hogy nyugovora terjen!!) egyre szukebb koroket ir le a fejem korul, gyorsan megfozok meg egy igazi D. Egberts Paloma kavet, ami koztudottan serkenti az agytevekenyseget es...
7) pontosan 10 perccel a fel bogre kave elfogyasztasa utan edesdeden alszom az agyikomban, pizsamaban, a foldre finoman letett angol konyvek mellett azzal a hatarozott utolso gondolattal, hogy nem baj, holnap reggel 6-kor ugyis csorog az ora es tiszta szivvel es meg tisztabb lelekkel fogok neki tanulni es bepotolni az elmult napi lemaradast...

Hat ezert fognak engem elvagni a nyelvvizsgan...

Kommentàr nélkül

18. fejezet

A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.
- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a virág.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte udvariasan a kis herceg.
A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt.
- Az emberek? Van belõlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelõtt láttam õket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja õket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.
- Viszontlátásra - mondta a kis herceg.
- Viszontlátásra - mondta a virág.

19. fejezet

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyrõl - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tûhegyes sziklacsúcsokat.
- Jó napot! - mondta találomra.
- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.
- Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.
- Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.
- Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang.
"Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelõtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig õ kezdte a beszélgetést..."

20. fejezet

Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert elõtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte õket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt elõtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érõ vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
Lefeküdt a fûbe, és sírni kezdett.

21. fejezet

Akkor jelent meg a róka.
- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg.
Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tûnõdés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára:
- Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetõsen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tõle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétõl különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, elõcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerû lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedõknél. De mivel barátkereskedõk nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Elõször leülsz szép, tisztes távolba tõlem, úgy, ott a fûben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az idõben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél elõrébb halad az idõ, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különbözõ a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szõlõig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erõsködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfûzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, õ pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelõ az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy õ egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert õ az, akit öntözgettem. Mert õ az, akire burát tettem. Mert õ az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettõt-hármat, a lepkék miatt). Mert õt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sõt néha hallgatni is. Mert õ az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom.
Nagyon egyszerû: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idõ, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idõ, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelõs lettél azért, amit megszelídítettél. Felelõs vagy a rózsádért...
- Felelõs vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

22. fejezet

- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a váltóõr.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a kis herceg.
- Rostálom az utasokat, ezresével - mondta a váltóõr.
- Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik õket, hol meg balra.
És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgõ robajjal a váltóházat.
- De sürgõs nekik - mondta a kis herceg. - Mit keresnek?
- Azt maga a mozdonyvezetõ se tudja - mondta a váltóõr.
Ellenkezõ irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.
- Máris visszajöttek? - kérdezte a kis herceg.
- Ezek nem ugyanazok - mondta a váltóõr. - Ez egy ellenvonat.
- Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?
- Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van - mondta a váltóõr.
Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.
- Ezek az elsõ vonatnak az utasait üldözik? - kérdezte a kis herceg.
- Egyáltalán nem üldöznek semmit - mondta a váltóõr. - Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.
- Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kis herceg. - Idõt vesztegetnek egy rongybabára, amitõl egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tõlük, sírnak...
- Könnyû nekik - mondta a váltóõr.

Gondolatok...

Ha író lennék, mindig éjjel írnék… mindig lefekvés után pattannak ki a fejemből a jobbnál jobb gondolatok… Ha ebből kellene megkeressem a napi betevőt, talán nem lennék lusta felkelni és rögzíteni a gondolataimat. Egyetemista lévén viszont inkább behunyt szemmel elmélázok, elnevetgélek saját magamon és reggelre híre-nyoma sem marad az éjjeli meséknek, a gondolatban lefuttatott hajmeresztő párbeszédeknek, a képzelt találkozásoknak, az újra megélt érzelmeknek, az örömnek és a kétségbeesésnek, ami a sötétben annyira valósnak tűnt… hajnalban egyszerűen jelentőségét veszti az eltelt nap, a tanulásban való lemaradás, a tegnap esti fogadkozások, az eltökélt szándék, hogy holnap akkor kinyitom azt a bizonyos könyvet, amit hónapok óta hanyagolok… feküdni a puha meleg ágyikóban, még a pár másodperccel azelőtti álom hatása alatt és azzal az érzéssel, hogy ha még tíz percet alszom, abból semmi baj nem lehet, még időben vagyok, még belefér a napi program, az élet mégiscsak szép és én valójában felhőtlenül boldog vagyok…

3 éve képtelen vagyok akár egyetlen egyszer is 6-kor felkelni, hogy bepótoljam a tanulásban összehozott lemaradást… De este 12 órakor már rég utazásokkal álmodom…

Súlyos sokként ért a felismerés, hogy december 10.-én megkezdődik a nyelvvizsga. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kapjak… nagyon kis esélyt látok arra, hogy sikerüljön, ezúttal (is, mint az elmúlt félév során) túl nagy fába vágtam a fejszémet… Még mindig nem tanultam meg, hogy mindenem nem lehet meg, ha nincs meg hozzá a kellő energiabefektetés. És az én energiám egy része még mindig ott lapul valahol lekötött állapotban a tenger fenekén, már csak sejtem, hogy létezik, de a maradék már nem elég, hogy felhozzam a felszínre… Szeretném úgy felfogni, hogy eltevődött nehezebb időkre, és amikor igazán szükségem lesz rá, hajlandó lesz végre visszatérni hozzám…Most nagyon úgy érzem, hogy elérkezett az idő, ennél nagyobb pácban már csak fél év múlva leszek… de addig még rengeteg idő van …december 10 viszont vészesen közel... uff, Istenem, légyszi csak most az egyszer még... :)))

Angol… a mai nap sem az angolé volt… pedig igazán megérdemelne már egy kis törődést… mint az emberek. Ha jobban szeretném, mint ahogy valójában teszem, most nem itt tartanék. Voltaképp minden erről szól: család, hivatás, emberi kapcsolatok… egyáltalán az élet. Olyan kevés lenne szükséges ahhoz, hogy minden tökéletes legyen… csak egy kis törődés, a vágy, hogy ne csak nekünk legyen jó, hanem a körülöttünk élőknek is…
De mindenki tökéletesen el van zárkózva a maga kis tökéletes világába, a maga kis tökéletes napi rutinjába, ahova legfennebb csak még egy emberke fér be, az is csak szűken, ha azt teszi, amit mi akarunk. Akarat és önálló gondolatok nélkül… mert ezekkel már képes lenne ripityára törni a jól és alaposan megtervezett életünket. Vesszen, aki gondolkozni, netalán javasolni mer!

És mégis mindenki mazochista valamilyen fokon. Keresi a fájdalmat, mert akkor sem tud hinni a boldogságban, amikor az már az orra előtt áll és az arcába üvölt, hogy „Itt vagyok, fogadj el már végre, ne menekülj el előlem”. Én biztosan tudom, hogy mazochista vagyok. Az értelmemmel tudom, hogy minden jól van, ahogy van, azok vesznek körül, akik igazán szeretnek, én mégis olyan emberek szeretetére vágyom még plusszba, akik igazából azt sem tudják, hogy létezem. S ha erre esetleg már rájöttek volna, akkor elképzelésük sincs, ki vagyok. A sablon már kész, rám van húzva, innen már lehetetlenség kiszabadulni. Már meg sem próbálok, mert előre tudom mindenki reakcióját: „Láttam a múltkor, hogy valami bajod volt… nahát, mi lett veled? Túl sokat ittál? Ez nem te vagy.” Kapálózhatsz, ahogyan csak erődből telik, úgyis minden mindegy már: az ítélet meghozatott, életfogytiglan vagy a sablonodba zárva… kitörési lehetőség nem létezik, csak újrakezdés más országban, más városban, idegen emberek között, a levegőben lógó gyökerekkel és a magány nyomasztó érzésével, amiről tudod, hogy a továbbiakban végig elkísér vándorlásaid során. Ülsz egy buszon, hallgatod a zenét, bámulsz ki az esti városra és bármennyire is tagadnád, szabadságodban és a boldog ismeretlenség érzésében is hihetetlenül egyedül érzed magad. Valami olyan érzés, amit akkor is megtapasztaltál már, amikor ismerősök által körülvéve először döbbentél rá, hogy senki nem ismer még egy molekulányit sem téged az elmúlt közösen eltöltött évek ellenére sem. És egy ismerős számra, amit még a beskatulyázó emberek társaságában hallgattál, megindul az első könnycsepp, lassan és fájón, először még magad sem hiszed, hogy ez lehetséges, elvégre felnőtt ember vagy, aki tud uralkodni magán… a második könnycsepp valahogy nem akar megszületni, el kell jussál a szám közepéig és a szinte fullasztó torokszorító érzésig, ameddig végre legördül. Egy kis megkönnyebbülést hoz, a reményt, hogy ez idővel egyre jobb lesz. De a harmadik, a megváltó, amelyikről biztosan érzed, hogy magában hordozza a megváltás ígéretét, az újrakezdést, az most is valahol a mélyben marad, ott, ahova még saját magad sem mersz leereszkedni félve attól, amit ott találhatsz... És talán soha nem is lát napvilágot…Maradsz tehát a torkodat szorító fájdalommal, és a biztos tudattal, hogy tele van a világ kétkönnycseppes számokkal. És a reménnyel, hogy eljön még a nap, amikor megszületik a harmadik könnycsepp, eltűnik az összes valós és képzelt feszültség, a magány érzete és a levegőben lógó gyökerek szörnyű képe.

Hogy eljön még a nap, amikor ismét hazatérsz és végre ott is maradhatsz…