Megint belemásztam valamibe… csak nehogy túl egyszerű legyen az életem. Légyszi Jóistenem add, hogy mielőtt legközelebb megfordul a fejemben valami, amit úgy érzek ildomos lenne megtenni a magam és az emberiség javára, akkor egyből villanjon be a pécsi portások gyöngyének arca és tegyek le a gondolatról… Nem kell megijedni, a mai nap legalább a portással a klinikán szerencsém volt, igaz, eszem ágában sem volt betenni a lábamat a kollégiumba, bőven elég volt látni a Tesco-t a vonatból, ami majdnem légvonalban van eme igen tiszteletreméltó és nemes intézménnyel.
De volt ott még pár lelki pofon, amit innen-onnan kaptam. Néha úgy érzem, hogy még az Égiek sem akarják, hogy ez a város legyen a lakhelyem az elkövetkező 3 évben. Én továbbmegyek – nekem már az ország sem mindig tetszik, lépten-nyomon felbosszant valami, annyit sápítoztam a mai nap alatt, hogy csoda, hogy Nyelvész barátom nem húzta a fejembe a lassan szokássá vált McDonalds-os kávét… Pedig hajdanán milyen vidám lélek voltam… :(
Már akkor kellett volna egy picit gyanakodjak, amikor a Korona 25 perces késéssel indult… azt, hogy először rossz vagonba szálltam, mert az 1-es és 4-es közti különbség számomra nem mindig evidens, ha halvány indigóra ráerősítenek maszatoló golyóstollal, kicsit kompenzálta a régi és új utastársaim kedvessége. Jól el is beszélgettünk, bepillantást nyertem egy színmagyar kisfaluból származó állatorvosi egyetemen tanuló diák életébe, ezek szerint nemcsak én éreztem magam analfabétának az első csúnya nyelven tartott gyakokon… :)
Az első igazán randa jelenet a vámnál bontakozott ki, amikor az álmából felrázott utastársammal kipakoltatta a magyar vámos az összes csomagját és olyan hangnemben beszélt vele, hogy egyből kikergette az álmot a szememből. Végül az a pár darab töltöttkáposzta megúszta az elhurcoltatást, én is eléggé aggódtam a picinyke rúd szalámim sorsa miatt, de szerencsére velem nem kötözködött…
A következő csapás akkor ért, amikor megnéztem a bankszámlámat, hogy mennyi pénzecském gyűlt össze az elmúlt másfél évben. Az én számításomhoz képest 5000 HUF mínusz volt rajta és lassan az is leesett, hogy hova szökhetett meg az a pénz… hát persze, hisz nekem volt egy kiegyenlítetlen számlám még tavalyról: a KAGYLÓ! Az én kedves kis kagylóm, ami meg is van örökítve és amit el kellett volna tegyek emlékbe, ha már ilyen édesdeden kifizettették velem az újat, anélkül, hogy legalább elküldték volna nekem az ÁFÁ-s számlát. Ahogy a kedves igazgató megígérte. Hát jó, ezen a megrázkódtatáson is túltettem magam, jöhetett tehát a következő. És már ott is lopakodott a nyomomban, sikerült is alaposan fejbe kólintania, amikor a Bp. Főváros Közakármicsoda Hivatalánál hétfő reggel 9-kor megpillantottam a táblát, hogy hivatalos ügyfélfogadás csak hétfőn du.13-16 óráig és szerdán 8-márnemisemlékszemmertnemérdekelthányóráig… nekem pedig a vonatom, amit már a profnak is beharangoztam, 12.40-kor kellett induljon a Déli pályaudvarról. Az agyam egy pillanatra megállt, lemondóan sóhajtott és nyugalomba akart vonulni, de szerencsére Nyelvész barátom próbálta megérdeklődni, hogy mindezek tudatában mik a terveim, tehát megpróbáltam koncentrálni a problémára… és a lehetséges megoldásokra… amikből végül, mint kiderült, akadt volna nem is egy, de mindegyiknek a vége egy jövő hétfői hatalmas rohanás lett volna.
Álltunk a Szent- Mihály templom előtt, bámultam a szobrokat és az elég csúnyán málló vakolatot és szerencsémre képtelen voltam beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát abban az ordító mínusz jópár fokos hidegben, ami miatt szinte még az orrom is odaveszett, visszamentünk a hivatalhoz és meg akartam kérdezni a portást… amikor kiderült, hogy van még egy másik nyitvatartási program, a bátrabbaknak, akiket nem ijesztett el a kinti tábla és aszerint hétfőn 8-tól a magyarigazolványosoknak ügyfélfogadás volt. Persze széles vigyor, boldog trappolás fel a lépcsőn és hamarosan meg is volt az apró zöld pecsét a kártya hátán. Nem mintha a diákságom tudatát befolyásolná, hogy van-e még plussz egy érvényes diákigazolványom vagy sem, de néha azért olyan jól esik ingyen bemenni Budán a Nemzeti Galériába és álmélkodni az eredetiben kiállított Szinyei Merse Pál, Munkácsy és más híres és kevésbé híres magyar festők műveiben.
Az utolsó pofon a vonaton ért. Intercity ide, kulturált, internacionalista jegykezelők oda, de bizony az arcomra fagyott a mosoly, amikor a jegy mellé kalóz bácsi elkérte a magyar igazolványomat is és úgy köszönte meg, hogy „köszönöm- mulţumesc”. Hát ennyit ér a magyar igazolvány… Agyatlan internacionalista ismerősöm (és nemcsak ő) azt hiszi, hogy Romániában minden regátinak a mellényzsebében ott van ez a kis könyvecske és csak azért megy Magyarországra, hogy olcsóbban utazhasson, a csőd szélére taszítva ezzel a Magyar Államot…
Tudom, hogy most túlzok, tudom, hogy vannak kivételek és sajna azt is tudom, hogy ők vannak kisebbségben, de azért a nagy többség is felfoghatná végre, hogy a határ másik oldalán IS élnek magyarok, akik magyarul gondolkoznak és magyarul álmodnak, és akiknek kész sértés magyarhonban románul megköszönni valamit. És még mondja valaki, hogy nem életre szól a piros útlevél… Megkaphatod a magyar állampolgárságot, te már rég elfeledted, hogy mondják románul a kenyérnek, de akkor is lesznek még olyanok, akik igazi tősgyökeres románnak tartanak. Még akkor is, ha meglepően jól beszélsz magyarul…
Amúgy minden szép és jó, a munkának már nekifogtam, táblázatokat kombináltam kb. másfél órán keresztül összkomfortos kis szobámban, aminek egyedüli hiányossága (a beépített zuhanyzó hiányán kívül) az, hogy nincs semmi vízmelegítő alkalmatosság. A mindennapi kávém így komoly veszélybe kerülhet…
De megoldom én valahogy…;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése