Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.
Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...
Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.
Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...
Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése