„Este van, este van, ki – ki nyugalomban…”
Egyedül maradtam az orvosi szobában, időm van bőven, egészen hozzászoktam már, hogy a klinikán kelek és ott is fekszem és este 10-kor még teljes természetességgel nézegetem a kórlapokat, ha az aznapi adagot valamilyen okból kifolyólag nem sikerült időre teljesítenem. Azt hiszem ez lenne a megoldás az államvizsgámmal kapcsolatban is: kérni egy szobácskát a rettegett proftól és ellenni vagy 2 hetet az otthoni klinikán… De az valószínűleg kicsit más hangulatú lenne: ott nem kapok senkitől potyaebédet (a mai is nagyon fincsi volt, meglepően jól főznek itt:) ), nem rendel senki pizzát vacsorára (tudom, hogy szerencsés ember vagyok néha ;) ), nem lóghatnék a neten, ha hirtelen valami kérdésem támad az angol nyelvvel kapcsolatban, nem menne a Sláger- rádió az orvosi szobában, mint ahogy most is teszi… És még sokminden más is különbözik… de most nem ez a lényeg…:)
Kiderült, hogy a vendégszobának én vagyok a legelső lakója. Eddig az irgalmasoké volt, erre az első, aki beköltözik, igaz csak egy hétre, az maga az ördög.:) Látszik rajta, hogy valaha ez is kórterem funkciót töltött be, 4 neon van a szoba falain, ezenkívül még egy hosszú a mennyezeten. Tipikus kórterem.:) De ha ez még nem tette volna nyilvánvalóvá, akkor ott van a perdöntő bizonyíték: a fehér színű csempével állmagasságig borított falak és a kagyló az ajtó mellett.. Ugye, hogy tipikus?
A mai nap a kajáláson kívül komoly szellemi tevékenységgel is járt. Szerencsére a lényeget nem én kellett végezzem, kedvenc professzoraim ugyanis csatarendbe állították a szürke agysejtjeiket és olyan szép fogadólevelet írtak nekem, hogy becsszóra, ha nem ismerném magam, én is odaítélnék magamnak bármilyen ösztöndíjat. De ezt persze nem fogom nagydobra verni… remélem az alapítványnál senki nem olvas blogot… vagy legalábbis nem magyar nyelven írottakat… :))) Mert akkor fuccs a babérkoszorúnak, Nobel díjnak, fényes pályafutásnak… Habár családorvosnak lenni sem rossz mesterség. Alkalmam lenne felmérni a menedzsment fele irányuló hajlamaimat, kötött órarend, akkor megyek terepre, amikor jól esik, gyártom a küldőpapírokat halomra… de ha belegondolok abba, hogy az orvostudomány minden területén magabiztosan kellene mozogjak, megfelelő háttértudással, bármilyen sürgősségre kész, akkor elrettent a hatalmas felelősség. Szerintem sokan fel sem mérik, mit vállalnak, amikor szerintük a könnyebb utat választják… vagy csak teljesen másképp gondolkoznak, mint én. Ami nem lenne az elő alkalom.:) Én inkább szívesebben merülök bele egy kisebb területbe alaposabban és igyekszem naprakész maradni, mint hogy érezzem a mindennapos stresszt, hogy ehhez sem értek, arra sem terjednek ki az ismereteim, azt sem csináltam még sohasem… Bele is őrülnék…
De térjek vissza az eredeti gondolathoz… ami mi is volt? Ja igen, úgy néz ki, lassan összeáll a pályázat, egy banki jelenésem van már csak hátra, amitől kicsit félek, mert annyira alma vagyok az ilyesmiben és olyan csúnyán tudnak nézni az ablak másik oldalán csücsülő nénik…mit értek én a számlákhoz és a kamatlábakhoz…? Én sem kérdezem soha senkitől, hogy sorolja fel latinul a kéztőcsontokat, legyenek tehát mások is tekintettel rám.:( Szóval most illik szorítani nekem, hogy minden sikerüljön úgy, ahogy elterveztem… később majd kiderül, hogy a döntéseim, amiket hoztam, mennyire voltak helyesek, de addig még szeretném egy picit élvezni a boldog nyugalmat, hogy végre nem kell valamin töprengjek, mérlegeljek, forgatókönyvet írjak, egyszerűen csak élvezhetem, hogy élek, szól a szép zene, ma rendesen viselkedik Aliz, otthonról nem érkeztek különösebben aggasztó hírek (persze lehet, hogy megint csak titkolják előlem, amíg haza nem érek) és hogy… hamarosan ismét álomra hajthatom a fejem… közeledik a nap mostanában kedvenccé vált része…:)
Itt a vége, fuss el véle, de ha kedved van, viheted a megmaradt 4 kórrajzot is… mert ha nem, akkor csak én kell befejezzem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése