Akár péntek, akár szombat...

Kiccserkész szavamra élek még, csak kicsit sikerült megint elfoglalni magam... szombat este 9-kor értem végül haza, roppantilag de elragadónak találom a magyarországi magyarokban, hogy képtelenek "csak úgy" egy plussz szabadnapot adni, mindent muszáj előre vagy hátra, de mindenképp szombaton bepótolni. És mivel Murphy soha nem alszik, vagy legalábbis szombat délelőttönként személyes tapasztalatom szerint egészen biztos, hogy nem, ezért pont ilyenkor sikerül megdönteni minden munkarekordot: háromszor hívat a prof, egyszer telefonál, reggel 7.40-től este 8.40-ig buzgón tevékenykedni, feltenni a pontot a nagybetüs TÁBLÁZAT-ra (már nem is tudom, hányadszor írom ezt, de még mindig tudnék vele pár órát foglalkozni...) és a buszmegállóban végül azon törni a kobakot, hogy akkor most hétvégi menetrend, avagy munkanap szerinti félóránként járnak ezen a szemerkélő csendes őszi estén a buszok...

A csodalabda pedig ott pihen már több, mint egy hete az agyam egyik zegzugos sarkában, néha megmutatja magát, ilyenkor mindig eszembe jut a professzori fejcsóva és lemondó sóhaj, hogy a legnagyobb hibám (a másik három legnagyobb mellett), hogy képtelen vagyok valamit befejezni... És hiába van kész valami 99%-ban, a hiányzó 1 miatt úgyis szinte a nullával egyenlő... Hát így vagyok a csodával is, bár most még csak nem is 99%-os, hanem csak 85,714%-os (imádom a háromtizedes pontosságot:)) ) a teljesítményem. A buszon visszafele "negyedik otthonomba" az ablakon kibámulva ezen a felsoroláson gondolkoztam, aztán a hatodik csoda után feladtam és elaludtam.:) Szóval a hetedik még várat magára... remélhetőleg a többi hatot is ki tudom majd olvasni, ha végre leülök otthon Albi elé, magam mellé teszem a csipkebogyós-mézes-citromos teát és a mindentudó noteszemet, bekapcsolom a kedvenc válogatásomat és a billentyűk közé csapok...

Azért lassan lassan eljön ez az idő is, és mire a bloguniverzumban már rég lecseng a téma, végre én is előrukkolhatok majd a saját 7 kis csodámmal. Bár szerintem a hetedik csoda az lesz, ha a másik hatot végre lesz egy negyedórám olvasható formába önteni... :)

Valahogy nagyon elment a kedvem...

... a blogolástól, de azért ennek a finomvegyes napnak a krónikáját megírom, már csak azért is, hogy egy darabig még biztosan emlékezzek rá. Amilyen feledékeny kezdek lenni, lassan már csak visszaolvasva jön elő ismét a múlt, bár a bölcsőde étkezdéjében a függöny még mindig be-bevillan, pedig az a korszakom már meglehetősen rég lezárult... Megfigyeltem, hogy az étkezésekkel kapcsolatos dolgok valahogy jobban megmaradnak, és a mai nap nem az étel miatt volt emlékezetes...:)

Egy itthoni 7.50-es ébresztés után (ennyit a 9 órás elhatározásokról...) apummal elindultunk a megyeszékhelyre, erkölcsi bizonyítványt kikérni (mert a 125 ezer papír mellett történetesen ez is kell, hogy fény derüljön, ha esetleg sorozatgyilkos hajlamaim lennének és idehaza már kibontakoztattam volna), valamint elindítani az elveszített hajtásim/jogosítványom ügyét, ugyanis nekem idén ezt IS sikerült összehozni. Nem panaszkodhatom, hogy eseménytelenül zajlik ez az év, és még közel sincs vége... bele sem merek gondolni, mi jöhet még, mit lehet még elveszíteni, bár azért pár ötlet már be is villant a gondolat bepötyögése közben... remélem sikerül nem megvalósítani őket.

Szóval elindultunk, kezdetben befagyott szélvédő mögül kukucskálva a tájat, majd a verőfényes napsütésnek és a jégkaparónak hála tisztult a kép, igazi októberi hangulat, őszi színekbe öltözött dombokkal és hegyekkel. Két ifjú stoppos leányzót is felvettünk, túl sokat ácsingózott már apum az út szélén eddigi pályafutása során, hogy, leendő verőfény ide vagy oda, bárkit is fagyoskodni hagyjon. Az említésre méltó események akkor kezdődtek, amikor, miután a lányok kiszálltak a város központhoz közeleső részén és mi is leparkoltunk az első úticélunk előtt, kiderült, hogy az egyik utasunk az autóban felejtette a táskáját. Kicsit megnyugtató érzés volt látni (bár egyesek ezt kárörömnek vélhetnék), hogy nem én vagyok az egyedüli szórakozott lény az univerzumban, gondolom jó tanulság lesz neki is, amikor visszakerül végre valahára a táska hozzá. Én is más szemmel nézek elég sok dologra, amióta egy párszor már elhagytam őket... Hogy megfontoltabbá váltam volna emiatt, az mondjuk eléggé kétséges...

Első úticélunk egy ingyen mobillal zárult... legalábbis számomra, a szüleim két évig még mind rám fognak emlékezni, amikor apu meghosszabbított előfizetését fizetgetik. De én azóta is el vagyok ragadtatva a kis-ügyes-színes-kijelzős-de-csak-telefonálásra-alkalmas készülékemtől, attól fogva lett aktuális a megvétele, hogy a 3 éves mobilom mostanában nem hajlandó megzavarni a nyugalmamat holmi beérkező hívásokkal... egyébként még nem cseréltem volna le, jó kis párost alkottunk. Valószínűleg túlságosan is ragaszkodom a dolgaimhoz, főleg amiket saját pénzemből vettem. De a többihez sem sokkal kevésbé...

Mobil után irány a rendőrség, az erkölcsi rész nagyon simán ment, miután kifizettem az ügyintézés ötszörös árát, csak hogy kissé sürgősebbre fogják. Teljesen hivatalos a dolog, szerepel a rendőrségi szolgáltatások között.:) A jogosítványnál villámgyorsan felsorolták azt az 5 iratot, ami az új kiállításához szükséges, de ez valójában zene volt füleimnek, mert legalább 10-re számítottam, valamint egy teljes orvosi kivizsgálásra. Ez utóbbi viszont legnagyobb örömömre nem volt szükséges a kártya pótlásához, mert még néhány évig érvényes lett volna... ha a gazdi nem kezdene olyan nagymértékben meszesedni illetve szétszóródni.

Következett tehát a gyors városnézés, itt-ott csipetnyi befizetéssel megfűszerezve, szép kis summát otthagytam a körút során, de legalább mostantól számított 10 éven belül ezt nem kell megismételnem... hacsak nem romlik rohamosan az állapotom... 11.45-kor már le is volt adva a dosszié a szükséges iratokkal, egy félmosoly, egy villanás, és a kép is elkészült hozzá. Álmomban sem gondoltam, hogy ez még ma meglesz, úgyhogy reggel előnyben részesítettem a vastag magasnyakú kötött pulcsit és natúr szépséget, ez vissza is tükröződik a képen... na de a régebbi "frissen-szabadult" fotómhoz képest ez már hatalmas előrelépés...

2 órával később már mehettem is a rózsaszín lapocskáért. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki döntött emellett a szín mellett...? És milyen megfontolás alapján...?

És mivel az ebédszünetben sikerült az új és régi mobilommal kapcsolatos egyéb szervizes gondjaimat is elintézni (és még egy pizza is belefért- hogy legyen némi kaja-motívum is a történetben), 2 után már el is indulhattunk hazafele.

Hogy a mese azért egy kicsit életszerű legyen, sikerült beleszaladnunk egy közúti ellenőrzésbe és sajnos nem megúszni büntetés nélkül. Holnap tehát első dolgom egy újabb befizetés lesz, mostmár szerencsére csak itthon, eljut az így is a megfelelő körökbe. Lassan olyan rutinom lesz benne, hogy kezdem fontolgatni, ideje lenne átorientálódni a bankszakma fele... ahány nyomtatványt mostanában kitöltöttem, hamarosan már nem lesz új a nap alatt...

Csak ne szóljam el magam...

A nap további része semmittevéssel telt, és mivel ebben a periódusban az embernek csupa fura gondolata támad, eldöntöttem, hogy a zene-kütyümet megtöltöm német nyelvleckékkel. Ideje kicsit kibányászni a rozsda alól azt a valamikori nyelvtudást, és a rengeteg buszont töltött idő erre alkalmas is lenne. Elég sajnálatosnak tartom, hogy már csak az "Ich kann nicht sehr gut Deutsch sprechen" mondat megy folyékonyan...

Szóval ezzel vagyok most elfoglalva... javaslatok? :)

Akár azt is mondhatnám...

... hogy végre elérkezett az alkalom az ünneplésre, annak az egy hete emlegetett bornak a megivására, tegnap ugyanis sikerült átküldenem a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot és nagyvonalakban el is fogadta a prof. Lesz még vele ugyan némi munka, de az már csak mondjuk plasztikai műtét egy nagysebészeti beavatkozás után... jobban a részletekbe menő példát inkább nem adok erre, mert nem mindenki értékeli a csipetnyit véres "természeti képeket".:)

Ezek után a legnagyobb lelki nyugalommal leléptem 3-kor, hogy elérjem a hazafele tartó buszt, eléggé hétvégi hangulatom is támadt, nehezen tudtak csak meggyőzni, hogy épp hétfő van és nem szombat. Szokatlan ugyanis, hogy hétközben ilyen hunyorgásra késztető napsütésben lássam a város központi részét. Sikerült az egész nyarat megúsznom napszemüveg nélkül, érdekes lenne, ha pont most kezdeném hiányolni...

13 óra buszon eltöltött idő saját tapasztalat szerint nagyjából felér egy folyamatos kerékbetöréssel, főleg amikor 3 óra csillagbámulás és az eddigi életpálya jelentősebb mozzanatainak felidézése után az ember kezd egyre laposabbakat pislogni és szeretne végre vízszintes helyzetben kinyújtózni és csendesen álomba szenderedni. Ez az elgondolás sajnos már ott megbukik, hogy a fél testhosszt még véletlenül sem meghaladó dupla széken vagy a lábait akasztja az ember a nyakába, vagy a fejét lógatja le az ülésről, vállalva, hogy minden arra járó, leszállni vágyó emberke barátságosan combbal vagy sporttáskával tarkón simogatja. Aki kihagyta a balett-iskolát, annak nagy valószínűséggel a B verzió marad, vagy olyan szerencsés, hogy ülve is tud aludni. Én személy szerint képtelen vagyok ülő helyzetben 10-15 percnél tovább bóbiskolni, előbb vagy utóbb zuhanásnak induló fejem miatt ugyanis hamarosan felriadok és meglehetősen rossz érzés marad egy-egy ilyen jelenet után bennem. Szóval marad a simogatás, és a remény, hogy lassan elfogynak az emberek a buszról és végre nem pusztítják tovább azt a néhány kósza neuront, ami valahogy még megmaradt a hétvégi regeneráló munka után.
Persze volt egy periódus az életemben, amikor minden további nélkül állva is bámulatosan pihentető negyedórákat aludtam az éjjeli műszakban két sor között az áruház Health and Beauty részlegén, egy hajzselével a kezemben, és egy félóra ebédszünet hajnali 4-kor édes álmok között az asztalra borulva felért egy fél éjszakai alvással. De ehhez azért három munkahely és három műszak szükséges úgy, hogy egyik munkahelyen se tudjanak arról, hogy máshol is alkalmazásban állok... :) Érdekes élmény, 2 hónap után az embert már inkább az ösztöne vezeti haza a munkahelyéről, és nem a tudatosan alkalmazott közlekedési szabályok...

Szóval mivel ez most nagyjából hiányzik (?) az életemből, ezért hazaérve egyetlen vágyam volt már csak, két korty kávé között legalább 3 órát aludni... És mióta ezen sikeresen túlvagyok, hétvégi hangulatban töltöm a napot, tervezem és szervezem a szabadnapokat és rájárok az édesség tartalékokra...

Valami nyoma csak kell maradjon ezeknek a békés pillanatoknak... :)

Egy szám...

... valakinek, akinek most szüksége van egy kis vidámságra. Ha már egy fél mikrométernyit emel a hangulatán, akkor megérte.:)



Én pedig természetesen itt vagyok a padlásszobában, bejöttem ma is, lassan már fel sem tűnik, hogy hétvége van és most épp kirándulnom illene ebben a csodálatos napsütésben. Viszont lelkesít a tudat, hogy a mai munkával megváltom a jövő heti szabadságomat, kiszabadulásomat és találkozásomat a szüleimmel és tesómmal. És végre megint kibogozhatom a korán kelések és apró stresszgombócok miatt szétcincálódott idegeimet.

Természetesen viszek haza munkát, de 9 előtti ébredésekről hallani sem akarok!

Kommentár nélkül...

Náthás orral...

... püfölöm a billentyűket, töltöm a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot, és még a meleg tea sem vigasztal, mert sikerült otthon felejtenem a mézes-bödönömet, illetve mézes-teás termoszomat.

Nagyon az az érzésem, hogy az éjszakát, ha nem is itt töltöm mellette, mert az éhség két órán belül hazahajt, de otthon neki fogom szentelni, és talán az ébredésem is erőszakosan korábbi lesz a megszokottnál. DE: ha ezt letudom, este megiszom a megbontott üveg bort a hűtőből, társaságban, vagy anélkül, lényeg, hogy ünnepelni fogok!:)

Hát ezért nem fogok én rászokni az alkoholizálásra... bánatomban nem iszom, viszont túl kevés az alkalom az ünneplésre. Na de lesz még Karácsony, lesz még Szilveszter! :)

Vagy legalábbis egyelőre még úgy néz ki...

Kezdődhet...

... a vasárnap!
Minden adott, hogy egy újabb kellemes vasárnapot töltsek el a munkahelyemen, szendvics a hátizsákban, csokis keksz az asztalon és egy termosz tele forró mézes-citromos teával, mert valami orrcsiklandozó-torokkaparó nyavalya készül kitörni rajtam. 9 és fél óra mély alvás után (ezt onnan tudom, hogy a lepedő még az ágyon volt, amikor felébredtem, sikerült nem leforgolódni) relatíve frissen is ébredtem, úgyhogy az alaphangulat is kitűnő (leszámítva azt a kis mellékzöngét, ami az utolsó álmom hatására bennem motoszkál, néha nagyon meg tudok lepődni a saját tudatalattimon...), szépen süt a nap, és ha kinézek az ablakon, csodálatos őszi színekben pompázó fákat látok csak (a padlásszobáknak az az előnyük, hogy ha jó irányba néznek, az ember képes arról is megfeledkezni, hogy emberek által lakott területen tartózkodik).

Ha nagyon nagyon nagyon jól haladnék a munkával (aminek egyre kisebb a valószínűsége, ha így folytatom), akkor ma este talán még fel is pattanok a frissen felfújt kerekű biciklimre (milyen egyszerűen hangzik és mennyi utánajárást követelt, főleg, hogy 1 hónapja sikerült eltörnöm pumpálgatást közben a szelepet az egyik keréken), és teszek egy kört a városban, hogy végre felavassam a 2 hónapja az erkélyen csücsülő kétkerekűt.

És ma egész nap jól fogom érezni magam. Csakazértis! :)

...

Tudom, hogy randa a bejegyzés ezzel a hatalmas szünettel és kétméteres zene-ablakkal, de kevés ahhoz hat év egyetem, hogy megfejtsem az etiológiáját és hatékony kezelést fejlesszek ki ellene. így is 10 percet erre áldoztam az életemből, azt hiszem, inkább másra áldozom a következő 10-et. Mondjuk megeszem a meggyes joghurtomat hazaindulás előtt.:)

Hű, be laza...

... lettem, amióta kijöttem ma a proftól. Kaptam még két nap haladékot, tiszta ingyen és teljesen kéretlenül, úgy látszik kinézte belőlem, hogy szükségem van még rá... :) És milyen jól látta... Pedig ezzel szórakoztam az elmúlt napokban, reggel-délben-este, épp csak a zuhanyzóba nem vittem magammal, mert Albi kifejezetten prüszköl a víztől, valahogy nem tesz jót neki. Annyira beleéltem magam a feladatba, hogy még a szokásosnál is elvontabb lettem, a milánói spagettit az asztal helyett a földre tálaltam, sajnos a tányér került felülre, tehát ugrott a meleg vacsora, maradt a jól bevált zsemle-margarin-szalámi együttes, meg a megtiszteltetés, hogy este 9-kor nekifoghatok feltakarítani a konyhát.

Szóval most mondhatni vidám vagyok és fölöttébb optimista, bár ismerve kamikaze lelkemet, vasárnap este fogok rádöbbenni arra, hogy még mindig a táblázat ugyanazon celláját bogozom, amit péntek délután kettőkor is, és megint lesz egy zűrös vasárnap éjszakám...
Addig viszont itt a hétvége, ami egy filmnézéssel kezdődik, reményeim szerint a Lecsót helyezzük terítékre (nem apu kedvenc eledelét, amivel az én életkedvemet negatív tartományokba lehet kényszeríteni, hanem a nemrég megjelent rajzfilmet). Ahhoz viszont első körben takarítanom kell, másfél óra gyötrelem másfél óra boldogságért... miért van az, hogy minden csepp örömért előbb vagy utóbb meg kell fizetni?
A hétvége további részét még nem is tervezgetem, mert az még messze van, mindenesetre jó lenne, ha beleférne a pont feltétele az i betüre is, legalábbis táblázatilag.
Mert még jónéhány I betü vár rám valahol...

Napok óta...

... az alábbi számon borzongok.

Szerintem gyönyörű. Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, nem fogok könnyes történetet kerekíteni alá, nem azért találom lenyűgözőnek, mert jó szenvedni rajta, miatta, első halláskor tudott csak kicsit elszomorítani, azóta képes vagyok tisztán csak az összhatásra figyelni, a számot csupán önmagáért szeretni. Küldöm viszont valakinek, aki nem olvassa a blogomat, aki most teljesen össze van törve, és aki talán azt hiszi, hogy nincs számára több boldogság...
Régebben én is néha elcsüggedtem, dühös voltam, és főképp csalódott. Most változott a dolog - egyszerűen nem érek rá ezekre az érzésekre. És talán jól van ez így. Talán valójában még nem is vagyok megérve egy igazi kapcsolatra, nem akkor, amikor még az egy hetes terveim is bizonytalanok, az életemhez pedig egy másik életet igazítani felér egy alaposan kitervelt merénylettel.
Szóval türelmes és szorgalmas üzemmódba kapcsolok és próbálom még ebben az évszázadban befejezni a tudományos tevékenységem elengedhetetlen részét.:) És akkor következő évszázadban akár a magánéletemmel is foglalkozhatok végre... :)

Vasárnap délután...

... szinte hiányérzetem támadt, ma ugyanis nem mentem be a munkahelyemre, eldöntöttem, hogy egy kis változatosság nem árt, hét napból 6 ott eltöltött bőven elég... soknak nem sok, legalábbis az eredmények alapján, de most már a biztos vesztes nyugalmával tekintek az előttem álló feladatokra, a határidők győztek, megadom magam és elismerem, hogy kicsiny kis porszem vagyok és nem gondoltam komolyan, hogy 2 hét alatt fellendítem az orvostudományt. Vagy legalábbis lehelyezem az alapjait az új eszméknek... Tehát nincs idegeskedés, a mai napba még egy séta is belefért, meglepődve tapasztalom, mennyi helyen nem jártam még a főtéren és hogy mennyire másképp néz ki napvilágnál, mint sötétben... :) felfedeztem két aprócska boltot, az egyik írószeres/papírüzlet (az egyik gyengém, sokkal inkább lázba hoz, mint egy nagy halom cipő vagy ruha), a másik pedig egy kreativitás üzlet. Azt hiszem, a közeljövőben szakítani fogok rá némi időt, hogy belülről is feltérképezzem őket. Még ha a szakítás nem is lesz olyan könnyen kivitelezhető.

És mivel megint utolért az éhség, kettesben bandukolunk hazáig, sietős léptekkel, és ma megint beérem ebéd-vacsorának egy primitív kis szendviccsel, mert a csirkehús kisütését, amit ezelőtt 2 órával elterveztem, nem fogom győzni kivárni...

Kihasználom az alkalmat...

... hogy egyedül maradtam a padlásszobában, átmeneti szobatársam hazament aludni (amit egyébként én is kiváló ötletnek tartanék, ha nem kellene este 8-kor egy papírt kézbesítenem és mellesleg még pár orát dolgoznom), bekukkantok a blogokra, többek között az enyémre is, megállapítom, hogy ha a sajátomba nem írok, akkor más sem teszi (kivéve kedves kommentálóimat, akiknek hála párszor az a meglepő érzésem támad, hogy léteznek olyan emberi lények, akiket érdekel a pötyögésem), pedig néha olyan jó lenne kicsit átadni az életemet valaki másnak, pedálozzon pár kört helyettem, ameddig én szusszanok egyet, befejezem a Benedek István könyvet, amit oly régen olvasok, elmúlik a mellkasi szorító érzés, ami néha teljesen váratlanul tör rám és elkísér egész nap, felfedezem, hogy itteni környezetem is tele van apró meglepetésekkel, kiülök a kuckó2.0-ban az erkélyre - miután végre elraktam az ott tornyosuló, jelenleg még feleslegesnek tűnő dolgaimat- és csak bámulom az egyre lejjebb araszoló napot, a galambokat a szökőkút tetején, az almát áruló idős nénit, a hegyeket a távolban, és végre megint azt hiszem (talán tévesen), hogy némileg én is befolyásolom a saját sorsomat...

(... kezd érthetővé válni az egyik munkatársam megjegyzése, hogy hajlamos vagyok nyakatekert mondatokat írni... ha most még valami hasznos információt is megpróbáltam volna ebbe belecsempészni, akkor teljes lenne a káosz... vagy már így is az...? :) )

Kicsi székely Mózsi színre lép... az első konferencia...

Hamarabb elrohant az elmúlt 2 hónap (a kivonat leadásától számítva), mint ahogy eredetileg számítottam... és egyszer csak megint abban a szorongatott helyzetben találtam magam, hogy egy hét múlva ki kell állítsam az egyik (mellékesebb) témámat, poszterméretben, értelmesen és összefüggően, úgy, hogy üsse a színvonalat, és nem utolsó sorban érthető is legyen... na meg jelentsen valami érdekességet is, ne csak egy újabb áttekintését az irodalomnak... hogy ez mennyire sikerült, döntse el majd az utókor, na meg a szakértők, tény, hogy megint sikerült rekordidő alatt valahogy összedobni a munkát, a szokásos este 8-tól 11-ig vagy éjfélig órarenddel, a nap többi részét irodalomgyűjtéssel és egyéb apróbbacska feladatokkal töltöttem. 3 nappal a nyomtatás előtt már sikerült is elküldenem egy kezdetleges végleges verziót az egyik munkatársamnak, aki 3 mondatban a szórend felcserélését javasolta... és ebben nagyjából ki is merült a kritika. A prof még egy gondolattal kiegészítette a dolgokat, és ezzel meg is volt a nagy poszterírás, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy megint nem én vagyok a lángész, hanem másoknak nincs idejük foglalkozni a munkámmal...

Amikor egy nappal a konferencia előtt a kezemben tartottam a posztert, a frissen vásárolt tokjában, szép külsőbe öltöztetve (hála egy PhD társ hozzáértésének és türelmének), szinte el sem hittem, hogy ennyire időben kész vagyok, leszámítva azt a 30 cikket, amit még szerettem volna átolvasni a bemutatás előtt... Este még elpróbáltam párszor a 2 perces bemutató szöveget, amit a poszter mellett szándékoztam elhadarni, persze ötödik próbálkozásra sem sikerült 2 perc 45 másodperc alá tornászni, na de ez nálam nem is csoda, híres vagyok arról, hogy képtelen vagyok szelektálni a fontos és kevésbé fontos dolgok között.:) Szokás szerint 11 órakor, 2 cikk között, lehunytam 10 percre a szemem, szerencsére már előrelátóan felhúztam az órát hajnali 5-re, mert még vasalnom is kellett indulás előtt, és már meg sem lepődtem, hogy a 10 perc alvásból 6 óra lett, egy kis ráadással természetesen. Végül csodálatos módon időben elkészültem, pedig még vasaltam is, befejeztem a pakolást, és 6.35-kor, a megbeszélt időben lent álltam a tömbház előtt, az autóra várva, amivel végül a konferencia 200 km-rel odább levő színhelyére utaztunk. Egyetlen szépséghiba volt csupán, a pendrive-omat otthon felejtettem, a liftből pedig már nem akartam visszafordulni, nehogy elkéssek a megbeszélt találkozóról... és bár még 15 percet vártam kint a tömbház előtt, nem mertem elhagyni a színteret, nehogy várni kelljen rám emiatt. Az autóban derült ki, kb. 15 perccel az indulás után, hogy a poszterbemutatás nem a nevezett tárgy mellett történik, hanem egy előadóteremben, kivetítve pár diát (amit én ennek az információnak a hiányában természetesen nem készítettem...), és hogy rendszerint mindenki szokott készülni ezzel a pár diával, tehát ha a feltűnést kerülni vágyom, akkor ajánlatos lenne nekem is összedobni valami ilyesmit... arról a pendrive-ról származó adatokkal, amit otthon hagytam a nagy sietségben...

Nyeltem egyet, és megállapítottam, hogy talán mégsem lesz annyira zökkenőmentes a konferencia, mint amennyire én szerettem volna...

A várost meglepően könnyen megtaláltuk, csak egyszer kellett visszafordulnunk egy útkereszteződés után, ahol elvétettük az irányt, és a helyszínre sem volt nehéz elnavigálni az autót, én ültem az anyósülésen, engem ért tehát a megtiszteltetés, hogy a várostérképet forgathattam.:)

Az első dolgunk a regisztrálás után a poszterek feltevése volt, az enyém természetesen lelógott, ugyanis nem egészen tartottam be a műsorfüzet által megjelölt maximális méreteket, fel sem tételeztem ugyanis, hogy az A0-ás nem lesz megfelelő... és hát nem lett... 10 centi lent lógott, 3 centi fent meredezett, de hát az lenne a meglepő, ha ilyen apróságokra is odafigyelnék... kicsit javított a kedélyállapotomon, hogy még 3 poszter szolidarizált lelógásban az enyémmel, nem csak én vagyok tehát ilyen szórakozott a kollégák között... :) Utána nekifogtam a power pointos bemutatót intézni, sikerült is bekönyörögnöm magam az egyik gyógyszercég web-es standjához, letelepedtem egy géphez a sarokban, bedugtam a kölcsön-pendrive-ot (amire az egyik emailből rátöltöttem egy végleges előtti-előtti-verziót), megnyitottam egy bemutatót és... ekkor ért a következő hidegzuhany a pár aznapi közül: Office 2007-es volt a gépre telepítve, életemben nem dolgoztam ilyen programmal, tehát az 5 diám kb 40 percbe telt, még azt sem tudtam, hol kell színezni a betüket, nemhogy hátteret beállítani... na de valahogy összejött a bemutató, közben sűrűn sóhajtoztam, körülöttem mindenki vidáman nevetgélt és murok(répa)-tortát meg egyéb finomságokat majszolt, én pedig elszántam küzdöttem a géppel... aztán valahogy vége lett egyszer (bár még volt egy felvonás, amikor eszembe jutott, hogy a szerzőknél bent felejtettem a felső indexeket, amelyek segítségével a különböző munkahelyeket magyaráztam volna és furán hatottak a számok a nevek után)... Közben sikerült lekésnem mind a 3 előadást, ami a konferencián a leginkább érdekelt, ezek után már nyugodt szívvel hagytam ki pár következő beszámolót, hogy akkor már legalább a saját bemutatómat tökéletesítgessem.

Aztán végre eljött a pillanat, és az elsők között felállhattam a pódiumra, előadni a poszteremet 2 percben. Annyira túltengett bennem az adrenalin, hogy sikerült az előadást 1 perc 50 másodperc alatt megtartani, igaz, hogy nem a tempón gyorsítottam, hanem felét egyszerűen elfelejtettem elmondani.:) De így is érthető volt, ha igaz, amit utólag azok az emberkék mondtak, akik odajöttek gratulálni. A kérdéseknél, mint az várható volt, senki sem kérdezett – kivéve egy professzorasszonyt, aki történetesen az életét annak a betegségnek a tanulmányozásának szentelte, amiről én is beszéltem... Maradjunk annyiban, hogy sikerült kerek mondatban válaszolni neki, bár egy dologban kicsit eltért a kettőnk véleménye... na de talán így készül a tudomány...

Ezek után bámulatosan megjavult az étvágyam, a vacsorát már nem győztem kivárni, bár csak diszkréten csipegettem a svédasztalra kitett finomságokból. Üres asztal híján kézben tartott tányérból kellett enni, így a rágósabb/vágosabb sültekről rövid megfontolás után inkább lemondtam.

A további két nap szakmai szempontból már kevésbé, de találkozások szempontjából hasznosnak és érdekesnek bizonyult. Ott volt két hajdani tanárom az egyetemről, egy doktornő, aki másodéves koromban gyakot tartott, és akinek ismerős volt a nevem és az arcom, egy volt évfolyamtársam, akivel végiglógtuk a konferenciát, egy orvosnő, akivel eddig csak emailezgetésből ismertük egymást, bár egy munka összeköt, egy orvosnő, akivel ezután fogok együtt dolgozni és még sokan mások...

Múlt, jelen és jövő egy helyen...

Lazításképp megnéztünk egy kiállítást egy csodálatos szecessziós stílusú épületben, Blake és Kondor műveivel párhuzamosan kiállítva Goya 80 rajza, kritika a kortárs társadalomról. Több közülük még ma is aktuális, bár a boszorkányok és babonák már nem annyira aktív tényezői a társadalomnak. Vagy csak más köntösbe öltöztetve...?

Voltunk a Dómban is, kívülről talán kicsivel jobban tetszik, bár bent is nagyon szép és megnyugtató, főleg a kupola tett rám mély benyomást. A város pedig nagyon kedves, széles utak, folyóvíz és barátságos nyüzsgés, bevallom, sokkal szimpatikusabb, mint jelenlegi tartózkodási helyem... de a munkahelyemet nem cserélném el még ezért a városért sem, bár ki tudnék abban egyezni, hogy együtt költözzünk oda... :)

Utolsó nap végül nagy suttyomban távoztunk ebéd után, 4 órával a rendezvény vége előtt beszedtük a posztereket, és leléptünk, 2 nap bőven elég volt a konferenciából és az előadások sem tűntek annyira meggyőzőnek, hogy emiatt sötétben utazzunk vissza. Összességében szép napok voltak, pár érdekes előadással, a szakmában előfoduló nevekhez végre arcok is kezdenek társulni, és nem utolsó sorban életemben most először laktam 3 csillagos szállodában, felnőttként, szobatárs nélkül.:)

Tölthettem volna rosszabbul is a hétvégét.:)

Vége van a nyárnak...

... és ezt nem is a hűvös szelekről vettem észre, hanem akkor tudatosult, amikor szinte hanyattestem egy alattomosan a talpam alá kúszó gesztenyén.:) Eszembe jutott, mennyit gyűjtöttük iskolakezdés táján ezeket a barna gombócokat, persze soha semmit nem készítettem belőlük (azóta sem tudom a titkos receptet, hogyan lehet belőle radírt bűbájkodni, pedig igazából ezért halmoztam fel otthon évente pár százat a lakásban, anyum nem túl nagy örömére), de azért valahogy mindig hozzátartoztak az ősz fogalmához. A gesztenyék meg a trappolás a lehullott falevelek között, saját kis ösvényt vágva a legvastagabb rétegben.:) Úgy telt el a nyár, hogy szinte észre sem vettem, életemben nem ültem még ennyit négy fal között ezalatt az évszak alatt, és életemben nem dolgoztam még ennyit ugyanebben a periódusban... tartok tőle, hogy ez már sokat nem is fog változni, de hát ezzel jár a felnőttkor állítólag...

Most pedig elsimultak a ráncok a homlokomon, a gyomrom végre megint nem ökölnyire zsugorodott állapotban van (bizonyítja a tegnapi ebéd, nekem is meglepetés volt, hogy mindent felfaltam a tányéromon), szerencsésen túléltem az őszeleji hivatalos határidőzáport, mostantól egy darabig csak a prof által állított határidőket kell tartsam, de legalább utána nem kell nyilvánosság elé állnom az eredményekkel... bár a prof előtti felszólalás is felér néha egy fél terem szakemberrel... :)

És holnap talán már egy beszámolóírásra is lesz időm... hetek óta először.:)

Hát persze...

... hogy amikor az ember azt gondolná, hogy most egy kicsivel lazább periódus következik, ami alatt nyugodtan bűvölheti a poszterét, rendezgetheti a lakásban szerteszét heverő dolgokat, kikapcsolódhat, csodálhatja ezt a kellemes vénasszonyok nyarát és kialudhatja magát, akkor üt be a mennykő, derülnek ki sötétebbnél sötétebb dolgok, és főleg az, hogy ezekért egyetlen személy felelős, természetesen csakis főhősünk, mert hát az a hibás, aki foglalkozik a témával, és nem az, aki nem...

Szóval most éhezik a tevém, mert eszembe sem jut napokig, a gazdi viszont egyre csak gömbölyödik, mert a csoki mellett rákapott a müzlire, gyümölcsös joghurtra, banánra és ezek mellett természetesen a mindennapi sajtos-szalámis zsemle sem maradhat el... nem is értem, ennyi stressz mellett hogy lehet még mindig ilyen jó étvágyam... és hogy vagyok képes este 10-kor 10 percre úgy lehunyni a szememet, hogy csak másnap hajnali 6.30-kor nyitom ki újra... és másnap újra megismételni ezt a bravúrt...

Ha egyszer megérem, hogy lejár a kongresszus, utána első dolgom az lesz, hogy válaszolok az emailekre... addig is mindenkitől elnézést kérek.

Tempósan haladok...

... a szakbarbárság fele és erre onnan jöttem rá, hogy ma reggel 3 percig azon gondolkoztam, mi miatt lehet Amerikában ma nemzeti gyász, és mi történhetett 6 évvel ezelőtt... aztán lassan leesett... 11. És szeptember... az a baj, hogy nekem már az sem természetes, hogy szeptembert írunk... hát még hogy pont 11.-ét.

Valahol március táján elvesztettem a naptári fonalat, azóta nagyjából egyre megy, hogy május vagy július, na jó, júliust azért észrevettem valahogy, mert az agyamra ment a meleg és jól esett nevén nevezni kínlódásaim okát.

Most pedig irány haza, előbb egyik haza, majd másik haza, csak már mehetnék haza-haza...
Este átadom a kulcsokat eddigi legkedvencebb főbérlőmnek (igaz, hogy ő volt az első, hacsak állambácsit nem nevezzük annak a 6 év bentlakás alatt), persze előtte jó lenne még vasalni egyet, mert tegnap már nem jutott erre időm. így is büszke vagyok magamra, mert 3 egész órán keresztül, este 10-ig súroltam-sikáltam, ami csak a látóterembe került.

És akkor holnap talán végre több időm lesz írni... vagy már megint csak áltatom magam...?

Hát akkor...

egy röpke szösszenet a mai napról, mielőtt darabjaira szedném a munkahelyi gépemet, hogy utána betoloncoljam a szomszédos szobába... ugyanis kulcs nélkül hagytak, reggel 9-kor úgy elvitték a drága kis kulcscsomómat (na jó, nem került egy fillérbe sem, úgy örököltem én is, de amivel több volt egy átlagos fémkollekciónál az az, hogy volt rajta egy darab ötvözet a bejárati ajtóhoz is...), hogy azóta sem került elő, holnapra ígérik, hogy talán újra viszontláthatom. Szóval tárva nyitva áll a szobám, viszont lent egyre nagyobb a valószínűsége, hogy egy buzgó mócsing legalább 2x ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra, nehogy véletlenül haza tudjak menni...
Egyébként jó napom volt, reggel 1 óra alatt kipipáltam két hivatalt (vagy két hivatal pipált ki engem...?), így 9-re már erőm teljében üldögéltem a munkahelyi szobámban. Eltöltöttem az időt apró-cseprő, illetve kevésbé cseprő, de eléggé apró feladatokkal, a japán gordiuszi csomón oldottam egyet, talán mostmár van remény rá, hogy 1 héten belül megtörténjen a pénzutalás, és végre megkaphassuk a hőn áhított lötyinket. Ez lenne az utolsó a sorban, ha végre ezen is túlesünk, akkor mondhatni az anyaggyűjtés rész becsomagolva, apró masnival, a tarsolyomban van. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet majd levonni, az már egy másik, hosszú és gyötrelmekkel teli mese lesz... remélem azért némi örömöm is adódik majd benne.

Tegnap este már az új lakásban hajtottam párnára a fejem, szorgalmasan megszámoltam elalvás előtt a szoba sarkait, mint ahogy minden új házban illik, és buzgón nekifogtam részletezni az egyszem kérésemet, hátha ismeri a Jóisten is a babonát és teljesíti nekem. Csakazértis... mert én olyan jó gyerek vagyok... rendszerint... vagy legalábbis néha.:) Persze a részletekből lehet, hogy még két kívánságot össze tudna állítani az, aki nem ismer engem, de kiccserkész szavamra azok mind egy helyre tartoztak, egy csomagban kérem őket... teljesíteni.:)

Ma pedig, hogy a rendes emberi mivoltomat még inkább alátámasszam bizonyítékokkal, vasalni is fogok, meg porszívózni. De talán főleg mégis csak azért, mert... muszáj.

A költözés hava...

... szeptember. Tegnap éjfélkor dőlt el, hogy költözöm, életem első bérelt lakásából életem második bérelt lakásába. A munkahelyi cipekedés után ez már szinte semmiség lesz, legalábbis jelenleg még így gondolom, bár az egy év alatt összegyűlt könyv- és cikkhalmazra pillantva azért felmerül bennem némi kétség...
Az új kuckó legnagyobb vonzereje az, hogy egy mosógépet rejt magában. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom mondani, na de a felnőtté válás azt (is) jelenti, hogy nem cipelhetem két hetente haza a mosnivalókat, hogy aztán anyu kegyeibe ajánjam és a legnagyobb lelki nyugalommal vigyem vissza pár nap múlva a kimosott, kivasalt és szépen összehajtogatott ruhákat... azt, hogy elkényeztetett gyerek vagyok, mindig is tudtam, de csak most jövök rá, hogy nem is kicsit... :)

Szóval megvan erre a hétvégére is a program, csak most szellemi igénybevétel helyett fizikai erőfeszítést fogok kifejteni...

Egy kis változatosság jót fog tenni, úgy érzem... csak nehogy az izomlázba haljak bele...

Nem mondhatnám...

... hogy kalandoktól mentesen, de az első várat bevettem... vagyis megvan az első és legalapvetőbb dokumentum. Hogy mennyire alapvető, az azt bizonyítja, hogy nélküle a következő két hivatalban semmi keresnivalóm... vagy legalábbis nem ilyen anyagi háttérrel.:) Azt hiszem, megkímélek mindenkit annak részletes taglalásától, hogy hogyan késtem le az őszi menetrend miatt a tegnap este kinézett buszt, miként derült ki, hogy ez nem is olyan nagy baj, mert legalább így magamhoz vehetem a személyimet és útlevelemet (amiket történetesen otthon felejtettem volna, ha mégiscsak 7:48-kor indul a zörgedelem és nem 7:43-kor), hogyan szálltam fel a másik buszmegállóban a 2 érkező busz körül a rosszra, miként hatoltam be illetéktelenül a hatósági épület személyzeti bejáróján (mert tavaly óta elköltözött az ügyfélszolgálat egy fél épülettel odébb...), és mint derült ki, hogy még így is én vagyok az első várakozó ügyfél (ugyanis csak 8:30-kor nyitottak és nem 8-kor, mint én azt hittem...). Az már magától értetődik, hogy menetközben kiderült, a két tanúmnak (nem esküvői, csak a nyilatkozatot aláíró) szüksége lenne a személyi igazolvány számára is, az egyik rögtön diktálta is, amikor enyhén ideges hangulatban felhívtam (az előttem "feldolgozott" ügyfélnél derült ki ugyanis, hogy ez az adat is kell a megadott 130 mellett, így még volt időm egy kis telefonos segítséget hívni), a másik hölgy viszont épp fodrásznál volt, a mobilját nem vette fel, a kedves férjeurának viszont elképzelése sem volt erről az adatáról). Mikor már lélekben felkészültem a magyarázkodásra, és a visszatapsolásra egy későbbi időpontban, engem szólítottak és senkinek fel sem tűnt, hogy ezek az adatok hiányoznának... Viszont: a két héttel ezelőtti egyetemi igazolásom tartalmilag igen, DE formailag nem felelt meg az elvártaknak, pár nappal ezelőtt hozott az Oktatási hivatal egy rendeletet, ami szerint csak azt az egyetlen formanyomtatványt fogadhatja el az intézmény, amit csak egyetlen személy írhat alá az egész egyetemen. Következmény: 1 óra üldögélés és bocsánatkérő mosolygás az egyik irodában, utána gyorsléptű séta a szemerkélő esőben, hogy még 11-ig visszaérjek a hivatalba a szükséges irattal és tudjam már le ezt az egész herce-hurcát. Hogy a nevemen meg a születési helyemen fennakadtak, azon már meg sem lepődtem... azt is kellő lelki alázattal fogadtam, hogy még 30 percig vártam az engedély megkapása után, ameddig végre elkészült a kis kártya, mert hát a személyi igazolványomról végtelenül nehéz dolog lemásolni az adatokat (amelyeket egyszer már kitöltöttem az egyik nyomtatványban és duplán leellenőrizték). Tény, hogy összesen 5 ember dolgozott ma azon, hogy nekem plussz egy elhagyásveszélynek kitett, melegítéstől elhajlott, homályos nyomtatású kártyám legyen...

Máris a társadalom egyik igen fontos tagjának érzem magam... sok embert szolgáltattam ma rá a bérére. :)

És két hivatal még hátravan hétfőn...

Barátság...?!

Ma másfél órán keresztül azon veszekedtem valakivel (mert a vitatkozás számomra észérveken alapuló emeltebb hangú véleménycsere), hogy a barátság számomra sohasem az SMS/nap vagy beszélgetés(óra)/nap hányados nagyobb, mint egy egység értékénél kezdődik, hanem az valami egész mást jelent... de nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki már eldöntötte magában, hogy én egy pocsék barát vagyok, sőt mi több, nem érzi velem kapcsolatban, hogy a barátja lennék. Ezek után nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e tovább erőltetni a dolgot, megváltozni ennyi évesen már nem fogok, a feladataim is egyelőre csak szaporodni látszanak és nem fogyni és pár elhangzott és leírt megjegyzés után úgy érzem, hogy eléggé megcsorbult a belé vetett bizalmam és az az érzés, aminek szerinte semmi köze ehhez a b-betüs szóhoz...
Szerencsére azért volt kellemes is a mai napban, ugyanis az ilyen veszekedések eléggé el tudják venni a kedvemet az élettől... megkerült az egyik saláta, ami a költözésben kalandos utat járt be, és aminek megfogadtam, hogy a gondját viselem, ha már egy évig szobatársak voltunk. Most ott sütkérezik a sarokban, egy örökbefogadott új növény társaságában, hamarosan behozom a kaktuszomat is otthonról, mert mintha csak összetöpörödött volna, amióta pár hónapja megvettem... nem is csoda az északi fekvésű lakásban, kaktuszok számára nem épp a legideálisabb hely. Szóval alakul a botanikus kert, bár azt hiszem, ennyi virággal megelégszem, nem vagyok én telhetetlen.:) Sem kis kertészlegény...

Tegnap este pedig felhívott egy régi-régi osztálytársam is, akivel hajdanán nagyon jó barátnők voltunk (ismét a b-betüs szó, hamarosan meg fogom utálni, ha még sokat kell miatta magyaráznom a bizonyítványomat és védekeznem a rám záporozó vádak ellen), és akivel az iwiw-nek hála ismét megtaláltuk egymást. Utoljára 7 éve beszélgettünk egy jóízűt, lassan esedékes lesz az egymással kapcsolatos adatok frissítése... :)

Holnaptól megint adminisztrációs ügyek intézése vár rám, ugyanis rengeteg sok számot kértek tőlem az ösztöndíjam útnak indításához, és sajna amik a birtokomban vannak, egyik sem jó az itteni hivatalnokoknak... Letöltöttem pár tucat formanyomatványt, ma délután kitöltöm őket legjobb tudásom szerint, aztán holnap reggel felöltöm a lárva-arcot (na nem Parkinson kór kezdeti tünete miatt, csak egészséges önvédelem), és kezdem sorra járni a hivalalokat...

Valahol majd csak szerencsével járok...

Pályázat leadva...

indulhat a lazítást.:) Még legalább két napig, ugyanis utána neki kell fogjak egy szép kis posztert összedobni, amivel egy országos fórumon kell megjelenni... és mint ma kiderült, egy volt tanárom is ott lesz, mondjuk nem túl valószínű, hogy 230 emberből pont rám emlékezne... a tömegnyomornak is megvannak az előnyei.:)
És akérdés, ami folyton felötlik bennem az elmúlt hetekben: miért van az, hogy mindig minden tudományos tevékenység esetén az az érzésem támad, hogy pont a létező legrosszabb időpontra esik... lásd beszámolóírás, amit kegyetlenül félbe hasított, darabolt és egyéb drasztikus módon széttrancsírozott egy munkahelyi költözés és egy maratoni pályázatírás... a mű ugyan így is elkészült, rájöttem, hogy 5 nap alatt is lehet 5000-6000 szavas cikket írni, de a megbeszélés része olyannyira siralmasra sikerült, legalábbis első meg második olvasatra, mert többre nem jutott időm és energiám, hogy a nevemet legszívesebben kitörölném és távoli kollégám, Anonymus nevét biggyeszteném a helyére... jól indul a tudományos pályafutásom, az már biztos.... :)

Most pedig irány haza, pályafutást menteni, mert az első és legfontosabb része egy sikeres karriernek: nem éhenhalni.

A többi már csak részletkérdés...

Na szóval hol is...

... tartottam? Ja igen, a fogadalom.:) Bámulatos, mennyire nem foglalkoztatott a blogírás az elmúlt két hétben... ezért valóban csak tegnap este kukkantottam be, mert lejárt az önként vállalt 15 napos absztinencia, bár a dolgozatot végül csak ma küldtem el... láttam, hogy teljesen csend honol a tájon, senkiből semmilyen heves érzelmeket nem váltottam ki jelenlétemmel vagy hiányommal (mondjuk egy ízletes fenyegetés az utolsó, ami most még hiányozna az életemből, főleg, ha a fenyegetés a pályázatírás szóval kezdődik...)
Azt hiszem emlékezetes marad ez a két hét... ennyi stresszt ilyen rövid idő alatt lenyelni... mondjuk fogyott a Snickers meg a Mars is, ugyanis rájöttem, hogy ennyi luxust ilyen fontos szellemi tevékenység közben kötelezően meg kell engedjek magamnak.:) Hmm, most jut eszembe, hogy eldobtam a papírjaikat, pedig nyerni is lehetett velük. De amilyen szerencsém van, a friss költözés miatt még senki nem hordja el a szemetet és az én zöld pléh-szörnyemben csak csokispapírok gyűlnek 3 egész napja.:) Kaptam ugyanis egy kis birodalmat, és bár hivatalosan 3-an osztozunk rajta, de én már kezdem megszokni, hogy erre nemhogy ember, de még madár sem igen jár... ha így folytatom, lassan teljesen elszigetelődök az emberiségtől... de legalább nem kell nézzem, amint fél óráig valaki az orrát turkálja előttem teljes nyugalommal, aztán eszébe jut, hogy a szeme sarkát már rég nem tisztítgatta, úgyhogy lassan ideje arra is sort keríteni... hát ilyenkor tényleg nagyon nem hiányzik az emberiség maradék pár milliárd része.
Most pedig hazamegyek, és amikor a séta után hazaérek, 3 nap alatt először végre pizsamában alszom el... Kétszer ébredtem már arra az elmúlt napokban az esti 10 perces szempihentető szundiból, hogy hajnali 5 óra van, csicseregnek a madarak és az én bibliográfiám még mindig az este 10-órás állapotban van...

Ilyenkor annyira örülnék, ha egy jótündér belibbenne az ablakon és befejezné helyettem a cikket... vagy legalább rendet tenne a szobában...

Hát hol vagytok jótündérek?

Biztos náluk is dúl a konvergencia program...

Ma éjféltől...

...kereken két héten és egy napon keresztül (csak hogy szép gömbölyded legyen...:) ) visszavonulok a közélettől és mindenféle szórakozástól: no blogok, no filmek, no email, no chat... no-no, azért ne vigyem túlzásba, pár email azért becsúszhat.:) Egyszer már sikerült 4 hetet kibírnom internet nélkül (bár akkor 4 évvel fiatalabb voltam és a blog fogalma még nem hatolt be a tudatomba), de hinni akarom, hogy ha most is megfogadom, akkor sikerülnie kell, nem pusztulhatott el annyi makrancos-neuronom az elmúlt évek alatt, hogy teljesíthetetlen legyen ez a feladat. Más esélyt nem látok, hogy határidőre elkészüljek parányi kis életem következő fontos feladatával, a koncentrálóképességem az izoelektromos vonal alá esik, ha Firefox-ot látok... És ezt most tényleg nem engedhetem meg magamnak.

Hát akkor mindenkinek kellemes nyarat, éljen a munka és induljon a fogadalom!:)

Betegszabadság miatt zárva

2 napja le vagyok robbanva, de úgy néz ki, mostmár megmaradok.. azt, hogy képes vagyok ülni a gép előtt, mindenképp biztató jelnek veszem. Most bújok is vissza az ágyba, mert megint érzem, hogy vízszintes helyzetben jobb nekem, nem vagyok még annyira egészséges, hogy órákat töltsek talpon...

Ha létezik szám...

... ami számomra egyet jelent az egyetemista léttel, a gondtalan diákélettel, akkor az csakis az alábbi lehet:



Bármikor meghallottam az elmúlt évben, egyből eszembe jutottak a diáktársak, az egyetemi városkában a kedvenc szórakozóhelyem, a bulik előtti melegítések, a sűrű tömeg, amiben mindenkinek csak egy talpalatnyi hely jutott, az egymásnak feszülő vállak, az idegen könyökök a bordáim között, egy bizonyos személy jelenléte a parketten, az a különös feszültség, ami mindig eltöltött, amikor ez a szám csendült fel, a barátokkal áttombolt csütörtök éjszakák (bár közel sem voltam olyan nagy bulis ifjabb koromban, inkább csak az utolsó két évben jött össze pár felejthetetlen záróra, amikor már felkapcsolták a villanyt és nekifogtak takarítani, és mi még mindig egymásba kapaszkodva táncoltunk/ugráltunk)...
Épp ezért eléggé meglepett, amikor ma a tévében először láttam a klippjét, méghozzá második helyen az 'eco-conscious' (környezet-tudatos) számok között... hogyhogy nekem ez soha nem jutott eszembe a szöveggel kapcsolatban...?:) Pedig valójában tényleg ezt kellene mindenkinek jelentse (még Michael Jackson 'Earth Song'-ját is lekörözte, az pedig tényleg egyértelműen a Föld sanyarú sorsát vetíti a nagyérdemű elé...), na de ilyen a fiatalság, ilyen a fantázia... és az adott környezet hatása.:)

Nincs mit tenni, el kell fogadni a tényt, miszerint bizonyos szórakozóhelyek egyszerűen nem alkalmasak a Föld megmentésére ösztönzésre, még ha a felhívás egyértelmű is volna... Valahogy változtatni kell a stratégián, nem szabad túl jó ritmusba bújtatni a komoly mondanivalót, mert az információ nem jut célba és a tragédia bekövetkezik...

Én már sajnos immunizálódtam erre a számra, tartok tőle, hogy még évekig az éhező afrikai gyerekek helyett azok a boldog szép napok fognak eszembe jutni róla... szégyen, de nem én tehetek róla, hanem csakis a káros környezeti tényezők...:)

Nyári szabadság..

... gyorstalpalón.
Kb. ez az érzésem, amikor arra a 10 napra gondolok, ami idén ilyen célból adatott meg nekem... Ma már a közepén járok, csak úgy suhannak el mellettem a napok, alig nyitom reggel (10-kor...:) ) résnyire a szemem, hogy megtaláljam a kávét a kisasztalon, máris este van, ki-ki nyugalomban, velem az élen, és már azon töröm a fejem, hogy másnap kivel szervezzek találkozót, hogy használjam ki ideálisan azokat a pillanatokat, amelyeket még itthon tölthetek. És csak úgy telnek a napok, közben diszkréten alakul a vázlat, amiből majd a nagy műnek kellene megszületnie. Két mondat között, amit a rég nem látott barátokkal váltok, néha be-be villan, hogy ezt is lehetne még nézni a molekuláimmal, pár dolgot ki kellene hagyni, még egy ilyen táblázat kellene, nem ártana egy újabb oszlop...
Szóval azért ott motoszkál a kisördög... annyira viszont mégsem, hogy a mai napot hasznosan töltsem... de legalább kellemesen telt.:)

Évente egyszer...

... megújulok, veszem ugyanis magamnak a fáradtságot és levágatom a hajamat.:) Ez a nap idén pont mára esett, dél óta megint van valami alakja is a sörényemnek... Csak azt sajnálom, hogy eddig még soha nem jutott eszembe lefényképezni az előtte és utána állapotot. Habár lehet, hogy csak azt eredményezné, hogy gyakrabban éreznék késztetést a megújulásra, a zsugoriságom és bátorságom (annyi félelmetesen nehéz kérdést képesek feltenni a fordászok: pl milyen frizurát szeretnék, hány centit hagyjanak itt meg ott, szoktam-e pakolást tenni a hajamra, megsatöbbi) viszont csak egy alkalmat engedélyez.:) Inkább könyvet veszek a megtakarított pénzen és egy hajgumival megoldom a rossz (ki)látási viszonyokat az évfordulóig.:)

Mert ahogy az egyik példaképem is megmondta: nagyon fontos felállítani a megfelelő prioritásokat ...

Hirtelen felindulásból...

... nyitottam egy word dokumetumot és felírtam a 6 szóból álló angol címet... már csak 4994-et kell utána biggyesszek augusztus végéig. Na de mindent el kell kezdeni valahol, miért is ne eshetne ez egybe pont a címmel? Persze a változtatás jogát fenntartom, közel sem érzem véglegesnek, menet közben még kiderülhet, hogy igazából nem is erről szólt a tevékenységem... majd a statisztika megmondja... vagy nem, de az biztos.:)

Tény, hogy nagyobb lelkesedést érzek most az előttem álló feladattal kapcsolatban, mint kereken egy évvel ezelőtt az államvizsgadolgozat írása közben...:) Visszaviszem magammal az új hadszíntérre Katie Melua számait, és hagyom, hogy megint hasson rám az az érdekes érzés, ami éjjelente 12 és 2 között fogott el angolból románra fordítgatás és palacsinták (nem az ehető fajta, hanem a másik:) ) gyártása közben. Idegen szobában, idegen számítógép előtt törökülésben, csak én és a monitor fénye, na meg néhány muslica, ami erre a halvány szendergésre is becsábult a félig nyitott ablakon... Ez Katie Meluával kombinálva meghatározó élmény volt...:) Persze ezúttal a muslicákhoz nem ragaszkodom, úgy érzem nélkülük is meglenne a varázslat... és egyébként is, van 2 idomított szoba-pókom, az máris túlteljesítés az én szememben. Ja, és az idegen számítógép helyett most ott van a kis Albinóm...

... lehet, hogy mégiscsak új zenét kellene keressek ennyi megváltozott körülményhez?

Miután huszadszor...

... is meghallgattam a U2 One című számát az eredeti és a Mary Blige-es feldolgozásban (nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb), úgy döntöttem, hogy ideje zeneművet és napirendi pontot változtatni. Az édes semmittevésből nem engedek, de legalább valami alkotó jellegű tevékenységbe kezdek, mert a végén még lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nyomtalanul kiesik ez a nap az életemből. Az elmúlt hetek munkaláza után tegnap még elolvastam 2 cikket a vonaton és odafirkantottam pár ötletet a cikkek aljára, mert nem lehet tudni, mikor kerülök megint ennyire ihletett állapotba, de délután 6-kor, amikor a harmadik cikk fölött egyre gyakrabban pihent meg a pillantásom a mellettem rohangászó tájon, megint előkerült a zenekütyüm, és Jamie Winchester számaival a fülemben, kényelmesen hátradőlve a legnagyobb lelki nyugalommal bambultam ki az ablakon. Csak egyszer billent meg egy kicsit a mély lelki egyensúly, amikor egy nem túl nagy ház nagyobb tyúkketrec méretű kertjében két struccot pillantottam meg. Váratlanul ért a látvány Magyarország szívében, de aztán eszembe jutott, hogy állítólag lassan már idehaza is őshonos állatnak számít ez a nyakas jószág, egyre nagyobb sikernek örvend a (nagy)családi csomagolású tojás-automata.
Egészen addig zökkenőmentes volt az utazás, ameddig Várad után át nem költöztünk apuval egy üresebb fülkébe, ahol egyszem román srác üldögélt, intenzív telefonálgatásba merülve. Mikor a telefonkönyvében szereplő utolsó embertől is elbúcsúzott, felénk fordult a figyelme, és mivel apu egyre álmosabbakat pislogott, rám maradt az a cseppet sem egyszerű feladat, hogy a kérdések özönére válaszoljak és megadóan bólogassak a mondanivalójára. Mint kiderült, egy ifjú tanügyi kádert vetett a sors az utamba, határozott elképzelésekkel az élet miértjeiről, akit rettenetesen érdekelt a külföldi továbbképzések útja-módja, tehát sehogy sem sikerült megúsznom az oly egyszerű "igen, nem, talán, egyetértek" kulcsszavakkal. Szerencsére a nyelvtudásom meglepően aktiválhatónak bizonyult, csak a doktori tanács lefordításánál éreztem, hogy ha megfeszülök, sem jut eszembe a román megfelelője.:) Belegondolva, szerintem még soha életemben nem voltam rákényszerülve, hogy ezt a fogalmat államnyelvre fordítsam, ezek szerint tehát a meszesedés és tömeges információ-felülírás mégsem öltött még fenyegető méreteket.:)
Persze a gyötrelmek itt még korántsem értek véget, Kolozsváron ugyanis felszállt ezúttal egy székely srác, akinek a szavait még annyira sem értettem, mint az épp vacsoraszünetet tartó tanügyi káderét. Az akcentussal még csak megbirkóztam volna, de a félig kinyitott száj és hadarás már túl soknak bizonyult az éjjel 12 órai agytevékenységemnek... kicsit süketek párbeszédét folytattunk, ő mondott valamit, én visszakérdeztem, vagy végül már azt sem, csak próbáltam olyan választ adni, ami esetleg még passzolhat is az általam feltételezett kérdésre...
Ilyen kommunikatív ismeretlenekkel már rég nem hozott össze a sors... Vagy csak elszoktam volna kicsit az itthoni közvetlenségtől és nyílt érdeklődéstől...?

Itthon pedig a reggeli napsütésben boldogan bújtam be az ágyikómba, hogy az éjszakai fáradalmakat mihamarabb kipihenjem.:)

Kísért a havas múlt...

... most említette ugyanis anyum, hogy megvarrta azt a fekete sínadrágot, amit életem első síleckéjén a legelső csúszásnál (az most csak részletkérdés, hogy 3 "pihenővel" gurultam be a 300 méteres távon) sikerült kettéhasítani azon a bizonyos kritikus részen... :) S a vicc csak az volt benne, hogy ez csak ebédszünetben, kb 2 órával később derült ki, na de legalább nyugisan sízhettem és koncentrálhattam addig is és nem a kabátom húzogatásával és árnyékos helyek keresésével foglalkoztam...

Jöhet tehát az újabb tél, meggyógyult az emlékezetes ruhadarab, ha megint sípálya közelbe kerülök (márpedig nagyon szeretnék, mert egyik kedvenc sportommá vált, szorosan a korcsolyázás és ebéd utáni alvás nyomában), már csak a nosztalgia kedvéért is elviszem magammal.

Mivel már mindenkinek beharangoztam, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok (amiben egyébként van egy csöppnyi igazság is), itt be is szüntetem az írást, legalább egy napra, de az is elképzelhető, hogy picivel hosszabb időre, a szünetek amúgy is rendszerint pozitívan hatnak mindenre... kivéve talán a kapcsolatokra... :)
Na de emiatt fájjon másoknak a feje.:)

Gyümölcsnapok...

Mielőtt bárkinek az az őrült ötlete támadna, hogy nekifogtam diétázni (az önkínzó hajlamom idáig azért nem terjed, megmaradok a sokkal kényelmesebb és kevésbé energiaigényes gondolati síkon történő önmarcangolásnál), gyorsan elárulom, hogy miről is van szó. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mostanában bárki rám néz, egyből az jut eszébe, hogy gyümölcsöt hozzon nekem... és hogy megkérdezze, mikor megyek már szabadságra... Jópár alma porosodik már a hűtő tetején, péntek este óta pedig kénytelen voltam elrágicsálni egy kiló sárgadinnyét, amit másnap a hűtőben sorakozó három barack és egy fél madárlátta alma követett. És mivel egy óvatlan pillanatban apumat magára hagytam a látogatása során, egy szemvillanás alatt vett is nekem egy hatalmas görögdinnyét, amit aztán alig tudtam betuszkolni a hűtőbe. Az étrendembe pedig még sehova sem, hiszen az én gyomrom kapacitása is véges, mint bárki más földi halandóé... Remélem még nem adta fel a harcot és romlott meg, mert szeretném ma este elfogyasztani, mint az apai szeretet egyik legékesebb bizonyítékát.

Már csak azt sajnálom, hogy végül a tegnap délutáni program elmaradt (teljesen rajtam kívül eső okok miatt), hivatalos voltam ugyanis "amennyit a kezem és pocakom elbír" pontosan meghatározott mennyiségű szőlő szedésére egy kedves ismerősömhöz. Mivel a szőlő holtversenyben az ananászkompóttal a kedvenc gyümölcsöm, egész délelőtt erősebbnél erősebb szatyrokat keresgéltem, hogy ezen ne múljon az akció sikere... Végül elmaradt a dolog, ezért bánatomban megettem egy fél tábla mogyorós-mazsolás milkát (csak és kizárólag azért, hogy a napi gyümölcsadag meglegyen - ezért is választottam egy 300 grammos csokit:) ) meg egy kis sós mogyorót csak úgy magára (mert az állítólag jót tesz a szívnek) és a nap további részét a lükébbnél lükébb sorozatoknak (csupa gyenguska német és amerikai nyomozós filmek, kutyával vagy anélkül, de legalább nem kellett sokat erőltessem az agyamat rajta) és egy csipetnyi munkának szenteltem.

Csak attól tartok, hogy egy ilyen vitamindús és szellemi felfrissülést hozó hétvége után túl jól fogok festeni és nem tartja majd az illetékes szerv szükségesnek, hogy én is csatlakozzam a nyári szabadságukat töltő emberek népes táborához...

Biztos ami biztos, inkább csak kérezés után eszem meg a maradék milkát... :)

Kezdek meteorológus...

... jelleget ölteni: minden második gondolatom az időjárás körül forog. A maradék 50% megoszlik a munkám és életem fölötti filozofálgatáson... lassan ideje lenne felcserélni a százalékokat, legyen mondjuk 70% munka, 10% időjárás (mert hát azért nehéz teljesen száműzni a gondolataimból, főleg amikor folyton átver engem, idén egyszer jutottam el strandra, kedd délután, és akkor a változatosság kedvéért végig felhős volt az ég, a pancsolás utolsó harmadában pedig már szemerkélt is az eső, hogy aztán a buszból már csak a szebbnél szebb villámokat és duci esőcseppeket nézegethessük...), 20% szórakozás, vagy legalábbis vidám témák felelevenítése és hadd ne jusson már egy szemrebbenésnyi idő sem az életem fölötti elmélkedésre. Egy hét múlva úgyis, ha minden jól megy, szabadságra megyek, végre megint haza, lelkileg feltöltődni, sorra járni a régi barátokat, megcsodálni a hamvas babaarcokat azoknál az újdonsült 2+1 fős családoknál, akikhez eddig még nem sikerült eljutnom, felfedezni a csöppségeken a büszke szülőkhöz való tagadhatatlan hasonlatosságot, elbeszélgetni a kölyökkori barátnőkkel, akik már férjhezmentek, kifaggatni őket, hogy a szent kötelék azt hozta-e az életükbe, amit reméltek és amire vágytak, beülni egyet sörözni a kisvárosi nyári kertbe, visszamosolyogni az általános és középiskolai tanárokra, elmagyarázni sokadszorra, hogy már nem vagyok egyetemista, végeztem, és most épp tovább tanulgatok, mert hát abból még mindig nem elég... És akkor megint szívből fog jönni a mosoly, megint azzal az érzéssel fogok reggel kelni, hogy eddig a fontosabb dolgokban jó döntéseket hoztam, ha lassan és néha némi idegeskedés árán is, de jó irányba haladok, és ha Odafent is úgy akarják, akkor még egy darabig kitartóan menetelgetek ezen az úton, amelyen a kitérőknek is megvan a maguk jól meghatározott helye és ideje. És természetesen az oka...

A következő útkereszteződés szeptember elejére várható. Kíváncsi leszek, utána merre lesz az erre... na de egyelőre csak a szabadságra koncentrálok... és természetesen az időjárásra...

Mert ez egy ilyen hét... :)

Tele van a...

blogom be nem fejezett piszkozatokkal... :) Nekifogok egy bejegyzésnek (lásd ma is), közben eszembe jut valami, amit sürgősen el kell intéznem, aztán amikor legközelebb megint leülnék, hogy folytassam, már eltelt 1 óra, megint fordult pár fokot az életem és már nem találom annyira érdekesnek az elkezdett gondolatot, hogy egy határozott pontot is tegyek a végére... vagy esetleg még határozottabb hármat.:)
Otthon pedig Albinón egyre jobban gyarapodik a "blogtervezetek" nevű lista, amiben 2-3 szóban vázolom, hogy még miről is lenne érdemes írni. Persze egy tizede sem éri meg a publikálást, minek is, fő, hogy le van dokumentálva, hogy ilyen ötletem is volt egyszer, valaha...

Most pedig végre megnyitom a bűvös cikk-kezdeményt, amit ki kellene kerekítenem, be kellene fejeznem, és messzemenő következtetéseket levonnom belőle... Ifjabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majd írok az általános iskolai, középiskolai, egyetemi folyóiratba, aztán ez valahogy soha nem jött össze, nem találtam elég érdekesnek az ötletet vagy csak egyszerűen lusta voltam félórát szánni arra, hogy leüljek írni. Most, hogy rá vagyok kényszerülve az írásra (nem erre itt, ez csak önmagam szórakoztatása), már csodálkozom, hogy anno miért is vágytam annyira erre a típusú alkotásra...

Igaz, hogy most az sem elhanyagolható szempont, hogy angol nyelven kell megszülessen a remekmű, nem a saját korosztályomnak szánom és a fikciót ezúttal teljesen nélkülöznie kell... vagy legalábbis annyira, amennyire csak lehetséges.:)

Napok óta először...

... léptem be úgy a bloggerre, hogy jó lenne valami érdekeset írni. Valami igazán frappánsat, ami olvasás után még pár nappal is beugrik az embernek és az ideges-bosszús-ráncokat mosolygós-ráncokká alakítja.

De annyira fáradt vagyok a mai nap után, hogy az egyedüli összefüggő gondolatom egy pohár hideg narancslé, felpockolt lábak, a hátam mögött egy nagyra nőtt párna, besötétített szoba és egy Müller Péter könyv.... Ahhoz viszont még haza is kell jutni, ami az előző órákban tanusított felelősségteljes és roppantilag de összeszedett viselkedésem alapján nem lesz túl egyszerű feladat...

És ma még csak hétfő van...

Tegnap éjjel...

.. épp forgolódtam az ágyban, "melegebb éghajlatokra elküldve" ezt a kegyetlen hőséget, amitől lassan már az egyébként meglehetősen árnyékos kuckómban sem tudok létezni, amikor hirtelen beugrott egy emlék... Kereken 2 évvel ezelőtt, az arizonai sivatagban, épp egy ilyen júliusi estén az úszómedence mellett heverve bámultam a csillagos eget, kábé ugyanennyi Celsius fokban, de azzal a boldog tudattal, hogy bármikor megmártózhatok a 26 fokos vízben, a vízesés be volt kapcsolva és a megvilágítása volt az egyedüli mesterséges fény a sötétben (ennyire még nem ment el az eszem a melegtől, tényleg gombnyomásos vízesések járnak odaát egy-egy kis sziklakertes, kagyló alakú úszómedencéhez), számolgattam a csillagokat és buzgón soroltam a kívánságaimat, remélve, hogy a 10 hullócsillagból maximum csak nyolc lesz magasan szálló repülőgép... Próbáltam elképzelni magam a térképen és elhinni, hogy amit kölyökkoromban elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett, átjutottam az Atlanti óceánon és egy másik kontinensen vagyok. Egy apró fehér virágú bokor lélegzetelállító illatot árasztott (a nevét mind a mai napig nem tudom, botanikai ismereteim akkor még csak a kaktusz citromfától való megkülönböztetését tették lehetővé - főleg, ha már sárgult a citrom az illető növényen), és nem adtam volna semmiért azokat a perceket, a meleggel és izzadsággal együtt sem...

Mennyire nem csak a fokok számítanak, hogy ki hogy érzi magát ebben a hőségben...

Újra péntek!:)

Megint eltelt egy hét, megint nem volt mentes a stressztől, de sok hasznos új információval lettem gazdagabb: pl az, hogy a japánoknál július 16 munkaszüneti nap. Hogy ez miért van így, arról elképzelésem sincs, de egy ottani "kollégám" világosított fel erről. Aki, mint kiderült, mégsem annyira a pontosság mintaképe, soha nem gondoltam volna, hogy valami, amit egy japán egy adott időpontra megígér, végül 2 napot csúszhat... és csak második nap kér elnézést az előző napi nem jelentkezésért...
Szóval ezek szerint a japánok is csak gyarló emberből vannak.:) Olyan jóleső érzés erre rádöbbenni...:)
A másik, hogy nem csak én vagyok "szingli" ebben a nagy kerek világban. Más belevaló csajok is (nem mintha én az volnék, de most jól esik magam közéjük sorolni, engedjétek meg így pénteken ezt nekem:) ) hasonló cipőben járnak, túl pár kisebb-nagyobb csalódáson és felismerésen, és 38-39 éves fejjel is lehet az ember életében egy olyan valaki, akiből még mindig nem tudott kigyógyulni, aki még megzavarja a lelki nyugalmát a puszta megjelenésével. És még mindig lehet optimistán tekinteni a világba és jókat nevetni apró vicceken. Szóval nemcsak az én érzelmi és értelmi infantilizmusom az oka, hogy néha még mindig tud fájni, ha meghallok egy számot, ha beugrik egy párbeszédfoszlány vagy egy jelenet a múltból, vannak ezzel még mások is így. Nálam idősebbek és okosabbak.:) Néha azon gondolkozom, hogy az én esetemben már inkább a csipetnyi mazochizmusom a fő kiváltó ok, bár az ember a boldogságra született, de azért a "maradéktalanul boldog állapotot" képtelen elérni. Vagy csak keveseknek adatik ez meg. Nekem legalábbis még nem jött össze, de lelkesen várom.:)
A harmadik felismerés, hogy az ember létezhet vacsora nélkül is, de ebéd nélkül nem.:) Ez egészen friss felismerés, most született, mert megkordult a gyomrom és rájöttem, hogy ma a másik intézetben tevékenykedve kimaradt ez az életbevágóan fontos napirendi pont.
Tehát most be is fejezem a bejegyzést és megkeresem az ebédemet, amely valahol ebben az épületegyüttesben remélem még vár rám...

Akkora itt a kánikula...

... hogy az asztalomon 5 perc alatt megolvadt a csoki (ez egyébként meglehetősen ritkán történik meg:) )...
... egy szál ujjnélküli pólóban és nadrágban is ömlik rólam a víz...
... a számítógép is alig bírja már hűteni magát...
... be van zárva az ablak, mert még ha rajta keresztül be is süt a nap, akkor is hűvösebb van, mint ha még beszöknének a 41-ig plussz fokok az utcáról...

... a prof 1-kor már nem bírta a hőséget és hazament, hogy otthon folytassa a munkát...

Szóval TÉNYLEG nagy meleg van.:)

Nézőpontok...

Új recept...

Egyre kreatívabb vagyok...:) Tegnap reggel például, amikor valahogy próbáltam kikecmeregni az ébredés után körülvevő gondolati ködből és ezt a folyamatot egy kávéval próbáltam meggyorsítani, teljesen magabiztos mozdulattal tej helyett a mellette levő dobozos narancslevet vettem ki és öntöttem a kávéba. Méghozzá nem is keveset... És mivel kávé nélkül valószínűleg a buszmegállót sem találnám meg (legalább 2,5 perc séta a kuckómtól), ezért nem hagyhattam ott az életet adó nedüt,kénytelen-kelletlen belekortyoltam... annyira rossz volt, hogy mégiscsak öntöttem bele egy nagy adag tejet is, hogy valamennyire elvegye az 50%-os narancslé ízét...

Nem hiszem, hogy meggazdagodnék a recept szabadalmaztatásából... ezért próbálgassátok, fejlesztgessétek csak nyugodtan, nem fogok senkit beperelni...

És a narancslevet a hűtőben inkább felcserélem a vörösborral...

Kifogytam a témából...

... és nem tudom, mit írhatnék. Nyavalyogni nem akarok mert most ittam meg egy nagy bögre kávét, amit még a nap folyamán egy kedves barátnőm hozott (eszébe jutottak ugyanis az egyre inkább állandósuló délutáni koffein elvonási tüneteim) és a kávé mellett a gesztus is nagyon jól esett. A vidámság nem mondhatnám, hogy felvet, körülöttem ugyanis mindenkinek problémái vannak, kicsik és nagyok, arra mindenképp elegendőek, hogy ne lássak egy elégedett arcot sem, ha körbenézek. És mivel a gondterheltség köztudottan ragályos (bár az őt terjesztő mitugrász kis kórokozót még nem mutatták ki hivatalosan, de valójában mindenki tud róla, még ha nem is beszélnek a létezéséről), ezért hajlamos vagyok én is arra, hogy ne lássam olyan szépnek a világot, amilyennek kellene.
Remélem, az alábbi kép kicsit megszépíti mindenkinek a napját. Még akkor is, ha már eredetileg is tökéletes volt.:) Nem azért, mert én készítettem, de nekem tetszik.:)

Amilyen nehezen indult...

... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...

Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?

Úgy írnék most valami...

... jót és szépet, és főképp vidámat. De mostanában inkább csak apró kis sokkok érnek, naponta 2-3, ami mozgásban tart és nem hagyja, hogy ellaposodjon az életem, belefeledkezzek a kis hasznos dolgok megvalósítása fölött érzett örömömbe... És a nagy hasznos dolgokra persze már nem jut időm...

Na de úgy tűnik, látszik már a vég, legalábbis a kezdet vége, hogy utána mi következik, igazából még nem is sejtem, de talán jobb is ez így... egy dolog lehet csak rosszabb a szervezkedésnél... és ez a szervezkedés során összegyűjtött információkból generált tanulság levonása... és publikálható formába öntése...

Háromszoros brrr...

Három dal...

... van az életemben, amire körülményektől függetlenül, reflexesen összeszorul a gyomrom. Volt ez a mennyiség nagyobb is, de szerencsére kifejlesztettem egy hatékony módszert, az ún. zeneterápia-terápiát, aminek roppant egyszerű a lényege: az éppen aktuálisan zavaró számot (és most nem olyasmire gondolok, mint pl az umza-umzák, amiktől az a cseppnyi 40 centis hajam is égnek áll, vagy a manele meg hasonló kategóriák) felteszem a kütyüre az "A Válogatás" könyvtárba, és mivel ez tartalmazza a kedvenc számaimat is, (minek következtében az 5,5 giga zene közti keresgélésben állandóan itt kötök ki) ezért akarva-akaratlanul meghallgatom az adott darabot is többször, buszon, az utcán mászkálva, az üzletekben, a piacra menet, és eljön az idő (melynek hosszúsága egyenesen arányos a dalhoz kapcsolódó emlék fájdalmasságával), amikor csak valamikor a szám közepén döbbenek rá, hogy jé, tényleg, 3 nappal ezelőtt még sürgősen továbbugrottam ezen, most meg már minden rendben, adaptálódtam, túléltem és... jöhet a következő szám.:)
Ma pont az egyik ilyen szám következett a soron, amikor robogtam át az úton, sötétkék szoknyában, fehér pólóban és a póló színét is elhomályosító árnyalatú virgácsokkal, idén még csak az ablakon keresztül volt szerencsém a napocskához, de akkor a kelleténél többet. Ma is félig napszúrást kaptam, mire rájöttem, hogy jobb lesz, ha délután 5-kor inkább hazamegyek és otthon folyatom tovább a munkát. Előnyei is vannak az északi fekvésű kuckónak... :)
Szóval a lendület adott volt és igazából csak az törte meg, hogy elmaradt az a kellemetlen szorító érzés, ismét megállapítottam, hogy ez egy fantasztikusan jó szám (egyébként "előtte" az egyik kedvencem volt) és hogy úgy tűnik, ebből is kigyógyultam... vagy csak a közvetlenül előtte elfogyasztott bőséges vacsora akadályozta volna meg a pocakom ilyen irányú mozgásait...? Remélem, hogy mégsem, és remélem, hogy mostmár folytathatom a zeneterápia-terápiát a legnehezebb darabbal, hónapok óta nézegetem jobbról-balról a számítógépemen, de még nem volt bátorságom fel is másolni vándorlásaimban egyedüli hűséges társamra. Pedig már elég régóta kísért, de a gyomorfekélytől mindig is ódzkodtam...

És hogy miért is jött fel ez a téma? Egy hétig nyugis az élet a munkahelyen, na nem a feladatok mennyisége csökkent, hanem csak nincs otthon a macska... és ilyenkor az ember ráér olyan dolgokon is rágódni, amikre máskor még egy gondolatot is sajnálna az időhiány miatt...

Akkora kő esett le a szívemről...

... hogy a Húsvét-szigeteki híres kavicsok eltörpülnek mellette, ezért nem is tettem be ide a képüket.:) Ugyanis az elmúlt heti "verseny az idővel" rémálom, úgy tűnik, hogy végetért, a heti 7 napban napi 10-12 óra táblázattöltögetésnek búcsút inthetek, nem mintha befejeződött volna ilyesfajta tevékenységem, de legalább a következő táblázat befejezését nem kötötték határidőhöz... vagy csak elfelejtették közölni velem...

Szóval péntek du. 5 óra óta megint derűs vagyok és optimista, és csak ritkán mutatkozik meg az elmúlt egy hét neuronromboló hatása. Tegnap délután például sikerült egy jól megfontolt mozdulattal letörölni a pendrive-omról az elmúlt 4 hónap fontosabb munkáit, már legalább 3 hete terveztem, hogy kiírom DVD-re, de a megvalósítás váratott magára ma reggelig. Az apróbbacska sokkhatás és lelki szemeim előtt lepergő eddigi életem után ugyanis úgy döntöttem, tovább nem halogatom a dolgot... Szerencsére az őrangyalom megint résen volt (szerintem külön veszélyességi pótlékot kap amiatt, hogy pont rám kell vigyáznia) és gondja volt arra, hogy a kritikus pillanatokban 5 négyzetméteres körzetben legyen egy emberke, aki történetesen még ért is az ilyen letörölt könyvtárak visszacsalogatásához (mint kiderült, nem én vagyok az első a történelemben, akinek sikerült ezt a bravúrt végrehajtania, tehát volt akin gyakorolnia az életmentő manővereket).
Másfél óra türelmes várakozás után végül megmenekült a munkám, és vettem az égi figyelmeztetést is, mostmár csak abban reménykedek, hogy a megírt DVD-t sikerül megvédenem töréstől, tűztől, karcolástól és egyéb természeti csapásoktól...

Néha az az érzésem, hogy a legnagyobb veszélyt a munkámra nézve a saját magam puszta léte jelenti... És sajnos úgy tűnik, orvosságot erre még nem fejlesztettek ki...

:))))

Egy perccel ezelőtt sikerült befejeznem egy aprócska munkát, ami már hónapok óta kísért. Postáztam is gyorsan és úgy érzem, egy további ősz hajszálat megspóroltam (még nem jött ki ugyan egy sem, de érzem, hogy halmozódik és egyszerre fog rámtörni, amikor nem is várnám...), és a sötétszürke ég egy árnyalattal világosabbá vált a fejem fölött... hmm, most jövök rá, hogy ez nem sötétszürke, hanem fekete, és talán azért, mert este 10 óra van és én most kezdek hazafele szedelőzködni....

És persze nem teljesen véletlen a motívumválasztás (mert hát valójában véletlenek nincsenek is...), kimaradt a vacsorám és már csak az a gondolat éltet, hogy hazaérek és egy félig laza, félig hipoglikémiás mozdulattal kinyitom a hűtőt...

Remélem jól emlékszem és még maradt egy 3 napos zsemlém valahol...

Megtört a krónikás lendület...

... ugyanis a tegnap délután 2:30-kor annyi új feladattal a nyakamban ébredtem egy röpke kis Skype konferencia után, hogy még azóta is néha meg-megcsóválom a fejem és eldöntöm magamban, hogy ez biztos csak álom, miért pont velem történne ekkora szörnyűség... aztán amikor rábámulok a millió kis cetlire az asztalomon, a falon és ahol még el lehet képzelni ilyesmit egy szobában, akkor rájövök, hogy mégiscsak rólam van szó, ezt az életet pont én élem és épp egy napja és pár órája nem haladok azzal, amit holnap estére kellene befejezni.

És hogy a drága (és meglehetősen szűkre szabott időt) blogírással se rövidítsem, ezért most búcsúzom is, viszlát valamikor, túl ezeken a feladatokon és talán egy idegösszeroppanás-kezelésen, (remélem valami jó árnyékos szobát kapok majd, valahol az erdő aljában, ahova nem süt be ha kell, ha nem a nap és ahol a ventillátor nem az amúgy is meggyötört dobhártyámat lobogtatja, hanem mondjuk fentről fújja a hideget)...

Ott tartottam, hogy...

.. ballagás. Méghozzá idén egy újabb szemszögből. Voltam már búcsúztató, aki sehogy sem értette negyedéves fejjel, miért kiabálják be a bentlakás ablakán az előtte elhaladó pingvinek (kalapba és tógába öltözött, keservesen izzadó, szegény szerencsétlen végzősök), hogy "meneküljetek, amíg még tudtok", utána ötödévesként vizsgaidőszak kellős közepén, gondolatban már Amerikában, vagy még annál is távolabb, akinek ilyen-olyan okok miatt sokat jelentett a végzősök búcsúztatása (utolsó megfontolatlan SMS-em akkor született), majd végzősként, bosszankodva, hogy nem hallok semmit az osztályfőnöki órából, mert drága a mikrofon, utána a nagy kavarodáson az egyetem udvarán, a nem sokat mondó hivatalos ünnepségen, majd könnyes szemmel belépve a templomba, amikor már csak a magyar hatodéveseket búcsúztatták, indították útra a hajdani tanárok és amikor mindenki felállt a legifjabb generáció előtt és éreztem a felénk irányuló bátorítást és bizalmat...

És idén már én irányítottam volt szobatársam hozzátartozóit, én mutattam, hogy ebben az épületben ez van, ott azt tanították, ez a szembejövő ember erről híres, az a diák két éve ballagott, nekünk a tavaly minden pont ugyanígy zajlott. És a templomban már minden szóra nyugodt szívvel és fejjel tudtam koncentrálni, úgy éreztem, hogy a tanácsok most is hozzám (is) szólnak, kicsit számonkérés, hogy mit tevékenykedtem az elmúlt évben, kicsit emlékeztetés a tavalyi fogadalmaimra. Megint tudatossá vált, hogy mire is esküdtem fel, mit is vállaltam, amikor ezt a pályát választottam, akkor még sokkal naivabb fejjel, nem tudva, hogy valójában mit is rejt magában. Azt hiszem, jót tenne évente egyszer megújítani az esküt, együtt tanár és volt diák, és feltöltődni az összetartozás érzésével, hogy kollégák vagyunk, barátok vagyunk és hogy közös cél vezérel bennünket: az ember szeretete és az élet védelme. És akiket összeköt még egy kapocs: a közös múlt. És talán a közös jövő is. Ez az, ami átsegít a fárasztó hétköznapokon és hétvégéken, és valamennyire megvéd a belefásulástól...

Szép volt ez az elmúlt 7 év... és remélem, hogy a következő 7 sem marad el mögötte. És remélem, hogy akik velem együtt, vagy idén végeztek, szintén hasonló érzésekkel tekintenek vissza az elmúlt évekre.

Annyi minden történt,...

... annyi minden változott, hogy azt sem tudom, honnan fogjak neki a bejegyzésnek és mit hagyjak ki belőle. Na de azt hiszem, csak apránként adagolom, szépen beosztva az eseményeket, mert hát ki tudja, mikor történik még ennyi páratlan élmény velem... (mondjuk tippem az van, ma van ugyebár szerda délután, tehát akkor a következő holnap esedékes, minden napra jut valami, ami törékeny kis világomat ilyen vagy olyan irányba megingatja... de végső soron jól van ez így, lesz amiből megírnom a kortárs Cilike memoárját... á lá Cserebogi:) )

Tehát akkor onnan kezdeném, hogy a meghallgatáson magától értetődően azt a kérdést tették fel, hogy "mit tevékenykedtem az elmúlt évben"... és a tökéletes választ mégsem dobhattam be, mert nem valószínű, hogy díjazták volna, következett hát a nyekegés, makogás, barokk körmondatoknak nekifutás, és újraindulás, metr hát melyiket fejtsem ki részletesebben, amelyikkel 2 hónapot szenvedtem, vagy amelyikkel 3-at, amelyik egyértelmű volt, vagy amelyiknél újra kellett definiáljam magamban a lét értelmét és a statisztika alapelveit... amiben társgyötrődőként vagyok jelen, vagy amelyikben az enyém a teljes gond és dicsőség... Néhány odavágó és néhány kevésbé odavágó kérdés megválaszolása után (hogy milyen színvonalon, azt csak a prof tudja, én a tudatom mélyére száműztem a jelenet 75%-át) végre kiszabadulhattam onnan és következhetett végre a nap kellemesebb része, a lélekben hazafele készülés. Jól esett, ahogy a barátaim mellettem álltak, értem aggódtak és velem szomorkodtak, együtt szídtunk mindent, ami hirtelen eszünkbe jutott és osztották azt a nézetemet, hogy lehet mindenütt jó, de a legjobb és legőszintébb akkor is ... otthon.

A másnapi ballagásról pedig már csak holnap... mert megint besüt a nap, korog a nyom... vagyis a gyomor, vár egy barát, akit most én kell megvigasztaljak és hát holnap is... mai nap.:)

Színterápia...

... ezt látom, amikor a nagy munkában néha addig kattogtatok, hogy egyszer csak megjelenik a háttérkép.:) Jót tesz egy kis narancssárga ebben a nagy melegben.:)

Pár perc múlva kikapcsolom az ősrégi ventillátort, amit ma úgy szereztem be pult alatt, hogy senkinek sem kellett az egész klinikán és csak egy funkciója működik, s még véletlenül sem az első, hanem a harmadik (hiába na, a 3-as az egyik szerencseszámom...:) ), összecsomagolom Albinót és indulok haza, hogy még olvasgassak kicsit arról, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoztam az elmúlt évben... ha így belegondolok, jó kérdés, én sem tudnám megfogalmazni rá a tökéletes választ...

...vagy talán mégis...

Ismerkedtem az élettel...

Akik még nem mondtak le rólam...

... teljesen, azoknak üzenem, hogy még megvagyok, túl pár illúzióromboló töprengésen, már ami a "mi dolgunk a világon?", vagy a "mi a szöszt keresek én pont itt, pont most, pont amikor máshol is lehetnék és talán picivel nyugodtabb életkörülmények között?" kérdésfelvetést illeti, na de a mai nap nyugalma, a reggel 8-as vizsgám sikeressége és azon meglepő fordulat után, hogy igenis, a munkával valamennyit még haladni is lehet, kicsit visszahozta az életkedvemet. Csak ne lebegne fölöttem oly sötéten a holnapi újabb elszámolás, még kb 7 ilyen nap kellene, és végre nyugodt szívvel állnék ki a prof elé és sorolnám a megvalósításaimat. Na jó, azért a 7 ilyen napból le tudnék mondani a reggeli vizsgákról, fura érzés volt tegnap este megint a könyv fölött görnyedni törökülésben, sorolni az ilyen-olyan technikák lépéseinek sorrendjét, ismét érezni, hogy te jó ég, mennyire elszoktam már az ilyenfajta tanulástól (még decemberben volt egy hasonló tipusú találkozásom a diákélet eme részjelenségével, de azóta sem éreztem kínzó vágyat utána... ), és hogy mennyire nem hiányzik kicsiny kis életemből ez a fajta stressz... van pont elég másfajta, minek még tetézni...

És ha szerdai meghallgatáson is szerencsésen túlleszek és akár még sikerrel is zárul, akkor talán egy újabb évre eldől a sorsom és ráérek egy újabb év múlva megint azon töprengeni, hogy merre az az előre.... erre vagy arra...vagy amarra... vagy még amarrább... ha pedig függőben marad a következő év, akkor előveszem a B tervet, vagy esetleg a C-t és lépek megint egy merészet és nagyot. Hogy legyen, amin csodálkozzon a rokonság.:) És jómagam.

Most pedig kitörök a magamra vállalt szaunámból, fogom a cókmókot és indulás vissza a kuckómba, ahol kellemes 20 fok van, lehet rövid-rövidnadrágban rohangászni és senki nem néz rám álmélkodó tekintettel...

... és folytathatom a munkát, mert több munka, mint nap. Legalábbis mostanában...

Jelenlegi helyzetem...

Ehhez már nagyon nincs mit hozzáfűznöm, maximum annyit, hogy remélem nem csuknak le Copyright-ék, igenis átalakítottam a képet, tegnap este 10-11-ig ezzel szórakoztam, miközben egy lélegzetelállító filmet néztem fekete-fehér kis sporttévémen: a Macskanőt....

Hát idáig süllyedtem...

...és akkor elérkezett...

... az utolsó munkahelyi napirendi pont, a blogírás. Gyártottam két régóta esedékes emailt, megetettem a tevémet, ráállítottam a gitározás megtanulására, ha már a gazdi képtelen volt megtanulni, legalább legyen valaki a családban, akinek megy ez... Én legalább félórát kínlódtam egyszer vele hajdanán, aztán eldöntöttem, hogy a kisujjamat úgysem fogom soha tudni meggyőzni arról, hogy oda kerüljön, ahova én szeretném és hogy 3 centivel hosszabb legyen, itt ért véget tehát gitáros karrierem, hogy teret adjon a fuvolásnak... khmm, az megint egy külön sztori...:)

A mai nap folytatása még eléggé homályos számomra... jó lenne kihasználni, hogy épp nem esik az eső, siethetnék mondjuk haza, hogy leüljek megint Albinó elé, szétnézzek a könyvtáraimban, hátha akad valami laza kis film, ami nem csöpög semerre, nem okoz három álmatlan éjszakát egymásután (amióta megnéztem egyedül vagy 3 thriller beütésűt, nem merek elvánszorogni sötétben a 3 lépésre levő ágyamig sem, mindig hagyok legalább egy mobilképernyőnyi fényt és addig nyomogatom a gombokat, míg végül a paplan biztonságában érezhetem magam...). Ja és persze a nem ártana, ha a filmnek talán még valami mondanivalója is lenne... na nem annyi, mint a Dr. House-nak, arról le vagyok tiltva, maradt még két rész, amit nem láttam, de azt csakis baráti felügyelettel nézhetem meg... ott van tehát a gépemen, naponta vetek rá 3 bánatos pillantást, aztán folytatom a kilátástalan küzdelmemet a statisztika programokkal és az Excel-lel, alattomos kis dög ez utóbbi, engem már párszor szinte a végső kétségbeesésbe kergetett (a szórakozottságomnak ehhez TERMÉSZETESEN semmi köze...).

Lassan ideje lenne beszerezni valahonnan a Dr. House első évadot, ha már az egyetemen nem láttam ilyen herkentyűket (meg összesen ennyi lumbálpunkciót meg agybiopsziát), legalább ezáltal szoktassam magam a gondolathoz, hogy ez is létezik és kb így néz ki... Ha bárki tud nekem ebben segíteni, jelezzen, küldöm a szükséges alapanyagot hozzá.:) ÉS fizetek egy sört. Úgyis rég nem ittam én sem, akkor legalább lesz okom, hogy vegyek magamnak is egyet.:) Amióta a munkásosztály oszlopos tagjává váltam, rendezettebb az életem, mint akár középiskolás koromban... akkor legalább még éjjel 2-ig fennmaradtam néha a paplan alatt olvasgatni, vagy hegy alatt abrakolni, most viszont este 11-kor elvágják az amúgy is málladozó filmet, és másnap hajnali 6.30-kor megint arra ébredek, hogy... azaz dehogy ébredek, hanem csak félálomban elhallgattatom a mobilt, ugyanez megismétlődik 6.35-kor és 6.40-kor, és aztán én csodálkozom a legjobban, hogy megint lekéstem a reggeli megbeszélést, mert az a fránya busz elment az orrom előtt (jelzem, ez már a harmadik fránya, amivel még időben elérnék...)

Hmm, vajon hogyan is jutottam el a ma esti programtól a reggeli rutinig? Visszakövethetném, de ahhoz már túl éhes vagyok, ilyen az, amikor az embernek semmihez sincs kedve/ideje, beleértve a bevásárlást is. Ha jól emlékszem, kóvályog még két kifli valahol a lakásban... ideje nyakoncsípnem őket.

Hasonlóan jót étvágyat (vagy egy kicsivel kevesebbet, úgy is marad bőven) és szép hétvégét mindenkinek! :)

A nap legvidámabb percei...

akkor jelentkeztek, amikor végre megnyitottam azt a hangüzenetet, ami a postaládámban kísért hetek óra. A szüleimtől kaptam, 2 egész percig hallgattam, mint elmélkednek afelett, hogy mivel is kell mit megnyitni, persze mindketten másra tippelnek (szokás szerint), és közben apu szeretetteljesen hallózik, hátha én is a közelben tartózkodom...:)) legalábbis éteri közelségben... :))

Annyira jólesett kicsit hallani a hangjukat, a két kis ügyes mormogását, bosszankodását (pedig már egyre jobban uralják a technikát, apu már most jobb táblázatokat tud nálam készíteni, anyu pedig verhetetlen a hírkutatásban:) ), hogy akaratlanul is elnevettem magam. A nap folyamán először jött össze, előtte ugyanis meglehetősen idegesen próbáltam kideríteni, mi mihez képest csúszott már megint el a táblázatban: a 2 új változó, vagy az 57 régebbi, amivel a nap első 2-3 óráját töltöttem...

Azt hiszem, megint túl sok idő eltelt, amióta nem voltam otthon. Alig várom, hogy kicsit megint a jól megszokott lakásban legyek, a kisszobában a gép előtt ülve élőben hallgathassam a morgolódást, vérpezsdítő kérdéseket a számítógép-használatról, és hogy végre átölelhessem és megszorongathassam anyut és megcsiklandozhassam aput.

Errefele nem divat az ilyesmi, nekem viszont nagyon hiányzik...

Még egy ilyen nap....

... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...

Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)

És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.

Hja, van annak, aki nem iszik...

Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?

Annyira rövid leszek...

... hogy az már szinte gyanús. De semmi patológiás, nem betegség az oka, vagy mély depreszió, egyszerűen csak nincs időm kibontakozni és a jobb fülem is szinte odakozmált, mert arra már nem elég a szürkeállományomban létrejött pármillió neuronális kapcsolat (pontos számot nem tudok, csak a nagyságrendet sejtem, igyekszem optimistán megsaccolni, habár a gyakorlat néha nem ezt a nagyságrendet támasztja alá...), hogy a sötétítőt behúzzam...

Ma ünnepi cappuccinora vagyok hivatalos, ünnep ünnep hátán, csak az a szomorú, hogy most Mikulásig nem jut semmi olyasmi az eszembe, amiért ajándékot kaphatnék... A Nobel díj kiosztó bizottság sem hívott még fel... Hogy nem takarítanék-e náluk... :)))

Ezért most igyekszem kiélvezni a cappuccinó minden cseppjét, utána egy kis fagyizás is be volt ígérve, ha emlékezetem nem csal, és máris megadtuk a kellő tiszteletet a gyereknapnak... és nem csak...:))

És foghatok neki huzogatni a napokat Mikulásig...