Megint esik...

Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)

Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)

És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...

légyszi légyszi...

Elet(?)kep

Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...

Olaszország-Németország 2:0

Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...

... mert a barackot csak enni szeretem.

Sikerélmény:)

Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))

Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)

Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...

Mondtam már, hogy....

... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?

Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)

Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.

Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.

Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…

Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?

Hetek múlva...

Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!

Jelenleg...

teljesen ötlettelen vagyok... írnom kellene, de nem igazán tudom, miről... azt hiszem épp az agyamra készül menni a nosztalgiázás... Szerintem a lehető legokosabb gondolat, ha most szépen hazamegyek, befejezem a nagytakarítást, ami a "bomlásnak indult" szoba miatt igencsak esedékes, alszom egy sort, kicsit készülök a következő megmérettetésre és talán ha ma éjjel legalább 10 órát alszom, utána kicsit nagyobb lelkesedéssel csapok a billentyűk közé, illetve szerencsésebb esetben pont rájuk...

Felhől közül a nap...

Végre süt a nap... és tegnap már 29 fok volt... ahogy az úton másztam át, egészen tavaly nyári hangulatom lett. Na jó, attól a 10-15 fok különbségtől most tekintsünk el, ami itt minuszban van, de jó volt előkeríteni megint az amerikai rövidebbnél rövidebb ruhákat és papucsokat, és fülemben a bogyóval végre megint hunyorgó szemmel caplatni a melengető napsütésben. Kezdek végre feléledni ennyi tél után...

A hétfői vizsgáról... ha még sokáig tartana a stresszió, azt hiszem, a végén már tanulás helyett azon igyekeznék, hogy minél többet felejtsek... mert lassan már nem lehet fokozni a nem tanulást... tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, de az már mégiscsak igazságtalanság, hogy utolsó év utolsó félévében megtöltöttek ennyi izémizé tantárggyal (és az izémizé nem feltétlenül pozitív töltetű szó jelen esetben).

Hétfőn csak azért nem kerültem be végül a klinika történetében, mert a kritikus pillanatban a beteget kiszedték a kezeim közül és elvitték hivatalosan is megvizsgálni. Szegény feje, már reggel 6 óta vajúdott, több-kevesebb intenzitással, nem biztos, hogy én is hiányoztam a boldogságához. De azért annyiban igen, hogy miután megvizsgáltam és a doktornő alaposan megforgatott (legalábbis nekem úgy tűnt, pedig a kérdések nem voltak malignusak csak én aludtam 3 órát éjjel és ez kicsit befékezte az agytekervényeimet...), lementem és vettem pelenkát meg minden ilyesmit, ami egy újszülött fogadásához az első napokban szükséges... :) Remélem minden simán zajlott utána és mostmár boldog kismamaként csücsül még vagy 1 hetet a kórházban.

Tegnap pedig énekeltünk... de előtte 7en, mint a gonoszok, készítettünk kb. 160 szendvicset “A” klinikán, a bentlakás utáni itteni második otthonomban.:) Ahol aznap kicsivel gyorsabban haladt a vizsga, hogy időben letudja a prof a diákokat, már du. fél 7-kor elhaltak az utolsó szédelgő léptek és szipogások a folyósón. A bor is mindenkinek ízlett, amit nem azért mondom, de én választottam, a szendvicsek is gyorsan elfogytak, szóval alapjában véve sikeresnek volt mondható a találka. Csak épp az éneklésre nem maradt olyan sok idő, mivel a profnak állandóan eszébe jutott egy újabb "csak még ezt az egyet el kell meséljem"történet, aminek 11-kor lett kábé vége.
Utána hazaúsztunk a nagy viharban, szerencsére szandával és hosszú szoknyával mentem, amit kényelmesen fel lehetett térdig csippenteni, így nem kellett utána zoknimosással (amit kifejezetten utálok) zárni a napot.

Na még egy vizsga, remélem a legutolsó a szessziós élményeim között, utána kezdődhet végre a nyár, az államvizsga dolgozat írás (lassan ideje lenne annak is nekifogni, bár a címet rögzíteni valahova, hogy ne legyen az az apró lelkiismeret furdalás, amikor be kell valljam, hogy én még egy sort sem írtam...), a licenszre való lelkiismeretes készülés (hajaj...) és azért némi elválás előtti vidáman-nosztalgikus bulizás és a fogadkozások, hogy soha nem veszítjuk egymást szem elől és mindig megmaradunk jóbarátoknak...

Úgy legyen.
Ámen

Szesszió miatt zárva...

Ma eszembe jutott, hogy nekem van egy olyasmi is, hogy blog... itt hervadozik egymagában, a szesszió a legelemibb vágyat is kiöli belőlem, hogy akár egy sort is pötyögjek...
Vidám hangulatom majd június 23.-án kb. du 2 után lesz megint, addig is alszom nagyokat és állandóan melegebb éghajlatokra küldöm a telefonomat, amikor reggelente kíméletlenül csenget 7-kor... majd 7.15-kor... utána 7.30-kor... milyen szerencse, hogy nincs beépített hidegvizes-pohár opciója, így azért végül mégiscsak hajnali 9-kor kászálódok ki az ágyból. Persze megint elbaltáztam pár napot, a hétfői vizsgámra megint sikerülni fog a kellő adrenalin mennyiséget összehozni vasárnap este... nem is csoda, ehhez a tantárgyhoz soha életemben nem fűzött a legcsekélyebb érdeklődés sem, és ez sajna az átolvasott oldalak számában is hűen tükröződik. Azt hiszem hétfőn a betegvizsgálatommal bevonulok a klinika és egyetem történetébe, és az áldozatom velőtrázó sikolya még sokáig a fülemben fog csengeni... és kb még 9 emeleten tartózkodókéban... :)
Hát akkor hajrá, még csak két vizsga választ el a ... hát nem igazán a nyári szünidőtől, de legalább a koránkelés problémáját egy ideig megoldó hetektől, hónapoktól...
Utána pedig kezdődhet a nagybetűs.

És közben az eső is csak esik és esik...

Még élek..:)

a virulás épp határeset, ugyanis életem utolsó szessziójának legnehezebb vizsgája következik, csak sajnos 2 napja nem sikerül nekifogjak, bármennyire is szeretnék... de hát annyival csábítóbb a párnám közelsége, mint a rengeteg sok antibiotikum felsorolása és a rá érzékeny még rengetebb sok bacinak és egyéb izgő-mozgó lénynek az olvasgatása...

Szerencsére nagyon úgy tűnik, hogy több a szerencsém, mint az eszem... a hétfői vizsgát nagyon megszívhattam volna, ha a Fennvaló (és fél szülővárosom, külön kiemelt helyen a szüleimmel) nem szorít nekem és nem pont olyan kérdéseket kapok, amiket aznap reggel vettem át, illetve a vizsga előtti 5 percben ismételtem át...
Annyira hosszúnak tűnik ez a hátramaradó 2,5 hét... és olyan közelinek a jövő keddi vizsga... muszáj lenne összeszedjem magam, most még a netfüggőségre sem foghatom a tananyaggal való egy helyben toporgást, mert ritkán keveredek netközelbe.

És holnaptól egyedül maradok a tudománnyal a bentlakásszobában... rossz belegondolni is... mi lesz, ha már senki sem lesz körülöttem, aki a kuncogásával kiverje az álmot a szememből, amikor 10 perc olvasás után kezdek egyre laposabbakat pislogni és hamarosan előkerül a párnám is, hogy a létező legkényelmesebb pozícióban adjam meg magam az álom hatalmának...

Fürdésre várva...

... áznak a ruhák a kádban, anyu megígérte, hogy teregetés után végre nyakig merülhetek a forró, habos, megszűrt, semlegesített és felmelegített patakvízben. Addig gyorsan írok egy kis bejegyzést, mert már pirulok-féle-forma, amikor legnagyobbrajongótörzsblogolvasóm újra és újra felteszi a kérdés, hogy mikor lesz már újabb bejegyzés...

Pedig nem az a gond, hogy nincs, amiről írni... zajlik az élet, csak úgy röpülnek az órák, napi minimum 2 óra gyaloglás, gyakorlatok, amik semmi egyébre sem jók, mint megbeszélni a Diáknapok részleteit, kinél gyűlünk legközelebb és miről lesz szó, hányan jönnek haza a régi csapattagok közül magyarhonból és kik az új "import-emberkék", milyen színű legyen a póló satöbbi satöbbi. Gyakorlat után néha még sikerül betévedni egy-két eltévedt, pótlásnak szánt kurzusra, ismerkedünk a tanárokkal, akik gyakorlatilag már egy éve ott mászkálnak az orrunk előtt, csak eddig nem volt kedvünk megszólítani őket és ők sem néztek anno akkora érdeklődéssel a szemünkbe, mint most.

A napokban egy picit meg is torpantam, a nagy lendületben egy pillanatra megállított a szomorú felismerés, hogy azzal, hogy novemberben valami mellett döntöttem, egyidőben letettem a voksomat is minden más ellen. A doktori suli melletti igennel kizártam magam az egyetememen való maradás és oktatásból. Ugyanis mostmár erre is lenne lehetőségem, persze kemény munkával és vállalva egy bizonyos személy kiszámíthatatlan hangulatváltozásait. Egy időben viszont nem lehetek egyszerre két helyen, tehát maradok az eredeti döntésem mellett... és reménykedek benne, hogy talán 3-4 év múlva ismét felteszik nekem a kérdést, hogy vállalom-e... Örömmel mondanék igent.

Arról inkább nem is írok bővebben, hogy holnap vizsgázom, román nyelven egy olyan tantárgyból, ami szerintem magyar nyelven sem keltené fel az érdeklődésemet... ezért nem is csoda, hogy tegnap még olvasgattam is tanulás közben, megnéztem egy 3/4 filmet és aludtam is egy órát, erről a szüleim nem is tudnak... Ma kellene mentsem a menthetőt, lassan már kiegyeznék magammal abban is, hogy bár addig koncentráljak még, ameddig egyszer elolvasom az egészet, utána nem is untatnám magam többet ezzel a tantárggyal. Ismétlés...? Hát az már igen nagy luxus lenne... :)) arról már nem is álmodok, az én naivitásomnak is megvan a határa...

És még hátravan egy 4 órás vonatozás....

Éljen május elseje!

Fantasztikus napra ébredtem... és még mennyi van hátra belőle... Apummal és keresztmamával kicsit kiautókáztunk, hogy gyakorolhassam az indítást és sebességváltást nem lakott területen, hogy majdan boldogan vezethessem a nálam épp csak 2 hónappal idősebb Sárgát. Én, aki több, mint 1000 mérföldet vezettem idegen kontinensen, 36 óra munka után vagy csúcsforgalomban munkába menet... nekem kell most megint mindent előlről kezdeni...
Amikor már meggyőződtem, hogy megy az indítás és a váltás is a körülményekhez képest egészen finoman és nőiesen történik, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a közeli tóig, hogy készíthessek pár fotót erről a nyugalomról és tavaszi szél által mocorgatott természetről.

Az első figyelmeztető jel talán az kellett volna legyen, amikor lemerült az első adag újratölthető elem.. A második pedig az, hogy a vésztartalékkal meg sem pislant a led, amikor be akartam kapcsolni újra a gépet...

Hazafele, mostmár a frissen szerzett gyakorlattal lazán elsepertem az egyik üzlet előtt, ahol még vásárolni szerettünk volna a visszautamra. Ezért lekanyarodtam a rendőrség fele, hogy hátulról közelítsem meg a problémát, vagyis az üzletet, épp csak... az útkereszteződésben megállt a motor és többet nem sikerült életet lehelnem bele... És apunak sem... ami már eléggé aggasztó dolog volt, mert ők ketten a Sárgával két test, egy lélek. Ez ránk kettőnkre nem vonatkozik, szerintem az autó irigy rám, mert fiatalabb vagyok nála 2 egész hónappal és nem is annyira beteges a színem, mint neki. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy állandóan bajba kerülök, amikor beülök a volánja mögé... Pedig a legnemesebb szándék és a békevágy vezérelt, amikor ma megint szerettem volna gyakorolni vele... de ha nem, hát nem.
Egy óra smirglizés, csavarás, szétszedés, összerakás és végül egy jelentőségteljes kocsihátulrólmegtaszítás után (mi, a két hölgy akár hazáig is toltuk volna, ha nem gondolja meg közben magát az elektromosság) végre megindult, életre kelt a herkentyű, azt hiszem rég örvendtem utoljára ennyire ennek a mennyei motorhangnak. Hmm, kb akkor, amikor Phoenixben útközben felrobbant a hűtőberendezés egyik csöve és miután még így vezettem 10 percet és valahogy füstölő motorháztetővel és fröcskölő hűtőfolyadékkal megérkeztünk a Desert Ridge-be, akkor fél tucat telefonálás és fél napos munka után (én bent az üzletben és egy kedves ismerős kint az autónál), este 10-kor megint felhangzott a jól ismert kedves motorhang. Füst és fröccs nélkül...

Amikor hazaértünk és már lemondtam egy fuvart az egyetemi városba, mivel semmi sem volt kész a megadott időre, az első lendületben, amivel a lépcsőket vettem, kiesett a mobil a zsebemből. Sebaj, esett már ennél nagyobbat is, nosza tovább. A következő elemi csapás a telefont a fürdőben érte, amikor kézmosás után megúsztattam fél kád hidegvízben... meg sem nyikkant, sem libabőr sem szikrázás, most megfigyelés alatt tartom, lássuk, nem jár-e késői szövődménnyel az elemek eme szerencsétlen találkozása.
A 4 fő elemből tehát a földdel és vízzel történő randi után maradt még a tűz, utána pedig valószínűleg szélnek is ereszthetem a kis kütyüt.

Hogy utána az iwiw miatt úszott egy művészi gondossággal megírt részletes email, már nem is részletezem... ez egy ilyen nap... és még nincs vége.:) A vonatozás után lehet, hogy még bővül a sztori... de már csak holnap, ugyanis most megint netmentes periódus következik az életemben... És egy újabb pécsi út...

Gombóc színre lép

Úgy látszik, tévedtem... nem a Gyilkos-tó jelenti számomra a tiltott zónát, hanem az egész világ. Addig, ameddig végre képes leszek teljesen kilépni a múlt árnyékából és valóban a legkisebb szomorúság nélkül szembenézni bizonyos emberekkel, addig állandóan börtönben élek, amelynek rácsait az elutasítástól való félelem képezi. Túl kell lépni, fel kell dolgozni a visszautasítást, hogy valakinek nem jelentettem ugyanannyit, mint amennyit ő nekem, hogy képes volt a legkisebb harc nélkül hagyni, hogy kilépjek az életéből, a kapcsolatunkból és hogy azóta együtt van egy másik lánnyal, aki valószínűleg jómódúbb, ugyanolyan természetes számára, hogy egyik nap ideautókázik, másik nap oda, és nem azt számolgatja, hogy vonattal olcsóbb lenne és mennyi minden egyébre lehetne költeni a megspórolt pénzt... Persze tudom, hogy nem csak ez az, ami a kapcsolatukat működőképessé teszi. És kívánom, hogy mindketten nagyon boldogok legyenek.
De azt is kívánom, hogy mostmár én is... Mert megérdemlem... mint a reklámban.:)
Szóval mindent megtennék, hogy ez a ma este ismét színre lépő gombóc a torkomban örökre eltűnjön és végre én is képes legyek elfogadni a felém kinyújtott kezet és felszabadultan, jó érzéssel tudjam tartani azt.
Azt hiszem, az utolsó lökés, ami átsegítene ezen a helyzeten, egy kedves, rendes kiegyensúlyozott kapcsolat lenne. Fokozatosan, lépésről lépésre megismerve a másikat, csak hagyni, hogy mindketten jól érezzük magunkat és nem gondolni senki és semmi másra. Már csak egy probléma van: hogy sehol egy jelentkező...

Szóval gombócnak még van néhány dobása... de ma este is sikerült egy keskeny csíkot lefaragni belőle, hála az emberek közötti kommunikációnak, és már nem szorít annyira. És ha lassabban is, mint szeretném, de elfogy... Csak győzzem kivárni...:)

See You When You're 40

Pár napja az utcán mászkálva Dido-t hallgattam, amikor megütötte egy szám szövege a fülemet. See You When You're 40... Tudom, hogy én voltam mindig a "lépjünk túl a dolgokon minél hamarabb és próbáljuk meg felszabadultan és boldogan élni a saját életünket" akció legelszántabb hirdetője, mégis kicsit megviselte a babakék lelkemet, amikor pár napja ismét megpillantottam ott parkolni a jól ismert autót a szokásos helyen. Valószínűleg az az egészben a fájdalmas, hogy megint itt egy újabb tavasz, szépen süt a nap, mindenki arcán ott ragyog a valakihez tartozás boldog érzése, gondolom az autó tulajdonosának szemüvege szélén is, csak én vagyok még mindig egyedül, megfosztva annak lehetőségétől, hogy valakivel kézen fogva sétálhassak (jó na, rohanhassak...:)) ) úttalan utakon.
Talán ha anno nem tiltakozom annyira a kutyaharapást szőrével technika ellen, ha nem vagyok annyira tekintettel mások érzelmeire (és a sajátjaimra), ma én is azon törhetném a fejem, hogy hova menjünk kettesben/húszasban majálisozni... és nem motoszkálna bennem az a gondolat, hogy a Gyilkos-tó területe jelenleg tiltott terület számomra. De sikeresen elűztem minden vállalkozó szellemű kutyust és most sehol egy kósza szőrszál...

Túl nyílt vagyok? Lehet.. ha már az interperszonális kapcsolataimban ez nem sikerül, valahol muszáj leereszteni a gőzt, mert még véletlenül felrobbannék és igenis az a véleményem, hogy kár lenne értem.:)

A szám szövegével pedig tökéletesen egyetértek, rég nem találkoztam ennyire találó sorokkal. A zeneterápiás Playlist újabb darabbal bővült.:)

See You When You're 40

I've driven round in circles for three hours
It was bound to happen that I'd end up at yours
I temporarily forgot there's better days to come
I thought that I would give it just one more chance

Cos I want, tonight, what I've been waiting for
But I found, tonight, what I'd been warned about

You think that you are complicated, deep mystery to all
Well it's taken me a while to see, you're not so special
All energy no meaning, with a lot of words
So paper thin that one real feeling, could knock you down

And I've seen, tonight, what I'd been warned about
I'm gonna leave, tonight, before I change my mind

So see me when your 40, lost and all alone
being comforted by strangers you'll never need to know
not sad because you lost me
but sad because you thought it was cool to be sad

You think misery will make you stand apart from the crowd
well if you had walked past me today I wouldn't have picked you out
I wouldn't have picked you out

now I've seen, tonight, how I could waste my time
and I'll be on my way, and I won't be back
cos I've seen, tonight, what I've been warned about
your just a boy, not a man, and I'm not coming back

Gyors

Azt hiszem sok embert magamra haragítottam mostanában... hogy miért, azt nem tudom, de senki sem válaszol az emailjeimre, se kép, se hang, messengeren kerülnek, satöbbi satöbbi... Kivéve a témavezetőmet, aki ma megfagyiztatott, annyira örült a poszternek.:) Hát még én a fagyinak.:)) 2 dobozzal vett, kakaóst és eprest és még bőven van belőle, azt hiszem hogy a vacsim is az lesz, nemcsak az ebédem. Csak szegény unokatesómat sajnálom, aki olyan sokat segített és mégsem kap belőle... s pedig őt nemcsak a CorelDRAW idegesítette, hanem én is... én az utóbbis megúsztam, mostanában jól megértjük egymást, me and myself.:)
Szóval még egyszer köszi unokatesó és köszi a képet is, ami a blogomat díszíti és amit annyi ideje szerettem volna már valahogy odabűvölni. De hát én és a számítógép... Látni kellett volna a tegnap esti próbálkozást a Corel 11 leszedésére, hogy az újabb verzió kerüljön fel helyette... hát nem fogok egyhamar eldicsekedni vele.:)))

Megint rövid leszek, zár ugyanis a terem és már szégyellek mindig utolsónak maradni, és a könyvtárosnéni jóindulatú és megértő mosolyától kísérve hagyni el a termet...

Megint választanak... :)

Úgy látszik, mostanában mindig itthon vagyok, amikor ilyen fajta történések rázzák meg a szomszéd országot. Pedig nem szándékos, egyszerűen csak én is vakációzom és hát elég nagy vonzerő a szüleim és unokatesómék társasága, a finom ebédek (amiket szerencsére nem én kell elkészítsek) és végül, de nem utolsó sorban az internet.:))

A napokban komolyan kerülgetett a kísértés, hogy végleg pontot tegyek a blogolásra. Véletlenül ugyanis rákerestem az álnevemre a neten és rájöttem, hogy rajtam kívül még legalább 4-en blogolnak vagy kommentálnak ilyen név alatt... egy lelkes anyuka a 2 éves kislányáról a babaszoba.valamin, egy másik kíváncsi csajszi szintén első próbálkozását osztja meg a nagyközönséggel, egy újabb identitás Fitnessnorbival próbál kommunikálni a neten keresztül, a jelek szerint nem épp megfelelő módon, sőt még a legyezohorgasz.hu-n is fellelte a google a cserebogi szót. Hát ennyit az egyediségről...

Közben hallgatom Edda 2005-ös albumát, ma töltöttem le. Harmatgyenge... igaz még csak a 4. számnál tartok, de nem biztos, hogy befejezem... pedig hogy szerettem hajdanán a számait. És mennyi emlékem fűződik egy-egy számhoz, albumhoz. De ez... "Okozhatnál még meglepit"... grrrrrrr... hát már a dalszövegekbe is bekerült a magyar zsargon? Szinte fájdalmas látni, hova jut egy együttes, aki csak a pénzkeresés vágyának engedelmeskedve gyártja az utóbbi időben a számait.

Semmi frappáns végszó nem jut eszmbe, ez a műzene kizár minden gondolatot a fejemből... maximális koncentrálásra van szükség hogy a rém-rímek közül kiszűrjem a néhai Edda szellemet...

Húsvét másodnapján...

régi szokás szerint nem történik semmi érdekes és semmi meglepő... ugyanazon sablon alapján zajlanak az események, csupán annyi változás történt, hogy amióta bekötötték az internetet, nem a tv, hanem a számítógép előtt telik ez a nap.
Új szokás is készülődik: személyes megjelenés helyett SMS-ben és messengeren locsolnak... már akivel meg lehet egyezni, hogy locsolóverset még mindig illik mondani. Szóval a mai statisztikám kb így néz ki: 1 SMS, 2 messenger, plussz ugyanitt 1 félbeszakadt kísérlet a tárgyalások sikertelensége miatt és 1 csak a legújabb versikével akart elkápráztatni de locsolni azért nem, valamint vagy 12 "negyedik típusú találkozás" a locsolókkal.:) Tehát úgy néz ki, idén sem hervadok el, vagy legalábbis lassított tempóban fog történni.

Most pedig következzen valami jó lightos film ehhez a lightos naphoz... :)

Hát választottak...

De nem a csalódottságtól nem írtam napokig, mint már említettem, számomra az eredmény nem volt meglepetés... Egyszerűen csak más fontosabb dolgaim voltak, mint pl. 13 órát egyhuzamban aludni, angolozgatni, adóvisszaigénylést intézni- szokás szerint utolsó pillanatban.:)

Hát akkor "Isten áldd meg a magyart..." De csak a tényleg magyarokat, a kategorizálást már a Fennvalóra bízom, ő jobban belelát az emberi lélekbe. Szerencsére. Mert innen, a Földről elég elkeserítőnek tűnik jelenleg a helyzet.

Amúgy a tegnap diákszövetségi gyűlésen mi is választottunk, hatalmas huza-vonával, kölcsönös udvariaskodásokkal, csepegős beszédekkel, könnyekkel, nevetéssel, egymás ugratásával, szivatásával, szóval igazi braziliai szappanopera hangulatban telt az egész. Az eredmény: kb. 10 jelölt-jelölt, akik közül senki sem fogadta el a jelölést és amikor egy másodéves mégis, akkor a régi elnök mégscsak kötelességének érezte elfogadni (elvei és meggyőződése ellenére) azt, már csak a diákság érdekeit tekintve is... Kb 3 óra duma után végre megszületett az eredmény, vagyis semmi sem változik, minden marad a régiben... picit emlékeztet a tegnap esti helyzet a vasárnapira, a változás szele errefele sem nagyon fújdogál...
Sikerült magamra is haragítanom a választmány többségét, amikor kijelentettem (arra az ötletre, hogy az új Magyar Diákszövetség elnök a román tagozatról kellene kikerüljön, kiküszöbölve a kommunikációban a nyelvi nehézségeket), hogy márpedig én nem szeretném, ha olyan valaki képviselne engem a dékán előtt, aki magyar létére román tagozaton tanul. Más dolog, amikor azért vagy erre kényszerítve, mert nincs más választásod, mert nincs magyar nyelvű oktatás az egyetemeden azon a szakon, amit minden áron tanulni szeretnél. De amikor már évek óta léteznek "magyar helyek és magyar oktatás" (persze, aki ismeri az egyetemi rendszerünket, az megérti az idézőjeleket, tudja, milyen egy tantárgyat két nyelven tanulni, lesni a tanár X falubeli magyar tájszólását, ha egyáltalán beszéli a nyelvet vagy mérgelődni, amikor a magyar anyanyelvű tanár románul tartja az előadásokat, mert az egyetem vezetősége úgy rendelte, hogy csak az állam nyelvén, román és magyar diákok közösen, egy teremben hallgathatják azokat), és ennek ellenére az X-et az illető a román nyelvű oktatás mellé teszi, akkor nem tudom, mennyire lenne képes kiállni a dékán-bácsi előtt a magyar nyelvű oktatásért, hogy több tanársegédi állást hozzanak ki és arra magyarokat is vegyenek fel, stb stb. És látom a román tagozatos magyar nevű évfolyamtársaimon is, hogy egymás között már csak többségi nyelven beszélnek, csak amikor valami kérésük/kérdésük van hozzánk, próbálják meg csokorba gyűjteni a maradék magyar tudásukat.
Hát engem igenis ne képviseljen egy ilyen ember, még akkor is, ha jobban tudna érvelni a tanárok előtt, mint egy olyan valaki, aki csak a tankönyvek alapján ismerkedett meg ezen idegen nyelv szépségeivel.

És akkor sem vagyok hajlandó visszaszívni, ha a DSz elnök felszólít erre... ez volt az utolsó ilyen gyűlésem, mostmár egyéb dolgokra koncentrálok, az utókor úgyis jobban ért mindenhez.. diplomáciához, békés együttéléshez... lásd elmúlt 17 év... és a következő sem ígérkezik ezek szerint másnak.

És nem vagyok radikalista. Csak fáj, hogy milyen könnyen feladjuk az utolsó végvárakat is...

Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))

Bulk

Nehéz 2 nap távlatából visszaidézni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor megláttam, hogy az ösztöndíj ügyben értesítés érkezett... a Bulk-ba. Kicsit ideges lettem, amikor a gép kb.2 percig töltötte be a pdf filet, de tudtam, hogy a sorsom már úgyis eldőlt, ha nem is végleg, és csak egy bizonyos irányban. Szerencsére az életünk soha nem csak egy irányba fejlődhet, mindig van legalább 2 dolog, ami közül választani lehet.
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)

Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...

Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)

"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)

Benedek Elek után szabadon...

Akarom, hogy... kommentáljanak!

De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)

Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?

egyperces

Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....

Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.

Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...

Baglyom-baglyom, mondd meg nékem

Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?

Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)

Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.

Csak ne lennék ilyen álmos...

Hit

Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)

Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.

Na szóval

Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.

Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...

Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))

Első nap az iskolában

Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).

Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...

Hát akkor: "Kérem a következőt!":)

Hópelyhek az arcomon

Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...

Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...

Nem árt tudni/tudatosítani :)

Pablo Casals: Te vagy a csoda

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

ZzZzZz

Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...

Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...

... és nem gondolkozni a holnapokon.

Mostanában

... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?

Miért, miért, miért....?

Azt hiszem, közeledik a tavasz...

Az elmúlt 3 hétről madártávlatban...

Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.

Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...

Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.

Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...

Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...

...

Köszönöm szépen Jóistenem, hogy szeretnek annyira a hozzám közelálló emberek, hogy segítenek nekem az utolsó pillanatokban a partra kievickélni...

Nem is tudom...

... érdemes-e ezt a bejegyzést röptetnem... Laza nap volt, zeneletöltéssel és palacsintaevéssel telt.:) Az ezeket összekötő szünetekben még a kurzust is kinyitottam, de nagyon számottevő haladás persze nem volt... ezt talán most nem kellene részletezzem, mert a szüleim is néha belekukkantanak a blogba és tudom, hogy nem repesnek az örömtől, amikor lányuk újabb ékes bizonyságot tesz lustaságáról.

De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.

Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...

Újra itthon

Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.

Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?

Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?

Hess, szesszió, hess...

Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)

Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.

Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...

Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -

Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)

Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).

És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.

Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)

Kicsi székely Mózsi és az ngarofóbia – harmadik nap -

„Este van, este van, ki – ki nyugalomban…”

Egyedül maradtam az orvosi szobában, időm van bőven, egészen hozzászoktam már, hogy a klinikán kelek és ott is fekszem és este 10-kor még teljes természetességgel nézegetem a kórlapokat, ha az aznapi adagot valamilyen okból kifolyólag nem sikerült időre teljesítenem. Azt hiszem ez lenne a megoldás az államvizsgámmal kapcsolatban is: kérni egy szobácskát a rettegett proftól és ellenni vagy 2 hetet az otthoni klinikán… De az valószínűleg kicsit más hangulatú lenne: ott nem kapok senkitől potyaebédet (a mai is nagyon fincsi volt, meglepően jól főznek itt:) ), nem rendel senki pizzát vacsorára (tudom, hogy szerencsés ember vagyok néha ;) ), nem lóghatnék a neten, ha hirtelen valami kérdésem támad az angol nyelvvel kapcsolatban, nem menne a Sláger- rádió az orvosi szobában, mint ahogy most is teszi… És még sokminden más is különbözik… de most nem ez a lényeg…:)

Kiderült, hogy a vendégszobának én vagyok a legelső lakója. Eddig az irgalmasoké volt, erre az első, aki beköltözik, igaz csak egy hétre, az maga az ördög.:) Látszik rajta, hogy valaha ez is kórterem funkciót töltött be, 4 neon van a szoba falain, ezenkívül még egy hosszú a mennyezeten. Tipikus kórterem.:) De ha ez még nem tette volna nyilvánvalóvá, akkor ott van a perdöntő bizonyíték: a fehér színű csempével állmagasságig borított falak és a kagyló az ajtó mellett.. Ugye, hogy tipikus?

A mai nap a kajáláson kívül komoly szellemi tevékenységgel is járt. Szerencsére a lényeget nem én kellett végezzem, kedvenc professzoraim ugyanis csatarendbe állították a szürke agysejtjeiket és olyan szép fogadólevelet írtak nekem, hogy becsszóra, ha nem ismerném magam, én is odaítélnék magamnak bármilyen ösztöndíjat. De ezt persze nem fogom nagydobra verni… remélem az alapítványnál senki nem olvas blogot… vagy legalábbis nem magyar nyelven írottakat… :))) Mert akkor fuccs a babérkoszorúnak, Nobel díjnak, fényes pályafutásnak… Habár családorvosnak lenni sem rossz mesterség. Alkalmam lenne felmérni a menedzsment fele irányuló hajlamaimat, kötött órarend, akkor megyek terepre, amikor jól esik, gyártom a küldőpapírokat halomra… de ha belegondolok abba, hogy az orvostudomány minden területén magabiztosan kellene mozogjak, megfelelő háttértudással, bármilyen sürgősségre kész, akkor elrettent a hatalmas felelősség. Szerintem sokan fel sem mérik, mit vállalnak, amikor szerintük a könnyebb utat választják… vagy csak teljesen másképp gondolkoznak, mint én. Ami nem lenne az elő alkalom.:) Én inkább szívesebben merülök bele egy kisebb területbe alaposabban és igyekszem naprakész maradni, mint hogy érezzem a mindennapos stresszt, hogy ehhez sem értek, arra sem terjednek ki az ismereteim, azt sem csináltam még sohasem… Bele is őrülnék…

De térjek vissza az eredeti gondolathoz… ami mi is volt? Ja igen, úgy néz ki, lassan összeáll a pályázat, egy banki jelenésem van már csak hátra, amitől kicsit félek, mert annyira alma vagyok az ilyesmiben és olyan csúnyán tudnak nézni az ablak másik oldalán csücsülő nénik…mit értek én a számlákhoz és a kamatlábakhoz…? Én sem kérdezem soha senkitől, hogy sorolja fel latinul a kéztőcsontokat, legyenek tehát mások is tekintettel rám.:( Szóval most illik szorítani nekem, hogy minden sikerüljön úgy, ahogy elterveztem… később majd kiderül, hogy a döntéseim, amiket hoztam, mennyire voltak helyesek, de addig még szeretném egy picit élvezni a boldog nyugalmat, hogy végre nem kell valamin töprengjek, mérlegeljek, forgatókönyvet írjak, egyszerűen csak élvezhetem, hogy élek, szól a szép zene, ma rendesen viselkedik Aliz, otthonról nem érkeztek különösebben aggasztó hírek (persze lehet, hogy megint csak titkolják előlem, amíg haza nem érek) és hogy… hamarosan ismét álomra hajthatom a fejem… közeledik a nap mostanában kedvenccé vált része…:)

Itt a vége, fuss el véle, de ha kedved van, viheted a megmaradt 4 kórrajzot is… mert ha nem, akkor csak én kell befejezzem…

Kicsi székely Mózsi és az ungarofóbia – második nap-

<>Ma jópárszor lefagytam… és csak egyszer a hideg miatt. A többi alkalmat kivétel nélkül az szolgáltatta, hogy Aliz ma megint fagyos hangulatban volt… csak tudnám miért csinálja? Miért itt és miért pont most…? És nem fogadom el magyarázatnak, hogy szeszélyes, mint a gazdája, mert annyi időt még nem töltöttünk együtt, hogy formáljuk egymás személyiségét… Amikor már végre kezdtem sejteni, hogy az a baja Őladységének, hogy kényes a lila patkány farkincájának a végére (aki nem ismeri: az egerem :) ), vagyis az USB port-hoz közelebb eső részének mozgatására vagy nem tökéletes illeszkedésére, ez az elméletem megdőlt abban a pillanatban, amikor asztalra helyezve és kerülve minden erőbehatást, ami kitéríthetné nyugalmi helyzetéből, megint azt a randa kék négyzetet mutatta. A tudományos kutatásom jelenlegi megállapítása szerint a laptopom akkor kerget a kétségbeesés küszöbére (…amikor csak akar…), amikor csak az akkuja az egyedüli áramforrása. Amikor kapja a jó becsületes konnektorból az áramot, akkor megy rendesen. Mint például most is… Remélem, hogy hirtelen nem vétózza meg ezt az elméletemet, mert lassan kifogyok minden variánsból, ami szerintem egy számítógép halálát okozhatja… Az enyémet egyedül az idegösszeroppanás és következetes kiesés az ablakon… A koffeinhiány ugyanis megoldódott.:) Igaz, hogy ma reggel még borszéki ásványvízzel vegyítettem a nesszkávét, habzott is jó becsületesen, de holnap reggeltől már uralom a helyzetet – és a mikrohullámút a konyhában-, hála egy régebbi itteni ismeretségnek.:)

Hja, lassan már mindenki ismer itt, nem is csoda, ez a harmadik alkalom másfél éven belül, hogy felbukkanok. Egyesek névről, mások csak arról, hogy a látványom egyet jelent azzal, hogy megint elő kell keríteni n+1 kórrajzot a szekrényekből. Ma csak vagy 20-at lapoztam át, ha lesz kedvem, időm és bátorságom, megtanulok ide feltölteni képeket, hogy érzékeltessem, mint fed egy kötőszöveti betegséges osztályon egy átlag beteg kórrajza. Nem is merek belegondolni, hogy ma még vissza kellene vigyem a kivégzetteket a helyükre… és hogy még hátravan pontosan 55 darab.

Amúgy akár laza is lehetett volna a mai nap. Még potyaebédet is kaptam, egy Erdélyből kitelepült nagyon kedves hölgynek hála, aki a konyhán dolgozik. A konyha kulcsának rejtekhelyét is ő árulta el nekem. :) A prof holnap este utazik el Firenzébe, úgyhogy ma kaptam néhány feladatot tőle, amit elég volt csak „sürgős” üzemmódban elvégeznem. „Nagyon sürgős” biztos akkor lett volna, ha már ma este utazik… Meg kellett írnom pl a fogadólevelet angolul, persze egyből mozgósítottam bátyót.:) A nyers változatot vagy 5 perc alatt megírtam (miután töprengtem rajta kicsivel többet, de hiába…) és meglepően kevés finomítással jött vissza. Hát igen, egyetlen cifra körmondatba azért nincs olyan sok hely, amibe bele lehet kötni.

De bankszámlát még nem nyitottam, holnap viszont muszáj lesz, remélem belefér a napi programba… és a professzori elképzelésekbe…

Hát akkor ennyit máról, hagyok egy kis helyet Alizon a holnapi napnak is, hátha akkor sem történik semmi. Mert arról lehet a legtöbbet írni… lásd mai nap.:)

Kicsi székely Mózsi és a hungarofóbia – első nap –

Megint belemásztam valamibe… csak nehogy túl egyszerű legyen az életem. Légyszi Jóistenem add, hogy mielőtt legközelebb megfordul a fejemben valami, amit úgy érzek ildomos lenne megtenni a magam és az emberiség javára, akkor egyből villanjon be a pécsi portások gyöngyének arca és tegyek le a gondolatról… Nem kell megijedni, a mai nap legalább a portással a klinikán szerencsém volt, igaz, eszem ágában sem volt betenni a lábamat a kollégiumba, bőven elég volt látni a Tesco-t a vonatból, ami majdnem légvonalban van eme igen tiszteletreméltó és nemes intézménnyel.

De volt ott még pár lelki pofon, amit innen-onnan kaptam. Néha úgy érzem, hogy még az Égiek sem akarják, hogy ez a város legyen a lakhelyem az elkövetkező 3 évben. Én továbbmegyek – nekem már az ország sem mindig tetszik, lépten-nyomon felbosszant valami, annyit sápítoztam a mai nap alatt, hogy csoda, hogy Nyelvész barátom nem húzta a fejembe a lassan szokássá vált McDonalds-os kávét… Pedig hajdanán milyen vidám lélek voltam… :(

Már akkor kellett volna egy picit gyanakodjak, amikor a Korona 25 perces késéssel indult… azt, hogy először rossz vagonba szálltam, mert az 1-es és 4-es közti különbség számomra nem mindig evidens, ha halvány indigóra ráerősítenek maszatoló golyóstollal, kicsit kompenzálta a régi és új utastársaim kedvessége. Jól el is beszélgettünk, bepillantást nyertem egy színmagyar kisfaluból származó állatorvosi egyetemen tanuló diák életébe, ezek szerint nemcsak én éreztem magam analfabétának az első csúnya nyelven tartott gyakokon… :)

Az első igazán randa jelenet a vámnál bontakozott ki, amikor az álmából felrázott utastársammal kipakoltatta a magyar vámos az összes csomagját és olyan hangnemben beszélt vele, hogy egyből kikergette az álmot a szememből. Végül az a pár darab töltöttkáposzta megúszta az elhurcoltatást, én is eléggé aggódtam a picinyke rúd szalámim sorsa miatt, de szerencsére velem nem kötözködött…

A következő csapás akkor ért, amikor megnéztem a bankszámlámat, hogy mennyi pénzecském gyűlt össze az elmúlt másfél évben. Az én számításomhoz képest 5000 HUF mínusz volt rajta és lassan az is leesett, hogy hova szökhetett meg az a pénz… hát persze, hisz nekem volt egy kiegyenlítetlen számlám még tavalyról: a KAGYLÓ! Az én kedves kis kagylóm, ami meg is van örökítve és amit el kellett volna tegyek emlékbe, ha már ilyen édesdeden kifizettették velem az újat, anélkül, hogy legalább elküldték volna nekem az ÁFÁ-s számlát. Ahogy a kedves igazgató megígérte. Hát jó, ezen a megrázkódtatáson is túltettem magam, jöhetett tehát a következő. És már ott is lopakodott a nyomomban, sikerült is alaposan fejbe kólintania, amikor a Bp. Főváros Közakármicsoda Hivatalánál hétfő reggel 9-kor megpillantottam a táblát, hogy hivatalos ügyfélfogadás csak hétfőn du.13-16 óráig és szerdán 8-márnemisemlékszemmertnemérdekelthányóráig… nekem pedig a vonatom, amit már a profnak is beharangoztam, 12.40-kor kellett induljon a Déli pályaudvarról. Az agyam egy pillanatra megállt, lemondóan sóhajtott és nyugalomba akart vonulni, de szerencsére Nyelvész barátom próbálta megérdeklődni, hogy mindezek tudatában mik a terveim, tehát megpróbáltam koncentrálni a problémára… és a lehetséges megoldásokra… amikből végül, mint kiderült, akadt volna nem is egy, de mindegyiknek a vége egy jövő hétfői hatalmas rohanás lett volna.

Álltunk a Szent- Mihály templom előtt, bámultam a szobrokat és az elég csúnyán málló vakolatot és szerencsémre képtelen voltam beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát abban az ordító mínusz jópár fokos hidegben, ami miatt szinte még az orrom is odaveszett, visszamentünk a hivatalhoz és meg akartam kérdezni a portást… amikor kiderült, hogy van még egy másik nyitvatartási program, a bátrabbaknak, akiket nem ijesztett el a kinti tábla és aszerint hétfőn 8-tól a magyarigazolványosoknak ügyfélfogadás volt. Persze széles vigyor, boldog trappolás fel a lépcsőn és hamarosan meg is volt az apró zöld pecsét a kártya hátán. Nem mintha a diákságom tudatát befolyásolná, hogy van-e még plussz egy érvényes diákigazolványom vagy sem, de néha azért olyan jól esik ingyen bemenni Budán a Nemzeti Galériába és álmélkodni az eredetiben kiállított Szinyei Merse Pál, Munkácsy és más híres és kevésbé híres magyar festők műveiben.

Az utolsó pofon a vonaton ért. Intercity ide, kulturált, internacionalista jegykezelők oda, de bizony az arcomra fagyott a mosoly, amikor a jegy mellé kalóz bácsi elkérte a magyar igazolványomat is és úgy köszönte meg, hogy „köszönöm- mulţumesc”. Hát ennyit ér a magyar igazolvány… Agyatlan internacionalista ismerősöm (és nemcsak ő) azt hiszi, hogy Romániában minden regátinak a mellényzsebében ott van ez a kis könyvecske és csak azért megy Magyarországra, hogy olcsóbban utazhasson, a csőd szélére taszítva ezzel a Magyar Államot…

Tudom, hogy most túlzok, tudom, hogy vannak kivételek és sajna azt is tudom, hogy ők vannak kisebbségben, de azért a nagy többség is felfoghatná végre, hogy a határ másik oldalán IS élnek magyarok, akik magyarul gondolkoznak és magyarul álmodnak, és akiknek kész sértés magyarhonban románul megköszönni valamit. És még mondja valaki, hogy nem életre szól a piros útlevél… Megkaphatod a magyar állampolgárságot, te már rég elfeledted, hogy mondják románul a kenyérnek, de akkor is lesznek még olyanok, akik igazi tősgyökeres románnak tartanak. Még akkor is, ha meglepően jól beszélsz magyarul…

Amúgy minden szép és jó, a munkának már nekifogtam, táblázatokat kombináltam kb. másfél órán keresztül összkomfortos kis szobámban, aminek egyedüli hiányossága (a beépített zuhanyzó hiányán kívül) az, hogy nincs semmi vízmelegítő alkalmatosság. A mindennapi kávém így komoly veszélybe kerülhet…

De megoldom én valahogy…;)

Idézet

"Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába - vagy koporsójába! De ott a koporsóban - ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol."

C. S. Lewis - A szeretet négy arca

Ihlet ihletőleg annak hiánya

Milyen érdekes dolog az ihlet. Pár napja, amikor éjjel, a másnapi kolozsvári út előtt még nem szédelegtek a gondolataim, beugrott vagy 3-4 téma, amiről mesélhetnék a blogomban. Másnap a vonaton két szundi között le is jegyeztem pár sorban, akkor úgy érdekesnek tűntek. Utána persze felgyorsult megint a világ, volt pár fantasztikus órám Kolozsváron, beszélgettem bátyóval a pszichiátrián töltött gyakorlatok és a törvényszéki orvostan gyakok alatt szerzett tapasztalataimról (elég jól el lehet az ilyesmivel szórakoztatni a "laikusokat":) ), megetettek, megitattak, utána a szokásos rohanás a vonatra, vissza a jó öreg bentlakásba, haaaattttalmas alvás és másnap egy kis gyorstalpaló tanfolyam a keddi vizsgára.
És az ihlet elszállt... már nem is tűnik érdekesnek, amit kisütöttem, tudom, hogyha most kikapcsolnám a zenét és elméláznék, mi is volt az, ami a témában megfogott, akkor talán vissza tudnám idézni azt a hangulatot. De most kapcsoljam ki a zenét? Maradjak magamra a gondolataimmal? Néha nem kis bátorság szükséges hozzá...
Mint ahogy a bogyók betevéséhez is... A zene elvonja a figyelmemet, szétesnek a logikus gondolatok és már csak az osztatlan odafigyelés marad a ritmusra, az érzésekre, amiket bennem ébreszt, az emlékekre, amik egy-egy szótöredék kapcsán bukkannak fel és hamar rájövök, hogy jobb a memóriám, mint gondoltam.
Persze nem a rövidtávú: a szétszórtság marad, képtelenségnek tartom emlékezni a tegnapi ebédre, milyen feladatokkal bíztak meg vagy 2 napja- főleg, ha közben valami más kötötte le a figyelmemet (pl a számítógép...:))) ). Viszont teljes elhangzott párbeszédek ugranak be, amikről nem is gondoltam, hogy így bevésődnek abban a jelentéktelennek tűnő pillanatban, egy-egy jelenetet felidézve visszatér ugyanaz az érzés, ami akkor és ott átjárt.

És közben az ihlet jön és megy, és bennem nincs erő és lelkesedés, hogy megragadjam és hasznosítsam. Mert el vagyok foglalva az érzéseimmel és az emlékekkel ...

Csak úgy...

„Élj úgy, hogy ahol vagy, ne vegyék észre a jelenlétedet, de ha elmész, érezzék hiányodat…” Igazából jogtalanul használom az idézőjeleket, az eredeti pár sor még rímelt is, ez sehogyan sem akar… de a lényeg a tartalma, nekem is amiatt maradt meg…

Valamit nagyon rosszul csinálok… Életemben négy ember mondta nekem, hogy „hiányzol”: a szüleim és két szobatársam… Pedig elég sokat voltam már távol, mászkáltam erre-arra, búcsúztam és búcsúztattam és mégis… Pedig tudom, hogy ennél többet szinte nem is kívánhatok: szeretek és viszontszeretnek. A kis ördög mégis bennem van és néha többet szeretne…
Ha jobban belegondolok, csak magamnak köszönhetem, hogy senkinek fel sem tűnik, ha 3 hete nem bukkantam fel 120 kilométeres körzetben. Én vagyok ugyanis, aki két nap után már röpteti a 7-8 kilós beszámolókat és megtalálja a módját, hogy néhány SMS is szárnyra keljen. Nem az én hibám – a szüleim neveltek rosszul. Teljesen természetes számomra, hogy 3-4 napnál több ideig ne burkolózzak némaságba, jelezzem anyuéknak, hogy még megvagyok, többé – kevésbé épen és egészségesen, van fedél a fejem fölött és az éhhalál sem fenyeget. Minimális dolog boldoggá és nyugodttá tenni a szüleimet, miért sajnálnám hát ezt a kis fáradtságot?

Azért, hogy ezt már a barátaimra is kivetítem, egyedül engem terhel a felelősség. Mea culpa…

Talán ideje a változásoknak. Talán jót tenne egy kis időre visszavonulni az egésztől, a világtól, mindazoktól, akik azt hiszik, ismernek és akikről én is azt hiszem, hogy egy fokkal jobban ismerem, mint a vízgázszerelőt, aki a napokban itt járt.
Talán… de végül is minek? Rég rájöttem már, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartani az érzéseit, és senkire nem lehet semmilyen érzelmet ráerőltetni. Persze ugyanez fordítva is igaz: nekem is jólesik, ha nem próbálnak meggyőzni arról, amit feltételezésük szerint hinnem vagy éreznem kellene.

Élni és élni hagyni… erről szól az egész. Már csak meg kell találnom a helyemet ebben a végtelenül véges univerzumban és felfedeznem önmagamban a bölcset. Aki mindig tudja, miből mennyit és mikor.

Úgy tűnik alakul a 2006-os év programtervezete is…

Kinek a jobb füle bal...

Ez én volnék. És a hatalmas felfedezést a napokban tettem... eltekintve attól, hogy a bogyók (a félreértések elkerülése végett- a fülhallgató kicsi mizé, amit csak simán be kell juttatni a külső hallójáratba és semmi esetre sem a dobhártyán túlra...) betételekor mindig a jobb kerül a kezembe amikor a bal fülemre gondolok (ami már önmagában is jelnek minősülhet), a vonatra rohanásomkor rájöttem, hogy ha a jelzésnek megfelelően irányítom a bogyókat, akkor pont- hogy nem- találnak, állandóan igazgatnom kell őket. Ezzel szemben, ha ellentmondok a józan észnek, és az L-et jobb oldalon rögzítem és fordítva, akkor minden rendben, zavartalanul elmerülhetek a kedvenc zenéim hallgatásában...

Ez vajon patológiás...?

S hát az, hogy holnap megint vizsgázom és ha az anyagra nem is szakítottam túl sok időt, de erre a blogra legalább 4-5 percet...

Bosszú

Miért van az, hogy mindig az utolsó előtti pillanatban derül ki, hogy valami hiba van a receptben? És akkor jön a rohanás, a szervezés, az észleállító időegyeztetések, a reménykedés, hogy semmi nem jön közbe, hogy minden a terv szerint halad... és ha végül össze is jön az egész, a megkönnyebbülés érzését egyszerűen félresöpri az az iszonyatos szellemi és fizikai fáradtság, ami mindezek után a jeles főszereplő jutalma... igaz, hogy a jeles főszereplő sem kellene mindent az utolsó pillanatra hagyjon, de ha életének minden egyes perce ilyen egymást követő utolsó pillanatok sorozata...?
Túl sok mindenbe belevágok és túl kevés kitartás szorult belém... és persze az a napi 24 óra is annyira elhanyagolható mennyiségileg... ha ehhez még hozzávesszük, hogy a prioritásaimnak pontosan fordított arányban juttatok a kevéske időmből, akkor máris összeáll a kép. És akkor még csodálkozom, hogy egyre gyakrabban vagyok bosszús...

Lételemem a káosz... csak az a furcsa, hogy nyugodt, csendes életre vágyom...

Az idő ellen gépelni...

... nem túl hálás feladat, főleg, ha valójában 2-3 ujját használja csak az ember(lánya...). 8-kor, vagyis úgy kb. félóra múlva zár az alapítvány, ennyi időm marad hát arra, hogy vmi értelmeset (vagy kevésbé értelmeset) összehozzak. Kb egy hete írtam utoljára ide, de gondolatban már legkevesebb 50x megtettem... Fura dolog ez a blog. 2 éve egy emberkének meséltem el a nap végén (persze csak gondolatban, a szavak nem az erősségem... vagy mégis... vagy ki tudja...?) , mi történt velem aznap... szerencsére kinőttem a dolgot, főleg, hogy rájöttem, felesleges dolog a telepátiával próbálkozni, nekem nem megy és soha nem is fog... főleg, ha akkora érzelmi és egyéb szintkülönbség van köztem és a másik között, mint az adott esetben volt. Amióta a netre irka-firkálok, bármilyen érdekesebb gondolat fut végig az agyamon, bármilyen meglepő dolgot tapasztalok, egyből az jut eszembe, milyen formában tudnám ezt megfogalmazni úgy, hogy évek múlva is visszaidézze ugyanazt a hangulatot. Mivel Aliz mostanában beteg volt (és fura módon azonnal meggyógyult, amint férfikézbe került, csak remélni tudom, hogy nem járattam le magam az ismerősöm előtt a számítógépes szakértelmemmel...), és aztán fogta magát és kicsit meghalt, olyannyira, hogy már be sem lehetett kapcsolni egy Word erejéig, ezért a pillanatképeim megörökítetlenek maradtak, elporladtak és várhatom a következő alkalmat, amikor valami megragad... de nem félek igazából. tele van a világ érdekesebbnél érdekesebb eseményekkel, jelenetekkel, és ha az agyam is hű marad magához és éjjel elalvás előtt továbbra is zakatol, mint a rossz mozdony (és nem hagy elaludni éjjel 3 előtt...), akkor egy darabig lesz még miről írásban elmélkedjek...

Tegnap vizsgám volt... ez nem meglepő, volt már néhány eddigi életem során, és megérzésem szerint még lesz is egy-kettő, mielőtt végleg elmegyek... a meglepő csak az, hogy ez volt az első, amelyiknél volt egy kérdés (na jó, kettő, de a másikat lesúgta az én aranyos, komoly és megfontolt szobatársam:) ), amire halvány lilám nem volt, mi a válasz... mert egyszerűen nem olvastam el. Érdekes érzés volt ülni a padban, körülöttem emberkék, ugyanolyan tanácstalanok és ötlettelenek, mint jómagam, és most végre rádöbbentem, milyen érzés, amikor úgy jössz ki egy vizsgáról, hogy tudod, hogy többet írtál annál, mint amit tudsz... mert bár a kérdésekre a választ részben hasból, részben "gyermekkori emlékeim" alapján írtam, a valamit érő információ nem tőlem származott... és mivel kérni nem nagyon szeretek és láttam, hogy a barátnőm az időhiánnyal küszködik (amiből nekem most az egyszer volt bőven...:) ), szétnéztem az évfolyamon és elméláztam azon, hova tűnt a tudásvágy a 6 év alatt... na jó, igazából tudni még mindig vágyok, de hogy abba energiát is befektessek... ahhoz most túlságosan vakációs hangulatban vagyok... Kicsit olyan az érzésem, mint harmadév téli szesszióban.. az a csodálatos havazás, az éjjeli séták a hóban, a rengeteg alvás (részben a Claritin miatt), a számtalan nevetés és ábrándozás, az elhatározások, hogy másnap reggel korán kelek és bepótolom az ellazult napot, és a másnap reggeli rácsodálkozás, hogy jéé, már megint 9kor ébredtem...? Nem igaz, hogy bánom az akkori hangulatot és az sem igaz, hogy bánom a tegnapi vizsgát... mert lelkem mélyén megmocorgatta a vágyat, hogy legközelebb ne segítségre várjak, hanem én súgjak. Kellett ez az érzés, hogy megismerjem az érme másik oldalát, a bordáimat molesztáló emberek gondolatait, a "mondj még légyszi valamit az XY témáról, mert gőzöm sincs mit lehetne oda írni" mondat megfogalmazását és elsuttogását úgy, hogy a tanár lehetőleg ne vegye észre...:)
Az ember néha már annyira hozzászokik bizonyos helyzetekhez, elvárásokhoz, szerepekhez, hogy ha fordítva történik valami és abból még akár pillanatnyilag ő jönne is ki nyertesként (mert én voltam az, aki napi tizenórákat aludt a "nagy tanulás közben" és én nevetgéltem el az időt itt-ott-amott, építettem a társasági életemet), akkor sem teljes a sikerélmény. De szinte... :) de azért legközelebb szeretnék valamivel felkészültebben megjelenni ezen a vizsgán (ami nincs is olyan messze, az egyhetes vakáció utáni első héten meg is lesz a repeta ugyanabból az anyagból), ugyanis a fertőző egy elég hasznos kis tantárgy... mindenki átesik pl a bárányhimlőn... csak kevesen 23 éves fejjel...:))

De azért szuper érzés lazulni is.... :)

Tegnapi mese

<>A tegnapi nap annyira simán is eltelhetett volna, hogy tökéletesen beillett volna egy átlag visszautazós napnak, a későig chatteléssel, az utolsó pillanatban rohanva kereséssel (most épp a karórám játszott bújócskát), a vonatozással (ami kicsit eltért ugyan az átlagtól, mert egyedül utaztam, csak én és a könyvem és az Edda Lírák, havas tájon leírhatatlan érzés- és még mindig szívhez szól néhány szám), ha…

… ha nem kapok Alizpüfölés közben egy nagyon fura SMS-t, amitől egy pillanatra nagyon rossz érzés töltött el… azt hittem ugyanis, hogy drága barátom, a Nyelvész végre összegyűjtötte a bátorságát és most épp be akarja vallani irántam tanúsított érzéseit, amikről igazán nem tehetek és semmi szín alatt nem viszonozhatok. Egyszerűen csak tudom, hogy képtelen lennék valakit „úgy” is a szívembe zárni, aki képes egy foghúzás történetét 5 emailben ecsetelni… Aranyos is, rendes is, néha megható az érzékenységével és figyelmességével, de ha egyszer hiányzik az a bizonyos szikra, nincs mit tenni… és felesleges dolog belemászni valamibe, amiről tudom, érzem, hogy semmi esélye sincs a túlélésre. Egy diplomatikusan megfogalmazott válasz után meglehetősen rövid időn belül jött az újabb SMS és a … megkönnyebbülés. Ugyanis azt vallotta be nagy félénken és az „én elvesztésemtől” tartva, hogy megismerkedett egy lánnyal, akivel a dolog több, mint szimpátia. Fantasztikus! Páratlan! Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.:))))) Kevés nála rendesebb srácot ismerek és igazán megérdemli, hogy fogja valakinek a kezét és boldog legyen. És én is megúsztam egy kellemetlen beszélgetést. Az egyedüli, amiért picit sajnálom, hogy „Jobban féltem neked mindezt elmondani, mint otthon, szüleimnek”… felnőtt fejjel ilyent írni kicsit szomorú. Pro primo: miért kellene féljek, amikor bevallom otthon a szüleimnek, hogy mostantól fogva legyenek szívesek dupla adag csirkecombot csomagolni, mert ezentúl plussz egy éhes szájat kell tápláljanak… legalábbis, amíg a csomag tart...:) Aztán már én főzök… (hja, addig azért még el kell teljen egy kis idő…:) de a sütést talán már bevállalnám -akár még egy palacsintát is! De szalmakrumplit bármikor… ) Pro secundo: ami még furább, sőt, eléggé szíven ütött: miért kell tőlem, a barátjától féljen, amikor egy ilyen boldog pillanatról akar tájékoztatni. Tiszta szívemből kívánom, hogy felhőtlenül boldog legyen (és ne az én ábrázatom árnyékolja be a kapcsolatukat, mert amúgy sem szokásom kísérteni, országhatáron túl pedig még annyira sem… most másra kell összpontosítsam az energiámat, mintsem holmi határontúli barátborzongatásra...) és remélem sikerül egy stabil, kiegyensúlyozott, harmonikus és megfelelő érzelmi töltetű kapcsolatot kialakítania.

<>
Minden jót Nyelvész barátom, remélem egy év múlva már az esküvői meghívó képét csatolhatom a blogomhoz.;)

Egy lusta nap

Ma sem mentettem meg a világot... de még csak közel sem jártam hozzá. Nem olvastam semmit, amivel közelebb kerüljek a célomhoz, ahhoz, hogy igazán jó orvos legyek, nem foglalkoztam az államvizsgadolgozatommal, az ösztöndíjamhoz szükséges papírokat sem intéztem, elő sem vettem a közelgő két vizsgám anyagát (hirtelen azt sem tudom, hova tettem, amikor a vakáció elején kipakoltam a hátizsákomból) és különösebben nagy segítőkészséget sem tanusítottam senki iránt. És ebben sajna a kedves szüleim és családtagjaim is benne vannak...
És mégis jólt telt a napom... amikor már kezdett volna megszólalni a lelkiismeretem, hol benső, hol apukám hangjának formájában, sikeresen elhallgattattam azzal a felkiáltással, hogy egy ennyit megérdemlek én is... mert évközben épp eleget kell tanulnom összevetve más egyetemistákkal, mert nekem az egyetem befejezése után lőttek a szabadidőmnek, mert én még sokáig szegény leszek, és a szüleimre szorulok, mert... ezer és egy okosabbnál okosabb érv. De vajon (és tudom, hogy anyumnak az idegeire megy ez az állandóan fel-felbukkanó kérdésem) tényleg megÉRDEMlem? Vajon tényleg ez az, ami nekem kijár? Lógatni a lábamat 2 héten keresztül, édes semmittevésben, nem törődni semmivel... bámulatosan, sőt kifejezetten csábítóan hangzik az egész... de ha egy kicsit jobban belegondolok és végiggondolom eddigi pályafutásomat, rá kell döbbennem, hogy nem én vagyok az áldozat, a tanulás igájába hajtott barom és hogy minden, ami most történik velem az én (tudatosan vagy kevésbé tudatosan meghozott) döntésem eredménye és igazából el sem tudnám képzelni, hogy mást csináljak, vagy másképp csináljam. És az édes semmittevés egy röpke idő után igazából már büntetés számomra... az agysejtjeim rohamosan pusztulásnak indulnak, az érzékek eltompulnak és úrrá lesz rajtam az, amitől a legjobban félek: a közömbösség.
Egyszerűen számomra nincs más opció: lehettem volna közgazdász vagy jogász. Nem a bejutás a legnehezebb ilyen helyekre, hanem az azt követő hatalmi harc, a pénzhajhászás, egymáson keresztül gázolás az egyéni érdekek minél hatékonyabb megvalósítása érdekében. De így belegondolva, ez nekem nem menne. Az anyagot persze meg lehet tanulni, akár bemagolni, akár még meg is megérteni, de leleményesnek születni kell, a furfangot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. És a magam és családom példája tökéletes mintája a talpig becsületes, de teljességgel élhetetlen emberekének. Igaz, hogy megvan a jutalma is: este mindig tiszta lelkiismerettel lefeküdni. De nem vagyok biztos benne, hogy nem ugyanezt érzik azok is, akik egész nap azon fáradoztak, hogy minél nagyobbra duzzasszák (temészetesen nem feltétlenül tisztességes eszközökkel) a bankszámlájukat... Tehát az igazán sikeres munka által gerjesztett megelégedés érzete ezeket a szakmákat választva nagy valószínűséggel elmaradna.

Marad tehát az orvosi, ahol tényleg nem épp akkora energiabefektetés árán meglehetősen jó eredményeket tudok felmutatni, és ez egyetlen aprócska titkon alapszik: érdekel. Érdekel még akkor is, amikor látom, milyen nyomorban élünk másokhoz képest (és milyen luxusban megint másokhoz képest, ugyanis egyelőre még nem azon múlik valaki élete, hogy a teve milyen gyorsan kel át a sivatagon...), akkor is, amikor látom, hogy mennyire csak az emberi hozzáálláson múlik minden, a szenvedés enyhítése, az egészségügy megszervezése...(és mégis ott tartunk, ahol...) és még akkor is, amikor látom, milyen a felnövő nemzedék, milyen hozzáállást nevelnek belénk a hat év alatt, hogyan törik le a szárnyainkat első éven, hogyan kényszerítenek rá arra a közönyös viselkedésre mindenkivel és mindennel szemben, amelytől sajnos, ha később, a betegek között nem tudunk megszabadulni, akkor egy életre lehetetlenné teszi, hogy megtapasztaljuk azt a felhőtlen érzést, ami akkor tölt el, amikor este, lefekvéskor végigfuttatjuk az eltelt napot és rájövünk, hogy igazán sikeresen végeztük el az aznapi feladatokat, tehát gyógyítottunk és nemcsak a test biológiai paramétereit...

Őszintén sajnálom azokat, akik arra kényszerülnek, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit nem szeretnek... mert még így is újra meg újra fel kell idézzem magamban, hogy szeretem azt, ami gyakran olyan keservesnek tűnik és megfoszt a néha oly édes lusta pillanatoktól.