napi jó - 175. nap

Ma olyan dolog történt velem, ami még soha életemben - megkérték a kezem!

Ugyan szerintem még életemben nem láttam és nem is tudom az illető nevét, életkorát, illetve, hogy a maszk alatt milyen a mosolya és visel-e bajuszt, vagy szakállt, de reggel a munkahelyemre behajtani készülve, maszk felbűvölés közben az arcomra, a testhőmérséklet méréskor bizony elhangzott a kérés. :) Nem is emlékszem, hogy mit válaszoltam, annyira meglepődtem. :)

A hőmérséklet mérés után odakapott a zsebéhez, hogy hát azért ugye cserélünk telefonszámot is az eljegyzés után, de mondtam, hogy majd hazafele. :) Hazafele viszont már más testhőellenőrök álltak ott- nem volt elég kitartó az ismeretlen herceg. :D Vagy csak a bioritmusunk nem egyezik. :)) 

Mindenesetre vidáman indult a napom. :) 

Amúgy még van 1 portás (életkorát kb 65 évre tippelem), aki szeretettel üdvözöl reggelente és már előre kifejti, hogy hiányozni fogok, mert 2 hétig más beosztás szerint jár dolgozni - egészen felemelő érzés így kezdeni a napot. :)

napi jó- 109. nap

Ma korán fekszem, mert megtehetem. 

Remélem reggel fel is tudok korán kelni, mert még át kellene néznem pár dolgot a holnapi oktatáshoz. Ma eszembe jutott, hogy egyetemistaként arról álmodtam, hogy majd oktatni fogom a nálam fiatalabbakat. Megpróbálom holnap ezt a gondolatot szem előtt tartani és a lelkesedésemet stabilizálni vele. :)

Amúgy is ma épp elismerték az oktatásszervezésben végzett tevékenységemet. :)

van az úgy...

... hogy az ember a külföldi nyaralása alatt éjjel 1-kor még betegtájékoztatót és beleegyezőt ír, de nem zavarja, mert próbál szemléletet váltani és meglátni a dolgok jó oldalát és a végső nagy célt... :)

... és azért nem mellesleg a lelkiismeret furdalás sem hagyja tovább nyugodni, mert rájön, hogy 4 hónapja nem halad ezzel a feladattal, mert soha nem érezte igazán magáénak, pedig ha elejétől fogva azt tette volna, már 3 hónapja letudta volna a nehezét...

... ismét rengeteget tanultam etikai engedély írásból, pedig volt idő, amikor azt hittem, hogy az ilyent csak a PhD hallgatók szívatására találták ki (na jó, ez költői túlzás, a betegek és a tudomány érdeke, tudom én ezt, csak ezt általában a szegény PhD hallgatókkal szokták megcsináltatni - kivéve most, amikor majdnem egy évtized után ismét visszasüppedtem ebbe a feladat beosztásba...).

... az biztos, hogy legközelebb már másképp fognék neki... ha megint engem ér ez a megtisztelő feladat.

... és már rengeteg hasznos telefonszámot is kiderítettem. :)

Boldog Karácsonyt! :)

új lehetőség...

... a keddi performanszom után, amikor kb. 3 óra nemzetközi és belföldi telefonálgatás után sikerült repülőjegyet szerezni a volt olasz főnökömnek (aki meglehetősen rövid időn belül meglátogat bennünket és nagyjából az utolsó pillanatban szólt, hogy a repülőjegyét mégiscsak nekünk kellene megvenni), az egyik kolléganőm, aki minden elhangzott szónak fültanúja volt, megnyugtatott, hogy ha gond adódna valaha orvosként elhelyezkednem, titkárnőként bárhol kapnék állást a képességeimmel... egészen megnyugodtam és új perspektívák tárultak fel előttem... :)

... az viszont egészen biztos, ha így hozná egyszer az Élet, egyetlen kikötésem lenne: olasz főnököt soha.

... mindezt úgy, hogy közben egy átlagos(an zűrös) munkanap volt osztályos betegfelvétellel, akadozó egyéb adminisztratív problémákkal... szerintem nem lehetett sokkal kevesebb a pulzusom, mint hajdanán futás közben...

néha azt hiszem, hogy csak álmodtam, hogy néhány hétig nem jártam be dolgozni...

újratervezem az életemet...

.. például kitaláltam, hogy még itthon hozzászoktatom magam, hogy a hét összes napján reggel 8 és délután 4 között letiltom a chrome-on a nem hivatalos postaládámat, ami történetesen a gmail, a f@cebookot, a feedly-t, hogy ne nézegessek blogokat, na meg a tevémet, hogy szokjak át az esti etetésre (ezzel a mozdulattal egy hét azonnali éhezésre is kárhoztattam szegénykémet, jó eséllyel mostanában ki is purcantom, pedig egy hónappal azután keltettem életre, amikor az itteni életemet elkezdtem, vagyis nem kevés évig sikerült eddig életben tartani).
 ..persze az apróbb felismerések és sikerek mellett azért néha nem kis öngólokat is rúgok, például a legutóbb az online angollal kapcsolatban: általában délután 5 utánra szoktam időzíteni, hogy legyen esélyem előtte hazaérni ezen a heti 1-2 napon, de a kényszerpihenő alatt előrehoztam délelőttre. Mivel a Skype egy ideje nem működik rendesen, átnyergeltünk a Hangouts-ra, amit én chrome alatt használok és a gmail postafiókomból szoktam megnyitni. Most is szoktam volna, ha nem lett volna a gmail letiltva egy jópofa applikációval, ami ráadásul nem is engedélyezi, hogy az adott napon módosítsam a beállításokat, így csak másnap tudtam kiszedni a (részben)magán postafiókomat a korlátozás alól... és mivel a Mozilla alatt sem akart működni a Hangouts valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, végül kb. negyedóra kísérletezgetés után maradt a nem túlzottan szimpatizált (bár meglepően jól működő) f@cebook-os beszélgetési lehetőség, persze csakis Mozillából megnyitva, mert a chrome-ban ez is tiltólistán szerepel. :) Amúgy nem volt rossz a hangminőség, megkockáztatom, hogy jobb a Skype-nál. Hát ilyen, ha egyszer csak elkap a lelkesedés, és alapos megfontolás nélkül, egyszerre akarom minden hibámat jóvá tenni... :)

Aránylag sok időm volt az utóbbi időben végiggondolni az életemet, a munkámat és a magánéletemet és rájöttem, hogy hosszú távon már nem tartható fenn a kötetlen munkaidő, ami egész nap tart és hétvégén sincs vége. Emiatt megpróbálom maximalizálni a munkahelyemen töltött órák alatt a produktivitásomat (már kész is félig-meddig a stratégia több vonalon), és ettől remélem, hogy sikerül több mindent elintézni munkaidő alatt és kevesebb marad a munkaidőn túlra (nálunk ugyebár a túlóra nem létező entitás, tehát még csak anyagilag sem éri meg tovább bent maradni, nemhogy egyéb szempontokból).
Vannak még terveim a rendszeres mozgással, relaxációval, lefekvés előtti olvasással, internet este 8-kor kikapcsolásával kapcsolatban, szép kis listát írtam, kíváncsi leszek, hogy két hét múlva hogyan értékelem az első eredményeket.... mert hát szeptembertől visszatérek a porondra. Egyelőre kicsit sem vagyok lelkes. Jó volt kicsit távol(abb) lenni az átlag életemtől és kívülről megszemlélni a dolgokat.

biztos meséltem már...

... hogy amikor egyetemista voltam, úgy képzeltem, hogy ha egyszer elvégzem az egyetemet, maradok és a gyógyító tevékenység mellett beállok én is oktatónak, átadom a megszerzett és egyre gyarapított tudásomat az egyetemistáknak és akkora öröm lesz ez nekem, kinevelni az újabb generációt, hogy csak na... zseniális oktató leszek, lelkes, megértő, vicces, és persze minden diák a szavaimat fogja lesni és szorgalmasan jegyzetelni...

... aztán elvégeztem az egyetemet, más városba kerültem (sors útjai megsatöbbi), egy idő után nekifogtam oktatni és bizony cseppet sem úgy alakult a dolog, ahogy hajdanán olyan naivan elképzeltem: az ebédidőben érkező hatalmas csoport egyetemistával nem volt olyan egyszerű zöld ágra vergődni, voltak érdeklődőek, kevésbé érdeklődőek, látványosan szenvedők, kevésbé látványosan alvók, persze csoportja is válogatta, nemzetisége is, na meg a front és az előző és következő órák milyensége és helyszíne... erre rájön még az olyan apró kis kellemetlenség, amikor épp ügyelet után kell ott maradni, lecsukódó szemekkel és szétkuszált agysejtekkel értelmes mondatokat próbálva kipréselni magamból, időnként teljes éhgyomorra kerülgetve a betegek ebédes tálcáit, hangosan korogva... Időnként a betegeket, időnként a diákokat kell noszogatni az aktivitásra. Időnként gyakorlat közben, ameddig a diákok lekötik magukat a betegvizsgálattal, lehet rohanni osztályos betegek dolgait intézni, mert mindeközben telik az idő...

A napi munka mellett az oktatásra felkészülés bizony gyakran háttérbe került, az improvizálás szerepe megnövekedett. Ezzel párhuzamosan persze megnőtt a lelkiismeret furdalás amiatt,  hogy jó lett volna kicsit felkészülni a gyakorlatra, hogy ne maradjon ki semmi lényeges, tényleges útravalót adjak az elkövetkezőekre ezeknek a legényeknek, leányoknak, akiknek még fogalmuk sincs, hogy az egyetemről kilépve kevés olyan alkalom lesz majd, amikor ingyen és bérmentve kapják az oktatást (kivéve a költségtérítős diákok :) ) és bárkit is érdekel, hogy milyen tudással gyarapodva távoznak...

Szóval nem volt olyan igazi kellemes érzés ez az oktatósdi, és gyakran azt éreztem, hogy merő naivitás volt az elképzelésem erről és mégsem nekem való. 

Viszont időnként (bizonyos évfolyamoknál/embereknél) vannak sikerélmények, vannak figyelő tekintetek, visszatérő viszonylag nagy számú csoportok, mosolyogva köszönő emberkék, legutolsó gyakorlatomon pedig egyenesen több embertől is megkaptam, hogy a kedvenc gyakorlatvezetőjük vagyok (pedig aznap épp váratlanul tesztet írattam velük - az eredményt inkább nem kommentálnám :D ), és volt, aki megmutatta a jegyzetét, hogy 3 oldalt jegyzetelt a gyakorlatom alatt és ezzel leköröztem három másik kurzust, ahol összesen ennyit írogatott.

... ilyenkor az az érzésem, hogy mégiscsak érdemes...
... ilyenkor néhány napig ismét azzal áltatom magam, hogy lehetek még lelkes oktató...

Csak ne kellene hamarosan vizsgáztatni és rádöbbenni, hogy mégiscsak hiába jártattam a számat annyi órán keresztül... legkésőbb ekkor szoktam ismét visszacsúszni a teljes oktatói pesszimizmusomba.

álommunkahely akárhány

... a hangversenyen jutott eszembe az egyik legszerethetőbb: triangulum kalapáló egy zenekarban

mai álommunkahely

... tehetséges főállású termékeny író szeretnék lenni - csakis álnéven. :)