... hogy amikor egyetemista voltam, úgy képzeltem, hogy ha egyszer elvégzem az egyetemet, maradok és a gyógyító tevékenység mellett beállok én is oktatónak, átadom a megszerzett és egyre gyarapított tudásomat az egyetemistáknak és akkora öröm lesz ez nekem, kinevelni az újabb generációt, hogy csak na... zseniális oktató leszek, lelkes, megértő, vicces, és persze minden diák a szavaimat fogja lesni és szorgalmasan jegyzetelni...
... aztán elvégeztem az egyetemet, más városba kerültem (sors útjai megsatöbbi), egy idő után nekifogtam oktatni és bizony cseppet sem úgy alakult a dolog, ahogy hajdanán olyan naivan elképzeltem: az ebédidőben érkező hatalmas csoport egyetemistával nem volt olyan egyszerű zöld ágra vergődni, voltak érdeklődőek, kevésbé érdeklődőek, látványosan szenvedők, kevésbé látványosan alvók, persze csoportja is válogatta, nemzetisége is, na meg a front és az előző és következő órák milyensége és helyszíne... erre rájön még az olyan apró kis kellemetlenség, amikor épp ügyelet után kell ott maradni, lecsukódó szemekkel és szétkuszált agysejtekkel értelmes mondatokat próbálva kipréselni magamból, időnként teljes éhgyomorra kerülgetve a betegek ebédes tálcáit, hangosan korogva... Időnként a betegeket, időnként a diákokat kell noszogatni az aktivitásra. Időnként gyakorlat közben, ameddig a diákok lekötik magukat a betegvizsgálattal, lehet rohanni osztályos betegek dolgait intézni, mert mindeközben telik az idő...
A napi munka mellett az oktatásra felkészülés bizony gyakran háttérbe került, az improvizálás szerepe megnövekedett. Ezzel párhuzamosan persze megnőtt a lelkiismeret furdalás amiatt, hogy jó lett volna kicsit felkészülni a gyakorlatra, hogy ne maradjon ki semmi lényeges, tényleges útravalót adjak az elkövetkezőekre ezeknek a legényeknek, leányoknak, akiknek még fogalmuk sincs, hogy az egyetemről kilépve kevés olyan alkalom lesz majd, amikor ingyen és bérmentve kapják az oktatást (kivéve a költségtérítős diákok :) ) és bárkit is érdekel, hogy milyen tudással gyarapodva távoznak...
Szóval nem volt olyan igazi kellemes érzés ez az oktatósdi, és gyakran azt éreztem, hogy merő naivitás volt az elképzelésem erről és mégsem nekem való.
Viszont időnként (bizonyos évfolyamoknál/embereknél) vannak sikerélmények, vannak figyelő tekintetek, visszatérő viszonylag nagy számú csoportok, mosolyogva köszönő emberkék, legutolsó gyakorlatomon pedig egyenesen több embertől is megkaptam, hogy a kedvenc gyakorlatvezetőjük vagyok (pedig aznap épp váratlanul tesztet írattam velük - az eredményt inkább nem kommentálnám :D ), és volt, aki megmutatta a jegyzetét, hogy 3 oldalt jegyzetelt a gyakorlatom alatt és ezzel leköröztem három másik kurzust, ahol összesen ennyit írogatott.
... ilyenkor az az érzésem, hogy mégiscsak érdemes...
... ilyenkor néhány napig ismét azzal áltatom magam, hogy lehetek még lelkes oktató...
Csak ne kellene hamarosan vizsgáztatni és rádöbbenni, hogy mégiscsak hiába jártattam a számat annyi órán keresztül... legkésőbb ekkor szoktam ismét visszacsúszni a teljes oktatói pesszimizmusomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése