Egy hetes "szabadság" után (ami gyakorlatilag a vizsgáztatás megszervezésével és a vizsgák javításával telt a hétköznapokban és egy túrázós-olvasgatós-emberekkel beszélgetős kis ünnepléssel a hétvégén) ma ismét az osztályon is dolgoztam és például a kollégáimtól visszavettem azt a betegemet is, akit legutolsó ügyeletben egész éjjel próbáltam stabilizálni, majd hajnalban átadtam az intenzív osztályra, amikor már minden rendelkezésemre álló lehetőség mellett sem tudtam megnyugtatóan javítani az állapotán - mindeközben a beteg végig tudatánál volt, beszélgettünk, jelentősebb panaszt nem jelzett és titokban hálát adtam, hogy nem omlott össze a keringése. Pár nap után vissza is kaptuk, és ma a reggeli viziten megköszönte nekem és annak a nővérnek, aki történetesen akkor éjszaka és most is ott volt, hogy vigyáztunk rá és gondoskodtunk róla és elnézést kért, hogy miatta nem tudtunk pihenni egész éjszaka... :)) Teljesen megdöbbentem. Mindenre emlékszik, ami maga a csoda abban a helyzetben és képes volt ezt szóba hozni és megköszönni.
Annyira szeretném, hogy végül győztesként kerüljön ki ebből a helyzetből, amiben már volt némi javulás az utóbbi 2 hónapban és most megint majdnem a startvonalhoz kerültünk vissza emiatt a váratlan esemény miatt. Muszáj ébren tartani folyamatosan a küzdő szellemét, a mosolyát, nélküle nem sikerülhet. Szerencsére együtt akarjuk a győzelmet.
3 megjegyzés:
Látod, ezért jó, hogy orvos lettél, s nem ...
... apró fények, amik még az úton tartanak...
Hűha, ezek nagy történetek!
Megjegyzés küldése