Hiánypótlás

Betond hiányolta a férfibetegeknek szánt tájékoztatókat az egészségügyben. Mélyen elgondolkoztatott ez a szomorú helyzet és az alábbi pár mondat született (a teljesség igénye nélkül). Előre bocsájtom, tréfának szántam, nálam alkalmasabb emberekre hagyom a feladat hivatalos megoldását. :)

Kedves Betegünk!

Kérjük, olvassa el FIGYELMESEN az alábbi tájékoztatót.

Mivel a szükséges műtéti beavatkozást altatásban végezzük, ezért megkérjük, hogy az altatás előtt verje ki a fejéből a pajzán gondolatokat - így kisebb dózisú nyugtató-, izomrelaxáló és egyéb gyógyszerek adására lesz szükség, valamint a vérnyomás és szívfrekvencia is jobban kontrollálható.
Az arcon található szőrzet gondos eltávolítása (akkor is, ha egyébként a hétköznapokban rutinosan kerüli ezt a manővert) is célszerű az esetlegesen szükséges oxigénmaszk optimális illeszkedéséhez az arcfelületen.
Bajuszát, amennyiben feltétlenül ragaszkodik hozzá, rögzítse oly módon, hogy a szájnyílást véletlenül se takarja, a szabad légutak mindig biztosítva legyenek.
Megejtően kék/barna/zöld szemét eredményező festett kontaktlencséit a beavatkozás idejére hagyja a kórteremben, ugyanis elveszítése esetén nem áll módunkban a kárt megtéríteni. (Ugyanez érvényes a parókára és műfogsorra.)
A műtétet megelőző zuhanyzás után kerülje az extrém mennyiségű illatosító/parfüm használatát.

Köszönjük együttműködését és kellemes ébredést kívánunk!

"Amikor valami hiányzik,...

... akkor tenned kell valamit - ez egy hívás a magasabb és magasabb csúcsok felől. Nem mintha teljességet éreznél, amikor eléred őket; a szerelem sosem lehet teljes, de ez benne a csodálatos, ezáltal marad élő örökké. És mindig azt fogod érezni, hogy az összhang nem tökéletes. Ez is természetes, mert amikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik. Ha azt várod, hogy tökéletesen összeilljenek, akkor a lehetetlent várod, és az csalódást fog okozni. Legjobb esetben akad néhány pillanat - néhány ritka pillanat -, amikor minden összhangban van. Így kell lennie. Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön ez az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen."
(Osho)

Hát ezért nem akarnak úgy alakulni a forgatókönyveim, ahogyan előre megírom őket. Ezért nem azt válaszolja a másik fél, amit én tőle az előre elképzelt párbeszédeim alapján elvárok...

Megtanulhatom valaha is elfogadni, hogy a másik fél valójában nem én vagyok ellenkező nembe bújtatva, nem az én fejemmel gondolkozik és számára talán pont az én cselekedeteim tűnnek logikátlannak, bár szerintem annyira pofonegyszerű és egyértelmű az egész?

Vagy már túlságosan belemerevedtem a saját magam által alkotott elvárásokba...?

Baki

Tegnap elkövettem egy aprócska hibát. Az egyik *w*w szerű hálózatban feltettem egy képet magamról, nem kellett sem tallózni, sem semmi, épp csak egy OK-t nyomni és végre nem küldözgeti hetente a felszólítást a rendszer, hogy legyek olyan kedves, mert így 10x kevesebben kattintanak rám megsatöbbi megsatöbbi...

hát... azóta ilyen üzenetet ugyan nem kaptam egy szálat sem, kaptam viszont helyette ismerkedő leveleket Indiából, Svájcból, Tunéziából, Algériából, Franciaországból, Magyarországról és még tudja a szösz, hogy honnan (a felsorolásokkal mindig gondban voltam, már az egyetemen is mindig kimaradt valami a 13 tünet közül...).

Lassan kezdek nem összerezzenni, ha egy email landol a postaládámban, mert tudom, hogy ez most biztos nem munkajellegű, hanem csak egy újabb ráérős ember, aki nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadnapokkal és ilyen jellegű oldalakon keresgél... :) Nekem viszont komolyabb terveim vannak, mint az emailezgetés olyan emberekkel, akik még annyira sem tudnak angolul, mint én...:) A személyes kapcsolataimat szeretném kicsit ápolni, szülőkkel, barátokkal, ismerősökkel, sütéssel-főzéssel, és a porszívóval (valami miatt ugyanis nem akar rendesen működni szegény, úgyhogy elhatároztam, hogy feltárom a belsejét és diagnosztizálom a problémát).

Ami pedig a postaládámat illeti, keresek egy vizsgaidőszakban készült képet magamról, vagy egy fárasztó hét után elcsípett arckifejezést (akad ilyenből is bőven) és egyből visszatér a nyugalom.:) Én pedig tovább lubickolok a hátralevő szabadnapjaimban, és élvezem, hogy a legnagyobb stressz jelenleg az az életemben, hogy én kell levigyem a szemetet, vagy rá tudom sózni bátyóra..;)

És mindenki, akit meg akarok ölelni és szeretettel megszorongatni, itt van a közvetlen környezetemben, és végre nem sokszáz kilóméter választ el minket egymástól...

Tünetek- vagy mégsem...?

Ma a buszon állva épp azon örvendeztem csendben, hogy végre megnyugodhatok, a poszternyomtatás, amit gyanútlanul elvállaltam két hete, vélhetően mostmár sínen van (hisz volt pár stresszes órám, amikor kiderült, hogy az egyetem bizonyos adminisztrációs egységei 10 nappal az ünnepek előtt már kongnak az ürességtől), amikor megpillantottam egy soványka szőke lányt, a barátnőjével beszélgetve, meglepően cianotikus szájjal (magyarul kék avagy lila, kinek melyik szín tetszik jobban), amilyent eddig csak súlyos szívbetegeknél láttam... Az orcái kissé pirosabbak voltak a kelleténél, tehát egyből megerősítődött bennem az a kép, amit a mitrális szívbillentyű betegségről tanultunk. Már készült a fejemben a diagnózis, amikor felmerült bennem, hogy mi van, ha egyszerűen csak lila rúzzsal/szőlőzsírral festette ki a száját és tett némi pirosítót az arcára... Gyorsan lepillantottam a kezére, hogy megnézzem a körmei színét, hiszen ezek is elég szépen tükrözik, ha baj van a keringéssel... Ezek viszont szép rózsaszínre voltak festve, némi karácsonyi csillámporral és a körmök hegyén roppant fantáziadús lila kis háromszögekkel...

Hát így próbáljon az ember a klinikai tünetekre hagyatkozni a diagnózis felállításánál... kezdem sajnálni a tünettan könyv mellett töltött időt, mehettem volna többet is sétálni abban a vizsgaidőszakban, még emlékszem, hogy végig csodálatosan havazott... :))

Egyébként pedig továbbra is az az érzésem, hogy egy kardiomókussal azért megnézetném az illető hölgyet (feltéve ha még nem vizsgálták ilyen irányban)... mert a cianózist ennyire autentikusan utánzó rúzst még nem láttam...

Ugyan...

... levendulaolaj helyett csak kávéillatú tusfürdő, masszázs helyett termálfürdő, narancskoktél helyett pedig gin-tonic volt, de azért relatíve pihentetően telt a hétvégi tudományos jellegű megmozdulás. Főleg miután előadtam a mondókámat, csupán egy másodperccel túllépve a megszabott időt. :) És kaptam kérdéseket is, amire igazán nem számítottam, miután mindenki azzal "vígasztalt", hogy úgysem fog senki érteni az egészből semmit. Egészen szerencsésen túlestem a fellépés részen, pedig az előadói tréning után, amit egy igazi szakmabeli tartott, egy darabig teljesen zavarban voltam, hogy akkor hogyan is tartsam majd 1-2 óra múlva a kezem-lábam-pointerem, hogy még véletlenül se tükröződjön bennem az a sok kérdőjel, ami még megválaszolásra vár a kutatásomban.
Az esti buli kellemes meglepetésekkel szolgált: a férfiak örömére csábító hastáncoslány, a lányoknak pedig hófehér szakáll- és bajusz nélküli, egyre fogyó öltözetű Mikulás szolgáltatta a műsort, ezt követően pedig nagy buli kerekedett jó zene mellett. Szóval összegzésképp igazán jól éreztem magam. :)

És mivel az egész épületben nem volt egyetlen jacuzzi sem, ezért bosszúból elhoztam az első díjat...

Újabb konferencia...

... vagy legalábbis egy kisebb fórumocska, amin ezúttal elő kell adnom. Úgy látszik, hogy a "konferenciaközeli állapotok" jelentik számomra a múzsa csókját, de valójában szerintem csak arról van szó, hogy ilyenkor minden mást szívesebben csinálnék, minthogy heggesszem az előadásomat és elmélyedjek azokban a kérdésekben, amikben talán még a kutatás elkezdése előtt jó lett volna megmártózni és alámerülni. Hogy megkíméljen magamat az olyan típusú kellemetlen meglepetésektől, mint amilyen a mai is volt...
Rossz belegondolni, hogy ha 10 év múlva elolvasom a blogomat, konferencia lesz konferencia hátán, kisebb-nagyobb írásszünetekkel... és kínos sztorikkal, természetesen. Nem véletlen, hogy a legutóbbiról meg sem nyekkentem: Albinó épp az előadásom napján vett ki szinte 2 hónapos nyáriszabadságot, az előadások egy részén aludtam (a helyszínen, vagy a lakásban, ahol szeretettel befogadtak), másik részén protokollsuttogásokat folytattunk a teremben, vagy egy kávé mellett kint a büfében.

Ezúttal viszont más lesz: ugyanis egy wellness szállodában lesz a helyszín, és ha törik, ha szakad, én keresek magamnak egy pezsgőfürdőt és az esti órákat ott óhajtom tölteni. No jacuzzi - no előadás! Ezt már előre elhatároztam. :) Kikapcsolódni vágyom, mert rámfér egy kis újraindítás. Főnököm szerint nem akarom befejezni a saját cikkemet, ezért húzom az időt, pedig ha tudná, hogy ez minden vágyam, és egy kis agymosás a szürkeállományom egyes régióiban (csak amelyeknél a címkében benne van az a szótöredék is, hogy "faktor")... Nem tehetek róla, de mostanában amikor csak rágondolok erre a szóra, leáll a zakatolás a fejemben és sűrű csend lepi el a tájat...

Amikor viszont épp működnek neuronék, akkor mostanában két szám motoszkál a fejemben: az egyiket sajnos nem találtam meg sehol online, Ghymestől a Vágyalku, ha tehetitek, hallgassátok meg, én véletlenül bukkantam rá az egyik otthoni CD-n, belehallgattam és beleszerettem. A másik pedig egy reklámban keltette fel a figyelmemet és gyorsan rákerestem a neten. :)

Itt a mese vége mára, munkamánia bekapcs és előre hát, mind aki költő, tanár, diák, akta- és számítógépkukac, kétkezi munkás, orvos, ésatöbbi ésatöbbi! :)

Annyira koncentráltam...

... arra, hogy felköszöntsem magam a 3. heavy blogger szülinapomon, hogy 4 nappal utána jutott eszembe, hogy leellenőrizzem a dátumot... :) Ez volt kb. 4 napja... Hát ennyit a kitörő lelkesedésemről... :) Na de annyi jópofa dolog történt velem mostanában, hogy kénytelen leszek venni a fáradságot és pár röpke bejegyzésben megörökíteni. Például hogyan lettem professzor Koreában... :) Persze mindezt majd máskor, most szokás szerint álmos vagyok, de azért némileg büszke is, hisz megnéztem a statisztikámat és kb 200-220 bejegyzést írtam ezalatt a 3 év alatt... és kb 50 piszkozatot, amitől hamarabb elment a kedvem, mint ahogy megnyomtam volna az "elküld" gombot... :)

És bizony ez életem leghosszabb naplója.:) Ikrek létemre, amelynek köztudottan egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy könnyen beleun a dolgokba és csapong, ez egy komoly megvalósításnak számít. A második leghosszabb naplómat valamikor 3-ad éven írtam az egyetemen, naponta, és minden napra levontam egy tanulságot.:) Tartott kb 3 hónapig... aztán elfogytak a tanulságok, kifogyott a pixxxx vagy inkább közbejött valami, ami elvonta a figyelmemet. Ha jól emlékszem, egy szúrós teveszőr kabát...:)

Kíváncsian várom, ennek a blognak mi lesz a vége... szerintem győz az Ikrek énem... de még próbálok küzdeni, egyre lankadó erővel, és kinyekergek egy-egy bejegyzést...

... mint például ezt is... ;)

In memoriam november 13

Egyszerűen nem tehetem meg, hogy feledésbe merüljön az a nap, egészen pontosan egy csütörtöki, amikor oly sok minden történt, szerencsére főleg jó dolgok. És mivel most fogok csak neki a saját cikkemmel foglalkozni - ha még emlékeztek rá, múlt hét kedd volt a multimátum az "eredmények" részre, addigra össze is jött valami 10 oldalas förmedvény, persze azóta kiderült, hogy foghatok neki elölről az egésznek, mert a koncccepción csiszoltunk menetközben -, szóval ezért most csak rövid leszek és vázlatos:
- reggel két hét teljes absztinencia után először hallgattam megint a buszon zenét a világot nélkülem is megjárt zenekütyümön. Nem mondom, hogy kibírhatatlan nélküle az élet, hiszen helyette olvashattam szépirodalmat vagy orvosi cikkeket a buszon, na de azért néha annyira jólesik csodás zenei aláfestéssel bambulni kifele az ablakon...
- a szülinapja volt annak az embernek, aki miatt végül mégsem lettem egyke - nevezetesen a bátyámnak.:)
- a prof gratulált, ugyanis elfogadták végre a cikket, amelynek oltárán oly sok neuronom botlott meg és esett el... persze ez még nem az én elsőszerzős cikkem, azon most kínlódok, amikor épp van egy kis időm a sok prioritást NEM élvező feladat közben.
- a szüleim finom húslevessel vártak otthon, a csirkecubókok mennyei ízét így 4 órával szűkös mai ebédem után inkább nem részletezném...
- kaptam egy kis görgős táskát apumtól Mikulásra, ez lesz az egyik védjegyem, ha majd felbukkanok itt-ott, konferenciákon. A felavatás épp Mikuláskor lesz egy fiataloknak szánt tudományos fórumon. Feltéve, ha elfogadják a kivonatot, amit rekordidő alatt dobtam össze a konyhában, miközben anyum keresztrejtvényt fejtett... :)
- igaz is, aznap küldtem el a jelentkezésemet erre az előbb említett fórumra, miután a prof rábólintott a kivonatra.

Elfogytak a kötőjelek a gépemen, de elfogyott a felsorolnivaló is, úgyhogy most itt a vége, fuss el véle, vár az Út és vár az Élet, de előbb még egy picike munka. És annak az elhatározásnak a megtervezése, hogyan tudnám jobban kihasználni röpke kis életemet arra, hogy tényleges éljek is, hisz oly rövid és annyira kiszámíthatatlan, hogy mit hoz a holnap - erre sajnos mások tragédiája kellett újból ráébresszen...
Ez nekem intő jel, de ti ne várjatok a saját jeletekre, hanem addig is ÉLJETEK!

Így is lehet...

... statisztika könyvet írni: "A parciális kapcsolat (a parciális korrelációs együtthatót érzékeltetve, csereb. megj.) olyan, mint az érdek nélküli szerelem. Nem azért szeretünk valakit, mert gazdag, szép stb., hanem önmagáért szeretjük. A parciális kapcsolat a két változó közötti "igaz szerelem", minden más változó hatásától megtisztítva."
És még mondja valaki, hogy a statisztikát nem lehet érthetően elmagyarázni... :) Csak el kell engedni kicsit a fantáziát. :) Mondjuk már az ezt az idézetet megelőző "nők életkora-nők iskolázottsága-gyermekek száma" példából megértettem a lényeget, de az kevésbé tűnt fantáziadúsnak. De ameddig az idézeten csak mosolyog az ember, addig a hétköznapibb példából levont következtetés igencsak szomorú, a népes családról hamarosan letehetek, ha rám is vonatkozik az, ami a nagy átlagra... márpedig miért is ne vonatkozna...?

Bár az is igaz, hogy előbb meg kellene várni, ameddig szellemileg is érett leszek a gyerekvállalásra, búslakodni ráérek majd azután is... :)

Nagy úr a tudomány...

... de annyira azért nem, hogy a géphez szögezve tartson, ha délután 4.30-kor megkordul a gyomrom... de minek is tenné, gondolkozni ilyen állapotban úgysem vagyok képes, úgyhogy illa berek, nádak, erek, irány haza, egy kis zakuszkás kenyér jóféle otthoni füstölt sajttal és ismét katonás sorrendbe állnak a faktorok, értelmet nyer a leíró statisztika és megtalálom a word-ban a szögletes zárójelet...

Persze szinte mindennel haladtam az elmúlt két napban, amivel nem kell, és semmivel sem, ami közelebb vitt volna a keddi idegosszeroppanás elkerüléséhez, na de hálistennek ott a hétvége, és a meghívásokat le lehetett mondani ( :(( ), tehát időm, mint a tenger és olyan fagyasztott spenótfőzeléket is lehet már kapni, amit csak meg kell melegíteni...

Multimátum

A hétvégi program azonnal eldőlt, amikor ma bevonultam munkamegbeszélésre a profhoz.
Kedd este van a következő-kötelező emailes jelenésem előtte, 3 röpke dokumentum formájában:
- az első kell tartalmazza, amit biztosan eldöntöttem, tudok és tényként kezelek a kutatásom(unk)ban - némileg ajánlatos, ha ez nem mond ellent a jelenlegi orvosi normáknak, de azért az eredményeket érdemes is leközölni valami nemzetközi folyóiratban... na nekem pont ezzel a pár oldallal van problémám, mert olyasmiről kellene tömören nyilatkoznom, sőt rettenthetetlenül állítanom, ami kb. 3-4 hónapja neuronjaim tömeges végkimerülését, illetve sok esetben halálát okozza. És biztos egyelőre csak abban vagyok, hogy bonyolult ez az emberi szervezet, egészségesen is, de ha még beteg is ráadásul... ha még sokáig fennáll ez az agyfacsarászat, lassan át kell szakosodjak valami más pályára, mondjuk mosogatólány valami cukrászdában, mert annál magasabb szellemi szintnek nem fogok tudni megfelelni egyre vékonyodó szürkeállományommal.
- második dokumentum kell tartalmazza a kételyeimet - na ezzel nem lesz gond, kétely van bőven, még kölcsön is tudok adni bárkinek, aki kér... Az első a saját személyemmel kapcsolatos, a többi már szinte apróság... nem hagy nyugodni, hogy elnézek valamit, hogy ott hever egy repülőhangárnyi adat előttem és én leragadtam a böhöm nagy csillogó paramétereknél, miközben hátul talán ott lapul a lényeg... vagy legalábbis a kisöccse, aki meg tudná mutatni az utat a nagy testvérhez. Akár nekem, akár másnak...
- a harmadik fájl pedig tartalmazhatja az úri cifraságokat, alcsoportbontásokat és egyéb finomságokat- ha épp belefér az időmbe... hát van egy tippem...

Szóval a hétvégi program eldőlt, redőny lehúzva, "nem veszek semmit" tábla kiakasztva és instant reggeli-leves-második-desszert-vacsora felhalmozva a konyhában.

De ha tényleg megszületnek ezek a dokumentumok, ünnepelni fogok.:) Ami persze csakis agyműködést nem igénylő tevékenységben nyilvánulhat meg...

Tartozások pipálgatása...

Régóta tartozom már egy képpel, ideje bizonyítékra váltani az ígéretet... mert hát nekem is "bizonyíték kell, nem ígéret" - úgy nagy általánosságban... bár néha már egy-egy soványabbacska ígérettel is beérném.:)



És ott van még két beszámoló, amit jó lenne megírni, hiszen szép emlék volt Olaszország és Krakkó is, tele mókával, kacagással, helyi vonatkozású lakomákkal, templomokkal és sok gyaloglással... :) Úgyis hamarosan már nem marad más, mint az emlékezés azokra az évekre, amikor még fiatal voltam, és relatív szabad, amikor még nem hétvégi ügyeletek közé szorítva éltem... és elég volt 6.50-kor kelni naponta...

Na de már most elkezdhetek gyakorolni a közeljövőre, hiszen a nagyvilágban és a saját gazdasági helyzetemben is hirtelen bekövetkező recesszió miatt egyelőre úgysem tervezek újabb utakat, nagyobb torlódás tehát már nem várható beszámolók terén.:)

Persze a jó hírekről sem illik megfeledkezni: Albinó visszakerült hozzám több, mint egy hónapos fővároslátogatás után, egyelőre működik, remélem, hogy megtartja ezt a kedves szokását. A zenekütyümért folytatott harcban pedig a szüleim körülbelül a hatodik fordulóban bevitték a döntő találatot és rátették a kezüket, majd a zsebük belső felületét, így mostmár végre megnyugodhatok, lesz még párezer közös-kütyüs-kilóméter.:)

Remélem, hogy a tanulságot a tudatalattimba is beírtam, egyelőre naponta kb. 5-ször ellenőrzöm minden zsebemet és a táskámat... ha ez így is maradna, talán egyszerűbbé válna az életem - és a szeretteimé...

Mindenki hibázik...

... én valószínűleg még az átlagnál is többet, mert szétszórt vagyok, egyszerre több gondolat kering a fejemben, mint ahányat megbír az agyi kapacitásom... de hogy hülye libaként kezeljenek csak azért, mert hajnali 4.30-kor álmomból felverve egyik buszról a másikra 10 másodperc alatt átszállni kényszerítenek és a buszon uralkodó félhomályban nem veszem észre, hogy a zenekütyü kicsúszott a zsebemből és az első buszon maradt, majd amikor ezt már a másik buszon jelzem és szépen megkérem őket, hogy próbálják megkeresni ezt a szívemhez nőtt kis izét (még amerikai emlék, onnan hoztam ezelőtt pár évvel és azóta hűségesen elkísért örömömben-bánatomban), akkor még felháborodnak, hogy mivel gyanusítom őket, később pedig, amikor végül mégiscsak megkerül, mint az telefonon kiderül, továbbra is én vagyok a szellemi csökevény akinek most valahogy vissza kell juttatni - ami azóta sem jött össze, a kütyü valószínűleg már másodszor lépi át a határt 24 óra leforgása alatt - és a helyzetben talán az a legmegrázóbb, hogy az udvarias és szépen kérő szavaimra teljesen alpári válaszok jönnek és az együttérzésnek még az eltévedt szikráját sem fedezem fel senkiben, és az a gondolat, hogy fordított helyzetben, ha valaki az én segítségemre szorul, akkor nem tehetem meg, hogy gúnyosan kioktatom és levegőnek nézem, mert egyszerűen csak nem és különben is azonnal beperelnének... hát ezek a dolgok nagyon tudnak bántani és alaposan rányomták a bélyegüket az első napomra a kettőből, amit itthon tölthetek... ennyi idő után még mindig akkorákat tudok csalódni az emberekben... de valószínűleg tényleg kiment már a divatból az együttérzés és segíteni akarás és a XXI. század valami egészen másról szól... amihez az én IQ-m bizony folyamatosan elégtelennek bizonyul...

...és holnap ennek a szerencsétlen történetnek egy újabb fordulója következik...

Csereb(l)ogi definíció :)

... vagy akár az "énblog" rímbe szedett meghatározása is lehetne... :)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

(Babits Mihály)

Új szobatárs...

... jelent meg ma a szobámban, szerencsére csak egy számítógép (és nem vagyok emberkerülő, bármennyire is annak hangozzon ez a kijelentés;) ), ami történetesen legalább 4-5-ször gyorsabb a jelenlegi gépemnél. Igaz csak átmenetileg érkezett és valójában nem is nekem hozták, na de kihasználom én is az új jövevényt. :) amit eddig 4 nap alatt kínlódtam ki, ezek szerint ezentúl elég lesz egy is rá...?

Kezdek attól félni, hogy hamarosan kifogyok a munkából és megöl az unalom...

Na jó, igazából csak nagyon éhes vagyok, leesett a vércukorszintem és hülyeségeket beszélek... :) de a gép legalább tényleg itt van. :)

Nno...

... fejfájástól gyötörve rápillantottam a blogomra, s hát látom, hogy több, mint egy hete nem írtam... ami önmagában ugyebár nem tragédia, de még csak bajnak sem minősül, hacsak az nem, hogy továbbra is repül az idő, sehogy sem akar kicsit lelassulni és bevárni, ameddig utolérem - magam... :)

Mostanában kezdek kicsit technikásodni, iG**gle-lel indul a nap (ez itt nem a reklám helye, sajnos semmi részesedést nem kapok érte, ezért is vannak a csillagok;) ), csak rápillantok a teendőlistára, és nyithatom is meg a legakutabb dokumentumokat. Gondoltam, hogy ha már ennyire belejöttem, újítok kicsit a blogon is, felbűvölöm azokat a e-naplókat, amelyekkel igyekszem a körülményekhez képest napirenden maradni. Persze első nekifutásra nem sikerült, na de még próbálkozom valamikor, amikor ismét napvilágnál teszem le a munkát.:)

Pár napja pedig egy önként választott rabszolgahajcsár figyeli, hogy milyen dokumentumokat nyitok meg a gépen, mennyit dolgozok és mennyit álmodozom a monitor előtt. Létezik ugyanis (legalább) egy program, amelyik képes ezt megtenni, szorgalmasan számolja a munkával töltött perceket, akár célokat is kitűzhetek. Azt hiszem, kicsit lejjebb adok az optimizmusomból és a jelenleg kitűzött napi 8 órát leredukálom, ugyanis csak az excel fájlok és statisztika programok előtt töltött időt számolja munkának a szőrösszívű, a géptől távol töltött korrepetálást, munkamegbeszéléseket már nem... és egy újabb stresszfaktorra már tényleg nincs szükségem...

Máris vészjóslóan pillog a monitor, érzi, hogy ez nem excel fájl, és ebből az emberiségnek semmi haszna nem származik... Gyorsan pontot is teszek a bejegyzés végére, mielőtt kiderülne, hogy 15 perc "egyéb" tevékenység után a program a billentyűzeten keresztül apró kis áramütésekkel stimulálja a munkavágyat...

Egy jóleső felismerés...

Anyummal váltottam ma pár szót, miközben az indulásra szólító jelre vártam (háztűznéző - remélhetőleg tűz nélkül az egyik barátnőmnél), és szóba került egy hajdani/jelenlegi barátnőm blogja, aki a bejegyzésekből ítélve semmit sem változott, amióta 2 éve megszakadt a személyes kapcsolatunk... Sikeres, nagy szavakat használ és mélyreszántó gondolatokat feszeget, nem csoda, hogy kicsit megcsapott az irigység szele. Főleg, mert a felsorolás rám cseppet sem jellemző, az én kis lelkecském megragadt Cserebogi egyszerű történeteinél... Ha egyszer veszem a fáradtságot, nekifogok végre meséket írni, hogy valami klasszikus műfaj keretei között szülessenek meg ezek a szösszenetek. Dombi király kalandjai még mindig ott kuksolnak valahol egy kis vonalas füzetben, az ötödikes irkák között, a por már biztos belepte vagy a füzetrágó bogarak degeszre tömték magukat vele...

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, amikor végül elhessegtettem ezt a kellemetlen érzést, rájöttem, hogy nem bújnék más bőrébe, és igazából szeretek magam lenni, a bizonytalanságaimmal és félelmeimmel együtt, és ezt olyan jó volt le is írni... Kicsit fura, hogy ennyi évesen kell erre ráeszmélnem, korgó gyomorral és egy halom elintézetlen feladattal a listámon, de mindig is tudtam, hogy későn érő típus vagyok, és ezek szerint ennek pont most jött el az ideje. :) Kíváncsian várom, a konyhatündérségig mikor jutok, bár gyanítom, hogy már hajlott hátú, reszketeg hangú, ízületi panaszoktól gyötört idős hölgy leszek, mire felnövök ahhoz a szerepkörhöz is...

Szeretnék erre az érzésre emlékezni akkor is, ha épp az önkritikám döngeti cseppnyi önbizalmamat... hát ezért írtam ezt most le. Emlékeztetésképp...

Munka után...

... édes a pihenés. :) Főleg egy kis extra adag csokipudinggal jutalmazva meg magamat, amiért ma 2 feladatot is kipipáltam a listámról. Egész jól bevált nekem az online teendők listája, egész nap ott lebeg a szemem előtt, és az érzés, amikor egy feladatot végre szélnek ereszthetek róla, jelentősen (statisztikailag szignifikánsan ;) ) emel az általános munkamorálomon. Muszáj is neki, mert máskülönben végig az x tengely alatt mozogna a görbe és annak hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek... :)

(És aki azt állítja, hogy teljesen lezüllöttem és már csak a statisztikáról vagyok képes beszélni és írni, az szégyellje magát - helyettem is... ;) )

Egy csöppnyi napsütötte, vidám hangulatot is megpróbálok becsempészni a mai bejegyzésbe, de ahhoz feltétlenül hallgassátok meg ezt. Vagy nézzetek meg pár Mεgasztár előválogatás rövidfilmet a youtubicán, a hatás nem marad el...

Ilyenkor néhány röpke pillanatra normális embernek érzem magam - pár emberhez viszonyítva... :)

A tegnapi optimista bejegyzés után...

... kb 3 órába telt életre kelteni a gépet otthon... kezdem tehát "c" betüs neveken törni a fejem, persze azért megvárom még, hogy ma este mi fogad otthon: egy barátságos, jólnevelt és engedelmes számítógép, vagy egy morcosan morgó és szüntelenül kikapcsoló űrlény...
És amiről eddig a mai nap emlékezetes: egy oktatáson vettem részt, betegágy mellett, amint az a nagykönyvben meg van írva, épp csak annyira belemerültem az új vizsgálati módszer elsajátításába, hogy megfeledkeztem az ebédről, már csak zárt ajtók fogadtak, amikor eljutottam az étkezőig...

Holnap és holnapután is tart az oktatás, ha ügyesen csinálom, a végén még sikerül belefogyjak valamelyik egyetemista időkből származó nadrágomba... :)

Rohantam volna...

... a buszra, de aztán rájöttem, hogy annyit nem ér az egész, nagyjából mindegy, hogy az ember 5.30-ra vagy 5.45-re ér haza... úgyhogy akkor kényelmesen megvárom a következőt, addig összecsomagolok, és még egy röpke bejegyzést is írok a blogra. Ki kell használni az ilyen ajándék perceket, amikor már dolgozni kár, mert a frissített fájlok a kütyün sorakoznak, viszont lógatni a lábat is, mert hát ki tudja, mikor lesz megint hajlandóság bennem három egész mondatot megfogalmazni... :)

Albinó megint beteg... ez a nagyon szomorú hír. Lassan többet jár szülőhazám fővárosában, mint jómagam, időről időre fogja magát és úgy dönt, hogy akkor ő most gazdi és gazditesó költségre leviteti magát oda és szétnéz, dőltek-e romba a piros pöttyös házak, van-e valami jó kis kulturális program arrafele... Én pedig párszáz, illetve megkockáztatom, hogy 1000 kilóméterre tőle törhetem a fejem, hogy ameddig ő felüdül, addig én mi a csodán dolgozzak otthon unalmas óráimban. Szerencsére itt bukkant fel a képben az önfeláldozó család és baráti kör faktor, ami lehetővé tette ezúttal is, hogy otthon ismét számítógép várjon: kölcsön ház, kölcsön monitor, kölcsön billentyűzet, egyedül az egér az enyém, meg is gyűlt vele a bajom tegnap este az installálásnál... most épp azon töröm a fejem, hogyan lehetne ezekhez még kölcsön RAM-okat és kölcsön DVD írót is szerezni, és akkor olyan olcsón megúszom Albinó könnyfakasztó történetét (tényleg fakadt szép számmal), ahogy azt nem is álmodtam volna... :) Szerencsére máris megszerettük egymást, én és az új gép, főleg, miután már láttam kívülről és belülről is, sőt, este még a winchesterét is matattam szabad kézzel. Egy kis újraélesztésre volt ugyanis szüksége, és telefonos konzultáció után vállaltam ezt az aprócska beavatkozást rajta...:) Elárulom, rég volt ekkora sikerélményem...
Persze az elektronikai kórtörténetem alapján csakis B betüs nevet fogok neki választani, az A-val nincs szerencsém (lásd Aliz és Albinó...). Javaslatokat várok, egyelőre a Bendegúz és Balambér között vacilálok... :)

És nagyon remélem, hogy nem jutok el odáig életem során, hogy X-el kezdődő neveken kelljen törni az fejemet...

Egy jóbarát tanácsai :)

Két napja szokás szerint álmosan morogtam valamin a munkahelyemen, amikor régi jó barátom az alábbi személyreszabott tanácsokat írta nekem:

1. ne dolgozz annyit
2. költözz haza
3. s légy boldog
4. szánj több időt magadra, barátaidra, szeretteidre

(„egyelőre ennyi... ha ezeket betartod akkor utána meg mondok…” U. Z.)

És mivel megígértem neki, hogy ezeket a tanácsokat kinyomtatom, kiteszem a szobám falára és küldök egy fényképet róla bizonyítékként (amit ő azóta is naponta 2-3-szor számonkér tőlem), ezért ma fogtam magam és tényleg a tettek mezejére léptem. Ha kicsit felemelem a tekintetem a monitorról, a tanácsokkal együtt az alábbi fényképet látom (amit ugyancsak az illető készített :) ):



Nevessetek ki, de hihetetlenül jól esik ezeken a káposztákon nyugtatni a tekintetemet... :)

Már csak a tanácsok kipipálásának kell nekifogni...

Azelőtt viszont még dolgozom egy kicsit... :)

Nagy nap ...

... ez a mai.:) Bátyó megszabadult a gyötrelmektől, amelyek az embert akkor érik, ha úgy dönt, hogy a mindenféle kedves és kevésbé kedves titulus mellé kell neki egy PhD szócska is, ami csak 3 betüből áll ugyan, de a szenvedések széles skálája képes mögötte meghúzódni... Szóval gratula bátyó, ilyen laza eleganciával csak te tudod megoldani az élet ilyen nagy léptékű dolgait, de majd gondoskodom róla, hogy legalább az én disszertációm némi nyugtalanságot hozzon az életedbe... ;)

Én pedig... hát, a mai nap eseményei után nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan beállok gyakorló orvosnak, nem gátolnak benne adminisztrációs akadályok, de amit hajdanán annyira vártam, most kicsit szorongással tölt el, hisz nemsokára kiderül, hogy a deákné vásznával folytatott versenyből ki kerül ki győztesen, ő lesz a jobb, vagy én... van-e egyáltalán érzékem ehhez a pályához, vagy jobb lett volna tényleg tanítónőnek menni, amit kölyökkoromban egy darabig fontolgattam...

Hát majd meglátjuk... minden esetre van egy olyan érzésem, hogy pár hónap múlva megcsappannak (még jobban) a bejegyzéseim , hisz az emberi butaságról az ember csak akkor ír szívesen, ha ahhoz nem a saját életéből meríti a példákat...

Alig hittem, hogy ez is eljöhet még...

Alakul...

... az újabb kaland, közeledik egy újabb konferencia... és természetesen az eredmények még a levegőben lógnak, le kellene halászni őket onnan, csak nem könnyű feladat, ha párhuzamosan még 3-4 roppantilag de fontos feladatot kellene megoldani. Ezért jön a "kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához..." szindróma, jelen esetben ugyan csak az ágyig és vissza, mivel túl kicsi az asztalom ahhoz, hogy minden szükséges és fölöttébb hasznos cikk elférjen rajta...

A krónikás kedvem pedig már csak egy régi kedves emlék a múltból, "voltam én is fiatal és ráérős" címszó alatt tárolva valahol az agyam egyik rejtett zugában. És nem is tud nagyon előbújni onnan, hiszen a "te jó Ég, ezeket a feladatokat meg milyen módszerrel kellene megoldani?!" gond-gombóc torlaszolja el a szabadulás útját...

Hát így vagyok én mostanában...

De egyébként minden rendben... :)

Sorsfordító dolgok...

.. történnek velem mostanában, vagy ha nem is fordítják, de legalábbis irányítják életem szekerét valami olyan irányba, aminek a végcélja ugyan még ismeretlen, de 30 év múlva biztos nagy bölcsen rábólintok, hogy "igen, ennek pont így kellett lennie, mostmár értem..."
Úgy tűnik, ma eldőlt a következő pár évem is, és számos tanulsággal is járt ez a nap:
1. a meszelés mostanában jobban megy, mint a tanulás - hja, ennyi rengeteg év kimaradás után (pontosan kettő, ha jobban utánaszámolok) az agysejtjeim nehezen akaróznak visszaállni memorizáló/koncentráló/felidéző üzemmódba. Kemény harcok folytak emiatt az elmúlt héten a tudatom és tudatalattim között... Szóval megfontolandó, hogy talán jobb lenne inkább a meszelés-bizniszben befutható karrieremet építgetni, valószínűleg jövedelmezőbb is lenne, mint a jelenlegi... :)
2. lehet, hogy a RedB*ll ébren tart és szellemileg élénkít (legalábbis ezt írja a betegt..- izé, a vásárlóknak szánt tájékoztatón), de olyan pihentető álmot csak otthon aludtam a hegyi levegőn, mint az elmúlt estéken a 10-kor elfogyasztott stimuláló ital után... Tehát marad a jó öreg kávé, finomabb is, és olcsóbb is - ha már az sem tart ébren... :)
3. a szüleim és többi szeretteim drukkolása csodákra képes. Lassan ideje lesz ráállítani őket a Nobel-díj projektre, és akkor minimális energiabefektetéssel beírhatom magam a történelembe. Bár tudja a szösz, ha a díjhoz egy kis házikót is adnának egy nyugodt környéken, nem ragaszkodnék, hogy beírjanak a nagykönyvbe...;)
4. és ezek után a sorsfordító események után, amikor végre leszálltam a buszról (sikerült egy megállóval tovább menni), és hazabandukoltam, rájöttem, hogy a zoknikat egy ilyen nap után is csak nekem kell kimosni...

Talán nem is változott ma semmi...

Azt álmodtam...

... hogy ezeken a helyeken jártam:









... vagy talán nem is álom volt...?

... a tündérmesét is igyekszem csatolni, elképzelhető, hogy még idén tudok szánni pár órát a megírására... :)

ha kicsivel...

.. is többet értenék a matematikához és informatikához, most sutba vágnám az összes diplomámat (na jó, csak azt az egyet, nekem csak ennyi sikerült), és elmennék mosógép-programozónak... nem mintha akár elméleti, akár gyakorlati síkon konyítanék valamit a mosógéppel mosáshoz (két programot sikerült kisilabizálni, azokat váltogatom egy éve), de üdítő változatosság lenne a mai gyötrelmek után... úgy érzem, nagyon sürgősen kell egy 180 fokos fordulat a napi tevékenységben, vagy legalább egy isteni szikra, hogy milyen eszközzel kell megoldani az utolsó problémák egyikét, ami elválaszt még attól, hogy a napokban elküldjük végre a hónapok óta keblünkön melengetett cikket a bírálóknak...

... és ráadásul az egyik gyülekezet is (és most nem a legismertebb egyházak egyikére gondolok) úgy döntött, hogy kb. 2-3 óra alatt megosztja velem és a környező tömbházak lakóival a témáról alkotott véleményét dalban és prózában...

... jobban belegondolva, akár ez is lehet egy jel, mostanában annyira lefoglalnak az apróbbnál cseprőbb dolgok, hogy az igazán fontosakra már gondolati szinten is alig jut idő...

... ha Mohamed nem megy a hegyhez... :)

... de azért pont ilyen formában...?!

Ha az embernek...

... na meg főleg a lányának sikerül végre valakit meggyőznie, hogy egy este leforgása alatt nézzen át egy rövidebbecske novellányi tudományos anyagot, amihez az illetőnek gyakorlatilag nem túl sok köze van, a javításokat küldje át emailben és ezután másnap végre véglegesítődik a teljes mappa, utazhatnak a fáradtságos munkával összegyűjtött papírlapocskák (egyesek hivatalos dokumentumoknak nevezik, de én tudom, hogy ezek csak és kizárólag papírocskák:) ) végre a rendeltetési helyükre (és persze közben ketyeg az óra), és ezek után a döntő pillanatban kiderül, hogy a fent említett ember lányának sikerült nem magával hozni a rövidebbecske novellányi tudományos anyagot és ezáltal mégsem tudja elküldeni az önfeláldozó lektorjelöltnek...

... többet nem csodálkozom, hogy elég gyakran magamra maradok a feladatok megoldásában... volna valaki olyan kedves és megszabadít az életemre vetülő legnagyobb árnyéktól - önmagamtól...??

UI: még szerencse, hogy a tücsökciripelés jótékony hatással van az idegekre (leszámítva éjjel 2 és 3 között...) :)

... és amikor már azt hittem...

... hogy kezdem végre kiismerni magam, tegnap este valaki teljes nézetbeli összhangot fedezett fel köztem és a "Németország mindenek felett" hirdetője és követői között... talán még egy horogkereszttel is megajándékoz, hogy felújítsa az egyéniségemet nem elég hűen tükröző ékszer- és kiegészítőgyűjteményemet...

... és mindez abból pattant ki, hogy kijelentettem, az én gyermekemnek (aki szegény most született meg gondolati szinten és máris feszültséget okoz) jó lesz a hagyományos iskola, hagyományos paddal, tintával, krétaporral és hagyományos tanítónénivel és nem adnám alternatív elemi iskolába...

... én már csak ilyen merev vagyok és begyepesedett... ezek szerint újabb tulajdonságokkal is megtűzdelve...

Még mielőtt...

... azt hinnétek, hogy két hete intenzíven nyaralok, elárulom a titkot: egy hete ismét a jómunkásemberek soraiba léptem, csak valahogy az írásra nem tudtam még rávenni magam. Lehet, hogy most is inkább hallgatni kellene és a fokokat bámulni a hőmérőn, de azért szeretném pár sor segítségével a maradandó emlékeim közé bevésni az otthon töltött napokat... bár elég kicsi a valószínűsége, hogy valaha is elfelejtsem azokat az órákat, amelyeket szüleimmel a hegyen töltöttünk, Hófehérke autónk orral a sárban (szegénynek az éjszakát is ott kellett végül töltenie ebben a pozícióban), hetvenév fölötti rokonaink közül egyik a megáradt patak túlsó partján, mi pedig a feleségével a másik oldalon, bokáig sárosan, mert pár helyen egyszerűen nem tudtunk másképp átjutni az úton a hegyről lefele jövet, mint lemondó sóhajjal belecuppanva a hazai iszappakolásba, a villámok a hegyen, amint egyre közelebb jönnek és egyre sűrűbben követi őket hatalmas dörgés, mi pedig mindenféle védelem nélkül állunk a teljes sötétségben a fenyők mellett az út szélén... De emellett emlékezetes marad ez a pár nap a 6-7 miccstől, amit naponta megettem, a marslakókkal találkozástól (kedvesek és vidámak voltak, négyszeres harangszóval fogadtak, miccsel és rostonsült hússal kínáltak), a fürdőzésektől borvizesebbnél borvizesebb helyeken, egy szökőkút mellett elfogyasztott, előkelő pincér által tálalt vasárnapi ebédtől, esküvői lufipukkanásokkal megfűszerezve, a csodálatos tájaktól, fenyvesektől, hegyektől és völgyektől, a barátokkal folytatott beszélgetések miatt, valamint attól a csepp bulitól, ami a vége fele még becsúszott... :) És végül, de nem utolsó sorban, a meglepő és kellemes találkozásoktól...

És mivel én is csak nőből vagyok és hiúság a nevem, ezért örömmel fogadtam a hazai bókokat, hogy jól nézek ki és "megnőiesedtem"...

... hát kívánhat-e ember többet? :)

Dúl a vakáció...

... zajlanak az események, futnak el mellettem csodálatosabbnál csodálatosabb tájak... csak én vagyok túlságosan lusta, hogy leüljek és írjak mindezekről. De talán egy kis nyári szünidő a blognak is legalább olyan jót tenne, mint amennyire rám is rámfér... és talán kis szünet után némi mondanivalót is tudnék csempészni a bejegyzésekbe... mert ez mostanában úgy érzem, hogy valahogy nem akar összejönni.

Hát akkor egy kis nyári hangulat a bejegyzés végére...

És viszlát! :)

Könnyű úgy leszokni...

... mindenféle szenvedélyekről, ha az embernek egyszerűen nem jut rá ideje és energiája, hogy az ilyen-olyan hiánytól sápadozó és sóhajtozó ilyen-olyan receptoraira figyeljen... így vagyok én már napok óta a koffeinnel, észre sem veszem, hogy a reggeli kávé elmaradt, és csodálatos módon a fejfájás sem jelentkezik, ami ilyenkor egyéb körülmények között kíméletlenül lecsapna rám. Ekkora luxust most nem engedhetek meg magamnak, kell minden csepp energia az új típusú feladathoz... na meg a régiekhez is, mert azért van még bőven azokból is. Nem tudom, hogy van ez, de ahelyett, hogy fogynának, egyre csak szaporodnak...

Most viszont sajnos a három perc kávészünetnek vége, vissza a kivonat- és cikkíráshoz és egyéb bokros teendőkhöz.

De ha netalán megérem a péntek délutánt, benevezek egy lelki-fitness-wellness-családi-körben programra. :)

Nem tudom...

.. mi történt ma velem, de szinte azt is megkockáztatom, hogy végre egyszer hatékony voltam... fura érzés, de jóleső... :)

Persze még hátravan egy kis cikkfinomítgatás (magyarul újraírni egy teljes részt, a végleges verzió kb. negyedik változatává), de talán még az is meglesz a mai nap folyamán, egyszerűen csak azért, mert úgy tűnik, megtáltosodtam... javaslom mindenkinek a Velencei-tó vizét, pár korty, és az ember még akár haladni is tud a munkával hétfőn... :) Bár lehet, hogy nem pont a lenyelt vízmennyiség az oka, hanem inkább a mozgásé, nevetésé és aktív kikapcsolódásé... kár, hogy nem lehet beiktatni nyáron hetente-kéthetente egy ilyen kiruccanást, garantáltan megspórolnék pár ősz hajszálat öreg napjaimra.:)
És talán annak is lényegesen javulna az esélye, hogy időben leteszem önként vállalt keresztemet, és felvehetem végre a következőt- aminek talán még valami látszata is lesz...

Mert ahogy mondják: "fiatal orvostól hepehupás a temető..." ;)

Még egy kis zene...

... mert annyira fáradt vagyok, hogy muszáj valamivel elterelnem róla a gondolataimat, ha ma még be szeretném fejezni az egyik opcionálisan kötelező feladatot... és az alvás, mint opcionálisan-de-egyáltalán-lehetőség, egyelőre még olyan távolinak tűnik...

Középiskolás voltam még, amikor rengeteget hallgattam ezt a Bocelli számot...:) Azóta is fel-felbukkan néha, és olyankor feltámad a régi viháncolások emléke két régi jó barátnőmmel, a készülődés a román szóbeli érettségire (körbeültünk egy asztalt, kint dörgött és villámlott, mi pedig egymásnak magyaráztuk, mit is gondolt I. Barbu, amikor a gomba-király és Enigel - már nem tudom, mit is jelentett az a lapona, talán lappföldit, ha minden igaz- szerelméről verselt), a matekórák és matekházik és még oly sok keser(lásd utóbbi kettő)-édes emlék...

El sem hiszem lassan, hogy egyszer én is voltam ilyen fiatal...

Egyetlen új fogalmat...

sem vagyok már képes befogadni, aminek kicsi köze is van a fizikához. Már akkor is éles fájdalom hasít az agyamba, amikor arra gondolok, hogy holnap reggel megint kezdődik a tortúra elölről és még kerek 1 napon keresztül fogják bombázni elmémet újabbnál újabb törvényekkel, képletekkel és hasznos információkkal. Pedig kedves társaság, igyekeznek kitenni magukért (és ez sikerül is), csak épp 3 percenként csak arra tudok gondolni, hogy hálistennek nem ennek szenteltem az életemet, az én témám ehhez képest egy könnyed levezető elmélkedés az élet nem túl nagy dolgairól...

Csak lennék már valahogy túl ezen a héten és törhetném az agyam, hogy mi legyen vasárnap ebédre... és legfőképpen hol...

Egy kis szépség...

... a hétvégi egyhangúságban... itt, mivel a youtubica nem szolgáltatja a műsort önzetlenül...

Mint a hal a vízben...

... (és hetek óta először nem rotyogó halászlére gondolok a víz címszó alatt), úgy érzem magam végre a munkahelyemen.:) Bár lehet, hogy a jobb fülemben a dobhártyámon kicsit beköszöntött a jégkorszak, na de üsse kő, ha ez a feltétele annak, hogy ismét szellemi tevékenységre legyek képes, akkor vállalom. :) És tűröm. Vidáman és csendben mosolyogva.

Tegnap este ugyanis másodszor is elmentem bevásárolni, ezúttal a munkahelyemre vettem egy pörgentyűt, és annyit még elárulok, hogy ma reggel már kevesebb, mint negyedóra alatt sikerült összeszerelni (hja, kezdek rutinos lenni), de további gondolatokat nem engedek meg magamnak ebből kifolyóan, mert úgy látom, kicsit felpezsdítette a kedélyeket...

Szóval mostantól jobbnál jobb napok következnek, már csak attól tartok egy kicsit, hogy a sok buszozástól, ameddig eljutok egyik hűvös helyről a másikra, annyira le találok barnulni, hogy a túró szerepre mást kérnek fel a Thúró Rhudi reklámban...

...és akkor mi lesz a fényes karrieremmel...?

Fél kézzel....

... (valamint két lábbal, vállakkal és a homlokommal) raktam össze ma elektromos kütyükészletem legújabb tagját, egy (A) ventillátort. Úgy döntöttem, hogy már nem bírom és nem is akarom elviselni ezt a hőséget, valamint agysejtjeim elhúzódó kínhalálát, ezért vettem a fáradságot és elmentem bevásárolni. Az eredményt egy hatalmas dobozban, és mint kiderült, darabjaira szétszedve adták, de a szükség nagyobb volt az elektronikai cikkek által gerjesztett fóbiámnál és végül a perzsa szőnyegen rakosgattam össze a darabokat, érzéssel (mert nem vettem észre, hogy használati utasítás is lapult a dobozban) és csupa lelkesedéssel. És mivel minden rendes székely leány albérletében lapul egy bicska, vagy legalább egy csillagcsavarhúzó, ezért mostmár jól megérdemelten hűsölök a stabil gólyalábon álló csodakészülék hatósugarában. :)

És közben elgondoltam, hogy mióta nem kell vadászni a napi betevőre és a fával fűtött cserépkályhákat felváltotta a távfűtés és gáz, azóta gyakorlatilag nem életbevágóan fontos a férfiak jelenléte a mindennapokban... na jó, esetleg a windows telepítésnél, de már arra is akadnak önfeláldozó és hozzáértő hölgyjelentkezők is...

De persze néha jó, hogy azért ők is vannak... :)

Nem elég...

... hogy a hőség és lustaság miatt még véletlenül sem haladok úgy a munkával, mint szeretném, de pár perce egy laza kattintással sikerült semmissé tennem a mai nap munkáját is... ezek után már az az örömöm is elszállt, hogy másokat okolhatok a saját sikertelenségeimért...

"Mindenki a saját szerencséjének kovácsa."- tartja a régi római mondás - csak az a baj, hogy én elég gyengén célzok és folyton mellékalapálok... Nem lehetne ezt a mondást valahogy adaptálni valamire, amiben az "evés" és "alvás" szavak is szerepelnek...?

A mai nap után...

.. azt hiszem nyugodtan keresztet vethetek a 2008-as nyár szellemi tevékenységére... még csak plussz 35 fok van, de az én agyműködésemre már ez is halálos csapást mért, csak ülök a gép előtt és bambán bámulok magam elé, próbálok koncentrálni és ébren maradni, de ez még 3 kávé után is nehéz feladatnak tűnik... az is lehet, hogy azt is csak álmodom, hogy most épp ezt a bejegyzést írom, miután feladtam, hogy ebben a tengerszintfeletti pokolban ma még akár haladjak is a munkával. Előrelépést csak az a lista jelent, ami arról szól, hogy milyen feladatokat kell elvégeznem, ha egyszer végre megérem a pillanatot, amikor kinyitom a kuckóm ajtaját és az elsötétített szobában bekapcsolom Albinót...

Van egy sanda gyanúm, hogy ez a nyár sem arról lesz emlékezetes, hogy a kirobbanó energiámat próbálom itt-ott levezetgetni...

Borkóstolásról pedig...

... egy darabig szó se essék... valamint sör, pálinka és egyéb hidroxil-csoportot tartalmazó italokról... bár ez utóbbit tegnap nem ittam, de az első kettő így is épp eléggé meghatározta a mai nap hangulatát. Egyébként kellemesen telt a tegnapi nap, a munkahelyem fennállásának bizonyos számú évfordulóját ünnepeltük, nem volt túl kerek szám, de azért megadtuk a módját, buszoztunk, házilag nevelt szárnyasokat (tyúk, kacsa, liba) ettünk, és igazi borpincéből hozott bort ittunk... nem is keveset. :) És ezek után még egy hobbiból-borász is próbálta bővíteni a borkultúránkat, mélyen a föld alatt, egy 10 fokos pincében... Az enyémet elég kevés sikerrel, ugyanis három mondat után elvesztettem a fonalat, és már csak arra tudtam koncentrálni, hogy mikor kapunk már annyi fajta vörösbor után végre egy kis fehéret is... mert én alapvetően fehérpárti vagyok. :) Legközelebb remélem, hogy Tokajt vesszük célba... ha egyáltalán a "legközelebb" engem még itt talál...

Ez a hétvége pedig kicsit korábban fog elkezdődni a megszokottnál, ugyanis egész nap egy puha párna és az ágyam lebegett a szemem előtt, ideje gyakorlatba is ültetni ezeket az álmodozásokat... :)

Hirdetés...

...Windowstelepítésre kiterjedő számítógépes ismeretekkel és Internethálózat javítási képességgel (és egy fölös switch-el) rendelkező barátot keresek rövidtávra (a telepítés és javítás erejéig...). Lehetőleg ne kelljen kiírjam a beavatkozás előtt mind a 200 filmet a gépemről, amit még nem volt időm megnézni eddig...
2 négyzetkilóméteres körzetben tartózkodók roppant nagy előnyben.

Jelige: "Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette..."

Hol volt, hol nem volt...

... de inkább nem volt, mint igen internet a munkahelyemen az elmúlt héten... és a következő hét sem kecsegtet túl sok jóval. És mivel annak a kütyünek a beszerzésére, ami a helyzetet megoldaná, most az intézmény nem akar költeni (legalábbis egy "roppant segítőkész és lelkes" munkatárs szerint), ezért tartok tőle, hogy lesz még pár ebből fakadó bonyodalom... De most igazából nem is akarok erre gondolni, a hétvége már így is elég sok borús dologgal fenyeget, és a munka csak az egyik közülük...

Egyébként végre helyreállt a belső egyensúly, Albinó megint az őt megillető helyen trónol a lakásban, Monet festményeket ábrázoló poháralátéteken (hogy azért a nagy melegben a szellőzés minden oldalról biztosítva legyen:) ), a hangja ismét a régi, és szerencsére a fájlok és programok is... :) Végre esténként nem azon kell imádkozzak, hogy ha megnyitok egy excel fájlt, ne fagyjon le a word és fordítva és talán még haladni is tudok egy kicsit a munkával, nem úgy, mint az elmúlt hetekben (leszámítva a munkahelyen töltött szombatokat és vasárnapokat...). És reggel ismét 6.40-kor kelhetek, mert nem kell már holmi kölcsön laptopokat időre becipelni és összeszerelni a munkahelyen...

Szóval minden okom megvan az optimizmusra.:) Már csak egy kis szorgalmat kellene hozzá beszerezni...

... csak tudnám, hogy honnan...?

Rosszul indult...

... a tegnapi napom, nem sikerült kialudni magam éjjel, nyomott hangulatban ébredtem és valami furcsa ingerültség kísért végig, amit még a délutáni előadások és következményes svédasztal sem tudott feloldani igazán...
Anyum szolgáltatta végül a megoldást, amikor emlékeztetett "A muzsika hangjaiban" felhangzó egyik dalra, ami pont az alkalomhoz illett. :) És valóban hatott és ezek után valahogy könnyebb szívvel írogattam a cikket késő estig... erről jut eszembe, most is azt kellene tennem...

Hát akkor röviden, itt a dal, de kötelező megnézni hozzá a teljes alkotást, úgy lesz igazán hatásos. :)

Tsupa tsupa jóhír :)

... csak a többi napom is így alakulna a héten... :)
Először is, ma egész nap poszterkedtem a klinikán és át is küldtem a profnak az első verziót. Persze több, mint optimizmus lenne azt hinni, hogy ezzel vége is ennek a feladatnak, de legalább a posztergyártás következő fázisába léptem, vagyis az építő jellegű kritika elolvasása és alkalmazása nevűbe.
Továbbá családunk egy Hófehérke nevű újszülöttel bővült. Miután a velem egykorú Sárga mostmár jól megérdemelt visszavonulását élvezi, szükség volt egy másik négykerekű adoptálására. Az eredmény remélhetőleg legalább annyi örömöt hoz a családunkba, mint elődje. Már csak remélni tudom, hogy a szüleimnek nem támad az az ötlete, hogy a Sárgához hasonlóan engem is lecseréljenek egy pár tíz évvel fialabbra... :)
És végül, de nem utolsó sorban, biztató hírt kaptam Albinóról, csütörtökön érkezik bátyóhoz, most már csak azt kell kitalálni, hogy jusson vissza szerető gazdája karjaiba. Ezentúl a széltől - és portól- is lelkiismeretesen óvni fogom, nem cipelem naponta magammal, beérem a munkahelyi lassú kínhalállal is, csak hogy többet ne kelljen ennyi időre megválni tőle. Keserves napok/hetek/másfél hónap volt/ak...

Bár azért annyira nem is... :)

Még bírtam volna...

... pár napig a hallgatást, de azért a heti egy bejegyzést jó lenne tartani. És ki tudja, hogy alakul a hét további része, a nyugalom egyelőre nem garantált. Persze tudom, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít, de most mindenki tegye a szívére a kezét és mondja ki ezt hangosan - hazugságvizsgálóra kötve. :) És az eredményt kérem az email címemre küldeni az alábbi adatokkal: életkor, nem, foglalkozás, iskolában töltött évek száma, egy főre eső jövedelem, legközelebbi nyaralás várható időpontja évben kifejezve, és kerekítek én olyan statisztikai elemzést köré, hogy foghatok neki kivasalni a nyári kosztümömet a Nobel-díj átadáshoz... :) amennyi gyakorlatom van benne, pár napig biztos el fog tartani, ameddig a tévés közvetítéshez elengedhetetlen mértékű simaságot varázsolok a szövetbe...

Na de amiért valójában nekifogtam ennek a bejegyzésnek: mélységes felháborodásomat szeretném kifejezni a reklámszakmában dolgozók iránt, akik szilárd meggyőződésem szerint nap mint nap orruknál fogva vezetik a jónépet. Jelen esetben engem is, ez az egészben a legfelháborítóbb. Pár napja ugyanis érdekes linkre lettem figyelmes az egyik hírportálon: "hogyan szédítsünk férfiakat", vagy valami ehhez nagyon hasonló szövegen akadt meg a tekintetem. Nosza papír és ceruza elő, elvégre hasznos információkat rejthet ez az oldal minden ember (s hát még a lánya) számára és egy bűvös katt... hogy egy pillanat múlva az egyik szalámikat és és egyéb hústermékeket gyártó cég honlapján találjam magam, amelyen a legizgalmasabb hírnek a frankfurti leves receptje bizonyult. Hát igen, woodoo babák, ősi praktikák, hajszálcsavargatás, szellemidézés, macskakarom és egérfarok, bodorított szempillák hangulata szertehuss és ott maradtam a receptekkel. Amiket ezek után csakazértsem olvastam el. Nehogy már meg kelljen tanuljak főzni, ha valakit meg akarok szédíteni.

Vagy tényleg ez lenne a titok nyitja...? Varázsoljam elő a buszon hazafele menet a frankfurti leves összes kellékét az elemmel működő hordozható rezsóval együtt a hátizsákomból és fogjak neki kotyvasztani...?

Egész biztosan nincs ennél könnyebb út...?

Megint hát...

... de még mindig nem bölcsebb... :) És mostanában a szavak is elvándoroltak, valószínűleg a koffein- és ajándék kávéscsészehiány miatti elégedetlenségüket kifejezve, úgyhogy már legalább 10 perce ülök itt a monitor előtt, barokk körmondatfoszlányok után kutatva a fejemben, de csak az jut eszembe, mennyire szép nap is volt ez a mai, és talán még mindig nincs vége... :) Szeretetről szólt, amit számomra megmagyarázhatatlan okokból bizonyos emberek éreznek irántam, és ezt nem sajnálták kifejezésre juttatni, ki éjjel 0.08-kor, ki reggel 6-kor, ki napközben, és mindegyik nagyon jól esett és csak fokozta a nap hangulatát. :)

Csak azt tudom kívánni mindenkinek, hogy legyen hasonló élményben része, mint amilyenben ma nekem volt. :)

... és köszönet érte. :)

Annyira álmos vagyok...

... hogy a végén még előrehozott kávézást kell tartsak... az pedig maga után vonja egy újabb kávé beiktatását este 7-kor. Ez viszont későbbi elalvást és még keservesebb ébredést eredményez, nyikorgó agyműködést a reggeli órákban, újabb előrehozott kávézásokat, amelyek egyenes ági következménye lesz a napi koffeindózis emelése egy újabb cukros-tejes-kávéadaggal és kész az ördögi kör, örökre a kotyogós kávéfőzőm hatalmába kerülök...

És egyszerűen nem látom a kiutat...

És közben ott kísért a tegnap az egyik üzletben látott akciós Segafritzi kávé képe, két ajándék kávéspohárral... hát élet ez így...?!

Hú meg ha...

... mekkora itt a csend. Mind várom, hogy írjon már valaki, aztán naponta egyszer rádöbbenek, hogy az a valaki én kellene legyek... :) De hát nagy úr a lustaság, na meg az internettelenség és Albinótlanság. Ezek után senki se csodálkozzon, hogy itt megállt az idő, holott a valós életben ez kevésbé mondható el.:) Most is csak azért szántam rá magam a pötyögésre, mert 7 órakor szellemi tevékenységet kell folytassak, elvileg magas szinten, amire alaposan készülnöm is kellene, na de olyan soknak tűnik ez a hátralevő két óra, muszáj eltölteni valamivel, hogy végül 20 perc alatt adrenalinban fürödve oldjam meg azt, amire egy fél nap is kevés, ha igazán felelősségteljesen és alaposan akarja az ember(lánya) elvégezni. :)
De hát a lényeg, hogy létezem és léteztek, süt a nap, kárognak a varjak az ablak előtt és egyébként is szép az élet, bárki bármit is állít... :) Bár ezt az életérzést kicsit negatívan befolyásolja hangosan meg-megkorduló gyomrom, na de valahol még meg kell lennie a zsemlének, ami már körbeutazta a fél világot, szántam már ebédnek és vacsorának, valamint ma reggelinek és még mindig nem érte utol a végzete...

Na szóval akkor hol is tartottam a bejegyzés előtt...? Hoppá, a munka... :)

Friss vagyok...

... üde és kipihent és alig várom, hogy ismét belevethessem magam a munkába. Milyen kár, hogy holnap 10 másodperccel a munkahelyre érkezés után már híre-hamva sem lesz ezeknek az érzéseknek...

Addig is próbálok még kicsit pancsikolni ezekben az érzésekben, van egy olyan sejtésem, hogy most egy darabig megint nélkülöznöm kell a társaságukat. :)

Annyira...

... dühös vagyok és csalódott, hogy sehogy sem akarnak összeállni a szavak...

... ezentúl meg sem próbálom megérteni a miérteket és éppen miért nemeket, mert úgysincs rájuk jobb magyarázat, mint hogy "csak".

... végülis a "csak" is lehet egy jel, amit most szépen elraktározok a tudatomban és előveszem olyankor, amikor egy pillanatra azt hiszem, hogy bölcsebb lettem és tanultam a hibáimból...

Péntekszombat...

... vagy ahogy tetszik... és ami nekem kifejezetten nem tetszik, főleg egy ilyen nap után, amikor valahogy kínkeservesen feltápászkodtam az ágyból, küzdve a tudatalattimmal, ami fantasztikusan jól tudta, hogy hétvége van, még ha bárki bármi ettől eltérőt állít is... és amikor bepottyantam a klinikára, kávé és reggeli nélkül, és nekifogtam pótolni ezeket a hiányosságokat, egyszer csak észrevettem, hogy egyedül maradtam, mindenki hazament, még a felsőbb hatalmak is, én pedig itt csücsülök néhány feladattal amelyeket jó lenne befejezni, és amelyeket otthonról sajnos nem tudok megoldani...

A munka persze nem igazán ment kellő intenzitással, de kárpótlásul volt egy érdekes beszélgetésem, amely alatt kiderült, hogy kognitív kihívást és megerőltetést jelent a velem való párbeszéd és füstöl a keresőprogram, hogy valamennyire érteni lehessen, hogy épp miről beszélek... ezek után fél másodpercig eltöprengtem azon, hogy lehet, hogy nem ártana betenni egy linket a gooogle-re a blogomról, a könnyebb érthetőség kedvéért... De mivel linkelni nem szoktam (pedig biztos nem lehet túl nagy szellemi kihívás, na de minek kockáztatni), ezért úgy döntöttem, hogy felajánlom, amelyik szó érthetetlennek tűnik, nyugodtan rá lehet bárkinek kérdezni a kommentárok között, én pedig igyekszem megmagyarázni legjobb tudásom szerint.:)

Most pedig ideje elindulni haza, kezdődhet a hétvége és a szombat estét még valamire akár ki is lehetne használni...

Nem, nem...

... Albinó gyógyult meg és most egy felhőtlen optimizmustól és életörömtől áthatott bejegyzés következik, hanem csak csippanok egyet melankolikusan, túl 10 soron egy újabb adatbázisban, azon gondolkozva, hogy most rögtön induljak számlákat fizetni, vagy elég csak 10 perc múlva és mi az a pont a depresszióban ami már visszafordíthatatlan és gyógyszerszedést igényelne... és hogy ott vagyok-e már... Na jó, az alaphangulatom azért nem ilyen vészes, pölö ma olyan lelkesen nyomtam a pecsétet egy levélre, hogy magam is meglepődtem, mindig elmosolyodok, amikor a nevem elé biggyesztve látom azt a kis szócskát, kicsit megzavarja a huszon-khm-khm éve megszokott látványt, na de nem kellemetlen, talán még jól is áll neki... :) Remélem, hogy még pár év múlva is csak mosolyogni fogok a pályaválasztásomon és nem ironikusan, magamat egyre nagyobb állatnevekkel illetve közben. Jelenleg még mindig a "tulok-kategóriában" mozgok, azért ezt még lehet fokozni...

És hogy miért is fogtam neki bejegyzést írni: egyszerűen nem hagyhatom írásos bizonyíték nélkül, hogy a héten először igenis eljutottam az uszodába, sőt, előtte és utána még bicikliztem is... És úsztam legalább 15 hosszt, de 14-et egészen biztosan, igaz csak részletekben, néha nagyot kóstolva a medence vizéből (nem túl kellemes, de ittam már rosszabbat is életemben), lekaratézva mindenkit, aki kar- és lábtávolságon belül merészelt megközelíteni. Meglepően jól esett a mozgás (bár az ágyon hason fekve filmet nézni is nagyon jó érzés tud lenni), úgyhogy az elhatározás meg is született: hetente legalább egyszer eljutok az uszodába és a 2012-es olimpiáig intenzíven gyakorolni fogok. Üsse kő, ha nem is kerülök be a válogatottba, de legalább a 25 métert másfél percen belül szeretném úszni... :)

Csendkirályozás...

... Albinó beláthatatlan időre elnémult, optimista baráti megítélés alapján is legjobb esetben 1 hónap múlva láthatom és hallhatom viszont, ismét sztereóban csicseregve Chris Rea-t, Ákost, Zanzibárt és szükség esetén Iluska szívszorító áriáit. Szolidaritásból (és annak a ténynek a következtében, hogy ezentúl nem vihetek haza munkát és megírásra szánt gondolatokat) nagyon fontolgatom, hogy én is befejezem egy darabig az irdogálást (és talán a sírdogálást is, mert mostanában nagyjából csak arra vagyok képes) és majd valamikor a közel-távol-jövőben, újult erővel és lángoló optimizmussal vetem bele magam a pötyögésbe, Albinó kedvesen ismerős képernyője előtt.

És hogy a mai nap rohangászását még véletlenül se ússzam meg szárazon, odakint zuhog az eső, villámlik és dörög, na de már úgysem számít, mert csak én meg a cikkek a hátizsákban ázhatunk meg, hűséges társam a bajokban és örömökben valahol messze zötyög innen és remélhetőleg hamarosan célba ér és gondos kezekbe kerül. :)

Az estéimet pedig tervezhetem újra, ismét döntő szerepet fog játszani bennük az olvasás, rádióhallgatás, némi tévé és... az alvás... :)

Egyik keserűségből...

... esem a másikba mostanában... már csak egy szerelmi csalódás hiányozna, hogy teljes legyen a kép és nekifogjak ebben a városban valahol egy búvópatakot keresni, mert egyébként felszíni víz itt egy szál se, de hát valahonnan csak kapni kell a fantasztikusan jó minőségű, némi vízzel dúsított kálciumbikarbonátot, ami a csapból folyik.

A napokban ismét felfedeztem magamnak, hogy az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei (és most nem feltétlenül arra gondolok, hogy egy egész ananászkompótot megehetek egyedül, ha épp arra támad kedvem): egy idegtépő nap után az ember otthon nyugodtan felhúzhatja a zenét és hangosan énekelheti Iluska megható szólóit (bár személy szerint János Vitéz és Bagó dalai jobban mennek), három napig gyűjtheti az elmosogatásra váró poharakat, keresztbe feküdhet az ágyon, belealudhat a hétórás hírekbe és még sorolhatnám...

Na persze, savanyú a szőlő, gondolhatjátok gunyorosan és némileg jogosan...

Mégis, tudja a szösz, hogy miért, de a sorsommal meglepően megelégedve léptem ki az üzletből a mai 10 perces bevásárlás után, két akciós fahéjas müzlivel a hónom alatt...

Remélem sokáig fog tartani ez a könnyen jött hangulat... valamint a müzli ... :)

Ebből a napból...

... csak arra a sörre szeretnék emlékezni, amit az előbb ittam meg... Meg a János Vitéz daljátékra, amit most is hallgatok és a családom szeretetére, aminek újra és újra tanújelét adják.

És a szám, ami a mai nap motívumát a legjobban tükrözi:

Presser Gábor : Nem szerethet mindenki

Lehetsz jó, és lehetsz jobb,
És a szíved lehet még nagyobb,
És a jó pontok nem férnek el a jegyzőkönyvben.

És lehetsz hős, ó, nagyon nagy,
És már mindened szétosztottad,
És a szobor már kész, és egy csapat zenész már húzza.

És az angyal a válladra száll,
És a másik a zongorán áll,
És a fénycsík is körbeért már, de még nem tudod, nem tudod,

Hogy hiába hüppög mindenki,
Hiába ujjong mindenki,
Hiába ordít mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Most már szép, most már jó,
A csúcson vagy, jól látható,
Érzed, megtettél mindent, és a végére minden jó lesz.

Csoportkép, de a csoport szép,
Mennyi fény, s hogy ámul a nép!
S a jól ismert fényképész nagyot kacsint: ez jó lesz!

És a művésznő folyton beszél,
És a bajnok a válladhoz ér,
És már érted, hogy mi mennyit ér, csak még nem tudod, nem tudod,

Hogy hiába volt ott mindenki,
Hiába látta mindenki,
Hiába tapsolt mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Hiába csápolt mindenki,
Hiába fújja mindenki,
Hiába mondja mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Jól van, jól van,
Jól van, jól van,
Na jól van, jól van,
Jól van, jól van.

Néhány nap, hatvan levél,
És a szép asszony interjút kér,
Nála mindenki megszólal, s mindenki szép és pontos.

Mennél már, kicsi nehéz,
Az ott figyel, az ott meg néz,
De azért nem nagyon rossz, ezerszer jobb, mint rég volt.

És a fanfár is hallatszik már,
És az elnök is átadná már,
És a kórus úgy izgul, és vár,
csak még nem tudod, még mindig nem tudod,

Hogy hiába ordít mindenki,
Hiába ordított mindenki,
Hiába tapsolt mindenki,
Nem szerethet mindenki.

Talán ideje lenne ezt tudatosítani is...

Megáll az eszem...

... és egy helyben ácsorog jó néhány percig, amikor havonta 1-2-szer megnézem, hogy milyen kulcsszavak alapján találtak az emberek a blogomra... ÉS kattantak is rá... Már vagy 3 hónapja a "maki" jön ki hó végén győztesként, ezúttal sincs ez másképp.



Arról, hogy miért dobja ki a google az én blogomat, mint potenciális információforrást erre a témára, tényleg a leghalványabb elképzelésem sincs. Pedig eddig még soha nem említettem meg egyik legjobb barátomat, az azonos nevű piros-fehér kockás pepita majmot, ami jónéhány éven keresztül meghatározó szereplője volt életemnek. Lehet, hogy sötét szakálla és fekete szemei miatt vonzódom tudatalatt jobban ehhez a típusú emberkategóriához, mint a szőke-kékszemű-skandináv beütésűhöz.:)

Hja, szövevényes mechanizmusok állhatnak az egyén tudatának és tudatalattijának fejlődése hátterében...

A többi kulcszót pedig inkább már nem is kommentálom... de legalább ebben a hónapban még egy ember sem szúrt ki a Móónika sóóóba jelentkezési vágya kapcsán...

Szétszórva hevernek...

... neuronjaim a csatatéren, kemény harcot vívtak ma az idővel és az intenzív gondolkodást igénylő feladatokkal - és úgy tűnik, talán nem is hiába... Persze a szétszórtat kérem csak jelképesen érteni, semmilyen külső beavatkozás nem bolygatta meg az elrendeződésüket (lehet, hogy csak azért, mert végül csodával határos módon időben kész lettem nagyjából mindennel - az aprajával most ne foglalkozzunk). A mai napra már csak kellemesen pihentető feladatokat tervezek, lásd egyszerűbbecske film nézése, alvás (végre hosszú idő után talán összejön egy 7 órás is egyhuzamban), esetleg egy vacsora a városban, bár annak megvan a veszélye, hogy angolul kell beszélgetni. Az pedig köztudottan nem tesz jót az agyrelaxálásnak...

Hétvégén pedig talán még az is megeshet, hogy pótolom a beszámolóírást, mintha-mintha lenne 1-2 esemény, ami már szinte a tudatalattimba lett száműzve, egyszerűen csak időhiány miatt.

Mert hát kinek van mostanában ideje múlt időkkel foglalkozni, amikor a jelen is épp elég eseménydús... :)

És amikor már...

... becsuktam volna az ajtót magam mögött, hogy a buszhoz rohanjak, koppant az első jég az ablakon. Fogságba estem. Hát akkor, mivel már nincs kedvem előbányászni a munkát a hátizsákból (amúgyis elígérkeztem már neki ma estére), kihasználom az alkalmat és leírom, hogyan töltöttem azt az egy órát, ott a sötétben, még valamikor szombaton este, szolidarizálva a Földdel és a globális felmelegedés ellen küzdőkkel.

7 órakor még eléggé tanácstalan voltam, elvégre 1 óra az nagyon hosszú idő, főleg ha az ember akár munkával is tölthetné, de aztán 10 perccel 8 előtt döntöttem, igenis Albinót is áramtalanítom, üsse kő, ha már belevágok, akkor legyen teljes az érzés.:) Mielőtt a hűtőt kihúztam volna (mert hát köztudottan az fogyasztja a legtöbbet, és egyébként is, ami romlandó, az már rég megromlott benne, a többinek meg úgyis mindegy), azért beállítottam az emlékeztetőmet, hogy ne két napra rá jusson megint eszembe rácsatlakoztatni a Nagy Közös Áramszolgáltató Rendszerre. Utána jött a mosógép, mikró, éjjelilámpa, tévé és Albinó (ezt az eposzokban enumerációnak hívják, ha jól emlékszem), és végül ott álltam a nagy sötétségben, kibámulva az erkélyablakon és várva, hogy 8 órakor egyszerre minden ablak elsötétedik, közvilágítás lekapcs és hátha még egy két öntudatos és Föld-tudatos autóvezető is lecsavarja a világítását (további érdekes jelenetek születéséhez teremtve meg ezáltal a feltételeket...:) ).

Hát nem pont így lőn...

10 perc bámészkodás után kezdtem kapisgálni, hogy ennyire azért nem járhatnak különbözően a szomszédok és a közüzemek órái, tehát elmarad a nagy látványosság (gyakorlatilag a szomszédos tömbházakban sem láttam statisztikailag szignifikáns elsötétedési tendenciát), az egyedüli, ami miatt emlékezetes maradhat a jelenet, az az egy hétig tartó nátha, amit a félig nyitott erkélyajtónál álldogálva összeszedek.

így hát fogtam a zenekütyümet, elő a kedvenc válogatásomat, be a bogyókat a fülbe és végigdőltem az ágyon, fejem alá téve a még el nem olvasott cikkeket, hátha mégiscsak van valami abban a babonában, amiben az egyetemisták oly lelkesen hisznek vizsgaidőszakban... nagyjából félig ülő pozícióban pihentem és vártam tehát, hogy mikor jelzi már az emlékeztető, hogy vissza lehet csatlakoztatni a hűtőt a konnektorba...

20:20-kor már kicsit idegesen pillantottam az órára...
20:34-kor épp egy nagyon szép szám ment, amiről eszembe jutott egy esetleges újabb blogbejegyzés, majd onnan továbbfűzve a gondolatokat azon elméláztam, hogy vajon lesznek-e 20 év múlva is bloggerek, illetve hányan fognak még pötyörészni a mostaniak közül...
így telt el végül ez a nevezetes 60 perc, és végül én lepődtem meg, amikor zörögni kezdett a zsebemben az emlékeztető.

Természetesen szívesen szolidarizálok máskor is a Földdel, és azért szerintem nem is én vagyok a legnagyobb Fogyasztó a környéken, de azért azt az érzést nem pótolhatja 100 petróleumlámpa sem, amikor ismét bekapcsolhattam Albinót és megláttam, ahogy töltődik be a Windows... :)

Azt hiszem, egészen jól eltaláltam magamnak az évszázadot. :)

Akut molylepkétlenítési akció

Tegnap reggeli bevásárlókörutam eredményeként női molylepke feromonokon alapuló technikájú molylepkétlenítő szerkezet boldog tulajdonosává váltam. Elvileg a megtévesztett fiú molylepkéket (csak és kizárólag ételre szakosodott molyokról van most szó, mert biológus barátaim minden kétséget kizáróan azt diagnosztizáltak a lakásban) kellene odacsalogassa magához, hogy aztán az illatfelhőtől elbódulva beleragadjanak a ragacsos papírba. Meglepő módon az egyedüli dolog, amit eddig fogott, az én voltam, amikor nagy lelkesedéssel nekifogtam összeszerelni ezt a csodálatos izét. Alig tudtam leoperálni a kedvenc szvetteremet róla, félelmetes találmány, ha valóban működik...

Remélem nem hiába ülök a női molylepkeferomon-felhő kellős közepén és tényleg hasznos lesz a legújabb szerzeményem. Ma agyoncsaptam a szobában egy teremtményt a feketelistáról, de mostmár azzal a biztos tudattal, hogy ez nőnemű volt, mert hát a fiúknak a "papírforma szerint" a konyhában a helyük... :)

A napokban...

... landolt a postaládámban a "Krisztina egyperces viccek" legújabb példánya. Történetesen el is olvastam, mert hát az ember soha nem tudhatja, hol bukkan újabb hasznos információkra... :) Azt hiszem, további kommentárt nem is fűzök hozzá. :)

A 10 leghasznosabb mondat állásinterjún

1. Az első gyerekem ötven után szeretném vállalni, szingli vagyok és utoljára ötéves koromban voltam beteg.
2. Haza is mehetek, ha végeztem a nap végén? Erre nem is számítottam.
3. Én sokallom a fizetést ezért a pozícióért, inkább osszák szét a HR-osztály munkatársai között.
4. Nem iszom, de csapatépítő tréningen józanul is lehet velem mindent csinálni!
5. Anyanyelvi szinten beszélek angolul, kivéve, ha nálam magasabb szintű vezetőmmel tárgyalok együtt.
6. Az előző cégtől végkimerülés miatt rúgtak ki, de azóta aludtam négy hónapot.
7. Nem kérek céges autót, sőt a saját kocsimat is felmatricázom, ha kérik.
8. Minden számítógépes programhoz értek, és ami esetleg nincs, azt meg hozok.
9. Hobbim a kávéautomata- és fénymásoló- szerelés, valamint a vállalatirányítási rendszerek karbantartása és fejlesztése.
10. A PHd hallgatók Miss Topless címét csak azért nem írtam be, mert amúgy is fent vannak a képek az interneten.

Boldog Húsvétot...

... kívánok én és ez a kis "nufi", aki napok óta Albinó képernyőjéről követi minden arcrezdülésemet. Már amikor épp nem egy pár(tucat) excel és egyéb fájl takarja el előle a kilátást. :)



Már csak órák kérdése és én is hazacammogok, csomagolászni, bevásárolni és aztán illa berek, nádak, erek, irány a nagybetüs HAZA, és legalább két napig csak töltődni fogok, csakis FEL, és SEMMIT sem LE a postaládámból. :)

És most még egy kis kitartás, cseppnyi koncentrálás és talán sikerül majd nyugodt szívvel félretenni a munkát egy egész hétvégére... :)

Fekete felhők az égen...

.. ezúttal viszont nem esőcseppekből, hanem üresen tátongó excel cellákból tömörülnek össze. Megint beütött egy nagy adatbázisolás, méghozzá húzós határidővel, sikerült is a hangulatomat fagypont alá hűteni. Még akkor is, ha tudom, hogy otthon egy csokor nárcisz vár, amit tegnap egy idős nénitől vettem a Plus előtt.

Már látom, hogy megint azon veszem észre magam, hogy elröppent a tavasz, itt van a nyári kánikula, és én még egy böcsületes hóvirágot illetve tulipánt sem láttam élőben.

És szagolgathatom a kiégett füvet a buszmegállóban, mert nekem csak ennyi jutott...

(kár, hogy nem lehet ide egy kis füstszagot belinkelni... - csak úgy, a hatás teljességéért:) )

Egy kis párizsi hangulat...

Rendezgettem a képeket, amiket hétvégén készítettem és egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne tegyek fel párat belőlük. :) Nem engedi a született humanizmusom... vagy mittudomén. :)

Tehát akkor egyből bele a közepébe, egy jól ismert "tákolmány", amit, mint kiderült, eredetileg senki sem akart a tervezőn kívül, és a franciák jelentős ellenállásába ütközött az építése:



A jó öreg Notre Dame, kívülről...



... és belülről...


Nem teljesen alaptalanul tartják a gótika egyik remekének... :)

Esőben, szélben, de tavaszban...



Egy állhatatos fantom:



Aprócska francia Egyiptom, alias a Louvre bejárata:



Hamupipőke tanulságos története, avagy lehet-e pályaudvarból elbűvölő szépségű impresszionista (és nem csak) múzeum. Elárulom: lehet. Ezt hívják Orsay-nek. :)



És végezetül egy cseppnyi francia kiülős kávézós hangulat:



Párizs tényleg megér egy misét...:) És nem csak...

Egy kis ízelítő...

... a helyről, ahol hétvégén jártam.:)





(18. emeleti) Szoba kilátással ;)


Minden további nélkül el tudnék tölteni ott 1-2 évet, hátha ragadna rám egy kis "franszia báj és könnyedség"... :) És nem csak emiatt...

A beszámoló szokás szerint bizonytalan időre elnapolva, de azért talán még lesz is belőle valami. Ha a múzsa, na meg a szabadidő engedi.

Nem tudom, hogy...

... ki készítette az alábbi fényképet, de ha történetesen ért magyarul és olvassa a blogomat, akkor nagyon szépen megkérem, vigyen el engem is arra a helyre, ahol az alábbi fotó készült... :)) Már ki is néztem egy tulipánbokrot, ami mellett kényelmesen elférnék a füvön, kiterülve a napnak háttal szemben, csendben élvezve ezt a szín-szimfóniát.



Épp egy tavaszi hangulatú hátteret keresgéltem Albinóra (mert a havas kép már valahogy nem illett a plussz 10 fokokhoz, amik mostanában a szabad ég alatt röpködnek), amikor rátaláltam. Azóta többször is előfordult, hogy "puszta véletetlenségből" a háttérképnél kötöttem ki az intenzív statisztikázás közepett, remélem bocsánatos bűn. :)

És mivel tudom, hogy apum imádja a tulipánokat, ezért ezt a képet most kifejezetten neki küldöm. Ennél sokkal több tulipánt megérdemelne - most viszont csak ennyit adhatok.

Hát akkor mindenkinek egy csodálatos, felhőtlen tavaszt! :)

Amitől...

... megint minden szép... :)



Tegnap este bukkantam rá erre a remekműre egy ősrégi CD-n, aminek a segítségével negyedéven a radiológia vizsgára készültem, és egyből kisütött a nap felettem. Este 9-kor.:)

Találó, nemdebár...? :)

Ma megint ...

... gyártottam egy piszkozatot a blogomban. Lassan több a nem publikált bejegyzés, mint a nyilvánossá tett. Alkotói (?) válságban szenvedek, lehet, hogy a csokimegvonás produkálja, vagy a koránkelés, vagy mindezek együtt. Tény, hogy bár most voltam otthon egy villámlátogatás erejéig, de már alig várom Húsvétot, Karácsonyt, majd megint Húsvétot és így tovább. Azért a pár napért, amit otthon tölthetek.

Kicsit légüres térben érzem magam, mindenkinek a sorsa a környezetemben szépen elrendeződött, megvannak az 5 éves tervek, a kölcsön az autóra, egyesek házat keresnek amikor épp nem a baba mozgásait figyelik, mások épp most botlottak bele a nagy Ő-be, vagy évek óta tudják, hogy véget ért a keresés, megvan az a bizonyos...

Én pedig...? azt még tudom, hogy április elején elő kell adjak valamit valahol, de utána... megint döntést kell hozzak, megint várnom kell mások döntésére, és megint érzem, mennyire nem szeretek felnőtt lenni.

Azt hiszem, túl sok időm volt ma is gondolkozni... határozottan nem tesz jót a lelkiállapotomnak...

Egy kis téli álom...

... amire most kifejezetten vágyom. Egy barlangban, meleg sötétben, mobil és internet nélkül. És persze jó sokáig tartson, de legalábbis addig, ameddig jó irányba nem változnak az emberek, fiatalok és idősek egyaránt. Ma minden korosztályt hallottam gyalázatosan megnyilvánulni és kezd fizikai fájdalmat okozni felülni egy buszra és hallgatni a "nép szavát". Akkor már inkább a "pacemaker"-ből szóljon az általam választott zene vagy nyelvlecke. Merthogy holnap reggeltől franciául tanulok, vagy legalábbis tervbe van véve.:) Csak azért, hogy ne legyek épp annyira elveszve majd Párizsban - csak mondjuk háromnegyed annyira...

Igazi hétfői nap...

... keserves ébredéssel, álmosszemű utasokkal tömött buszokkal és a felismeréssel, hogy nem sok minden változott az elmúlt hétvégén. Esetleg csak Koszovóban... de annak a szele sajnos nem ér el ilyen-olyan helyekre, marad csak egy hír az esti híradóban.

Rájöttem, hogy bár nagy színházbajáró lettem az elmúlt hónapban, mégsem írok soha róla. Na persze, a kritika nem az én műfajom, legfeljebb ha szerepelnek benne egészségügyi dolgozók, rokonaik és következményeik.:) A péntek esti balettnek viszont volt egy aprócska ilyen vonatkozása is, amikor az egyik rabszolgaságba vetett emberkének levágták a fejét (legalábbis a technikai megoldások erre engedtek következtetni), majd ezzel kezdett játszadozni az egyre inkább az őrület határát súroló nagyvezér. Nekem hiányzott némi csöpögés, a nyakban ugyanis köztudottan elég nagy erek futnak, de most valószínűleg arra gondoltok, hogy kiütközött a szakbarbárságom, pedig dehogy.:) Ezzel együtt nagyon tetszett a darab, Spartacusnak és kicsiny népének kálváriáját adta elő a városi tánctársulat, balettmozdulatok fantasztikusan jó zenére, jó kosztümök és meglepően kifejező arcmimikák. Szóval minden elismerésem, mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki ebben a mediterrán hangulatok városában jár mostanában (bár a mediterrán hangulat kicsit átsüvített ma az almazöld síkabátomon, tehát csak óvatosan a hangulatokkal). Már vadászom, hogy adnak-e elő még valamit ebben az évadban. A darab vége eléggé meglepetés volt, mert valami miatt úgy rémlett, hogy a főhősnek meg kell halnia. Hát én csak vártam és vártam, és minden újabb felbukkanó alakban potenciális gyilkost véltem felfedezni, de sehogy sem akarta meghalni magát Spartacus, még akkor sem, amikor kéz a kézben sétált bele álmai asszonyával a színházi lámpa éles fényébe... én még ekkor is el tudtam volna képzelni egy drámai fordulatot, de ekkor összeborultak a bordó bársony függönyök, én pedig ott maradtam kissé meglepett arckifejezéssel és a felismeréssel, hogy akkor végülis egy "happy end"-et láttam. Bár megjegyzem, hogy a főhősnőn a második felvonás vége fele már felfedezni véltem némi poszttraumás magatartási zavart, tehát lehet, hogy a távoljövőben nem is volt annyira boldog ez a vég...

Most pedig, hogy a függönyt is leborítottam, ideje nekem is hazamenni, és Albinó előtt egy pohár tejjel várni az ihletet, hogy hozzáadjak még pár szép kerek mondatot egy cikk "Következtetéseihez".
Mert következtetéseket csak a való életben lehet olyan könnyen levonni, de amikor a számadatok is ezt kell tükrözzék...

Bálint nap margójára...

Egyetlen izgalmas programot tervezek mára: aludni. Méghozzá minél korábbi időponttól minél későbbi holnapi ébredésig.:) Éjjel ugyanis 1-ig beszélgettem egy rég látott ismerőssel, úgyhogy a reggeli óracsengetés felért egy jól célzott ütéssel a koponyámra halántéktájon... illetve öttel, merthogy 2 óra összesen 5 időpontra volt beállítva.

Ha pedig mégsem tudnék egyből elaludni (aminek elég kicsi a valószínűsége), akkor előszedem Csernus legújabb könyvét, a "Nő"-t és folytatom az olvasgatást. Hátha rájövök a titok nyitjára, hogy miért ünneplem megint (illetve szokás szerint) egyedül ezt a napot.:)

És akkor...

De addig is:

Firenzei tartozás - törlesztve :)

Hol volt, hol nem volt... kezdődhetne így is a mese, de mivel rendszerint ritka az ilyen nyugodt kezdés az életemben, ezért történetesen a jelen történet egy 2 és fél óra alatt összehozott szendvicskészítés, hajmosás, zuhanyozás, ing- és kosztümfelső vasalás, csomagolás illetve 5 perces kulcskereséssel indul. Történt ugyanis, hogy a Firenzébe utazást megelőző este, a kosztümfelső-kereső-akcióban mélységesen elfáradva, (de szerencsére sikerrel teljesítve a küldetés), az utazólista összeállítása után lehunytam a szemem 10 percre... és utána éjjel kettőkor nyitottam ki újra, akkor viszont valahogy olyan jelentéktelennek tűnt a tény, hogy másnap utazom és még lenne pár elintéznivaló... A Pestre tartó vonaton kezdtem számba venni azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek megléte nélkül rövidre záródott volna a nagy kaland. Szerencsére agyonterhelt őrangyalomnak, szüleim buzgó imájának és a két szerencsekőnek hála, amit mostanában kénytelen vagyok folyton magamnál tartani, minden ott volt velem a vonaton, így végre nyugodtan hátradőlhettem és a továbbiakban már csak a szendvicsmajszolás közben folytatott társalgásra koncentrálhattam.

A beszállás Ferihegyen meglepően simán zajlott, senki nem kapott színpadiasan a szívéhez, amikor a piros útlevelemet meglátta és csomagom súlya is jóval útitársaimé alatt maradt. Hát igen, nagyon céltudatosan csomagolom mostanában az elegáns ruhákat, na meg persze megvan az az előnyük, hogy kevesebb van belőlük, mint a sportosakból. A másfél órás út a felhők fölött természetesen nagy élmény volt, bár most nem ültem az ablaknál, az egyik gyógytornász kolléganőmnek ez volt élete első repülése, ezért ő foglalhatta el azt a helyet. A landolás, amit személy szerint a repülésből a legkevésbé szeretek (ilyenkor ugyanis mindig beugranak holmi képek kisiklott vagy derékba tört repülőkről, amelyeket az esti hírekben előszeretettel közölnek) meglepően simán zajlott, a repülőgép előtt várakozó buszban pedig kiderült, hogy nem mi leszünk a kizárólagos magyarországi résztvevők, egy másik egyetemi központból érkezik még két doktornő. Kicsit kalandos volt olyan taxit találni, ami mind az ötünket bevigyen a város központjába, de végül csak akadt egy, aki hajlandónak bizonyult. Döbbenetes volt, ahogy a behajtani tilos táblákat figyelembe sem véve hajtott végig a városon, a város központja fele vezető utakon mindenki csak velünk szembe, a mi irányunkban sehol egy lélek, hüledeztünk is tökéletes magyarsággal, hogy még véletlenül se értse meg. Utolsó nap, már a repülőtérre visszaúton derült ki, hogy Firenzében a behajtani tilos táblák nem vonatkoznak a rendőrautókra, mentőkre és taxikra.... 

Első este, mint bizottsági tag, egy vacsorára lettem volna hivatalos, de mivel a repülőnk egy óra késéssel szállt fel és egyébként sem volt senki más a magyar „delegációból”, akire ez a meghívás vonatkozott volna, úgy döntöttem, hogy kihagyom ezt a megtiszteltetést és a gyógytornászlánnyal együtt elindultunk esti városnéző körútra. Jó érzés volt viszontlátni a Dómot esti fényben, elsétáltunk a Palazzo Vecchio előtt, amelyet még a Mediciek építettek családi rezidenciaként (hogy aztán egy idő múlva, megirigyelve az Arno túlsó partján a Pitti család palotáját, elvegyék azt tőlük és átköltözzenek oda), természetesen készítettünk pár fotót a hűvös esti szélben is kitartóan ott álldogáló Dávid szoborról, a szomszédos Uffizi múzeumról is, majd az Arno partján egy darabig mendegélve eljutottunk a Ponte Vecchio-ig. Így telt tehát az első nap, este ötön három különböző szálláshelyen hajtottuk álomra fejünket... és megint én voltam az, aki egyedül, egy háromcsillagos szálloda franciaágyas szobájában. :)

Másnap reggel 8-kor autóbusz vitt ki a Firenzei Egyetem főépületébe. Amikor felszálltam a buszra és végigmentem az ülések között, csak arra tudtam gondolni, hogy gőzöm sincs, melyik ember kicsoda, honnan jött, de a nevüket már egész biztosan olvastam valamelyik cikk szerzőlistájában. Egy nagyon szimpatikus belga doktornő mellé kerültem, aki, mint kiderült, lelkes tagja az oktatás szakosztálynak és jelenleg az egyik kórházban a kutatások klinikai részéért a felelős, a laborba egyszerűen már nincs is ideje betenni a lábát. A Firenzei Egyetemre érve eléggé meglepődtem: a főépület meglehetősen új és modern létesítmény, mindenhol üveg és beton, szimpatikus apró kis termek, internethálózatba kapcsolódási lehetőségekkel, de a tábla még mindig a jól ismert krétás megoldással „működik”. Az én szakosztályom roppant családias hangulatúra sikerült, az 5 tagból ugyanis hárman jelentünk meg: egy „hazámfia” hölgy, aki a vezető is egyúttal, illetve egy izraeli hölgy volt még ott. Ebédre busszal vittek vissza a belvárosba, abban a hajdani kolostorban (jelenleg katolikus, bentlakásos iskolaként működő épületegyüttesben) volt megterítve számunkra, amelyikben a további előadások is zajlottak.
Szinte 7 óra lett, mire végetértek az előadások. Az utolsó ember egy olyan festőről tartott negyedórás beszámolót, aki hasonló betegségben szenvedett, mint amiről a konferencia is szólt. Mély csend és döbbenet ült végig a hallgatóságon, sokan ismét szembesültek azzal a ténnyel, hogy egyesek számára ez a betegség a halált jelenti- mint ahogy a festő is végül feladta a harcot és elfogadta, hogy itt a vég. Még egészséges ember számára is megrázóak az ebből a korszakából származó képei...
Az aznap esti vacsora egy két saroknyira levő étteremben volt tálalva. Már az gyanús volt egy kicsit, hogy a pincérek megkérdezték első körben, hogy ki rendelt halat. Mivel én nem is tudtam, hogy rendelni is kellett előzetesen, nyugodt lélekkel tagadtam le a halakkal való szoros viszonyomat. Ezek után elég nagy meglepetés volt, amikor étvágygerjesztőként lazac-szeleteket kaptunk valamilyen zöld fűre kiterítve. Szó nélkül megettem, nem akartam válogatósnak látszani, de amikor második fogásnak rizses tenger gyümölcseit kaptunk, már kezdtem ráncolni a homlokomat. Főleg amikor megcsikordult az első kagylóhéj a fogam alatt és kiderült, hogy az a fura kis göngyöleg egy megboldogult polip jobb-középső karja... minden tiszteletem azoké, akik képesek ilyesmit enni és még örömüket is lelni benne, az én tápcsatornámat viszont nem erre edzettem ki, én maradok a jó kis csirkehúsnál, illetve marhasültnél. Azaz ez utóbbi sem annyira biztos már, ugyanis a következő történt: amikor a pincérek karján megint lazaccal teli tányérok tűntek fel és egyikük az asztalunkhoz közeledett, finoman megkérdeztük, hogy a következő fogás is hal lesz? Szegény persze tagadott, de gondolom közben már a háta mögött a markát dörzsölte, mert konyhafordultával olyan jó kis nyers steak-et hozott mindenkinek az asztalnál, hogy még szinte hallatszott az alapanyag pár perccel azelőtti bánatos bőgése... Persze volt nagy lelkesedés, lelki szemeink előtt csak úgy hemzsegtek a clostrydium bacik, lelkesen árasztva magukból a botulizmust, szóval ez a fogás sem okozott osztatlan sikert. A desszert hálistennek elkerülte a halasfazekat, helyre kis vaniliás kockát kaptunk, el is fogyott pár másodperc alatt.
Másnap reggel 8-tól megint gyűltünk, ezúttal a legújabb kutatásokról volt szó, ki mivel foglalkozik éppen és mihez lehet még csatlakozni. Annyira meglátszott a különbség, hogy kinek mennyire fejlett államban van szerencséje kutatni. Ameddig hazámból egy központ képviselője azt mutatta be, milyen eredményeket találtak egyetlen struktúra változékonyságát tanulmányozva, addig egy belgiumi központból érkező kutató egyből 6-7 ilyen molekulát varázsolt elő a bemutatójából... röpke ebédszünet után folytatódtak a beszámolók, 4-kor viszont kicsiny kis csapatunk úgy döntött, hogy jó lenne beszabadulni legalább 1-2 múzeumba is, ha már ilyen messzire eljutottunk.. Ezért az utolsó 1 óráról angolosan távoztunk, így viszont sikerült még nyitva találni a Santa Croce templomot, ahova Michelangelo is el van temetve, a sírját még sikerült megörökítenem, aztán a fényképezőgépem elemei szokásukhoz híven megadták magukat.
Ezután a Dóm múzeumba mentem még be, a többiek pedig az Uffizibe. Mivel én tavaly már jártam ott, ezért inkább Michelangelo időskori Pietáját részesítettem előnyben. Ez volt a legemlékezetesebb alkotás a múzeumban, valamint Donatello Maria Magdolna nevű szobra. Mindkét műhöz kétszer is visszamentem. Csak ajánlani tudom ezeket mindenkinek, és persze ne maradjon ki Michelangelo eredeti Dávid szobra sem, az Akadémia múzeumban, sok percet töltöttem el csendes áhítatban a szobor tökéletességét csodálva.
A találkozót a Palazzo Vecchionál beszéltük meg a lányokkal, viszont a helyszínegyeztetésnél nem számoltam egy tényezővel: egy rámenős olasz alakkal, aki a térkép böngészése közben szólított meg a Dóm téren, mivel állítása szerint olasznak hitt. Akik ismernek, ezt azért még nem mondták nekem... :) Ő olaszul beszélt, én angolul, értettük egymást tökéletesen, mégis 20 percembe telt, ameddig meggyőztem, hogy nem megyek vele cappuccinozni, mert várnak rám. És ebédelni sem... valamint, ha Pestre megy, akkor nem fogom meglátogatni. Mert csak.:) Tény és való, hogy igazán létezik az a tipikus olasz, akit a reklámokban is mutatnak: sötét haj és szem, széles mosoly, be nem álló száj, pergő beszéd és közben olyan elevenség sugárzik belőle, hogy egy kád hidegvizet is 10 perc alatt felmelegítene. 
Ezután a kis intermezzo után már csak egy kis esti séta és egy pizzázás következett. Zs.-vel, az egyik lánnyal átsétáltunk a Ponte Vecchion, egészen a Pitti palotáig, közben beültünk egyet pizzázni, majd csatlakoztunk a másik központból érkező magyar kollégáinkhoz és megittunk egy-egy igazi olasz cappuccinot. Hozzá tudnék szokni az olasz konyhához... :) Még a halakhoz is, de csak mértékkel.

Utolsó nap reggelén fájdalmas búcsút vettünk a szálláshelyünktől, még egy pillantást vetettünk a Dómra, majd, mivel a St Lorenzo templom vasárnap nem volt nyitva a közönség számára, épp csak bekukkintottunk a mise közepén (vérbeli turistákhoz híven), majd belevetettük magunkat egy órára a szomszédos piac kelmekavalkádjába. Lazán el tudtam volna költeni ott egy havi ösztöndíjamat... :)

A firenzei repülőtér meglepően kicsi, de itt is lehet 300 eurós napszemüveget, parfümöket és válogatott csokiféléket vásárolni, szóval nem marad ő sem szégyenben.:) A repülés természetesen megint élmény volt, bár most elég sok arc elzöldült Budapest felett, ugyanis olyan erős széllökések voltak, hogy a pilóta csak nehézségek árán tudta letenni a gépet a földre. Billegett a gép, szorítottuk is egymás kezét becsületesen, még a rendszeresen repülő emberkék is megkönnyebbültem sóhajtottak fel, amikor a kerekek végre a földön voltak és végre már csak egyenes vonalban gurultunk... hiába próbáltam magammal elhitetni, hogy a repülőgép sokkal biztonságosabb, mint az autó, abban a magasságban ez valahogy cseppet sem tűnt megnyugtatónak.
Hát így ért véget az első nemzetközi konferencia, amelyen résztvettem... :) Persze magyarázhattam volna több szakmai dolgot is, mert ilyen szempontból is nagyon hasznos volt, de valahol muszáj volt elkezdeni a karakterspórolást...:)