... én valószínűleg még az átlagnál is többet, mert szétszórt vagyok, egyszerre több gondolat kering a fejemben, mint ahányat megbír az agyi kapacitásom... de hogy hülye libaként kezeljenek csak azért, mert hajnali 4.30-kor álmomból felverve egyik buszról a másikra 10 másodperc alatt átszállni kényszerítenek és a buszon uralkodó félhomályban nem veszem észre, hogy a zenekütyü kicsúszott a zsebemből és az első buszon maradt, majd amikor ezt már a másik buszon jelzem és szépen megkérem őket, hogy próbálják megkeresni ezt a szívemhez nőtt kis izét (még amerikai emlék, onnan hoztam ezelőtt pár évvel és azóta hűségesen elkísért örömömben-bánatomban), akkor még felháborodnak, hogy mivel gyanusítom őket, később pedig, amikor végül mégiscsak megkerül, mint az telefonon kiderül, továbbra is én vagyok a szellemi csökevény akinek most valahogy vissza kell juttatni - ami azóta sem jött össze, a kütyü valószínűleg már másodszor lépi át a határt 24 óra leforgása alatt - és a helyzetben talán az a legmegrázóbb, hogy az udvarias és szépen kérő szavaimra teljesen alpári válaszok jönnek és az együttérzésnek még az eltévedt szikráját sem fedezem fel senkiben, és az a gondolat, hogy fordított helyzetben, ha valaki az én segítségemre szorul, akkor nem tehetem meg, hogy gúnyosan kioktatom és levegőnek nézem, mert egyszerűen csak nem és különben is azonnal beperelnének... hát ezek a dolgok nagyon tudnak bántani és alaposan rányomták a bélyegüket az első napomra a kettőből, amit itthon tölthetek... ennyi idő után még mindig akkorákat tudok csalódni az emberekben... de valószínűleg tényleg kiment már a divatból az együttérzés és segíteni akarás és a XXI. század valami egészen másról szól... amihez az én IQ-m bizony folyamatosan elégtelennek bizonyul...
...és holnap ennek a szerencsétlen történetnek egy újabb fordulója következik...
2 megjegyzés:
:( remélem csak megkerül.
köszi az együttérzést. szerencsére közös reményünk valóra vált. :)
Megjegyzés küldése