Kis naiv vagyok...

... Mert ennyi év után is azt hiszem, hogy ha utolsó pillanatban összedobok egy cikket, akkor majd ha átküldöm egy első és utolsó kritizálásra, akkor majd csak elragadtatott mondatokat kapok... Hát nem.

Éjjel fél kettőig rendezgettem át az ügyes kis bekezdéseimet és írogattam még bele néhány dolgot.

Ilyen az, ha olyan embernek küldi el az ember lánya, aki el is olvassa és még el is gondolkozik rajta... :)

Remélem megtanulok nemet mondani addig, ameddig esetleg legközelebb ismét felkérnének...

évforduló :)

Kereken 2 éve kezdtem el futni. :)

Időszakosan több hónapos kihagyással (lásd lábtörés, lustaság és egyéb etiológiai tényezők, de leginkább az első kettő)...

A kiindulási kilóim (ami miatt elköteleztem magam a futás mellett) konkrétan nem változtak, centiméterekben sem lettem kevesebb (na jó, lehet, hogy egy egész centi ment le mindenhonnan, de ha épp nagyobb vacsora után mérem másnap, akkor még az sem), de ami változott, hogy elolvasva az akkori saját magamnak írt bejegyzésemet (egy másik blogban naná, de azt sem sikerült életben tartani, mint ahogy lassan ezt sem), akkor 6x60 másodperces futások, közötte 90 másodperces gyaloglás után készültem meghalni, most pedig egy egyhuzamban lefutott 3.2-3.4 km-es futás után készülök meghalni. Lényeges különbség. :) Az akkori pulzusomat nem tudtam mérni, a mostanival egyelőre nem dicsekszem, kicsivel alatta marad az életveszélyesnek. De épp ma láttam nagyjából először azt a tendenciát, hogy bár gyorsabban futottam, mint máskor, a futásom nagyobb része, beleértve a végét is, alatta maradt a maximális zónának... :)

Hát így fejlődgetek, lassan - lassan, megtorpanva, de legalább nem feladva két hét után végleg, mint ahogy olyan sok mindent korábban...

... ebben valószínűleg a 2 új futócipőm, valamint a két futócsapatra elegendő futónadrág és póló is némiképp gátol, mert mindenhol ezeket látom, mivel már nem férnek a szekrényekben (az előfizetett folyóiratokról, a 4-5 futásról szóló könyvről és a nem kevés futós honlapra feliratkozásról már nem is írnék részletesebben... :) ).

Ilyen az, amikor még lelkes vagyok. Remélem ez megmarad és elkísér még pár évtizeden keresztül.

valahogy mindig...

... a cikkírás marad a lista végére, ami átkerül a következő napra.

Még a futás is hamarabb sorra kerül...
Notórius cikkírás-kerülő vagyok.

Létezik erre valamilyen megoldás: terápia/gyógyszer/egyéb lehetőségek???

Hatékony napok ☀

Utálok ügyelni.
Mindösszesen 3 pozitívumát fedeztem fel az utóbbi nem kevés évben (a magam részéről, mert ezzel a kollégáim biztosan másképp vannak):

1. másnap nem matatok bent délután 6-ig, hanem időnként akár már 10-11-kor le tudok lépni a kórházból és rengeteg olyan dolgot el tudok intézni, amit amúgy lehetetlenség az egyéb intézmények nyitvatartása és az én bioritmusom alapján.
Erre például egy csodálatos példa a múlt csütörtök, amikor végre eljutottam autót mosatni, tankolni, majd két darab bankba, ahol mindkét helyen sikerült elintéznem legalább 3 különböző dolgot, legalább 1-1 óra alatt, mert mindenhol nagyon lelkes de az adott témában nem annyira jártas ügyintézőket fogtam ki, akik viszont nem szégyelltek segítséget kérni kollégáiktól és így én boldogan és dolgom végeztével távozhattam. Majd ezután voltam a telefonszolgáltatómnál, ott is egy kedves, ténylegesen pályakezdőt fogtam ki, aki szintén nagy buzgalommal intézte a kéréseimet.
Majd irány a posta és már nem is tudom még hány helyen, 11-től 4-ig mászkáltam a városban, és mikor hazaértem végül, régóta nem tapasztalt hatékonyság- és sikerérzetem volt. :) Amúgy ez az élmény késztetett a blogbejegyzés megírására is, jó néha a pozitívumokat is rögzíteni, mert bizony ilyen élmények is előfordulnak. :)

2. a kb félórás otthoni zuhanyzás és hajmosás az ügyelet után, amikor végre messzire tehetem a telefont a kezem ügyéből és végre senki nem szól hozzám egy darabig, kicsit elsimulhatnak az agyhullámaim.

3. ha épp nem kell nagyon gyógyítani, ilyenkor próbálok kicsit haladni az adminisztrációval, hogy ne mindig az itthon töltött időmből fordítsak erre nem kevés órát. Kicsit megnyugtat, amikor végre tudok leletezni / kérelmeket írni, mivel esélytelen napközben még a nem szakrendelős napokon is. Sikerült megint annyira elúszni a papírokkal, hogy minden szokatlan telefonhívás esetén kezdek attól rettegni, hogy ki akar beperelni, mert nem küldtem leletet... És ez nem annyira kellemes érzés.

Még "szerencse", hogy mostanában megint egyre több az ügyelet és lehet, hogy a végén még felzárkózom az adminisztrációval... :)