Anyummal váltottam ma pár szót, miközben az indulásra szólító jelre vártam (háztűznéző - remélhetőleg tűz nélkül az egyik barátnőmnél), és szóba került egy hajdani/jelenlegi barátnőm blogja, aki a bejegyzésekből ítélve semmit sem változott, amióta 2 éve megszakadt a személyes kapcsolatunk... Sikeres, nagy szavakat használ és mélyreszántó gondolatokat feszeget, nem csoda, hogy kicsit megcsapott az irigység szele. Főleg, mert a felsorolás rám cseppet sem jellemző, az én kis lelkecském megragadt Cserebogi egyszerű történeteinél... Ha egyszer veszem a fáradtságot, nekifogok végre meséket írni, hogy valami klasszikus műfaj keretei között szülessenek meg ezek a szösszenetek. Dombi király kalandjai még mindig ott kuksolnak valahol egy kis vonalas füzetben, az ötödikes irkák között, a por már biztos belepte vagy a füzetrágó bogarak degeszre tömték magukat vele...
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, amikor végül elhessegtettem ezt a kellemetlen érzést, rájöttem, hogy nem bújnék más bőrébe, és igazából szeretek magam lenni, a bizonytalanságaimmal és félelmeimmel együtt, és ezt olyan jó volt le is írni... Kicsit fura, hogy ennyi évesen kell erre ráeszmélnem, korgó gyomorral és egy halom elintézetlen feladattal a listámon, de mindig is tudtam, hogy későn érő típus vagyok, és ezek szerint ennek pont most jött el az ideje. :) Kíváncsian várom, a konyhatündérségig mikor jutok, bár gyanítom, hogy már hajlott hátú, reszketeg hangú, ízületi panaszoktól gyötört idős hölgy leszek, mire felnövök ahhoz a szerepkörhöz is...
Szeretnék erre az érzésre emlékezni akkor is, ha épp az önkritikám döngeti cseppnyi önbizalmamat... hát ezért írtam ezt most le. Emlékeztetésképp...
1 megjegyzés:
:)
Örülök, hogy ezeket a sorokat leírtad -
most nekem is jót tettek.
Ölelés
S.
Megjegyzés küldése