...

... egyszerűen nem jön, hogy beszéljek róla. Bár lenne rá lehetőségem.

... szegény barátnőim várhatnak, ameddig keresni fogom őket.

... egyszer majd eljön az ideje.

ma még a blogíráshoz ...

... is fáradt vagyok...
... a szokásos pénteki laza rövid nap, ami nálam rendszerint délután 6-kor ér véget bent a munkahelyen.

... de legalább találkoztam néhány igencsak inspiráló professzorasszonnyal, akik nagy kutatói múlttal rendelkeznek, ontják a cikkeket, kutatócsoportokat vezetnek és - nem vesznek részt a direkt gyógyító tevékenységben.
... időnként én is vágyom valami ilyesmire, napi 8-10 órában kutatni és nem robotolni a betegellátásban... egyre vonzóbbnak tűnik 1-2 évre valami hasonló projektbe vágni, hogy kicsit felszusszanjak a rutin alól és ismét hiányozzanak az emberek (egészségesek és betegek egyaránt)...

bók...

... ma babalátogatóban voltam egyik munkatársamnál, aki szerint meglepően jól nézek ki, karikás szemekre, szomorú és beesett arcra számított...

... a hétvégi alvás bizony sokat számít, és a munkaterápiának lehet pozitív oldala is...

... elgondolkoztatott egy mondat, ami szerint kaptam egy új esélyt...

... így is felfoghatjuk.

elfogytak a kis négerek... :)

... több előadásom és gyakorlatom már nincs idén, jövőre pedig gyakorolom a nemet mondást és nem is lesz túl sok. :)

Horoszkóp 2020-ra

... ma kezembe került a következő évi horoszkópom, és mivel azt írta, hogy amennyiben egyedülálló vagyok, mozduljak ki, menjek emberek közé, ne kuckózzak be hétvégékre, úgy döntöttem, hogy mégiscsak csatlakozom az egyik barátnőmhöz és az ő számomra ismeretlen barátaihoz szilveszterezni, méghozzá városon kívülre... feltéve, ha lesz még szabad hely az étteremben.

... ha mégsem, akkor még mindig kuckózhatok, vagy csatlakozhatok a munkahelyi csapathoz (bár úgy érzem, hogy meg kell próbálnom a magánéletemet a munkahelyemen kívül tartani). :)

... remélem csupa jó dolgot tartogat számomra a 2020-as esztendő, elég intenzívre sikeredett ez az év, egy kis nyugalomra és némi felhőtlen boldogságra most igencsak rászorulok.

Találóskérdés...

Melyik virágot kaptam ma ajándékba egy betegemtől...?

Valamiért nem vagyok egy túl nagy virág suttogó, elég sok virág élete szárad a lelkemen... ma is végső búcsút vettem egytől...

Pedig genetikailag nem így vagyok kódolva, egyik nagymamámnak csodálatos rózsakertje volt...

....vélhetően én inkább a nagypapáimra ütöttem, mind szem- és hajszínben, mind háziasságban... :)

2 hónap után először...

... ismét futottam egyet a környéken, csak 20 perc volt (többet is bírtam volna, de túlzásokba sem akartam esni és némi időhiány is motivált a megállásra), így is sikerült 2,4 km-t futni egyhuzamban, közben gondolkozni múltról és jövőről, jó lesz ezt rendszeresíteni, jót tett a lelkecskémnek. :)

... a reggeli korábban kelések viszont nem mennek, nagyon vonz az ágy, képes vagyok fél órán keresztül ébredezni... úgy tűnik, végleg vége a hajnali 4-4:30-kor spontán ébredésnek, majd visszaalvási képtelenségnek (olyan szempontból nem volt rossz, hogy haladtam kicsit pár feladattal... :) ) és ismét visszatért a mormotaságom és ébredési képtelenségem.

Lassan visszatalálok magamhoz.

említettem már...?

... hogy beneveztem egy futóversenyre? minden eddiginél nagyobb táv, 7 km lesz... csak kénytelen leszek titokban tartani, miután épp tegnap sikerült egy kollégámnak futás közben eltörni a bokáját, ezáltal két hónapra kikapcsolnia magát kb a rendszerből.

Van egy félévem felkészülni, egyedül akarom csinálni, magamnak bizonyítani, hogy igenis képes vagyok rá. A terepfutást egyelőre feladtam, de aszfalton még túlélhetem... :)
 

szép reményekkel...

indult a tegnap este, bulizni akartam minimum egy év óta először, táncolni és énekelni és kicsit kiengedni a feszültséget... nagyjából 4 szám erejéig ment is (bár a Néküled címűn elsírtam magam, de ezt még akkor is időnként megteszem, amikor épp nem ittam előtte két Long Island koktélt, és ugye pont nem a magányról szól valójában a dal és ez mindig aktuális marad), utána viszont az este hátralevő részét az ügyeletes orvosi szobában töltöttem a barátnőm homlokát támasztva bizonyos cselekvés közben, valamint nyugtatgatva, amikor épp nem ezt cselekedte és rosszul érezte magát az állapota miatt, amibe két Long Island taszította... Életében először sikerült szerintem túlbecsülnie, hogy mennyit bír el a szervezete... Amúgy megértem, ő tizenév után lett egyedülálló, ehhez képest én csak egy szempillantásra adtam fel a függetlenségemet...
(zárójelben megjegyzem, büszke vagyok a májamra, bár az is igaz, hogy a testsúly is számít, és ez alapján nem csoda, hogy engem nem viselt meg annyira az italfogyasztás mértéke...)

Tanulság1: többszöri koktélt csak erős idegzetűeknek és edzett májú embereknek szabad fogyasztani...
Tanulság2: nem igaz, hogy minden h...-ban van répa/murok - este nem láttam, pedig többször is volt szerencsém közelről megtekinteni.

Kicsit szürreális élmény volt az ügyeletes szobából hallgatni a koncert beszűrődő zajait kb 3-4 órán keresztül, figyelni közben a barátnőm álmát és időszakos szenvedéseit, konzíliumot adni az ügyeletes orvosnak a saját fura tüneteivel kapcsolatban és rájönni, hogy egyszerűen nem találok alkalmas pillanatot, hogy jól kiszenvedjem magam, mert mindig közbejön valami...

bár eddig azt hittem...

... hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb, egy ma esti beszélgetésből kiderült, hogy vannak azért mások, akik toronymagasan vezetnek előttem... gyerekekkel és férjjel is lehet végtelenül magányosan élni és nem túl rózsásnak látni a jövőt (bár tény, hogy a gyerekek legalább célt adnak és kitartásra ösztönöznek). 

... ebből is látszik, hogy a boldogsághoz nem elég a listán pipálgatni az elemeket, férj, gyerek 1, gyerek 2, lakás, autó... mert ez nem mindig elég...

... pár percig egészen szerencsésnek éreztem magam...

... a napi tanulság pedig az, hogy bármilyen elköteleződés előtt a másik féllel érdemes kitöltetni egy pszichológiai tesztet a rejtett személyiségzavarok feltérképezése céljából...

meglegyintett...

... a Szilveszter szele, elképzelésem sincs, hogy hol töltsem, hogy jól is érezzem magam, pedig már lassan nyilatkozni kellene, eddig csak két meghívás érkezett...

... még az is lehet, hogy az elmúlt egy év értékelésével és a jövő év tervezgetésével lenne a legjobb tölteni - ahhoz, hogy változás következzen, előbb a magam hozzáállásán kell változtatni és a céljaim pontosítása is legalább ugyanolyan fontos...

amúgy...

... ma először fogalmaztam meg hangosan, időrendi sorrendben az elmúlt párkapcsolatomban korábban felmerült problémákat egy barátnőmnek, az első ember, aki nem a szüleim, és akire tudtam végre időt szánni, hogy kicsit beszélgessünk rólam, mert eddig egyszerűen nem fért bele az időmbe.
... hangosan kimondva az utóbbi hónapok problémáit, azt hiszem segített, hogy megértsem, mi vezetett mihez (és belássam, hogy sajnos valószínűleg ugyanígy cselekednék, ha az utóbbi 2 hónapot visszacsinálhatnám, mert a szüleim az életem szerves részei és a munkám is felkúszott erre a listára - valójában egy-két évre visszamenőleg kellett volna valamit változtatnom, amikor olyan pozícióba kerültem, amikor használhattam volna már az elején a hatalmamat, hogy delegáljak feladatokat és ne hagyjam, hogy mások helyett is én kapjam a problémás elintéznivalókat. És 16:00 órakor szednem kellett volna a sátorfámat (ezt még azért szerepel a hosszú távú terveim között)...
... lehet, hogy elég lett volna, lehet, hogy nem.

De ezt már soha nem fogjuk megtudni.

egy kis néger maradt csak...

... és az is csak jövő héten.. Jöhet(ne) a lazulás, már csak egy holnapi ügyeletecske választ el tőle, valamint néhány aprócska tervem... :) Most, hogy felszabadult az estéim egy része, lehet, hogy a lassan 12 éve írott cikkemet ideje lenne befejezni és akkor rengeteg legyet ütnék egy csapásra: nem gyötörne a lelkiismeret furdalás és a Nagyfőnök szemrehányó tekintete, archiválhatnám azt a negyvenkétezer file-t és mappát, amit emiatt a munka miatt nyitottam meg a gépen és már átláthatatlanul szövevényes és rengeteg helyet foglal, megint lenne saját kutatásos nemzetközi cikkem, mert az utóbbi években elhallgattam, pedig talán lenne még mondanivalóm, és az egyik TDK-somnak is lenne publikációja, ami nagy szó szerintem.
Megígértem, hogy pezsgőt bontok, ha legalább beküldöm a cikket, nagyon szeretnék már pezsgőzni emiatt a munkahelyemen. :)

Persze kizárólag munka után, hogy ne sérüljön a betegek érdeke. :)

újabb kihívás teljesítve

... vasárnaphoz képest hatalmas előrelépés: tartósan mosolyogni tudok és barátinak tűnni, igaz mások társaságában, legalább 1 órán keresztül a friss ex társaságában. A sors útjai kifürkészhetetlenek, még akkor egyeztettük ezt a megbeszélést, amikor én még nem gondoltam, hogy érkezéskor már puszi sem fog járni.
G. főnököm megdicsért, hogy mindketten profik voltunk, civilizáltan viselkedtünk.
Majdnem mókás lett volna, ahogy kerülte, hogy rám nézzen, ha épp nem lett volna kicsit fájdalmas a dolog. De a szomorúság ma már még erőtlenebb volt.

A végén még tényleg túlélem.

2 kis néger maradt csak...

... igaz ugyan, hogy 12 kis négerből, de végre látom a végét... ennyi előadást sikerült eddig különböző témákból tartanom kereken 2 hónap leforgása alatt, a legnagyobb kihívást azonban mégiscsak a mai jelentette, angolul, élőben, kamerába beszélve, ami online kiment a zűrbe, kollégáknak szánt továbbképzés formájában. Szerencsére nem egyedül tettem, volt egy társelőadó is, így egy picivel könnyebb volt a szenvedést elviselni. Nem fogom visszasírni, bár néhányan megdicsérték a kellemes hangszínemet...

... ha mégsem jön be az egészségügyi biznisz, még mindig mehetek szinkron hangnak vagy tévésztárnak... ?

... ez utóbbi elég esélytelennek tűnik, a kamera feszélyezett, nem is sikerült belenézni, csak kb a szövegem 3%-a alatt... egy tárgyba bámulni okosan kicsit sem könnyű, maradok az élő szempároknál, ha tehetem. :)

... holnap még előadok egy 11. témában, aztán hétvégén végre kialszom magam - egy kicsit, mert partira megyek, belevetem magam a munkahelyen kívüli nagybetűs Életbe.

Majd pár évig megint nem megyek sehova, mert őszülő fejjel már spórolni kell az energiával... :)

2. hét

egy hét eltelt.
lassan meglesz a -2 kg.
a kollégák csak azt látják, hogy rossz a kedvem. hadd higgyék kicsit még, hogy rájuk haragszom...
ők meg tudják tenni, hogy a magánéletüket (és az autójukét) a munkahely elé helyezik.
irigylem őket. nekem ez nem megy, ezért leszek képtelen normális kapcsolatban létezni, ha itt maradok, ugyanezekkel a feltételekkel.
ma szembejött egy holland állásajánlat. elgondolkoztam.
valami normálisabb nyelvű ország mégiscsak jobb lenne.
bár a hollandok állítólag a legboldogabb nép, engem azonban émelyít a zöld levelecske illata, és hát nem akarom hányingertől gyötörve élni az életem további részét.
épp elég, hogy az utóbbi hetekben elkezdett fájdogálni a gyomrom.
még szerencse, hogy feltalálták a savcsökkentőt és már nem halálos a gyomorfekély....

7. nap

... és egyben az első személyes találkozás hétfő óta. Mennyi minden történt azóta... például ma végre befejeztem a felkért cikket (lóhalálában, így ne írjatok cikket, hogy egyik szemetek az órán van, a másik a szakirodalmat pásztázza és közben rácsodálkozik, hogy mennyi érdekes dolog van az adott témában, amiről épp tudományos értekezést kellene kifejteni - remélem nem maradok örökre kancsal)...

Az utóbbi 1 hétben nemigen volt időm agyalni, emiatt könnyek sem csordogáltak hétfő óta, ha jól emlékszem, ma viszont majdnem elsírtam magam a megszokott látványtól, és a visszafogott, de azért nem barátságtalan félmosolytól.  A köpenyeim is majdnem ott maradtak a nagy igyekezetben, hogy még azelőtt szabaduljak, mielőtt elered a sírás. Aztán nem eredt szerencsére és a köpenyek is megvannak.
5 év kapcsolat után egy kicsit még szabad szenvedni majdnem egy héttel a szakítás után, ugye...?

Ma egy pillanatra felrémlett, hogy egyszer majd megint regisztrálnom illene valamelyik párkeresőre, és rögtön elborzadtam... azok után, amiket olvasgatok a blogokon, nem egy leányálom... igazán küldhetne a Fennvaló valakit, akinek minden vágya engem boldoggá tenni (esetleg pár kérelmet is megírni helyettem...) és már a puszta jelenlétem is annyi boldogsággal tölti el, hogy nincs is már többre szüksége... ugyanakkor küldjön pont ugyanilyen szintű rajongást az én szívembe is a Fennvaló az illető irányába, csak hogy pontosítsunk a részleteken... És akkor megint elhallgathatnék itt a blogon, mondjuk egy életre... Olyan egyszerűnek tűnik mindez, miért nem az mégis...?

....
Ehh, nehéz idők jönnek... és most nem a keddi és szerdai előadásaimra gondolok, amiket még be kell fejeznem...

6. nap

... meginterjúvoltam néhány embert, átlagban 6 kg-ot fogytak egy szívet tépő szakítás után.
Én csak 1 kg-ot fogytam, és a 6. napra máris visszatért az étvágyam, épp most vacsoráztam, mielőtt nekifogok ismét cikket írni...

Azért még attól az elméleti 5 kg-tól szívesen megszabadulnék.... mégiscsak kénytelen leszek nekifogni mozogni is?

Vagy nem is volt olyan szívet tépő a szakítás?

Azért semmiképp nem állíthatom, hogy még jól is esett.

Próbálom emésztgetni a dolgokat, csak éppen időm nincs kellőképp rá. Talán jövő hétvégén végre erre is be tudok táblázni némi időt.
Időnként azért még görcsbe rándul a gyomrom, de már nem 24 órát felejti magát úgy.

Bár eddig kételkedtem benne, de úgy tűnik, hogy nekem is van túlélési ösztönöm... :)

5. nap

... ahogy elkezd döcögni a szekerem, egyből megint ellenállhatatlan kényszert érzek az írásra... fura, hogy amikor vidám vagyok, akkor nem igazán jut eszembe leülni ide és elmesélni a dolgokat, viszont amikor valami megbillenti az (amúgy elég bizonytalan) egyensúlyt, máris eszembe jut ez a felület. Az elmúlt években nem sok energiát fektettem a blogba, tartalékoltam a munkámra és a párkapcsolatomra, sajnos pont ebben a sorrendben és nagyjából 85%-15%-os megosztásban. Nincs abban semmi csoda, hogy 5 év alatt elfogyott a türelem, a csillogó tekintet és a lelkesedés irányomban, mert bár tudtam, hogy nem jól csinálom, de mindig sürgősebbnek tűnt egy zárójelentés, egy kérelem, egy absztrakt, egy cikk, egy előadás, mint az, hogy a napi 8 óra munka után már csak a másik emberre koncentráljak. Ebben kell nem keveset fejlődnöm, és ameddig nem tudok korrekt határokat húzni a munka és a magánélet között, addig értelmét sem látom egy újabb kapcsolatnak.

Úgyhogy most egyelőre a kifele tekintgetés helyett az időmenedzsment fejlesztése, a nemet mondás gyakorolása, a munkahelyem magamról leválasztása következik.
És talán benevezek valami későbbi, magamhoz képest hosszabb távú futóversenyre is, bár az utóbbi 6 hétben egyszer sem futottam. Épp ideje újrakezdeni... :)

Na jó, csak jövő csütörtök után, addig sok sok munka vár...

4. nap

... már felfedezem azt is, hogy hivatkozhatok arra, hogy magánéleti válság miatt nem készültem el egy cikkel és emiatt további haladékot kérek - és ebben van is némi igazság (a másik 3 egyidőben futó és nagyjából egy időben, jövő hét közepén lejára határidős feladat is azért némiképp befolyásolja...).
Most már magas szinten létező ember is tud az állapotomról. És sajnál.
Felmerül bennem, hogy egy 1 soros hírt erről kellene közöljek valamelyik magyar nyelvű szaklapban. Hátha kicsit mindenki békén hagy.
Aztán elvetem az ötletet. A katasztrófa turizmus nem véletlenül virágzik.

3. nap

... már arra is rájöttem, hogy miért is jobb ez így és hogy valójában szívességet tett nekem...

... és ma már kétszer is ettem.

... azért még néha felvillan, hogy ismét (majdnem teljesen) egyedül leszek egy (majdnem teljesen) idegen városban. 

mostmár megmaradok

36 óra gyakorlatilag éhezés után az életösztön felülírta a kicsit összetört szív okozta gyomorbántalmakat.

Paradicsom leves régen esett ilyen jól és még a szilárd táplálék is lement. Holnap lehet, hogy már reggelizni is fogok. :)

Jel vagy irónia...??

...aznap, amikor egy kicsit megint összetört a szívem és enni nem tudtam, de legalább valamit inni jó lett volna, ezt a kupakot találtam a jó öreg csíki barnában...

....
Vissza a starthoz.

Időzítés

... és mikor már elkezdtem a gyakorlatba ültetni a 7 szokás tréninget, hogy végre a magánéletem is jusson némi lélegzethez, akkor hullanak szét az emberi kapcsolataim...

... mert persze azért sikerült megint túlvállalni magam, anélkül, hogy előtte lenulláztam volna az eddigi feladataimat.

Nincs az a rendszer, ami képes 3 ember munkáját 1 ember életébe normálisan/mindenki által tolerálhatóan  beintegrálni...

... egy következő nyugisabb életemben talán  majd ezt is felfogom...