hát akkor a mai napról

(...csak mert a memóriám erőteljesen szelektálja már a rövid és hosszútávú emlékeket, és ami nincs most leírva, az többet már nem is lesz és a feledés homályába merül... mint ahogy történt volna az elmúlt évek hasonló napjaival, ha nem veszem a roppant nagy fáradtságot és írok pár sort... )

Szóval visszanézegetve a bejegyzéseket, néhány dolog már biztosnak látszik:
- ezen a napon nagy valószínűséggel vizsgáztatni fogok a közeljövőben is, mivel ma és tavaly ilyenkor is ezzel kezdődött a napirend (most a rögtön érkezéskor megkezdett záróírásokat, mint elhanyagolható semmiségeket, hadd ne is említsem)
- viszonylag kevesen bántalmazzák már a legszebbnek tartott testrészemet, azaz a fülemet (ez mondjuk jól is van így, szeretném továbbra is szépnek tartani).
- vannak emberek, akik még mindig jelentkeznek és vannak olyanok is, akik szép lassan elkoptak az életemből (és vélhetően lesznek is még néhányan, de így is van ez rendjén, ez az élet rendje)
- ezúttal sem sikerült korábban (azaz a hivatalos munkaidő végén) eljönnöm az osztályról, pedig eredetileg szerettem volna, de gondoskodtak róla, hogy maradjon még egy kis munka, amit ne tudjak ott hagyni, mielőtt elmegyek és ezáltal (plussz a hiányzó kolléga automatikusan teljes mennyiségben rám testált betegei miatt) én legyek az utolsó előtti ember a klinikán, aki elhúz (utánam már csak az ügyeletes maradt)
- első alkalom volt, amikor igényeltem a mozgást, ezért ahelyett, hogy csak filmnézésbe vagy ambuláns betegek dokumentációjába burkolózzak (amikre aztán egészen biztos nem fogok már jövő héten ilyenkor sem emlékezni), sétálni mentem, dombbal és zölddel, és majdnem záporral, de azért annyira azért mégsem lett emlékezetes, inkább csak kicsit kifullasztós
(na jó, persze hogy van egy applikációm is, ami ösztökél arra, hogy kicsit mozogjak és jó érzés kipipálni rajta a napi rendszeres pár perces testmozgást :) )
- a családom a váram és apu énekhangja továbbra is maga a megnyugvás (kivéve, amikor időnként egy dalfoszlányt a végtelenségig képes ismételgetni - de ilyen csak szökőévekben fordul elő ;) )
- kis rózsaszín kartoncipelés nélkül ez a nap sem múlhat el (és persze ma sem néztem bele, cserébe nem magammal cipelt kórtörténeteket nézegettem)
- egyre világosabb, hogy az évek múlásával egyre csapnivalóbb az időbeosztásom és ezen már csak a csoda segíthet (épp most vagyok túl egy antihalogatós könyvön és folyamatban vannak egyéb ilyen jellegű cikkek, jól látható eredmény nélkül)

- mindenesetre örülök, hogy élek, nincsenek nagyobb problémáim, mint a nyakamba zuhanó munkahegyek és a magamat gúzsba kötő lustaságom vagy halogatási kényszerem vagy nem is tudom minek nevezzem...
Csak egészség legyen (namegacsaládomnak is), aztán valami csak lesz.

Vagy így, vagy úgy. Vagy.

Kirándulni és enni

A fotók most inkább az evésről szólnak :)
Általában az elindulás a fájdalmas, 3 perc alatt elfáradok, aztán amikor végre bemelegednek az izmaim, képes vagyok akár 10-20 km-t is menetelni nagyobb erőfeszítés nélkül (csak ne emelkedjen ;) )

A lassan hagyománnyá váló tócsni és túrós palacsinta evés gondolata szokott visszarepíteni az autóhoz. :)

ez itt még biztos nem a nyár

... bár tegnap épp megfőttem a farmernadrágban az autóban, és úgy döntöttem, hogy ideje előszedni a nyári ruhákat és nem félni alkalmazni, ma este viszont egy szabadtéri koncerten kicsit megbántam, hogy nem vártam még e merész váltással és letettem a megbízható farmer- sportcipő kombinációt. Elbűvölően lila lehettem és ősi skandinávnak látszó képződmény a szandálommal és hófehér lábaimmal (ők azok, akik kb. minusz 5 fokban már rövidnadrágot és papucsot húznak, mert itt a tavasz :) )... még szerencse, hogy az egy hete az autó hátsó ülésén felejtett vékonyka kabátot még nem jutott eszembe felvinni a kocsiból, így legalább ez melegíthetett a koncert alatt. :)

... júniusig a ruhácskák visszatérnek a szekrénybe. :)

bámulatos....

... mi mindent el lehet intézni, ha az ember kényszerből egyszer fél 3-kor lelép a munkahelyéről. A bankkártya támadás miatti banki intéznivalók mellett még egy hajvágás is belefér a bejelentkezést nem igénylő fodrászatban (és akkor most a következő havi kongresszusok és továbbképzők miatti előkészületek letudva... :) ).

... már csak azt kellene kitalálni, hogy tudnám ezt rendszeresíteni (biztos megoldható, mert vannak olyanok, akiknek ez zökkenőmentesen megy már évek óta).

Az ember

Nemrég egy nyugdíjas kolléganőt vettem fel az osztályra. Időnként vissza-visszatértem hozzá kicsit beszélgetni, oldani a feszültséget az ismeretlen helytől, emberektől, új betegségétől... Kiderült, hogy nem ment férjhez, mert mindvégig reggel 7-től este 6-ig dolgozott és a magánéletre nemigen maradt ideje... Mert nem hagyta a munkát másra.

Nekem, mint kakukkfiókának, nyilvánvalóan nem mondott semmit a neve, de másoktól hallottam, hogy jó orvos volt hajdanán, ismerték a nevét...

Amióta ismerem, minden percben egy szerény, halk szavú, értelmes embert látok, aki nem zúgolódik (bár elég sok mindennel bombázom, vizsgálatok és új gyógyszerek tömkelege), joggal kicsit tart mindentől, mert ő is tudja, hogy az egészségügyi dolgozóknál ami félresikerülhet/mellékhatást okozhat, az jó eséllyel be is következik (okozott is már ez némi fejtörést...)...

Látogatót még nem láttam körülötte, egyedül él...

Amikor ránézek, időnként magamat látom néhány évtized múlva (csak én néhány kilóval biztosan többet nyomok majd...).

A jó hír, hogy ő nem bánta meg...

A rossz hír, hogy én már most is bánom, hogy nem találom az arany középutat, amiben jut idő a munkát/kutatást/oktatást megfelelő szinten ellátni és egy kicsit magánélni is. És a lehetséges működő megoldások sem nyüzsögnek körülöttem.

Kicsit félek, hogy mit tartogat még ez a pár évtizedecske...

posted from Bloggeroid

tanulság

... azokon a heteken, amikor konziliárus vagyok, az egyik szakrendelős napomat szabadon fogom hagyni, mert úgyis megtöltik a kedves társszakmák kérései.... csak egészen kicsit vagyok kinyiffanva... és még kb 36 órára van a hétvége...

lassan

...  betemet a munka... és már fogalmam sincs, mit hogyan kellene csinálnom, hogy ezt megakadályozzam. Vélhetően több döntést kellene meghozni rövidebb idő alatt (mondjuk azonnal), kevesebb információ birtokában és kevesebbet tanakodni egy döntés előtt (ezáltal is a halogatásnak elejét venni), de ugyanakkor meg a mérleg másik oldalán azok az emberek vannak, akik tőlem várnak megoldást. És a próbálkozások száma korlátozott. Ennyi év után még mindig azt érzem, hogy nem tudok eleget. Energiám viszont már nem nagyon marad magamat továbbfejleszteni. A továbbképzéseken pedig nem mondanak túl sok újdonságot, mert mindig a nagy átlagról esik szó, de pont olyan problémáról, amit pont annak az egy betegnek a kapcsán tapasztaltam, hallgat minden elem. Időnként félek, hogy túlkezelek, időnként félek, hogy alul kezelek. Ritkán érzem azt, hogy ezt most jól csináltam.

... gyakran néha nagyon hiányzik az a lehetőség, hogy én is továbbküldhessen az embereket, ha elakadok. De legalább eddig még mindig akadt ember, akitől kérdezzek. Ha volt rá időm és volt rá idejük....

jaj.

kívánságokról...

... a zarándokút alatt amúgy számos olyan lehetőség volt, hogy kívánjon az ember valamit és teljesülni fog.... rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű megfogalmazni a kívánságaimat, úgy, hogy kellően precízek legyenek, minden apró részlet is legyen tisztázva, nehogy aztán félreértés lehessen belőle... körülbelül a negyedik-ötödik alkalom után éreztem azt, hogy ez a barokk körmondat így már egészen jó lesz, ha pont így teljesülni is fog. :)

... nem is olyan egyszerű dolog ez a kívánságosdi.

pech

... naívan azt hittem, hogy szakvizsgára többet nem fogok készülni... erre nemrég kiderült, hogy hamarosan részt kell vennem szakvizsgáztatásban, és most foghatok neki megint átnézni kicsit azokat a témákat, amik soha nem voltak a szívem csücskei...

hüppp.