... keserves ébredéssel, álmosszemű utasokkal tömött buszokkal és a felismeréssel, hogy nem sok minden változott az elmúlt hétvégén. Esetleg csak Koszovóban... de annak a szele sajnos nem ér el ilyen-olyan helyekre, marad csak egy hír az esti híradóban.
Rájöttem, hogy bár nagy színházbajáró lettem az elmúlt hónapban, mégsem írok soha róla. Na persze, a kritika nem az én műfajom, legfeljebb ha szerepelnek benne egészségügyi dolgozók, rokonaik és következményeik.:) A péntek esti balettnek viszont volt egy aprócska ilyen vonatkozása is, amikor az egyik rabszolgaságba vetett emberkének levágták a fejét (legalábbis a technikai megoldások erre engedtek következtetni), majd ezzel kezdett játszadozni az egyre inkább az őrület határát súroló nagyvezér. Nekem hiányzott némi csöpögés, a nyakban ugyanis köztudottan elég nagy erek futnak, de most valószínűleg arra gondoltok, hogy kiütközött a szakbarbárságom, pedig dehogy.:) Ezzel együtt nagyon tetszett a darab, Spartacusnak és kicsiny népének kálváriáját adta elő a városi tánctársulat, balettmozdulatok fantasztikusan jó zenére, jó kosztümök és meglepően kifejező arcmimikák. Szóval minden elismerésem, mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki ebben a mediterrán hangulatok városában jár mostanában (bár a mediterrán hangulat kicsit átsüvített ma az almazöld síkabátomon, tehát csak óvatosan a hangulatokkal). Már vadászom, hogy adnak-e elő még valamit ebben az évadban. A darab vége eléggé meglepetés volt, mert valami miatt úgy rémlett, hogy a főhősnek meg kell halnia. Hát én csak vártam és vártam, és minden újabb felbukkanó alakban potenciális gyilkost véltem felfedezni, de sehogy sem akarta meghalni magát Spartacus, még akkor sem, amikor kéz a kézben sétált bele álmai asszonyával a színházi lámpa éles fényébe... én még ekkor is el tudtam volna képzelni egy drámai fordulatot, de ekkor összeborultak a bordó bársony függönyök, én pedig ott maradtam kissé meglepett arckifejezéssel és a felismeréssel, hogy akkor végülis egy "happy end"-et láttam. Bár megjegyzem, hogy a főhősnőn a második felvonás vége fele már felfedezni véltem némi poszttraumás magatartási zavart, tehát lehet, hogy a távoljövőben nem is volt annyira boldog ez a vég...
Most pedig, hogy a függönyt is leborítottam, ideje nekem is hazamenni, és Albinó előtt egy pohár tejjel várni az ihletet, hogy hozzáadjak még pár szép kerek mondatot egy cikk "Következtetéseihez".
Mert következtetéseket csak a való életben lehet olyan könnyen levonni, de amikor a számadatok is ezt kell tükrözzék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése