Na szóval hol is...

... tartottam? Ja igen, a fogadalom.:) Bámulatos, mennyire nem foglalkoztatott a blogírás az elmúlt két hétben... ezért valóban csak tegnap este kukkantottam be, mert lejárt az önként vállalt 15 napos absztinencia, bár a dolgozatot végül csak ma küldtem el... láttam, hogy teljesen csend honol a tájon, senkiből semmilyen heves érzelmeket nem váltottam ki jelenlétemmel vagy hiányommal (mondjuk egy ízletes fenyegetés az utolsó, ami most még hiányozna az életemből, főleg, ha a fenyegetés a pályázatírás szóval kezdődik...)
Azt hiszem emlékezetes marad ez a két hét... ennyi stresszt ilyen rövid idő alatt lenyelni... mondjuk fogyott a Snickers meg a Mars is, ugyanis rájöttem, hogy ennyi luxust ilyen fontos szellemi tevékenység közben kötelezően meg kell engedjek magamnak.:) Hmm, most jut eszembe, hogy eldobtam a papírjaikat, pedig nyerni is lehetett velük. De amilyen szerencsém van, a friss költözés miatt még senki nem hordja el a szemetet és az én zöld pléh-szörnyemben csak csokispapírok gyűlnek 3 egész napja.:) Kaptam ugyanis egy kis birodalmat, és bár hivatalosan 3-an osztozunk rajta, de én már kezdem megszokni, hogy erre nemhogy ember, de még madár sem igen jár... ha így folytatom, lassan teljesen elszigetelődök az emberiségtől... de legalább nem kell nézzem, amint fél óráig valaki az orrát turkálja előttem teljes nyugalommal, aztán eszébe jut, hogy a szeme sarkát már rég nem tisztítgatta, úgyhogy lassan ideje arra is sort keríteni... hát ilyenkor tényleg nagyon nem hiányzik az emberiség maradék pár milliárd része.
Most pedig hazamegyek, és amikor a séta után hazaérek, 3 nap alatt először végre pizsamában alszom el... Kétszer ébredtem már arra az elmúlt napokban az esti 10 perces szempihentető szundiból, hogy hajnali 5 óra van, csicseregnek a madarak és az én bibliográfiám még mindig az este 10-órás állapotban van...

Ilyenkor annyira örülnék, ha egy jótündér belibbenne az ablakon és befejezné helyettem a cikket... vagy legalább rendet tenne a szobában...

Hát hol vagytok jótündérek?

Biztos náluk is dúl a konvergencia program...

Ma éjféltől...

...kereken két héten és egy napon keresztül (csak hogy szép gömbölyded legyen...:) ) visszavonulok a közélettől és mindenféle szórakozástól: no blogok, no filmek, no email, no chat... no-no, azért ne vigyem túlzásba, pár email azért becsúszhat.:) Egyszer már sikerült 4 hetet kibírnom internet nélkül (bár akkor 4 évvel fiatalabb voltam és a blog fogalma még nem hatolt be a tudatomba), de hinni akarom, hogy ha most is megfogadom, akkor sikerülnie kell, nem pusztulhatott el annyi makrancos-neuronom az elmúlt évek alatt, hogy teljesíthetetlen legyen ez a feladat. Más esélyt nem látok, hogy határidőre elkészüljek parányi kis életem következő fontos feladatával, a koncentrálóképességem az izoelektromos vonal alá esik, ha Firefox-ot látok... És ezt most tényleg nem engedhetem meg magamnak.

Hát akkor mindenkinek kellemes nyarat, éljen a munka és induljon a fogadalom!:)

Betegszabadság miatt zárva

2 napja le vagyok robbanva, de úgy néz ki, mostmár megmaradok.. azt, hogy képes vagyok ülni a gép előtt, mindenképp biztató jelnek veszem. Most bújok is vissza az ágyba, mert megint érzem, hogy vízszintes helyzetben jobb nekem, nem vagyok még annyira egészséges, hogy órákat töltsek talpon...

Ha létezik szám...

... ami számomra egyet jelent az egyetemista léttel, a gondtalan diákélettel, akkor az csakis az alábbi lehet:



Bármikor meghallottam az elmúlt évben, egyből eszembe jutottak a diáktársak, az egyetemi városkában a kedvenc szórakozóhelyem, a bulik előtti melegítések, a sűrű tömeg, amiben mindenkinek csak egy talpalatnyi hely jutott, az egymásnak feszülő vállak, az idegen könyökök a bordáim között, egy bizonyos személy jelenléte a parketten, az a különös feszültség, ami mindig eltöltött, amikor ez a szám csendült fel, a barátokkal áttombolt csütörtök éjszakák (bár közel sem voltam olyan nagy bulis ifjabb koromban, inkább csak az utolsó két évben jött össze pár felejthetetlen záróra, amikor már felkapcsolták a villanyt és nekifogtak takarítani, és mi még mindig egymásba kapaszkodva táncoltunk/ugráltunk)...
Épp ezért eléggé meglepett, amikor ma a tévében először láttam a klippjét, méghozzá második helyen az 'eco-conscious' (környezet-tudatos) számok között... hogyhogy nekem ez soha nem jutott eszembe a szöveggel kapcsolatban...?:) Pedig valójában tényleg ezt kellene mindenkinek jelentse (még Michael Jackson 'Earth Song'-ját is lekörözte, az pedig tényleg egyértelműen a Föld sanyarú sorsát vetíti a nagyérdemű elé...), na de ilyen a fiatalság, ilyen a fantázia... és az adott környezet hatása.:)

Nincs mit tenni, el kell fogadni a tényt, miszerint bizonyos szórakozóhelyek egyszerűen nem alkalmasak a Föld megmentésére ösztönzésre, még ha a felhívás egyértelmű is volna... Valahogy változtatni kell a stratégián, nem szabad túl jó ritmusba bújtatni a komoly mondanivalót, mert az információ nem jut célba és a tragédia bekövetkezik...

Én már sajnos immunizálódtam erre a számra, tartok tőle, hogy még évekig az éhező afrikai gyerekek helyett azok a boldog szép napok fognak eszembe jutni róla... szégyen, de nem én tehetek róla, hanem csakis a káros környezeti tényezők...:)

Nyári szabadság..

... gyorstalpalón.
Kb. ez az érzésem, amikor arra a 10 napra gondolok, ami idén ilyen célból adatott meg nekem... Ma már a közepén járok, csak úgy suhannak el mellettem a napok, alig nyitom reggel (10-kor...:) ) résnyire a szemem, hogy megtaláljam a kávét a kisasztalon, máris este van, ki-ki nyugalomban, velem az élen, és már azon töröm a fejem, hogy másnap kivel szervezzek találkozót, hogy használjam ki ideálisan azokat a pillanatokat, amelyeket még itthon tölthetek. És csak úgy telnek a napok, közben diszkréten alakul a vázlat, amiből majd a nagy műnek kellene megszületnie. Két mondat között, amit a rég nem látott barátokkal váltok, néha be-be villan, hogy ezt is lehetne még nézni a molekuláimmal, pár dolgot ki kellene hagyni, még egy ilyen táblázat kellene, nem ártana egy újabb oszlop...
Szóval azért ott motoszkál a kisördög... annyira viszont mégsem, hogy a mai napot hasznosan töltsem... de legalább kellemesen telt.:)

Évente egyszer...

... megújulok, veszem ugyanis magamnak a fáradtságot és levágatom a hajamat.:) Ez a nap idén pont mára esett, dél óta megint van valami alakja is a sörényemnek... Csak azt sajnálom, hogy eddig még soha nem jutott eszembe lefényképezni az előtte és utána állapotot. Habár lehet, hogy csak azt eredményezné, hogy gyakrabban éreznék késztetést a megújulásra, a zsugoriságom és bátorságom (annyi félelmetesen nehéz kérdést képesek feltenni a fordászok: pl milyen frizurát szeretnék, hány centit hagyjanak itt meg ott, szoktam-e pakolást tenni a hajamra, megsatöbbi) viszont csak egy alkalmat engedélyez.:) Inkább könyvet veszek a megtakarított pénzen és egy hajgumival megoldom a rossz (ki)látási viszonyokat az évfordulóig.:)

Mert ahogy az egyik példaképem is megmondta: nagyon fontos felállítani a megfelelő prioritásokat ...

Hirtelen felindulásból...

... nyitottam egy word dokumetumot és felírtam a 6 szóból álló angol címet... már csak 4994-et kell utána biggyesszek augusztus végéig. Na de mindent el kell kezdeni valahol, miért is ne eshetne ez egybe pont a címmel? Persze a változtatás jogát fenntartom, közel sem érzem véglegesnek, menet közben még kiderülhet, hogy igazából nem is erről szólt a tevékenységem... majd a statisztika megmondja... vagy nem, de az biztos.:)

Tény, hogy nagyobb lelkesedést érzek most az előttem álló feladattal kapcsolatban, mint kereken egy évvel ezelőtt az államvizsgadolgozat írása közben...:) Visszaviszem magammal az új hadszíntérre Katie Melua számait, és hagyom, hogy megint hasson rám az az érdekes érzés, ami éjjelente 12 és 2 között fogott el angolból románra fordítgatás és palacsinták (nem az ehető fajta, hanem a másik:) ) gyártása közben. Idegen szobában, idegen számítógép előtt törökülésben, csak én és a monitor fénye, na meg néhány muslica, ami erre a halvány szendergésre is becsábult a félig nyitott ablakon... Ez Katie Meluával kombinálva meghatározó élmény volt...:) Persze ezúttal a muslicákhoz nem ragaszkodom, úgy érzem nélkülük is meglenne a varázslat... és egyébként is, van 2 idomított szoba-pókom, az máris túlteljesítés az én szememben. Ja, és az idegen számítógép helyett most ott van a kis Albinóm...

... lehet, hogy mégiscsak új zenét kellene keressek ennyi megváltozott körülményhez?

Miután huszadszor...

... is meghallgattam a U2 One című számát az eredeti és a Mary Blige-es feldolgozásban (nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb), úgy döntöttem, hogy ideje zeneművet és napirendi pontot változtatni. Az édes semmittevésből nem engedek, de legalább valami alkotó jellegű tevékenységbe kezdek, mert a végén még lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nyomtalanul kiesik ez a nap az életemből. Az elmúlt hetek munkaláza után tegnap még elolvastam 2 cikket a vonaton és odafirkantottam pár ötletet a cikkek aljára, mert nem lehet tudni, mikor kerülök megint ennyire ihletett állapotba, de délután 6-kor, amikor a harmadik cikk fölött egyre gyakrabban pihent meg a pillantásom a mellettem rohangászó tájon, megint előkerült a zenekütyüm, és Jamie Winchester számaival a fülemben, kényelmesen hátradőlve a legnagyobb lelki nyugalommal bambultam ki az ablakon. Csak egyszer billent meg egy kicsit a mély lelki egyensúly, amikor egy nem túl nagy ház nagyobb tyúkketrec méretű kertjében két struccot pillantottam meg. Váratlanul ért a látvány Magyarország szívében, de aztán eszembe jutott, hogy állítólag lassan már idehaza is őshonos állatnak számít ez a nyakas jószág, egyre nagyobb sikernek örvend a (nagy)családi csomagolású tojás-automata.
Egészen addig zökkenőmentes volt az utazás, ameddig Várad után át nem költöztünk apuval egy üresebb fülkébe, ahol egyszem román srác üldögélt, intenzív telefonálgatásba merülve. Mikor a telefonkönyvében szereplő utolsó embertől is elbúcsúzott, felénk fordult a figyelme, és mivel apu egyre álmosabbakat pislogott, rám maradt az a cseppet sem egyszerű feladat, hogy a kérdések özönére válaszoljak és megadóan bólogassak a mondanivalójára. Mint kiderült, egy ifjú tanügyi kádert vetett a sors az utamba, határozott elképzelésekkel az élet miértjeiről, akit rettenetesen érdekelt a külföldi továbbképzések útja-módja, tehát sehogy sem sikerült megúsznom az oly egyszerű "igen, nem, talán, egyetértek" kulcsszavakkal. Szerencsére a nyelvtudásom meglepően aktiválhatónak bizonyult, csak a doktori tanács lefordításánál éreztem, hogy ha megfeszülök, sem jut eszembe a román megfelelője.:) Belegondolva, szerintem még soha életemben nem voltam rákényszerülve, hogy ezt a fogalmat államnyelvre fordítsam, ezek szerint tehát a meszesedés és tömeges információ-felülírás mégsem öltött még fenyegető méreteket.:)
Persze a gyötrelmek itt még korántsem értek véget, Kolozsváron ugyanis felszállt ezúttal egy székely srác, akinek a szavait még annyira sem értettem, mint az épp vacsoraszünetet tartó tanügyi káderét. Az akcentussal még csak megbirkóztam volna, de a félig kinyitott száj és hadarás már túl soknak bizonyult az éjjel 12 órai agytevékenységemnek... kicsit süketek párbeszédét folytattunk, ő mondott valamit, én visszakérdeztem, vagy végül már azt sem, csak próbáltam olyan választ adni, ami esetleg még passzolhat is az általam feltételezett kérdésre...
Ilyen kommunikatív ismeretlenekkel már rég nem hozott össze a sors... Vagy csak elszoktam volna kicsit az itthoni közvetlenségtől és nyílt érdeklődéstől...?

Itthon pedig a reggeli napsütésben boldogan bújtam be az ágyikómba, hogy az éjszakai fáradalmakat mihamarabb kipihenjem.:)

Kísért a havas múlt...

... most említette ugyanis anyum, hogy megvarrta azt a fekete sínadrágot, amit életem első síleckéjén a legelső csúszásnál (az most csak részletkérdés, hogy 3 "pihenővel" gurultam be a 300 méteres távon) sikerült kettéhasítani azon a bizonyos kritikus részen... :) S a vicc csak az volt benne, hogy ez csak ebédszünetben, kb 2 órával később derült ki, na de legalább nyugisan sízhettem és koncentrálhattam addig is és nem a kabátom húzogatásával és árnyékos helyek keresésével foglalkoztam...

Jöhet tehát az újabb tél, meggyógyult az emlékezetes ruhadarab, ha megint sípálya közelbe kerülök (márpedig nagyon szeretnék, mert egyik kedvenc sportommá vált, szorosan a korcsolyázás és ebéd utáni alvás nyomában), már csak a nosztalgia kedvéért is elviszem magammal.

Mivel már mindenkinek beharangoztam, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok (amiben egyébként van egy csöppnyi igazság is), itt be is szüntetem az írást, legalább egy napra, de az is elképzelhető, hogy picivel hosszabb időre, a szünetek amúgy is rendszerint pozitívan hatnak mindenre... kivéve talán a kapcsolatokra... :)
Na de emiatt fájjon másoknak a feje.:)

Gyümölcsnapok...

Mielőtt bárkinek az az őrült ötlete támadna, hogy nekifogtam diétázni (az önkínzó hajlamom idáig azért nem terjed, megmaradok a sokkal kényelmesebb és kevésbé energiaigényes gondolati síkon történő önmarcangolásnál), gyorsan elárulom, hogy miről is van szó. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mostanában bárki rám néz, egyből az jut eszébe, hogy gyümölcsöt hozzon nekem... és hogy megkérdezze, mikor megyek már szabadságra... Jópár alma porosodik már a hűtő tetején, péntek este óta pedig kénytelen voltam elrágicsálni egy kiló sárgadinnyét, amit másnap a hűtőben sorakozó három barack és egy fél madárlátta alma követett. És mivel egy óvatlan pillanatban apumat magára hagytam a látogatása során, egy szemvillanás alatt vett is nekem egy hatalmas görögdinnyét, amit aztán alig tudtam betuszkolni a hűtőbe. Az étrendembe pedig még sehova sem, hiszen az én gyomrom kapacitása is véges, mint bárki más földi halandóé... Remélem még nem adta fel a harcot és romlott meg, mert szeretném ma este elfogyasztani, mint az apai szeretet egyik legékesebb bizonyítékát.

Már csak azt sajnálom, hogy végül a tegnap délutáni program elmaradt (teljesen rajtam kívül eső okok miatt), hivatalos voltam ugyanis "amennyit a kezem és pocakom elbír" pontosan meghatározott mennyiségű szőlő szedésére egy kedves ismerősömhöz. Mivel a szőlő holtversenyben az ananászkompóttal a kedvenc gyümölcsöm, egész délelőtt erősebbnél erősebb szatyrokat keresgéltem, hogy ezen ne múljon az akció sikere... Végül elmaradt a dolog, ezért bánatomban megettem egy fél tábla mogyorós-mazsolás milkát (csak és kizárólag azért, hogy a napi gyümölcsadag meglegyen - ezért is választottam egy 300 grammos csokit:) ) meg egy kis sós mogyorót csak úgy magára (mert az állítólag jót tesz a szívnek) és a nap további részét a lükébbnél lükébb sorozatoknak (csupa gyenguska német és amerikai nyomozós filmek, kutyával vagy anélkül, de legalább nem kellett sokat erőltessem az agyamat rajta) és egy csipetnyi munkának szenteltem.

Csak attól tartok, hogy egy ilyen vitamindús és szellemi felfrissülést hozó hétvége után túl jól fogok festeni és nem tartja majd az illetékes szerv szükségesnek, hogy én is csatlakozzam a nyári szabadságukat töltő emberek népes táborához...

Biztos ami biztos, inkább csak kérezés után eszem meg a maradék milkát... :)

Kezdek meteorológus...

... jelleget ölteni: minden második gondolatom az időjárás körül forog. A maradék 50% megoszlik a munkám és életem fölötti filozofálgatáson... lassan ideje lenne felcserélni a százalékokat, legyen mondjuk 70% munka, 10% időjárás (mert hát azért nehéz teljesen száműzni a gondolataimból, főleg amikor folyton átver engem, idén egyszer jutottam el strandra, kedd délután, és akkor a változatosság kedvéért végig felhős volt az ég, a pancsolás utolsó harmadában pedig már szemerkélt is az eső, hogy aztán a buszból már csak a szebbnél szebb villámokat és duci esőcseppeket nézegethessük...), 20% szórakozás, vagy legalábbis vidám témák felelevenítése és hadd ne jusson már egy szemrebbenésnyi idő sem az életem fölötti elmélkedésre. Egy hét múlva úgyis, ha minden jól megy, szabadságra megyek, végre megint haza, lelkileg feltöltődni, sorra járni a régi barátokat, megcsodálni a hamvas babaarcokat azoknál az újdonsült 2+1 fős családoknál, akikhez eddig még nem sikerült eljutnom, felfedezni a csöppségeken a büszke szülőkhöz való tagadhatatlan hasonlatosságot, elbeszélgetni a kölyökkori barátnőkkel, akik már férjhezmentek, kifaggatni őket, hogy a szent kötelék azt hozta-e az életükbe, amit reméltek és amire vágytak, beülni egyet sörözni a kisvárosi nyári kertbe, visszamosolyogni az általános és középiskolai tanárokra, elmagyarázni sokadszorra, hogy már nem vagyok egyetemista, végeztem, és most épp tovább tanulgatok, mert hát abból még mindig nem elég... És akkor megint szívből fog jönni a mosoly, megint azzal az érzéssel fogok reggel kelni, hogy eddig a fontosabb dolgokban jó döntéseket hoztam, ha lassan és néha némi idegeskedés árán is, de jó irányba haladok, és ha Odafent is úgy akarják, akkor még egy darabig kitartóan menetelgetek ezen az úton, amelyen a kitérőknek is megvan a maguk jól meghatározott helye és ideje. És természetesen az oka...

A következő útkereszteződés szeptember elejére várható. Kíváncsi leszek, utána merre lesz az erre... na de egyelőre csak a szabadságra koncentrálok... és természetesen az időjárásra...

Mert ez egy ilyen hét... :)

Tele van a...

blogom be nem fejezett piszkozatokkal... :) Nekifogok egy bejegyzésnek (lásd ma is), közben eszembe jut valami, amit sürgősen el kell intéznem, aztán amikor legközelebb megint leülnék, hogy folytassam, már eltelt 1 óra, megint fordult pár fokot az életem és már nem találom annyira érdekesnek az elkezdett gondolatot, hogy egy határozott pontot is tegyek a végére... vagy esetleg még határozottabb hármat.:)
Otthon pedig Albinón egyre jobban gyarapodik a "blogtervezetek" nevű lista, amiben 2-3 szóban vázolom, hogy még miről is lenne érdemes írni. Persze egy tizede sem éri meg a publikálást, minek is, fő, hogy le van dokumentálva, hogy ilyen ötletem is volt egyszer, valaha...

Most pedig végre megnyitom a bűvös cikk-kezdeményt, amit ki kellene kerekítenem, be kellene fejeznem, és messzemenő következtetéseket levonnom belőle... Ifjabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majd írok az általános iskolai, középiskolai, egyetemi folyóiratba, aztán ez valahogy soha nem jött össze, nem találtam elég érdekesnek az ötletet vagy csak egyszerűen lusta voltam félórát szánni arra, hogy leüljek írni. Most, hogy rá vagyok kényszerülve az írásra (nem erre itt, ez csak önmagam szórakoztatása), már csodálkozom, hogy anno miért is vágytam annyira erre a típusú alkotásra...

Igaz, hogy most az sem elhanyagolható szempont, hogy angol nyelven kell megszülessen a remekmű, nem a saját korosztályomnak szánom és a fikciót ezúttal teljesen nélkülöznie kell... vagy legalábbis annyira, amennyire csak lehetséges.:)

Napok óta először...

... léptem be úgy a bloggerre, hogy jó lenne valami érdekeset írni. Valami igazán frappánsat, ami olvasás után még pár nappal is beugrik az embernek és az ideges-bosszús-ráncokat mosolygós-ráncokká alakítja.

De annyira fáradt vagyok a mai nap után, hogy az egyedüli összefüggő gondolatom egy pohár hideg narancslé, felpockolt lábak, a hátam mögött egy nagyra nőtt párna, besötétített szoba és egy Müller Péter könyv.... Ahhoz viszont még haza is kell jutni, ami az előző órákban tanusított felelősségteljes és roppantilag de összeszedett viselkedésem alapján nem lesz túl egyszerű feladat...

És ma még csak hétfő van...

Tegnap éjjel...

.. épp forgolódtam az ágyban, "melegebb éghajlatokra elküldve" ezt a kegyetlen hőséget, amitől lassan már az egyébként meglehetősen árnyékos kuckómban sem tudok létezni, amikor hirtelen beugrott egy emlék... Kereken 2 évvel ezelőtt, az arizonai sivatagban, épp egy ilyen júliusi estén az úszómedence mellett heverve bámultam a csillagos eget, kábé ugyanennyi Celsius fokban, de azzal a boldog tudattal, hogy bármikor megmártózhatok a 26 fokos vízben, a vízesés be volt kapcsolva és a megvilágítása volt az egyedüli mesterséges fény a sötétben (ennyire még nem ment el az eszem a melegtől, tényleg gombnyomásos vízesések járnak odaát egy-egy kis sziklakertes, kagyló alakú úszómedencéhez), számolgattam a csillagokat és buzgón soroltam a kívánságaimat, remélve, hogy a 10 hullócsillagból maximum csak nyolc lesz magasan szálló repülőgép... Próbáltam elképzelni magam a térképen és elhinni, hogy amit kölyökkoromban elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett, átjutottam az Atlanti óceánon és egy másik kontinensen vagyok. Egy apró fehér virágú bokor lélegzetelállító illatot árasztott (a nevét mind a mai napig nem tudom, botanikai ismereteim akkor még csak a kaktusz citromfától való megkülönböztetését tették lehetővé - főleg, ha már sárgult a citrom az illető növényen), és nem adtam volna semmiért azokat a perceket, a meleggel és izzadsággal együtt sem...

Mennyire nem csak a fokok számítanak, hogy ki hogy érzi magát ebben a hőségben...

Újra péntek!:)

Megint eltelt egy hét, megint nem volt mentes a stressztől, de sok hasznos új információval lettem gazdagabb: pl az, hogy a japánoknál július 16 munkaszüneti nap. Hogy ez miért van így, arról elképzelésem sincs, de egy ottani "kollégám" világosított fel erről. Aki, mint kiderült, mégsem annyira a pontosság mintaképe, soha nem gondoltam volna, hogy valami, amit egy japán egy adott időpontra megígér, végül 2 napot csúszhat... és csak második nap kér elnézést az előző napi nem jelentkezésért...
Szóval ezek szerint a japánok is csak gyarló emberből vannak.:) Olyan jóleső érzés erre rádöbbenni...:)
A másik, hogy nem csak én vagyok "szingli" ebben a nagy kerek világban. Más belevaló csajok is (nem mintha én az volnék, de most jól esik magam közéjük sorolni, engedjétek meg így pénteken ezt nekem:) ) hasonló cipőben járnak, túl pár kisebb-nagyobb csalódáson és felismerésen, és 38-39 éves fejjel is lehet az ember életében egy olyan valaki, akiből még mindig nem tudott kigyógyulni, aki még megzavarja a lelki nyugalmát a puszta megjelenésével. És még mindig lehet optimistán tekinteni a világba és jókat nevetni apró vicceken. Szóval nemcsak az én érzelmi és értelmi infantilizmusom az oka, hogy néha még mindig tud fájni, ha meghallok egy számot, ha beugrik egy párbeszédfoszlány vagy egy jelenet a múltból, vannak ezzel még mások is így. Nálam idősebbek és okosabbak.:) Néha azon gondolkozom, hogy az én esetemben már inkább a csipetnyi mazochizmusom a fő kiváltó ok, bár az ember a boldogságra született, de azért a "maradéktalanul boldog állapotot" képtelen elérni. Vagy csak keveseknek adatik ez meg. Nekem legalábbis még nem jött össze, de lelkesen várom.:)
A harmadik felismerés, hogy az ember létezhet vacsora nélkül is, de ebéd nélkül nem.:) Ez egészen friss felismerés, most született, mert megkordult a gyomrom és rájöttem, hogy ma a másik intézetben tevékenykedve kimaradt ez az életbevágóan fontos napirendi pont.
Tehát most be is fejezem a bejegyzést és megkeresem az ebédemet, amely valahol ebben az épületegyüttesben remélem még vár rám...

Akkora itt a kánikula...

... hogy az asztalomon 5 perc alatt megolvadt a csoki (ez egyébként meglehetősen ritkán történik meg:) )...
... egy szál ujjnélküli pólóban és nadrágban is ömlik rólam a víz...
... a számítógép is alig bírja már hűteni magát...
... be van zárva az ablak, mert még ha rajta keresztül be is süt a nap, akkor is hűvösebb van, mint ha még beszöknének a 41-ig plussz fokok az utcáról...

... a prof 1-kor már nem bírta a hőséget és hazament, hogy otthon folytassa a munkát...

Szóval TÉNYLEG nagy meleg van.:)

Nézőpontok...

Új recept...

Egyre kreatívabb vagyok...:) Tegnap reggel például, amikor valahogy próbáltam kikecmeregni az ébredés után körülvevő gondolati ködből és ezt a folyamatot egy kávéval próbáltam meggyorsítani, teljesen magabiztos mozdulattal tej helyett a mellette levő dobozos narancslevet vettem ki és öntöttem a kávéba. Méghozzá nem is keveset... És mivel kávé nélkül valószínűleg a buszmegállót sem találnám meg (legalább 2,5 perc séta a kuckómtól), ezért nem hagyhattam ott az életet adó nedüt,kénytelen-kelletlen belekortyoltam... annyira rossz volt, hogy mégiscsak öntöttem bele egy nagy adag tejet is, hogy valamennyire elvegye az 50%-os narancslé ízét...

Nem hiszem, hogy meggazdagodnék a recept szabadalmaztatásából... ezért próbálgassátok, fejlesztgessétek csak nyugodtan, nem fogok senkit beperelni...

És a narancslevet a hűtőben inkább felcserélem a vörösborral...

Kifogytam a témából...

... és nem tudom, mit írhatnék. Nyavalyogni nem akarok mert most ittam meg egy nagy bögre kávét, amit még a nap folyamán egy kedves barátnőm hozott (eszébe jutottak ugyanis az egyre inkább állandósuló délutáni koffein elvonási tüneteim) és a kávé mellett a gesztus is nagyon jól esett. A vidámság nem mondhatnám, hogy felvet, körülöttem ugyanis mindenkinek problémái vannak, kicsik és nagyok, arra mindenképp elegendőek, hogy ne lássak egy elégedett arcot sem, ha körbenézek. És mivel a gondterheltség köztudottan ragályos (bár az őt terjesztő mitugrász kis kórokozót még nem mutatták ki hivatalosan, de valójában mindenki tud róla, még ha nem is beszélnek a létezéséről), ezért hajlamos vagyok én is arra, hogy ne lássam olyan szépnek a világot, amilyennek kellene.
Remélem, az alábbi kép kicsit megszépíti mindenkinek a napját. Még akkor is, ha már eredetileg is tökéletes volt.:) Nem azért, mert én készítettem, de nekem tetszik.:)

Amilyen nehezen indult...

... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...

Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?