Barátság...?!

Ma másfél órán keresztül azon veszekedtem valakivel (mert a vitatkozás számomra észérveken alapuló emeltebb hangú véleménycsere), hogy a barátság számomra sohasem az SMS/nap vagy beszélgetés(óra)/nap hányados nagyobb, mint egy egység értékénél kezdődik, hanem az valami egész mást jelent... de nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki már eldöntötte magában, hogy én egy pocsék barát vagyok, sőt mi több, nem érzi velem kapcsolatban, hogy a barátja lennék. Ezek után nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e tovább erőltetni a dolgot, megváltozni ennyi évesen már nem fogok, a feladataim is egyelőre csak szaporodni látszanak és nem fogyni és pár elhangzott és leírt megjegyzés után úgy érzem, hogy eléggé megcsorbult a belé vetett bizalmam és az az érzés, aminek szerinte semmi köze ehhez a b-betüs szóhoz...
Szerencsére azért volt kellemes is a mai napban, ugyanis az ilyen veszekedések eléggé el tudják venni a kedvemet az élettől... megkerült az egyik saláta, ami a költözésben kalandos utat járt be, és aminek megfogadtam, hogy a gondját viselem, ha már egy évig szobatársak voltunk. Most ott sütkérezik a sarokban, egy örökbefogadott új növény társaságában, hamarosan behozom a kaktuszomat is otthonról, mert mintha csak összetöpörödött volna, amióta pár hónapja megvettem... nem is csoda az északi fekvésű lakásban, kaktuszok számára nem épp a legideálisabb hely. Szóval alakul a botanikus kert, bár azt hiszem, ennyi virággal megelégszem, nem vagyok én telhetetlen.:) Sem kis kertészlegény...

Tegnap este pedig felhívott egy régi-régi osztálytársam is, akivel hajdanán nagyon jó barátnők voltunk (ismét a b-betüs szó, hamarosan meg fogom utálni, ha még sokat kell miatta magyaráznom a bizonyítványomat és védekeznem a rám záporozó vádak ellen), és akivel az iwiw-nek hála ismét megtaláltuk egymást. Utoljára 7 éve beszélgettünk egy jóízűt, lassan esedékes lesz az egymással kapcsolatos adatok frissítése... :)

Holnaptól megint adminisztrációs ügyek intézése vár rám, ugyanis rengeteg sok számot kértek tőlem az ösztöndíjam útnak indításához, és sajna amik a birtokomban vannak, egyik sem jó az itteni hivatalnokoknak... Letöltöttem pár tucat formanyomatványt, ma délután kitöltöm őket legjobb tudásom szerint, aztán holnap reggel felöltöm a lárva-arcot (na nem Parkinson kór kezdeti tünete miatt, csak egészséges önvédelem), és kezdem sorra járni a hivalalokat...

Valahol majd csak szerencsével járok...

Pályázat leadva...

indulhat a lazítást.:) Még legalább két napig, ugyanis utána neki kell fogjak egy szép kis posztert összedobni, amivel egy országos fórumon kell megjelenni... és mint ma kiderült, egy volt tanárom is ott lesz, mondjuk nem túl valószínű, hogy 230 emberből pont rám emlékezne... a tömegnyomornak is megvannak az előnyei.:)
És akérdés, ami folyton felötlik bennem az elmúlt hetekben: miért van az, hogy mindig minden tudományos tevékenység esetén az az érzésem támad, hogy pont a létező legrosszabb időpontra esik... lásd beszámolóírás, amit kegyetlenül félbe hasított, darabolt és egyéb drasztikus módon széttrancsírozott egy munkahelyi költözés és egy maratoni pályázatírás... a mű ugyan így is elkészült, rájöttem, hogy 5 nap alatt is lehet 5000-6000 szavas cikket írni, de a megbeszélés része olyannyira siralmasra sikerült, legalábbis első meg második olvasatra, mert többre nem jutott időm és energiám, hogy a nevemet legszívesebben kitörölném és távoli kollégám, Anonymus nevét biggyeszteném a helyére... jól indul a tudományos pályafutásom, az már biztos.... :)

Most pedig irány haza, pályafutást menteni, mert az első és legfontosabb része egy sikeres karriernek: nem éhenhalni.

A többi már csak részletkérdés...

Na szóval hol is...

... tartottam? Ja igen, a fogadalom.:) Bámulatos, mennyire nem foglalkoztatott a blogírás az elmúlt két hétben... ezért valóban csak tegnap este kukkantottam be, mert lejárt az önként vállalt 15 napos absztinencia, bár a dolgozatot végül csak ma küldtem el... láttam, hogy teljesen csend honol a tájon, senkiből semmilyen heves érzelmeket nem váltottam ki jelenlétemmel vagy hiányommal (mondjuk egy ízletes fenyegetés az utolsó, ami most még hiányozna az életemből, főleg, ha a fenyegetés a pályázatírás szóval kezdődik...)
Azt hiszem emlékezetes marad ez a két hét... ennyi stresszt ilyen rövid idő alatt lenyelni... mondjuk fogyott a Snickers meg a Mars is, ugyanis rájöttem, hogy ennyi luxust ilyen fontos szellemi tevékenység közben kötelezően meg kell engedjek magamnak.:) Hmm, most jut eszembe, hogy eldobtam a papírjaikat, pedig nyerni is lehetett velük. De amilyen szerencsém van, a friss költözés miatt még senki nem hordja el a szemetet és az én zöld pléh-szörnyemben csak csokispapírok gyűlnek 3 egész napja.:) Kaptam ugyanis egy kis birodalmat, és bár hivatalosan 3-an osztozunk rajta, de én már kezdem megszokni, hogy erre nemhogy ember, de még madár sem igen jár... ha így folytatom, lassan teljesen elszigetelődök az emberiségtől... de legalább nem kell nézzem, amint fél óráig valaki az orrát turkálja előttem teljes nyugalommal, aztán eszébe jut, hogy a szeme sarkát már rég nem tisztítgatta, úgyhogy lassan ideje arra is sort keríteni... hát ilyenkor tényleg nagyon nem hiányzik az emberiség maradék pár milliárd része.
Most pedig hazamegyek, és amikor a séta után hazaérek, 3 nap alatt először végre pizsamában alszom el... Kétszer ébredtem már arra az elmúlt napokban az esti 10 perces szempihentető szundiból, hogy hajnali 5 óra van, csicseregnek a madarak és az én bibliográfiám még mindig az este 10-órás állapotban van...

Ilyenkor annyira örülnék, ha egy jótündér belibbenne az ablakon és befejezné helyettem a cikket... vagy legalább rendet tenne a szobában...

Hát hol vagytok jótündérek?

Biztos náluk is dúl a konvergencia program...

Ma éjféltől...

...kereken két héten és egy napon keresztül (csak hogy szép gömbölyded legyen...:) ) visszavonulok a közélettől és mindenféle szórakozástól: no blogok, no filmek, no email, no chat... no-no, azért ne vigyem túlzásba, pár email azért becsúszhat.:) Egyszer már sikerült 4 hetet kibírnom internet nélkül (bár akkor 4 évvel fiatalabb voltam és a blog fogalma még nem hatolt be a tudatomba), de hinni akarom, hogy ha most is megfogadom, akkor sikerülnie kell, nem pusztulhatott el annyi makrancos-neuronom az elmúlt évek alatt, hogy teljesíthetetlen legyen ez a feladat. Más esélyt nem látok, hogy határidőre elkészüljek parányi kis életem következő fontos feladatával, a koncentrálóképességem az izoelektromos vonal alá esik, ha Firefox-ot látok... És ezt most tényleg nem engedhetem meg magamnak.

Hát akkor mindenkinek kellemes nyarat, éljen a munka és induljon a fogadalom!:)

Betegszabadság miatt zárva

2 napja le vagyok robbanva, de úgy néz ki, mostmár megmaradok.. azt, hogy képes vagyok ülni a gép előtt, mindenképp biztató jelnek veszem. Most bújok is vissza az ágyba, mert megint érzem, hogy vízszintes helyzetben jobb nekem, nem vagyok még annyira egészséges, hogy órákat töltsek talpon...

Ha létezik szám...

... ami számomra egyet jelent az egyetemista léttel, a gondtalan diákélettel, akkor az csakis az alábbi lehet:



Bármikor meghallottam az elmúlt évben, egyből eszembe jutottak a diáktársak, az egyetemi városkában a kedvenc szórakozóhelyem, a bulik előtti melegítések, a sűrű tömeg, amiben mindenkinek csak egy talpalatnyi hely jutott, az egymásnak feszülő vállak, az idegen könyökök a bordáim között, egy bizonyos személy jelenléte a parketten, az a különös feszültség, ami mindig eltöltött, amikor ez a szám csendült fel, a barátokkal áttombolt csütörtök éjszakák (bár közel sem voltam olyan nagy bulis ifjabb koromban, inkább csak az utolsó két évben jött össze pár felejthetetlen záróra, amikor már felkapcsolták a villanyt és nekifogtak takarítani, és mi még mindig egymásba kapaszkodva táncoltunk/ugráltunk)...
Épp ezért eléggé meglepett, amikor ma a tévében először láttam a klippjét, méghozzá második helyen az 'eco-conscious' (környezet-tudatos) számok között... hogyhogy nekem ez soha nem jutott eszembe a szöveggel kapcsolatban...?:) Pedig valójában tényleg ezt kellene mindenkinek jelentse (még Michael Jackson 'Earth Song'-ját is lekörözte, az pedig tényleg egyértelműen a Föld sanyarú sorsát vetíti a nagyérdemű elé...), na de ilyen a fiatalság, ilyen a fantázia... és az adott környezet hatása.:)

Nincs mit tenni, el kell fogadni a tényt, miszerint bizonyos szórakozóhelyek egyszerűen nem alkalmasak a Föld megmentésére ösztönzésre, még ha a felhívás egyértelmű is volna... Valahogy változtatni kell a stratégián, nem szabad túl jó ritmusba bújtatni a komoly mondanivalót, mert az információ nem jut célba és a tragédia bekövetkezik...

Én már sajnos immunizálódtam erre a számra, tartok tőle, hogy még évekig az éhező afrikai gyerekek helyett azok a boldog szép napok fognak eszembe jutni róla... szégyen, de nem én tehetek róla, hanem csakis a káros környezeti tényezők...:)

Nyári szabadság..

... gyorstalpalón.
Kb. ez az érzésem, amikor arra a 10 napra gondolok, ami idén ilyen célból adatott meg nekem... Ma már a közepén járok, csak úgy suhannak el mellettem a napok, alig nyitom reggel (10-kor...:) ) résnyire a szemem, hogy megtaláljam a kávét a kisasztalon, máris este van, ki-ki nyugalomban, velem az élen, és már azon töröm a fejem, hogy másnap kivel szervezzek találkozót, hogy használjam ki ideálisan azokat a pillanatokat, amelyeket még itthon tölthetek. És csak úgy telnek a napok, közben diszkréten alakul a vázlat, amiből majd a nagy műnek kellene megszületnie. Két mondat között, amit a rég nem látott barátokkal váltok, néha be-be villan, hogy ezt is lehetne még nézni a molekuláimmal, pár dolgot ki kellene hagyni, még egy ilyen táblázat kellene, nem ártana egy újabb oszlop...
Szóval azért ott motoszkál a kisördög... annyira viszont mégsem, hogy a mai napot hasznosan töltsem... de legalább kellemesen telt.:)

Évente egyszer...

... megújulok, veszem ugyanis magamnak a fáradtságot és levágatom a hajamat.:) Ez a nap idén pont mára esett, dél óta megint van valami alakja is a sörényemnek... Csak azt sajnálom, hogy eddig még soha nem jutott eszembe lefényképezni az előtte és utána állapotot. Habár lehet, hogy csak azt eredményezné, hogy gyakrabban éreznék késztetést a megújulásra, a zsugoriságom és bátorságom (annyi félelmetesen nehéz kérdést képesek feltenni a fordászok: pl milyen frizurát szeretnék, hány centit hagyjanak itt meg ott, szoktam-e pakolást tenni a hajamra, megsatöbbi) viszont csak egy alkalmat engedélyez.:) Inkább könyvet veszek a megtakarított pénzen és egy hajgumival megoldom a rossz (ki)látási viszonyokat az évfordulóig.:)

Mert ahogy az egyik példaképem is megmondta: nagyon fontos felállítani a megfelelő prioritásokat ...

Hirtelen felindulásból...

... nyitottam egy word dokumetumot és felírtam a 6 szóból álló angol címet... már csak 4994-et kell utána biggyesszek augusztus végéig. Na de mindent el kell kezdeni valahol, miért is ne eshetne ez egybe pont a címmel? Persze a változtatás jogát fenntartom, közel sem érzem véglegesnek, menet közben még kiderülhet, hogy igazából nem is erről szólt a tevékenységem... majd a statisztika megmondja... vagy nem, de az biztos.:)

Tény, hogy nagyobb lelkesedést érzek most az előttem álló feladattal kapcsolatban, mint kereken egy évvel ezelőtt az államvizsgadolgozat írása közben...:) Visszaviszem magammal az új hadszíntérre Katie Melua számait, és hagyom, hogy megint hasson rám az az érdekes érzés, ami éjjelente 12 és 2 között fogott el angolból románra fordítgatás és palacsinták (nem az ehető fajta, hanem a másik:) ) gyártása közben. Idegen szobában, idegen számítógép előtt törökülésben, csak én és a monitor fénye, na meg néhány muslica, ami erre a halvány szendergésre is becsábult a félig nyitott ablakon... Ez Katie Meluával kombinálva meghatározó élmény volt...:) Persze ezúttal a muslicákhoz nem ragaszkodom, úgy érzem nélkülük is meglenne a varázslat... és egyébként is, van 2 idomított szoba-pókom, az máris túlteljesítés az én szememben. Ja, és az idegen számítógép helyett most ott van a kis Albinóm...

... lehet, hogy mégiscsak új zenét kellene keressek ennyi megváltozott körülményhez?

Miután huszadszor...

... is meghallgattam a U2 One című számát az eredeti és a Mary Blige-es feldolgozásban (nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb), úgy döntöttem, hogy ideje zeneművet és napirendi pontot változtatni. Az édes semmittevésből nem engedek, de legalább valami alkotó jellegű tevékenységbe kezdek, mert a végén még lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nyomtalanul kiesik ez a nap az életemből. Az elmúlt hetek munkaláza után tegnap még elolvastam 2 cikket a vonaton és odafirkantottam pár ötletet a cikkek aljára, mert nem lehet tudni, mikor kerülök megint ennyire ihletett állapotba, de délután 6-kor, amikor a harmadik cikk fölött egyre gyakrabban pihent meg a pillantásom a mellettem rohangászó tájon, megint előkerült a zenekütyüm, és Jamie Winchester számaival a fülemben, kényelmesen hátradőlve a legnagyobb lelki nyugalommal bambultam ki az ablakon. Csak egyszer billent meg egy kicsit a mély lelki egyensúly, amikor egy nem túl nagy ház nagyobb tyúkketrec méretű kertjében két struccot pillantottam meg. Váratlanul ért a látvány Magyarország szívében, de aztán eszembe jutott, hogy állítólag lassan már idehaza is őshonos állatnak számít ez a nyakas jószág, egyre nagyobb sikernek örvend a (nagy)családi csomagolású tojás-automata.
Egészen addig zökkenőmentes volt az utazás, ameddig Várad után át nem költöztünk apuval egy üresebb fülkébe, ahol egyszem román srác üldögélt, intenzív telefonálgatásba merülve. Mikor a telefonkönyvében szereplő utolsó embertől is elbúcsúzott, felénk fordult a figyelme, és mivel apu egyre álmosabbakat pislogott, rám maradt az a cseppet sem egyszerű feladat, hogy a kérdések özönére válaszoljak és megadóan bólogassak a mondanivalójára. Mint kiderült, egy ifjú tanügyi kádert vetett a sors az utamba, határozott elképzelésekkel az élet miértjeiről, akit rettenetesen érdekelt a külföldi továbbképzések útja-módja, tehát sehogy sem sikerült megúsznom az oly egyszerű "igen, nem, talán, egyetértek" kulcsszavakkal. Szerencsére a nyelvtudásom meglepően aktiválhatónak bizonyult, csak a doktori tanács lefordításánál éreztem, hogy ha megfeszülök, sem jut eszembe a román megfelelője.:) Belegondolva, szerintem még soha életemben nem voltam rákényszerülve, hogy ezt a fogalmat államnyelvre fordítsam, ezek szerint tehát a meszesedés és tömeges információ-felülírás mégsem öltött még fenyegető méreteket.:)
Persze a gyötrelmek itt még korántsem értek véget, Kolozsváron ugyanis felszállt ezúttal egy székely srác, akinek a szavait még annyira sem értettem, mint az épp vacsoraszünetet tartó tanügyi káderét. Az akcentussal még csak megbirkóztam volna, de a félig kinyitott száj és hadarás már túl soknak bizonyult az éjjel 12 órai agytevékenységemnek... kicsit süketek párbeszédét folytattunk, ő mondott valamit, én visszakérdeztem, vagy végül már azt sem, csak próbáltam olyan választ adni, ami esetleg még passzolhat is az általam feltételezett kérdésre...
Ilyen kommunikatív ismeretlenekkel már rég nem hozott össze a sors... Vagy csak elszoktam volna kicsit az itthoni közvetlenségtől és nyílt érdeklődéstől...?

Itthon pedig a reggeli napsütésben boldogan bújtam be az ágyikómba, hogy az éjszakai fáradalmakat mihamarabb kipihenjem.:)

Kísért a havas múlt...

... most említette ugyanis anyum, hogy megvarrta azt a fekete sínadrágot, amit életem első síleckéjén a legelső csúszásnál (az most csak részletkérdés, hogy 3 "pihenővel" gurultam be a 300 méteres távon) sikerült kettéhasítani azon a bizonyos kritikus részen... :) S a vicc csak az volt benne, hogy ez csak ebédszünetben, kb 2 órával később derült ki, na de legalább nyugisan sízhettem és koncentrálhattam addig is és nem a kabátom húzogatásával és árnyékos helyek keresésével foglalkoztam...

Jöhet tehát az újabb tél, meggyógyult az emlékezetes ruhadarab, ha megint sípálya közelbe kerülök (márpedig nagyon szeretnék, mert egyik kedvenc sportommá vált, szorosan a korcsolyázás és ebéd utáni alvás nyomában), már csak a nosztalgia kedvéért is elviszem magammal.

Mivel már mindenkinek beharangoztam, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok (amiben egyébként van egy csöppnyi igazság is), itt be is szüntetem az írást, legalább egy napra, de az is elképzelhető, hogy picivel hosszabb időre, a szünetek amúgy is rendszerint pozitívan hatnak mindenre... kivéve talán a kapcsolatokra... :)
Na de emiatt fájjon másoknak a feje.:)

Gyümölcsnapok...

Mielőtt bárkinek az az őrült ötlete támadna, hogy nekifogtam diétázni (az önkínzó hajlamom idáig azért nem terjed, megmaradok a sokkal kényelmesebb és kevésbé energiaigényes gondolati síkon történő önmarcangolásnál), gyorsan elárulom, hogy miről is van szó. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mostanában bárki rám néz, egyből az jut eszébe, hogy gyümölcsöt hozzon nekem... és hogy megkérdezze, mikor megyek már szabadságra... Jópár alma porosodik már a hűtő tetején, péntek este óta pedig kénytelen voltam elrágicsálni egy kiló sárgadinnyét, amit másnap a hűtőben sorakozó három barack és egy fél madárlátta alma követett. És mivel egy óvatlan pillanatban apumat magára hagytam a látogatása során, egy szemvillanás alatt vett is nekem egy hatalmas görögdinnyét, amit aztán alig tudtam betuszkolni a hűtőbe. Az étrendembe pedig még sehova sem, hiszen az én gyomrom kapacitása is véges, mint bárki más földi halandóé... Remélem még nem adta fel a harcot és romlott meg, mert szeretném ma este elfogyasztani, mint az apai szeretet egyik legékesebb bizonyítékát.

Már csak azt sajnálom, hogy végül a tegnap délutáni program elmaradt (teljesen rajtam kívül eső okok miatt), hivatalos voltam ugyanis "amennyit a kezem és pocakom elbír" pontosan meghatározott mennyiségű szőlő szedésére egy kedves ismerősömhöz. Mivel a szőlő holtversenyben az ananászkompóttal a kedvenc gyümölcsöm, egész délelőtt erősebbnél erősebb szatyrokat keresgéltem, hogy ezen ne múljon az akció sikere... Végül elmaradt a dolog, ezért bánatomban megettem egy fél tábla mogyorós-mazsolás milkát (csak és kizárólag azért, hogy a napi gyümölcsadag meglegyen - ezért is választottam egy 300 grammos csokit:) ) meg egy kis sós mogyorót csak úgy magára (mert az állítólag jót tesz a szívnek) és a nap további részét a lükébbnél lükébb sorozatoknak (csupa gyenguska német és amerikai nyomozós filmek, kutyával vagy anélkül, de legalább nem kellett sokat erőltessem az agyamat rajta) és egy csipetnyi munkának szenteltem.

Csak attól tartok, hogy egy ilyen vitamindús és szellemi felfrissülést hozó hétvége után túl jól fogok festeni és nem tartja majd az illetékes szerv szükségesnek, hogy én is csatlakozzam a nyári szabadságukat töltő emberek népes táborához...

Biztos ami biztos, inkább csak kérezés után eszem meg a maradék milkát... :)

Kezdek meteorológus...

... jelleget ölteni: minden második gondolatom az időjárás körül forog. A maradék 50% megoszlik a munkám és életem fölötti filozofálgatáson... lassan ideje lenne felcserélni a százalékokat, legyen mondjuk 70% munka, 10% időjárás (mert hát azért nehéz teljesen száműzni a gondolataimból, főleg amikor folyton átver engem, idén egyszer jutottam el strandra, kedd délután, és akkor a változatosság kedvéért végig felhős volt az ég, a pancsolás utolsó harmadában pedig már szemerkélt is az eső, hogy aztán a buszból már csak a szebbnél szebb villámokat és duci esőcseppeket nézegethessük...), 20% szórakozás, vagy legalábbis vidám témák felelevenítése és hadd ne jusson már egy szemrebbenésnyi idő sem az életem fölötti elmélkedésre. Egy hét múlva úgyis, ha minden jól megy, szabadságra megyek, végre megint haza, lelkileg feltöltődni, sorra járni a régi barátokat, megcsodálni a hamvas babaarcokat azoknál az újdonsült 2+1 fős családoknál, akikhez eddig még nem sikerült eljutnom, felfedezni a csöppségeken a büszke szülőkhöz való tagadhatatlan hasonlatosságot, elbeszélgetni a kölyökkori barátnőkkel, akik már férjhezmentek, kifaggatni őket, hogy a szent kötelék azt hozta-e az életükbe, amit reméltek és amire vágytak, beülni egyet sörözni a kisvárosi nyári kertbe, visszamosolyogni az általános és középiskolai tanárokra, elmagyarázni sokadszorra, hogy már nem vagyok egyetemista, végeztem, és most épp tovább tanulgatok, mert hát abból még mindig nem elég... És akkor megint szívből fog jönni a mosoly, megint azzal az érzéssel fogok reggel kelni, hogy eddig a fontosabb dolgokban jó döntéseket hoztam, ha lassan és néha némi idegeskedés árán is, de jó irányba haladok, és ha Odafent is úgy akarják, akkor még egy darabig kitartóan menetelgetek ezen az úton, amelyen a kitérőknek is megvan a maguk jól meghatározott helye és ideje. És természetesen az oka...

A következő útkereszteződés szeptember elejére várható. Kíváncsi leszek, utána merre lesz az erre... na de egyelőre csak a szabadságra koncentrálok... és természetesen az időjárásra...

Mert ez egy ilyen hét... :)

Tele van a...

blogom be nem fejezett piszkozatokkal... :) Nekifogok egy bejegyzésnek (lásd ma is), közben eszembe jut valami, amit sürgősen el kell intéznem, aztán amikor legközelebb megint leülnék, hogy folytassam, már eltelt 1 óra, megint fordult pár fokot az életem és már nem találom annyira érdekesnek az elkezdett gondolatot, hogy egy határozott pontot is tegyek a végére... vagy esetleg még határozottabb hármat.:)
Otthon pedig Albinón egyre jobban gyarapodik a "blogtervezetek" nevű lista, amiben 2-3 szóban vázolom, hogy még miről is lenne érdemes írni. Persze egy tizede sem éri meg a publikálást, minek is, fő, hogy le van dokumentálva, hogy ilyen ötletem is volt egyszer, valaha...

Most pedig végre megnyitom a bűvös cikk-kezdeményt, amit ki kellene kerekítenem, be kellene fejeznem, és messzemenő következtetéseket levonnom belőle... Ifjabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majd írok az általános iskolai, középiskolai, egyetemi folyóiratba, aztán ez valahogy soha nem jött össze, nem találtam elég érdekesnek az ötletet vagy csak egyszerűen lusta voltam félórát szánni arra, hogy leüljek írni. Most, hogy rá vagyok kényszerülve az írásra (nem erre itt, ez csak önmagam szórakoztatása), már csodálkozom, hogy anno miért is vágytam annyira erre a típusú alkotásra...

Igaz, hogy most az sem elhanyagolható szempont, hogy angol nyelven kell megszülessen a remekmű, nem a saját korosztályomnak szánom és a fikciót ezúttal teljesen nélkülöznie kell... vagy legalábbis annyira, amennyire csak lehetséges.:)

Napok óta először...

... léptem be úgy a bloggerre, hogy jó lenne valami érdekeset írni. Valami igazán frappánsat, ami olvasás után még pár nappal is beugrik az embernek és az ideges-bosszús-ráncokat mosolygós-ráncokká alakítja.

De annyira fáradt vagyok a mai nap után, hogy az egyedüli összefüggő gondolatom egy pohár hideg narancslé, felpockolt lábak, a hátam mögött egy nagyra nőtt párna, besötétített szoba és egy Müller Péter könyv.... Ahhoz viszont még haza is kell jutni, ami az előző órákban tanusított felelősségteljes és roppantilag de összeszedett viselkedésem alapján nem lesz túl egyszerű feladat...

És ma még csak hétfő van...

Tegnap éjjel...

.. épp forgolódtam az ágyban, "melegebb éghajlatokra elküldve" ezt a kegyetlen hőséget, amitől lassan már az egyébként meglehetősen árnyékos kuckómban sem tudok létezni, amikor hirtelen beugrott egy emlék... Kereken 2 évvel ezelőtt, az arizonai sivatagban, épp egy ilyen júliusi estén az úszómedence mellett heverve bámultam a csillagos eget, kábé ugyanennyi Celsius fokban, de azzal a boldog tudattal, hogy bármikor megmártózhatok a 26 fokos vízben, a vízesés be volt kapcsolva és a megvilágítása volt az egyedüli mesterséges fény a sötétben (ennyire még nem ment el az eszem a melegtől, tényleg gombnyomásos vízesések járnak odaát egy-egy kis sziklakertes, kagyló alakú úszómedencéhez), számolgattam a csillagokat és buzgón soroltam a kívánságaimat, remélve, hogy a 10 hullócsillagból maximum csak nyolc lesz magasan szálló repülőgép... Próbáltam elképzelni magam a térképen és elhinni, hogy amit kölyökkoromban elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett, átjutottam az Atlanti óceánon és egy másik kontinensen vagyok. Egy apró fehér virágú bokor lélegzetelállító illatot árasztott (a nevét mind a mai napig nem tudom, botanikai ismereteim akkor még csak a kaktusz citromfától való megkülönböztetését tették lehetővé - főleg, ha már sárgult a citrom az illető növényen), és nem adtam volna semmiért azokat a perceket, a meleggel és izzadsággal együtt sem...

Mennyire nem csak a fokok számítanak, hogy ki hogy érzi magát ebben a hőségben...

Újra péntek!:)

Megint eltelt egy hét, megint nem volt mentes a stressztől, de sok hasznos új információval lettem gazdagabb: pl az, hogy a japánoknál július 16 munkaszüneti nap. Hogy ez miért van így, arról elképzelésem sincs, de egy ottani "kollégám" világosított fel erről. Aki, mint kiderült, mégsem annyira a pontosság mintaképe, soha nem gondoltam volna, hogy valami, amit egy japán egy adott időpontra megígér, végül 2 napot csúszhat... és csak második nap kér elnézést az előző napi nem jelentkezésért...
Szóval ezek szerint a japánok is csak gyarló emberből vannak.:) Olyan jóleső érzés erre rádöbbenni...:)
A másik, hogy nem csak én vagyok "szingli" ebben a nagy kerek világban. Más belevaló csajok is (nem mintha én az volnék, de most jól esik magam közéjük sorolni, engedjétek meg így pénteken ezt nekem:) ) hasonló cipőben járnak, túl pár kisebb-nagyobb csalódáson és felismerésen, és 38-39 éves fejjel is lehet az ember életében egy olyan valaki, akiből még mindig nem tudott kigyógyulni, aki még megzavarja a lelki nyugalmát a puszta megjelenésével. És még mindig lehet optimistán tekinteni a világba és jókat nevetni apró vicceken. Szóval nemcsak az én érzelmi és értelmi infantilizmusom az oka, hogy néha még mindig tud fájni, ha meghallok egy számot, ha beugrik egy párbeszédfoszlány vagy egy jelenet a múltból, vannak ezzel még mások is így. Nálam idősebbek és okosabbak.:) Néha azon gondolkozom, hogy az én esetemben már inkább a csipetnyi mazochizmusom a fő kiváltó ok, bár az ember a boldogságra született, de azért a "maradéktalanul boldog állapotot" képtelen elérni. Vagy csak keveseknek adatik ez meg. Nekem legalábbis még nem jött össze, de lelkesen várom.:)
A harmadik felismerés, hogy az ember létezhet vacsora nélkül is, de ebéd nélkül nem.:) Ez egészen friss felismerés, most született, mert megkordult a gyomrom és rájöttem, hogy ma a másik intézetben tevékenykedve kimaradt ez az életbevágóan fontos napirendi pont.
Tehát most be is fejezem a bejegyzést és megkeresem az ebédemet, amely valahol ebben az épületegyüttesben remélem még vár rám...

Akkora itt a kánikula...

... hogy az asztalomon 5 perc alatt megolvadt a csoki (ez egyébként meglehetősen ritkán történik meg:) )...
... egy szál ujjnélküli pólóban és nadrágban is ömlik rólam a víz...
... a számítógép is alig bírja már hűteni magát...
... be van zárva az ablak, mert még ha rajta keresztül be is süt a nap, akkor is hűvösebb van, mint ha még beszöknének a 41-ig plussz fokok az utcáról...

... a prof 1-kor már nem bírta a hőséget és hazament, hogy otthon folytassa a munkát...

Szóval TÉNYLEG nagy meleg van.:)

Nézőpontok...

Új recept...

Egyre kreatívabb vagyok...:) Tegnap reggel például, amikor valahogy próbáltam kikecmeregni az ébredés után körülvevő gondolati ködből és ezt a folyamatot egy kávéval próbáltam meggyorsítani, teljesen magabiztos mozdulattal tej helyett a mellette levő dobozos narancslevet vettem ki és öntöttem a kávéba. Méghozzá nem is keveset... És mivel kávé nélkül valószínűleg a buszmegállót sem találnám meg (legalább 2,5 perc séta a kuckómtól), ezért nem hagyhattam ott az életet adó nedüt,kénytelen-kelletlen belekortyoltam... annyira rossz volt, hogy mégiscsak öntöttem bele egy nagy adag tejet is, hogy valamennyire elvegye az 50%-os narancslé ízét...

Nem hiszem, hogy meggazdagodnék a recept szabadalmaztatásából... ezért próbálgassátok, fejlesztgessétek csak nyugodtan, nem fogok senkit beperelni...

És a narancslevet a hűtőben inkább felcserélem a vörösborral...

Kifogytam a témából...

... és nem tudom, mit írhatnék. Nyavalyogni nem akarok mert most ittam meg egy nagy bögre kávét, amit még a nap folyamán egy kedves barátnőm hozott (eszébe jutottak ugyanis az egyre inkább állandósuló délutáni koffein elvonási tüneteim) és a kávé mellett a gesztus is nagyon jól esett. A vidámság nem mondhatnám, hogy felvet, körülöttem ugyanis mindenkinek problémái vannak, kicsik és nagyok, arra mindenképp elegendőek, hogy ne lássak egy elégedett arcot sem, ha körbenézek. És mivel a gondterheltség köztudottan ragályos (bár az őt terjesztő mitugrász kis kórokozót még nem mutatták ki hivatalosan, de valójában mindenki tud róla, még ha nem is beszélnek a létezéséről), ezért hajlamos vagyok én is arra, hogy ne lássam olyan szépnek a világot, amilyennek kellene.
Remélem, az alábbi kép kicsit megszépíti mindenkinek a napját. Még akkor is, ha már eredetileg is tökéletes volt.:) Nem azért, mert én készítettem, de nekem tetszik.:)

Amilyen nehezen indult...

... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...

Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?

Úgy írnék most valami...

... jót és szépet, és főképp vidámat. De mostanában inkább csak apró kis sokkok érnek, naponta 2-3, ami mozgásban tart és nem hagyja, hogy ellaposodjon az életem, belefeledkezzek a kis hasznos dolgok megvalósítása fölött érzett örömömbe... És a nagy hasznos dolgokra persze már nem jut időm...

Na de úgy tűnik, látszik már a vég, legalábbis a kezdet vége, hogy utána mi következik, igazából még nem is sejtem, de talán jobb is ez így... egy dolog lehet csak rosszabb a szervezkedésnél... és ez a szervezkedés során összegyűjtött információkból generált tanulság levonása... és publikálható formába öntése...

Háromszoros brrr...

Három dal...

... van az életemben, amire körülményektől függetlenül, reflexesen összeszorul a gyomrom. Volt ez a mennyiség nagyobb is, de szerencsére kifejlesztettem egy hatékony módszert, az ún. zeneterápia-terápiát, aminek roppant egyszerű a lényege: az éppen aktuálisan zavaró számot (és most nem olyasmire gondolok, mint pl az umza-umzák, amiktől az a cseppnyi 40 centis hajam is égnek áll, vagy a manele meg hasonló kategóriák) felteszem a kütyüre az "A Válogatás" könyvtárba, és mivel ez tartalmazza a kedvenc számaimat is, (minek következtében az 5,5 giga zene közti keresgélésben állandóan itt kötök ki) ezért akarva-akaratlanul meghallgatom az adott darabot is többször, buszon, az utcán mászkálva, az üzletekben, a piacra menet, és eljön az idő (melynek hosszúsága egyenesen arányos a dalhoz kapcsolódó emlék fájdalmasságával), amikor csak valamikor a szám közepén döbbenek rá, hogy jé, tényleg, 3 nappal ezelőtt még sürgősen továbbugrottam ezen, most meg már minden rendben, adaptálódtam, túléltem és... jöhet a következő szám.:)
Ma pont az egyik ilyen szám következett a soron, amikor robogtam át az úton, sötétkék szoknyában, fehér pólóban és a póló színét is elhomályosító árnyalatú virgácsokkal, idén még csak az ablakon keresztül volt szerencsém a napocskához, de akkor a kelleténél többet. Ma is félig napszúrást kaptam, mire rájöttem, hogy jobb lesz, ha délután 5-kor inkább hazamegyek és otthon folyatom tovább a munkát. Előnyei is vannak az északi fekvésű kuckónak... :)
Szóval a lendület adott volt és igazából csak az törte meg, hogy elmaradt az a kellemetlen szorító érzés, ismét megállapítottam, hogy ez egy fantasztikusan jó szám (egyébként "előtte" az egyik kedvencem volt) és hogy úgy tűnik, ebből is kigyógyultam... vagy csak a közvetlenül előtte elfogyasztott bőséges vacsora akadályozta volna meg a pocakom ilyen irányú mozgásait...? Remélem, hogy mégsem, és remélem, hogy mostmár folytathatom a zeneterápia-terápiát a legnehezebb darabbal, hónapok óta nézegetem jobbról-balról a számítógépemen, de még nem volt bátorságom fel is másolni vándorlásaimban egyedüli hűséges társamra. Pedig már elég régóta kísért, de a gyomorfekélytől mindig is ódzkodtam...

És hogy miért is jött fel ez a téma? Egy hétig nyugis az élet a munkahelyen, na nem a feladatok mennyisége csökkent, hanem csak nincs otthon a macska... és ilyenkor az ember ráér olyan dolgokon is rágódni, amikre máskor még egy gondolatot is sajnálna az időhiány miatt...

Akkora kő esett le a szívemről...

... hogy a Húsvét-szigeteki híres kavicsok eltörpülnek mellette, ezért nem is tettem be ide a képüket.:) Ugyanis az elmúlt heti "verseny az idővel" rémálom, úgy tűnik, hogy végetért, a heti 7 napban napi 10-12 óra táblázattöltögetésnek búcsút inthetek, nem mintha befejeződött volna ilyesfajta tevékenységem, de legalább a következő táblázat befejezését nem kötötték határidőhöz... vagy csak elfelejtették közölni velem...

Szóval péntek du. 5 óra óta megint derűs vagyok és optimista, és csak ritkán mutatkozik meg az elmúlt egy hét neuronromboló hatása. Tegnap délután például sikerült egy jól megfontolt mozdulattal letörölni a pendrive-omról az elmúlt 4 hónap fontosabb munkáit, már legalább 3 hete terveztem, hogy kiírom DVD-re, de a megvalósítás váratott magára ma reggelig. Az apróbbacska sokkhatás és lelki szemeim előtt lepergő eddigi életem után ugyanis úgy döntöttem, tovább nem halogatom a dolgot... Szerencsére az őrangyalom megint résen volt (szerintem külön veszélyességi pótlékot kap amiatt, hogy pont rám kell vigyáznia) és gondja volt arra, hogy a kritikus pillanatokban 5 négyzetméteres körzetben legyen egy emberke, aki történetesen még ért is az ilyen letörölt könyvtárak visszacsalogatásához (mint kiderült, nem én vagyok az első a történelemben, akinek sikerült ezt a bravúrt végrehajtania, tehát volt akin gyakorolnia az életmentő manővereket).
Másfél óra türelmes várakozás után végül megmenekült a munkám, és vettem az égi figyelmeztetést is, mostmár csak abban reménykedek, hogy a megírt DVD-t sikerül megvédenem töréstől, tűztől, karcolástól és egyéb természeti csapásoktól...

Néha az az érzésem, hogy a legnagyobb veszélyt a munkámra nézve a saját magam puszta léte jelenti... És sajnos úgy tűnik, orvosságot erre még nem fejlesztettek ki...

:))))

Egy perccel ezelőtt sikerült befejeznem egy aprócska munkát, ami már hónapok óta kísért. Postáztam is gyorsan és úgy érzem, egy további ősz hajszálat megspóroltam (még nem jött ki ugyan egy sem, de érzem, hogy halmozódik és egyszerre fog rámtörni, amikor nem is várnám...), és a sötétszürke ég egy árnyalattal világosabbá vált a fejem fölött... hmm, most jövök rá, hogy ez nem sötétszürke, hanem fekete, és talán azért, mert este 10 óra van és én most kezdek hazafele szedelőzködni....

És persze nem teljesen véletlen a motívumválasztás (mert hát valójában véletlenek nincsenek is...), kimaradt a vacsorám és már csak az a gondolat éltet, hogy hazaérek és egy félig laza, félig hipoglikémiás mozdulattal kinyitom a hűtőt...

Remélem jól emlékszem és még maradt egy 3 napos zsemlém valahol...

Megtört a krónikás lendület...

... ugyanis a tegnap délután 2:30-kor annyi új feladattal a nyakamban ébredtem egy röpke kis Skype konferencia után, hogy még azóta is néha meg-megcsóválom a fejem és eldöntöm magamban, hogy ez biztos csak álom, miért pont velem történne ekkora szörnyűség... aztán amikor rábámulok a millió kis cetlire az asztalomon, a falon és ahol még el lehet képzelni ilyesmit egy szobában, akkor rájövök, hogy mégiscsak rólam van szó, ezt az életet pont én élem és épp egy napja és pár órája nem haladok azzal, amit holnap estére kellene befejezni.

És hogy a drága (és meglehetősen szűkre szabott időt) blogírással se rövidítsem, ezért most búcsúzom is, viszlát valamikor, túl ezeken a feladatokon és talán egy idegösszeroppanás-kezelésen, (remélem valami jó árnyékos szobát kapok majd, valahol az erdő aljában, ahova nem süt be ha kell, ha nem a nap és ahol a ventillátor nem az amúgy is meggyötört dobhártyámat lobogtatja, hanem mondjuk fentről fújja a hideget)...

Ott tartottam, hogy...

.. ballagás. Méghozzá idén egy újabb szemszögből. Voltam már búcsúztató, aki sehogy sem értette negyedéves fejjel, miért kiabálják be a bentlakás ablakán az előtte elhaladó pingvinek (kalapba és tógába öltözött, keservesen izzadó, szegény szerencsétlen végzősök), hogy "meneküljetek, amíg még tudtok", utána ötödévesként vizsgaidőszak kellős közepén, gondolatban már Amerikában, vagy még annál is távolabb, akinek ilyen-olyan okok miatt sokat jelentett a végzősök búcsúztatása (utolsó megfontolatlan SMS-em akkor született), majd végzősként, bosszankodva, hogy nem hallok semmit az osztályfőnöki órából, mert drága a mikrofon, utána a nagy kavarodáson az egyetem udvarán, a nem sokat mondó hivatalos ünnepségen, majd könnyes szemmel belépve a templomba, amikor már csak a magyar hatodéveseket búcsúztatták, indították útra a hajdani tanárok és amikor mindenki felállt a legifjabb generáció előtt és éreztem a felénk irányuló bátorítást és bizalmat...

És idén már én irányítottam volt szobatársam hozzátartozóit, én mutattam, hogy ebben az épületben ez van, ott azt tanították, ez a szembejövő ember erről híres, az a diák két éve ballagott, nekünk a tavaly minden pont ugyanígy zajlott. És a templomban már minden szóra nyugodt szívvel és fejjel tudtam koncentrálni, úgy éreztem, hogy a tanácsok most is hozzám (is) szólnak, kicsit számonkérés, hogy mit tevékenykedtem az elmúlt évben, kicsit emlékeztetés a tavalyi fogadalmaimra. Megint tudatossá vált, hogy mire is esküdtem fel, mit is vállaltam, amikor ezt a pályát választottam, akkor még sokkal naivabb fejjel, nem tudva, hogy valójában mit is rejt magában. Azt hiszem, jót tenne évente egyszer megújítani az esküt, együtt tanár és volt diák, és feltöltődni az összetartozás érzésével, hogy kollégák vagyunk, barátok vagyunk és hogy közös cél vezérel bennünket: az ember szeretete és az élet védelme. És akiket összeköt még egy kapocs: a közös múlt. És talán a közös jövő is. Ez az, ami átsegít a fárasztó hétköznapokon és hétvégéken, és valamennyire megvéd a belefásulástól...

Szép volt ez az elmúlt 7 év... és remélem, hogy a következő 7 sem marad el mögötte. És remélem, hogy akik velem együtt, vagy idén végeztek, szintén hasonló érzésekkel tekintenek vissza az elmúlt évekre.

Annyi minden történt,...

... annyi minden változott, hogy azt sem tudom, honnan fogjak neki a bejegyzésnek és mit hagyjak ki belőle. Na de azt hiszem, csak apránként adagolom, szépen beosztva az eseményeket, mert hát ki tudja, mikor történik még ennyi páratlan élmény velem... (mondjuk tippem az van, ma van ugyebár szerda délután, tehát akkor a következő holnap esedékes, minden napra jut valami, ami törékeny kis világomat ilyen vagy olyan irányba megingatja... de végső soron jól van ez így, lesz amiből megírnom a kortárs Cilike memoárját... á lá Cserebogi:) )

Tehát akkor onnan kezdeném, hogy a meghallgatáson magától értetődően azt a kérdést tették fel, hogy "mit tevékenykedtem az elmúlt évben"... és a tökéletes választ mégsem dobhattam be, mert nem valószínű, hogy díjazták volna, következett hát a nyekegés, makogás, barokk körmondatoknak nekifutás, és újraindulás, metr hát melyiket fejtsem ki részletesebben, amelyikkel 2 hónapot szenvedtem, vagy amelyikkel 3-at, amelyik egyértelmű volt, vagy amelyiknél újra kellett definiáljam magamban a lét értelmét és a statisztika alapelveit... amiben társgyötrődőként vagyok jelen, vagy amelyikben az enyém a teljes gond és dicsőség... Néhány odavágó és néhány kevésbé odavágó kérdés megválaszolása után (hogy milyen színvonalon, azt csak a prof tudja, én a tudatom mélyére száműztem a jelenet 75%-át) végre kiszabadulhattam onnan és következhetett végre a nap kellemesebb része, a lélekben hazafele készülés. Jól esett, ahogy a barátaim mellettem álltak, értem aggódtak és velem szomorkodtak, együtt szídtunk mindent, ami hirtelen eszünkbe jutott és osztották azt a nézetemet, hogy lehet mindenütt jó, de a legjobb és legőszintébb akkor is ... otthon.

A másnapi ballagásról pedig már csak holnap... mert megint besüt a nap, korog a nyom... vagyis a gyomor, vár egy barát, akit most én kell megvigasztaljak és hát holnap is... mai nap.:)

Színterápia...

... ezt látom, amikor a nagy munkában néha addig kattogtatok, hogy egyszer csak megjelenik a háttérkép.:) Jót tesz egy kis narancssárga ebben a nagy melegben.:)

Pár perc múlva kikapcsolom az ősrégi ventillátort, amit ma úgy szereztem be pult alatt, hogy senkinek sem kellett az egész klinikán és csak egy funkciója működik, s még véletlenül sem az első, hanem a harmadik (hiába na, a 3-as az egyik szerencseszámom...:) ), összecsomagolom Albinót és indulok haza, hogy még olvasgassak kicsit arról, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoztam az elmúlt évben... ha így belegondolok, jó kérdés, én sem tudnám megfogalmazni rá a tökéletes választ...

...vagy talán mégis...

Ismerkedtem az élettel...

Akik még nem mondtak le rólam...

... teljesen, azoknak üzenem, hogy még megvagyok, túl pár illúzióromboló töprengésen, már ami a "mi dolgunk a világon?", vagy a "mi a szöszt keresek én pont itt, pont most, pont amikor máshol is lehetnék és talán picivel nyugodtabb életkörülmények között?" kérdésfelvetést illeti, na de a mai nap nyugalma, a reggel 8-as vizsgám sikeressége és azon meglepő fordulat után, hogy igenis, a munkával valamennyit még haladni is lehet, kicsit visszahozta az életkedvemet. Csak ne lebegne fölöttem oly sötéten a holnapi újabb elszámolás, még kb 7 ilyen nap kellene, és végre nyugodt szívvel állnék ki a prof elé és sorolnám a megvalósításaimat. Na jó, azért a 7 ilyen napból le tudnék mondani a reggeli vizsgákról, fura érzés volt tegnap este megint a könyv fölött görnyedni törökülésben, sorolni az ilyen-olyan technikák lépéseinek sorrendjét, ismét érezni, hogy te jó ég, mennyire elszoktam már az ilyenfajta tanulástól (még decemberben volt egy hasonló tipusú találkozásom a diákélet eme részjelenségével, de azóta sem éreztem kínzó vágyat utána... ), és hogy mennyire nem hiányzik kicsiny kis életemből ez a fajta stressz... van pont elég másfajta, minek még tetézni...

És ha szerdai meghallgatáson is szerencsésen túlleszek és akár még sikerrel is zárul, akkor talán egy újabb évre eldől a sorsom és ráérek egy újabb év múlva megint azon töprengeni, hogy merre az az előre.... erre vagy arra...vagy amarra... vagy még amarrább... ha pedig függőben marad a következő év, akkor előveszem a B tervet, vagy esetleg a C-t és lépek megint egy merészet és nagyot. Hogy legyen, amin csodálkozzon a rokonság.:) És jómagam.

Most pedig kitörök a magamra vállalt szaunámból, fogom a cókmókot és indulás vissza a kuckómba, ahol kellemes 20 fok van, lehet rövid-rövidnadrágban rohangászni és senki nem néz rám álmélkodó tekintettel...

... és folytathatom a munkát, mert több munka, mint nap. Legalábbis mostanában...

Jelenlegi helyzetem...

Ehhez már nagyon nincs mit hozzáfűznöm, maximum annyit, hogy remélem nem csuknak le Copyright-ék, igenis átalakítottam a képet, tegnap este 10-11-ig ezzel szórakoztam, miközben egy lélegzetelállító filmet néztem fekete-fehér kis sporttévémen: a Macskanőt....

Hát idáig süllyedtem...

...és akkor elérkezett...

... az utolsó munkahelyi napirendi pont, a blogírás. Gyártottam két régóta esedékes emailt, megetettem a tevémet, ráállítottam a gitározás megtanulására, ha már a gazdi képtelen volt megtanulni, legalább legyen valaki a családban, akinek megy ez... Én legalább félórát kínlódtam egyszer vele hajdanán, aztán eldöntöttem, hogy a kisujjamat úgysem fogom soha tudni meggyőzni arról, hogy oda kerüljön, ahova én szeretném és hogy 3 centivel hosszabb legyen, itt ért véget tehát gitáros karrierem, hogy teret adjon a fuvolásnak... khmm, az megint egy külön sztori...:)

A mai nap folytatása még eléggé homályos számomra... jó lenne kihasználni, hogy épp nem esik az eső, siethetnék mondjuk haza, hogy leüljek megint Albinó elé, szétnézzek a könyvtáraimban, hátha akad valami laza kis film, ami nem csöpög semerre, nem okoz három álmatlan éjszakát egymásután (amióta megnéztem egyedül vagy 3 thriller beütésűt, nem merek elvánszorogni sötétben a 3 lépésre levő ágyamig sem, mindig hagyok legalább egy mobilképernyőnyi fényt és addig nyomogatom a gombokat, míg végül a paplan biztonságában érezhetem magam...). Ja és persze a nem ártana, ha a filmnek talán még valami mondanivalója is lenne... na nem annyi, mint a Dr. House-nak, arról le vagyok tiltva, maradt még két rész, amit nem láttam, de azt csakis baráti felügyelettel nézhetem meg... ott van tehát a gépemen, naponta vetek rá 3 bánatos pillantást, aztán folytatom a kilátástalan küzdelmemet a statisztika programokkal és az Excel-lel, alattomos kis dög ez utóbbi, engem már párszor szinte a végső kétségbeesésbe kergetett (a szórakozottságomnak ehhez TERMÉSZETESEN semmi köze...).

Lassan ideje lenne beszerezni valahonnan a Dr. House első évadot, ha már az egyetemen nem láttam ilyen herkentyűket (meg összesen ennyi lumbálpunkciót meg agybiopsziát), legalább ezáltal szoktassam magam a gondolathoz, hogy ez is létezik és kb így néz ki... Ha bárki tud nekem ebben segíteni, jelezzen, küldöm a szükséges alapanyagot hozzá.:) ÉS fizetek egy sört. Úgyis rég nem ittam én sem, akkor legalább lesz okom, hogy vegyek magamnak is egyet.:) Amióta a munkásosztály oszlopos tagjává váltam, rendezettebb az életem, mint akár középiskolás koromban... akkor legalább még éjjel 2-ig fennmaradtam néha a paplan alatt olvasgatni, vagy hegy alatt abrakolni, most viszont este 11-kor elvágják az amúgy is málladozó filmet, és másnap hajnali 6.30-kor megint arra ébredek, hogy... azaz dehogy ébredek, hanem csak félálomban elhallgattatom a mobilt, ugyanez megismétlődik 6.35-kor és 6.40-kor, és aztán én csodálkozom a legjobban, hogy megint lekéstem a reggeli megbeszélést, mert az a fránya busz elment az orrom előtt (jelzem, ez már a harmadik fránya, amivel még időben elérnék...)

Hmm, vajon hogyan is jutottam el a ma esti programtól a reggeli rutinig? Visszakövethetném, de ahhoz már túl éhes vagyok, ilyen az, amikor az embernek semmihez sincs kedve/ideje, beleértve a bevásárlást is. Ha jól emlékszem, kóvályog még két kifli valahol a lakásban... ideje nyakoncsípnem őket.

Hasonlóan jót étvágyat (vagy egy kicsivel kevesebbet, úgy is marad bőven) és szép hétvégét mindenkinek! :)

A nap legvidámabb percei...

akkor jelentkeztek, amikor végre megnyitottam azt a hangüzenetet, ami a postaládámban kísért hetek óra. A szüleimtől kaptam, 2 egész percig hallgattam, mint elmélkednek afelett, hogy mivel is kell mit megnyitni, persze mindketten másra tippelnek (szokás szerint), és közben apu szeretetteljesen hallózik, hátha én is a közelben tartózkodom...:)) legalábbis éteri közelségben... :))

Annyira jólesett kicsit hallani a hangjukat, a két kis ügyes mormogását, bosszankodását (pedig már egyre jobban uralják a technikát, apu már most jobb táblázatokat tud nálam készíteni, anyu pedig verhetetlen a hírkutatásban:) ), hogy akaratlanul is elnevettem magam. A nap folyamán először jött össze, előtte ugyanis meglehetősen idegesen próbáltam kideríteni, mi mihez képest csúszott már megint el a táblázatban: a 2 új változó, vagy az 57 régebbi, amivel a nap első 2-3 óráját töltöttem...

Azt hiszem, megint túl sok idő eltelt, amióta nem voltam otthon. Alig várom, hogy kicsit megint a jól megszokott lakásban legyek, a kisszobában a gép előtt ülve élőben hallgathassam a morgolódást, vérpezsdítő kérdéseket a számítógép-használatról, és hogy végre átölelhessem és megszorongathassam anyut és megcsiklandozhassam aput.

Errefele nem divat az ilyesmi, nekem viszont nagyon hiányzik...

Még egy ilyen nap....

... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...

Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)

És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.

Hja, van annak, aki nem iszik...

Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?

Annyira rövid leszek...

... hogy az már szinte gyanús. De semmi patológiás, nem betegség az oka, vagy mély depreszió, egyszerűen csak nincs időm kibontakozni és a jobb fülem is szinte odakozmált, mert arra már nem elég a szürkeállományomban létrejött pármillió neuronális kapcsolat (pontos számot nem tudok, csak a nagyságrendet sejtem, igyekszem optimistán megsaccolni, habár a gyakorlat néha nem ezt a nagyságrendet támasztja alá...), hogy a sötétítőt behúzzam...

Ma ünnepi cappuccinora vagyok hivatalos, ünnep ünnep hátán, csak az a szomorú, hogy most Mikulásig nem jut semmi olyasmi az eszembe, amiért ajándékot kaphatnék... A Nobel díj kiosztó bizottság sem hívott még fel... Hogy nem takarítanék-e náluk... :)))

Ezért most igyekszem kiélvezni a cappuccinó minden cseppjét, utána egy kis fagyizás is be volt ígérve, ha emlékezetem nem csal, és máris megadtuk a kellő tiszteletet a gyereknapnak... és nem csak...:))

És foghatok neki huzogatni a napokat Mikulásig...

Cseresznyemag, meg...

...eper:) Ez jellemezhetné a napot. Plussz egy ráadás vihar, pont a cseresznyefa alatt, ami különös hangulatot adott a gyümölcsszedésnek. Csak egy kandi kamera hiányzott, ami rögzíthette volna a "hogyan kapjuk el a vihar által ide-oda lóbált faágat és hogyan szedjünk minél több, nálunk magasabb szintre termett gyümölcsöt" akciót, valamint az azt követő rohanást a ház felé nyári zuhéban és 3 számmal nagyobb kerti cipőben...

Összességében tehát szép nap volt, tele újdonsült élményekkel, viszont a munka részét most pótolom, mert néha dolgozni sem árt.:)

Főleg, hogy holnap még röpke beszámolót is kell tartanom róla, az egyedüli embernek, akinek el kell számolnom az időmmel... és akit csak az eredmények érdekelnek... nála nem sokra megyek a barokk körmondataimmal.

Ma is meglátogatott...

... a prof. Eredmény: azóta így érzem magam:


Persze még mindig lehetne rosszabb is... :)

Következmény: a szombatom is munkával fog telni... csak úgy, a változatosság kedvéért... :)
De vasárnap akkor is kirándulunk!

Köszönöm...

... ezt a napot a szüleimnek, bátyónak, és mindenkinek, akiket a barátaimnak tartok és akik barátjuknak tartanak.:)

Csodálatos nap volt, volt benne sírás (a meghatódottságtól), sikerélmény (a hétfői katymaty nagy sikert aratott a tanszéken - hja, a kezdők szerencséje), nevetés, barátság, ölelés, meglepetés, és professzori letolás (szerencsére meglepően barátságos, és sajnos jogos), és még hátravan a java: készülő bőrigázás (naná, hogy mindig akkor kezd zuhogni, amikor esernyő nélkül, szandában jövök), fagyizás, és este filmnézés szűk baráti körben, némi süteményevéssel egybekötve...:)

Megint egy évvel öregebb lettem... de hogy bölcsebb, azt kötve hiszem... :))

Bevallom...

... a mai bejegyzésnek egyetlen oka van: holnap szeretném ugyanis összehozni kereken a századikat, és ehhez az is szükséges (a matematika törvényeit alapul véve), hogy ezt megelőzően egy 99. is szülessen.:)

Kettős ünnep lesz tehát számomra a holnapi nap: a blogom elérte ezt a mérföldkövet, én pedig... én pedig elérek egy másikat, ami nem is tudom, hogy örömmel tölt el, vagy inkább csipetnyi szomorúsággal. Negyedévszázados itt-tartózkodásom alatt ezen a Földön olyan keveset tettem, láttam, hallottam és olyan gyorsan eltelt az idő. Attól tartok, hogy ez a következő 25 évben sem fog számottevően változni, esetleg csak még jobban felgyorsul a mókuskerék, még szédültebb iramban zúgnak el majd mellettem a hetek, hónapok, évek...
Bámulatos, milyen ünnepi hangulatba tudom ringatni magam, egyedül a számítógép előtt, félhomályban, mert a tűző nap ellen sötétítővel (és nem napolajjal) védekezek (erről jut eszembe, már rég zuhog az eső, csak nekem nem tűnt fel ez eddig), és azt hiszem, a hangulatomon az sem lendít számottevően, hogy miután itt befejezem áldásos tevékenységemet, bevásárlás és nagytakarítás vár még rám... És a hűtőszekrényem óvatos kirámolása, félek, hogy amint kinyitom az ajtaját, szerteszét másznak belőle a hetek-hónapok óta "hűvösre tett" és ottfelejtett, hajdan fogyasztásra szánt de valami titokzatos erők folytán életre kelt "masszák".

Hát akkor ünnepélyesen a 99. bejegyzést megszületettnek nyilvánítom, tovább nem gyötröm az agyacskámat azzal, hogy mivel szaporítsam a szavak számát, aminek talán még némi mondanivalója is van, veszem a cókmókomat és indulok a csatába... khmm, vagyis a Spar-ba.

Hasonlít, de nem ugyanaz.... :)

Egy igazi hétfői nap...

... minden sajátosságával.

Reggel egyből a sejtjeimmel indítottam, kíváncsi voltam, hogyan vészelték át szegények a hétvégét. Szerény véleményem szerint jobban néztek ki nálam, látszott, hogy valaki (vagyis én) gondoskodott megfelelő mennyiségű táplálékukról, kicsit irigykedtem is rájuk, mert a magam számára vasárnap már csak két lágytojásra futotta a konyhatündérségből... ebédre... reggelire, ha emlékezetem nem csal, akkor a jól bevált recept szerinti margarinos szalámis zsemle jutott. Bárkinek szívesen elárulom a receptet, ha kíváncsi...:) A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt, mire hazaértem a barátnőmtől, akinél szinte vért izzadtunk valami kutatás-tervezés-szervezés-számolás-statisztika kérdésekből álló, végtelenül hosszúnak tűnő tesztsor megoldásán, már csak arra vágytam, hogy végre a takarót a fejemre húzzam... :)
Rambólátogatás után egy fölöttébb hasznos (és még annál is idegölőbb) technikát tanultam, vagyis tanítottak, a lényege, hogy saját magamnak kell előbb elkészítsem azt a zselét is, amiben végül az ilyen-olyan fehérjéket akarom futtatni (mármint elektromos áram hatására, tudjátok, töltések, meg pólusok, meg ilyesmi) és megjeleníteni. Nos, hétfő reggel ez kicsit merész vállalkozás, eltartott egy darabig, ameddig ismét természetessé vált, hogy 1 mili az 1000 mikro, hogy 100szoros higítás az kábé mit is akar sugallni, melyik pipetta mire képes... végül csak összejött a gél (a futópálya), meg a mérendő lötyi különböző higításokban, persze ekkorra már nagyon éhes voltam, meg nagyon szomjas, és nagyon mehetnékem volt vissza a klinikára, a biztonság szigetére a laboratórium fölöttébb elvont és ijesztő világához képest, és ekkor derült ki, hogy nem csak én szenvedek a "mármegintegyhétfő szindrómában", a vezető asszisztensnő ugyanis, aki bizonytalan kézmozdulataimba némi céltudatosságot öntött (magyarul: mondta, hogy mit kell tennem:) ) elfelejtette megjelölni, hogy a két gélből melyikre mit tettünk... és amikor már az áram hatására a fehérjék ido-oda (e)migrálnak, egy látnok sem képes megmondani, hogy melyik lemez melyik... Na de nem akkora tragédia, egyikünket sem rázta meg mélyebben, egy könnyed vállrándítás után éjszakára odatettük mindkét gélt hűvösben elektromos árammal fűszerezett közegbe... ez állítólag fényt derít majd arra, hogy melyikben mi lakozik...

Én pedig végre megint itt lehetek jól megszokott papírhegyeim között, a falakat elborító cetlikkel, amik a sürgősebb napi teendőimre próbálják felhívni a figyelmemet, és nagyon nyári hangulatom van (persze nyári szünidős, nem munkába járós...), azt hiszem, nagyon hosszú lesz ez a hét...

UI: ha valaki rájött, hogy melyik módszerről írtam, az... megírhatja részletesebben is az érdeklődőknek. Én nem fogom.:)

Szomorúan kell megállapítanom...

... hogy a jelek szerint megfordult a munkahelyi biológiai órám: hétvégén dolgozom, hétközben lazsálok... mondjuk az arány nem is lenne rossz (2 nap munka, 5 nap lazulás), de azért hétközben ott van pár plussz stresszfaktor, ami kicsit megkeseríti az édes pihenést: párszáz éhes rambócska, akikre rendszeresen rá kell nézni, új technika tanulás a láthatáron, TDK-sok, akik témát szeretnének tőlem (khmm, khmm, tőlem, aki kevesebb, mint egy éve még szintén TDK-s volt és mástól várta ugyanezt), na meg persze a tudat, hogy mindjárt itt a hétvége és még mindig nem haladtam előre... emiatt leszek holnap is bent pár órát, mostmár eldöntöttem, szerencsére nincs annyira szép idő mostanában, hogy ez mélységesebb szívfájdalmat okozzon, mint amilyen alapjáratban van.

Ha egyszer megérem, hogy utolérem magam... akkor tartok tőle, hogy a prof valahogy megneszeli és újabb feladatokat ad... :)

Egyébként szép nap volt: nyitott ablaknál dolgozgattam és végig behallatszott a rezesbanda illetve jó és kevésbé jó együttesek élő koncertje. A legkellemesebb a rezesbanda játéka volt, főleg amikor részleteket adtak elő "Az operaház fantomjából". Két kedvencemet is játszodták belőle: a "Think of me"-t és a "Say You Love Me"-t. :)

Remélem holnapra is szerveznek valami műsort, egy titkos rajongójuk türelmetlenül fogja várni őket az egyik nyitott ablak mögött...

Adrenalinban tocsogó....

életemben mostanában ritkán érzek késztetést (és találok rá időt), hogy újabb és újabb bejegyzéseket hozzak létre. Főleg, hogy tudom, hogy meggyötört agyacskámból semmi vidámra nem futja, a legjobb úton haladok, hogy állandóan a szabadidő és szakmai sikerek hiányán kesergő emberré váljak... a magánéletről, pedig, ami nincs, szó se essék... és ez így nagyon nem jó. Legalábbis nagyon nem szeretném, ha pont az egyedüli dolog veszne ki belőlem, ami még tetszik is bennem, vagyis, hogy képes vagyok és szeretek mosolyogni (sajna néha a legszomorúbb helyzetekben is, de ez már más tál tészta, ez már védekező mechanizmus)... szóval valami bődületesen nagy fordulatra van most szükségem: minimum, hogy kiderüljön, holnaptól 30 órából áll egy nap, amiből csak a 8 óra munka maradjon konstans, de az váljon végre azzá is, és akkor a fennmaradó időben nem aludnék bele az este 7 órás hírekbe, hogy aztán 11-től hajnali 3-ig ébren forgolódjak az ágyamban, régmúlt idők és közelmúltbeli szerencsétlenkedések emlékén töprengve, és másnap reggel megint összetörten és mongoloid szemekkel ébredjek, amik mögül oly borús a kilátás...

Hiszem és tudom, hogy szép az élet... olyan jó lenne végre át is érezni ezt, minden sejtecskémmel (na nem Rambóékkal, ők 5 napos böjtölés után megint jól vannak - legalábbis nagyon remélem...), szeretnék egyszer már maradéktalanul boldog lenni a bőrömben, nem a holnapon töprengeni, hogy jövő ilyenkor vajon hol leszek, mit tevékenykedek, és hogy végre mikor derül ki, hogy miért is vagyok a világon...

Kölyökkoromban azt hittem, azért lettem pont én, pont a szüleim gyereke, pont annyi év várakozás után, amennyit szegények bátyó és miattam végig kellett szenvedjenek, mert valami különleges terve van velem a Fennvalónak, mert valami nagyra vagyok hivatott...

Most már, hogy a világmegváltásról letettem, megelégednék egy nyugodt, csendesen boldog, teljesen átlagos élettel is, bízva abban, hogy amit teszek, azt legalább jól teszem...

Miért van mégis az a sanda gyanúm, hogy nem pont ebbe az irányba mutat az életem...?

Egy kis szünet...

... a rászorulónak, vagyis nekem... ugyanis de. 11 óta ülök a számítógép előtt, szerintem már fel sem tudok állni, ebben a pozicióban, billentyűre gyógyult kezekkel rögzülök lassan. És még mindig hátravan szinte a háromnegyede a munkának, plussz még kellene egy kicsit az önéletrajzomat "heggesszem", hogy szép legyen, jó legyen, érdekfeszítő legyen és meggyőzzön mindenkit, hogy az Isten is nekem teremtette ezt a munkakört és kutatási témát. Viszont a lelkesedésem jelenleg a nullához közelít (mint kiderült, Magyarországon a zérót az emberek nem értik, csak tudnám, akkor mire gondolnak, amikor angolul azt hallják, hogy Sub-Zero... hogy más zérókat ne is említsek), éhes vagyok, álmos vagyok, vágyom egy tányér forró kóreai levesre, és egy Dr. House részre, hogy levezessem a mai nap "izgalmait"... Már látom, hogy erre a napra megfeneklett a táblázatom további rendszerezése, egyre többet gondolok az evésre és lazításra, és egyre kevesebbet a szakmai dolgokra. Na de ezen a napon, az adott körülmények között ezt a szívem mélyén megbocsájtom magamnak. Azt kevésbé, hogy a TDK-somnak nem adtam több feladatot, de ki gondolta, hogy a vizsgaidőszakban széles ívben elkerüli intézményünket és a tanulásba temetkezik... hmmm, na azért én sem olyan rég voltam egyetemista, és igazából én mondtam neki, hogy lépjen le nyugodtan, találkozunk ősszel... miért van az, hogy az ember mindig csak utólag olyan okos...? :(

Na vége a szünetnek, beharangoztak (ugyanis 8 óra lett), most még egy óráig fantáziálok az elmúlt egy év megvalósításairől, utána illa berek, nádak-erek, vár rám a kacsaleves.:)

És van egy olyan sanda gyanúm, hogy holnap este megint értem szól a harang...

Kezdem nem irigyelni...

... a napilapba író újságírókat. Mert szép és jó dolog akkor írni, amikor az embert megszállja az ihlet, de mi van akkor, ha semmi ilyesmi nem történik, csak ül otthon az ablak előtt, meredten bámulja a muskátlit és egy épkézláb ötlete sincs... és feje fölött ott lebeg a másnapi kiadás rémképe, a neve alatti üres hasábbal...

Belőlem biztos nem lett volna jó publicista, számomra a muszáj az már kín, gyötrelem és egyenlő a lassú halállal... legalábbis úgy érzem, a múzsám per pill haldoklik, vagy csak egyszerűen elment nyaralni, ki tudja megmondani ekkora távolságról...

Még jó, hogy jön a hétvége, blogszünet és egy kis munkába merülős kikapcsolódás azzal a boldog tudattal, hogy akkor legalább letudok egy dolgot a sok közül és naponta 2 órával több idő jut majd ezentúl a számomra sokkal fontosabb dolgokra. És 2 óra már hatalmas idő, és nemcsak az ecetmuslicáknál...

És hogy ezzel a bejegyzéssel mire akartam kilyukadni...? Ha véletlenül a "magyarázom a bizonyítványom" jutott volna eszedbe, akkor.... akkor talán célba is ért az üzenet.:)

De azért továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt... vagy legalábbis megpróbálom...

Székelyföldi lányok találkozó

... zajlik már legalább 6 perce egy pécsi kávézóban, én pedig még mindig itt vagyok és most tudok csak elszakadni a gépemtől. A maximális létszám kb 4 lesz, de ebből igazából csak 3 biztos, s az egyik én vagyok... :) Szóval nem lesz túl széleskörű, na de nem (csak) a mennyiség számít, hanem a minőség (is). :)

Mostanig az önéletrajzomat gyötörtem, az elmúlt egy év megvalósításait kellene tartalmazza, és siralmas, hogy egy oldalalt másfeles sorközzel alig tudtam betölteni...

valamit rosszul csinálok... mindeféleképp... vagy nem tömjénezem agyon magamat, vagy nem csináltam itt semmit az elmúlt hónapokban... pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. Na de a végeredmény sajnos nem ezt mutatja...

Na mindegy, most vár a cappuccino, ezen töprengeni ráérek azután is...

Most..

... csak kötelességtudatból pötyögök pár sort ide, se témám, se lelkesedésem, ami lenne, arról inkább nem írok, mert megint csak az sülne ki belőle, hogy én kis lüke, hát még mindig nem tanultam meg, hogy csak az van úgy elvégezve, ahogy szeretném, amit nem bízok másra, még akkor is, ha történetesen azért bíztam rá, mert ez az ő szakterülete, én meg annyit értek a dologhoz, mint mondjuk az atomfizikához... mert hát ahhoz köztudottan nem sokat konyítok (bevallom, a fizika többi ágához sem igazán, de ezzel inkább nem dicsekszem).

A mai tervem már csak annyi: hazamenni, a fejemre húzni a takarót, egy halkat ordítani és egyet toporzékolni a szőnyegen, hogy a szomszédokat ne zavarjam délutáni sziesztájukban, utána pedig mélabúsan elővenni az épp aktuális cikket, aminek a végére kell jussak és dolgozni még egy kicsit egy másik téma statisztika részén. És nem vágyok vigasztalásra, mert a naivitásomat nem lehet másokra kenni, másokat felelőssé tenni érte.

Remélem sikerült egy kicsit tanulnom ebből az esetből. Legközelebb már nem dőlök be a munkamegosztás nemes eszméjének... beigazolódott, hogy akinek nem teljesen az inge, az egészen biztos nem is fogja magára venni.

És ezek után békésen virágozhat a paranojám...

A sebezhetetlenek...

... ezt láttam ma reggel, csak épp 900.000-rel beszorozva és narancssárgás háttérrel a zöld helyett (ugyanis a táp-lötyi inkább eperteára emlékeztet), amikor meglátogattam a hétvégére felügyelet nélkül hagyott sejtjeimet. Igaz, egy picivel élénkebb fantázia kellett hozzá, mint a normális populációnak, de tartok tőle, hogy ez nálam adott, benne van az alapcsomagban...

Szóval csodák csodája, ma reggel megint egy szépen telenőtt palackot találtam, ezekben a sejtekben még az én szerencsétlenkedésem sem képes (végzetes) kárt tenni... valahogy ki kellene vonni belőlük ezt a jó tulajdonságukat és keresztezni a körülöttem található összes élővel és élettelennel...

... és akkor végre én is elereszthetném magam...

Egy szörnyű SEJT-elem gyötör...

... azt hiszem ugyanis, hogy ma sikerült kinyiffantanom a gondjaimra bízott pár millió bélhámsejtet... vagy legalábbis egy pokoli hétvégét hoztam össze nekik, hétfőre pedig tömegsírrá változik a picke palack, amibe áttelepítettem őket...

Pedig nem így terveztem...

Még minden sima ügynek tűnt, amikor a maratoni 6 óra 20 perces és 42 másodperces statisztika kurzusról (csak egyszóval jellenezném: brrrrrrrrrrrrrr) odavánszorogtam a laborba, és 10 perc függőleges-légáramú-kuckó-bemelegítő-burrogtatás után (na nem én burrogtam, hanem az üzembe helyezett flow, esélye sincs az embernek halláskárosodás nélkül megúszni az alatta töltött 10 perc-félórát...) végre előbányászhattam a sejtjeimet a termosztátból, ahova a tegnap juttattam őket és nekifoghattam a munkának... egyelőre fertőzésre utaló nyom nem volt, szépen telenőtték egy nap alatt a palackot, csendes-kövér-boldog bélhámsejtek, sehol körülöttük ficánkoló bacik...
A dolog első része egész simán ment, egy napos rutinnal a hátam mögött akár tapasztaltnak is érezhettem volna magam, ekkor jött azonban az isteni beavatkozás, hogy el ne bízzam magam, elromlott ugyanis az elektromos pipetta... vagyis nem elromlott, csak valami miatt úgy behabosodott a sejt-lötyi (hivatalosabb nevén szuszpenzió), hogy a pipetta többet se előre, se hátra, se fújni, se szívni nem akart, én pedig ott ültem szétzilált fürtökkel, félig megsüketülve a flow dorombolásától, kezemben a pipettával és benne 10 mililiter sejtecskével, aminek onnan ki kellett jönnie, mert hát köztudottan a termosztátba nem a pipetta kerül, hanem a palackba zárt élet... mit volt mit tenni, szétszedtem a pisztolyt (nem öngyilkossági szándékra, csak elektromos pipetta-tartozékra kell most gondolni), persze a sejtszuszpansz (izé szuszpenzió) meg sem moccant, nekifogtam hát fújni, megint no moccanás, és amikor már feladtam volna és egy dühös mozdulattal az egészet röptettem volna a kukába, megjelent az első spontán csepp a pipetta szájánál... és azután 10 percig vártam, hogy a sejtek spontán kicsöpögjék magukat fogságukból, a labor már szinte elnéptelenedett, amikor az utolsó fél milit türelem hiányában eldobtam...
Ezek után már nem tudott annyira érdekelni, hogy a 2 mili az tényleg kettő legyen és a maradék 8 mili is azért ne lépje túl a 10-et, sutty ide ennyi lötyi, blutty oda még egy kevés, sejtek vissza termosztát és...

... és azt hiszem, hétfőn kezdhetem újra az egészet, új palack, új sejtek, új élet... Még szerencse, hogy most nem az a lényeg, hogy miből hány mili, hanem csak az, hogy azért pár százan éljék túl a hétvégét... a történtek után viszont már nem vagyok biztos benne, hogy ezt ma sikerült is elérnem...

Pár millió sejt élete szárad most a lelkemen... de azért titokban még reménykedem, hogy az én beavatkozásom ellenére valahogy túlélik a következő három napot... és akkor hétfőtől Rambo sejtvonalnak fogom őket nevezni...

Aggasztó2...

Aggasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire szétszórt vagyok...

Aggasztó, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy ez valamennyit is pozitív irányba változzon (és itt most a pozitív irány ne a szétszórtság növekedését jelentse...)

Aggasztó, hogy a jövőm semmivel sem biztosabb most, mint fél évvel ezelőtt...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok semmit sem változtak...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok mennyit változtak...

Aggasztó, hogy a netfüggőségem nem akar javulni...

Aggasztó, hogy ez a munkám rovására megy...

És ami a legaggasztóbb, hogy bár mindezt tudom, most mégis blogot írok, ahelyett, hogy hazamennék és statisztikát tanulnék...

És az ég is beborult...

Éppen csak sikerült...

rákattannom az új bejegyzést létrehozó gombra, mielőtt üt az óra... vagyis végetér ez a nap.:) ha már elhatároztam, legalább egy hétig tartsam be... nekem már az is nagy dolognak tűnik... :)

A mai nap is gyorsan eltelt, barátokat és azok szüleit látogattam meg, ismét tudatosult bennem, hogy kicsit kilógok a korosztályomból, az utcán a velem egyidősek babakocsit toltak vagy ejtőztek a napsütésben a hitvesükkel az oldalukon, én pedig kapucnis szvetterben és szabadidő felsőben, bogyókkal a fülemben vágtattam át az utcán, és közben azt számolgattam, hány év múlva jutok el én is abba az állapotba, amelyikben ők vannak... hát nem egyhamar, az biztos.:) Egyelőre csak a tevémet óhajtom nevelni, bár ma valaki eléggé elszomorított, mert azt mondta rá, hogy marhaság... Külső ember szemével tényleg annak tűnhet, elismerem. De engem most per pill elégedetté tesz a rózsaszín masni látványa a tevém fején...

Holnap véget ér a röpke vakációm, valamennyire sikerült legalább a levelezésemet rendbe tenni, és a filmkészletemet kicsit feltölteni, zárójelben azt is megjegyezném, hogy elnyertem méltó jutalmamat azért, mert olyan hűséges barát vagyok, a mai egyik látogatásom alkalmával ugyanis megkaptam Dr. House kalandjait 2 DVD-n. Vagy longnight lesz ebből, vagy hagyományteremtés, az már bizonyos... :)

Május 1-et pedig munkával ünnepelem, ideje rendbe szednem a hivatalos papírjaimat és a nyári ruháimat, amiket magammal viszek a mediterrán éghajlatú városkába. Megint előkerülhetnek a sivatagi körülmények között kitűnően bevált szövődmények és fonódmányok.:)

Ilyen oltári nagy szerencsém...

... is csak nekem lehet... már 1 órája lesem elmerülten, hogy a Dr. House egyik része, amit végre elkezdett letölteni a gépem, milyen stádiumban van... s amikor végre lejön és kinyitom, az első képkockából rájövök, hogy vagy 3 hete pont ezt a részt láttam... és még csak nem is voltam elragadtatva tőle túlzottan, mert az apa gyilkolászta le csupa szeretetből beteg gyereke immunrendszerét... A tanulságot azért levonnám, ha már szóba került a téma: eszetekbe se jusson egyszem gyermeketeknek az autóbontóból származó ólomdarabot ajándékozni kicsengetési ajándékként... maradjatok inkább a jól bevált Opel Astránál, annak több ember örül... a kölök meg a haverok is.

Egyébként a mai nap ünnepélyes keretek között gyarapítottam családtagjaim számát: örökbefogadtam egy tevét... a szüleim még nem tudnak róla, lehet, hogy el sem mesélem nekik, mert biztos azt hiszik, hogy majd ők kell sétáltassák meg etessék, mint anno a kutyusomat. A kiváltó ok az volt, hogy mostanában ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy valami élőlényről gondoskodjak (most magamat nem számítom, mert hát igazából azzal kellene kezdenem, hogy végre ne úgy lófráljak a városban, mint egy, a két vizsgája között a könyv mellől szabadult egyetemista, hanem mint egy öntudatos... na mi is..? :) ), persze kutya nem jöhet számításba pár száz ok miatt, a tengerimalac pedig velem együtt repülne itthon a meleg családi fészekből, mert anyu ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan, marad tehát a ... teve. Gondolom a virtuális örökbefogadásban jártasak már tudják, miről van szó, a többieknek pedig csak annyit, hogy van egy nagyon kedves honlap, ahol az ember akár ezt is megteheti. És nevelés közben gyűjögetheti a datolyákat... ez utóbbi engem ugyan nem hoz különösebb lázba, de az, hogy okos és vidám tevét neveljek és egyáltalán életben tartsak, az annál inkább... A Tamagochit már próbáltam, bevallom, legtöbb 5 napot bírta, én a program hibájára írom, mert valami made in Taiwan volt, de mi van, ha mégsem... Persze egyből gyógyítani akartam megtanítani a tevét, de teljesen érthető okokból annyira kifáradt, hogy a második ingyenes tanulási modult már nem akarta befogadni, azzal várnom kell holnapig... így jobban belegondolva, lehet, hogy én sem vigyorogtam volna annyit egyetem alatt, ha a 6 év anyagát mondjuk 2 hét intenzív gyorstalpalón akarták volna legyúrni...

Szorítsatok a tevémnek, ha egy félévet túlél, azt hiszem, végre elég érett leszek a következő lépéshez: veszek valami cserépbe ültetett salátát....

Úgy érzem...

... a nyaki csigolyáim össze-vissza meredeznek, el van ugyanis teljesen gémberedve a nyakam a mai netezéstől plussz az éjjeli mindennek, csak kényelmesnek nem nevezhető vonatozástól.
A jó hír, hogy sikerült beszereznem pár jó filmet, plussz egy kis J. Winchester zenét, mindenkinek a figyelmébe ajánlom, én a koncertjükön döbbentem rá, mennyire jók (igaz, hogy arra a koncertre még úgy mentem, hogy akkor most ki is az a J. W. a sok színpadon zenélgető férfinemű lény közül és milyen állampolgárságú is?), szóval aki a gitárszót és a nagyon szép férfi énekhangot szereti, az keressen az együttesre... természetesen csakis a boltokban, CD-n és kazettán... vagy egyéb formátumban. Egyébként azt hiszem kazettán hiába is keresné...

A kicsivel rosszabb hír igazából csak engem érint kényelmetlenül: ha jól számolom, 2 egész napja mellőzöm az orvostudományt, pedig nagyon szemrehányóan kandikál ki a táskámból egy pár tucat cikk (amit tüntetően a konyhában felejtettem) és sejtem, hogy 2 nap múlva nagyon fogom sajnálni ezt a kieső két teljes napot...

Na de a két napban még annyi szép dolog is történhet az emberrel... pl nagyokat alhat, élvezheti a megszokott otthoni ízeket, amiken ilyen szép szál leánnyá serdült, olvashatja a digitális fényképezés apró trükkjeit a természetfotózásban és elmélyedhet Benedek István remekebbnél remekebb könyveiben...

Csak a prof meg ne tudja...

A semmiből egy új világot...

teremthetek, ha nem vigyázok... ez majd kiderül jövő csütörtökön...

Ugyanis a mai nap egyedüli hasznos tevékenysége az volt, hogy lementem a laborba és meghallgattam élőszóban, hogyan kell sterilen dolgozni, magyarul, mit nem szabad tenni, hogy elkerüljük egy sejttenyészet befertőződését akár a saját, akár a környező világunkban nyüzsgölődő flórával... a faunákról most inkább nem beszélnék...:)

Utána pedig magamra maradtam a flow-val, ami egy kuckó, amiben függőlegesen mozog a levegő, hátborzongató zúgással (remélem mostmár mindenkinek minden világos) és gyakoroltam kicsit a pipettázást, edények nyitását, csukását, megsatöbbi, végül pedig titkos recept alapján összekutyultam évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú tápoldatokat (elméletileg mindenféle sejtvonal nélkül) és betettem 37 fokra... csütörtökön fogom megnézni, mi nőtt (vagy nem nőtt) a palackban... ha nem nőtt semmi, akkor szuper, nagyon értek a sterilen dolgozáshoz, nyugodtan dédelgethetem a sejtvonalat, amit az egyetemen szerdán indítanak nekem és amit 3(!!!) hétig kell majd életben tartsak, ez lesz ugyanis a vizsga az egyik gyakorlati kurzus keretén belül...

Ha nőtt, akkor kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami életre kelt (tisztára mint Frankestein szomorú története) vagy esetleg mit ébresztettem fel édes osztódásmentes álmából, esetleg mi tenyészik per pill rajtam, ami esetleg alázuhanhatott a palackba buzgó kotyvasztgatásom során... Az eredményről lehet, hogy nem számolok be jövő csütörtökön... :)))

A holnapi bejegyzés pedig előreláthatóan elmarad, nem a lelkesedés hiányzik, hanem a wireless internet a MÁV ZRT (demiazazééé??) és CFR vonalán, utazom ugyanis haza legalább 3 napra.:))
Remélem nem fog semmi említésre méltó történni az úton, ami miatt a szombati jól megérdemelt pihenést pötyögésre váltsam fel...

Csak csendben, csak halkan...

mondom, de sikerült tegnap bankszámlát nyitnom... igaz, hogy szinte 40 percet ültem a banképületben, és a hölgy harmadik kérdésénél már elvesztettem a fonalat (milyen jó, hogy mégsem közgazdaságra mentem, most ugyan lehet, hogy több rostos narancslére futná, de ennyi lükeséget megjegyezni és visszakérdezni a szegény ügyfelektől... ez rosszabb, mint az én kérdőíveim... :) ), na de a végén sikerült kibogoznunk, hogy nekem mire van szükségem (ezt egyébként már azelőtt is tudtam, hogy betettem volna oda Timberland túracipős lábamat), utána még párszáz aláírás, a számban közben teljesen szétolvadó rágóval (brrr, de rossz volt, pépes sárgadinnyés massza) és végül a hölgy megkönnyebbült mosollyal az arcán (és 15 perces túlórával) átnyújtott egy mappát és két kicsi kártyát (ami azóta is ugyanott lapul, ahova egy laza mozdulattal süllyesztettem, vagyis a táskám mélyén - anyu ne ráncold a homlokod, majd egyszer előkerül onnan, ha már teljesen lemondtam róla...:) ) és én is beléptem a bank boldog és elégedett ügyfelei közé...

És most, hogy megállapítottam, hogy minden rendben velem, mert még mindig barokk körmondatokban létezem és fejezem ki életem apróbbnál apróbb mozzanatait, nyugodt lélekkel tehetek rendet az íróasztalomon és indulhatok a mai nap mérkőzésének színhelyére: az OTP-be...

És akkor egy jó időre megint letudtam a banki ügyleteimet... halleluja!

Megint rohanok...

pedig nyugis volt az elmúlt pár óra, kedvesen besütött a nap, egyenesen rá a papírhegyektől betemetett asztalomra... most megint megpróbálom azt, ami picivel több, mint egy éve nem sikerült: számlát nyitni a Raiffeisennél. Akkor még nem voltam EU állampolgár, most már igen. Kíváncsi vagyok, jelent-e ez némi különbséget akár a hanghordozásban, akár az ügyintézésben...

Habár szerintem ennek kevés köze van az állampolgársághoz... nagyobb korrelációt mutat a családi háttérrel, a neveltetéssel...

Kicsit lámpalázam van, mint minden hivatalos ügyintézés előtt... szorítsatok...

Elhatároztam...

... hogy ezentúl naponta röptetek egy aprócska bejegyzést, kivéve szombat-vasárnap, amikor még az is elképzelhető, hogy valamilyen egetrengető ok miatt nem jövök be dolgozni. Ritkán ugyan, de ez is megesik...:)

És hogy ezt mennyire kell komolyan venni: szinte két hete fogalmazódott meg ez a gondolat bennem, de csak ma sikerült rávennem magam, hogy a gondolatot szavakba is öntsem...

És kb 5 napja aszalok egy bejegyzést a piszkozatban... de ígérem, befejezem valamikor, mert roppant égető problémáról szól: a bocicsokibuborékokról...

De azért igyekszem tartani magam az elhatározásomhoz.:)

A Városligetben...

Gyanútlanul sétálgattunk kedves rokonommal a Városligetben Húsvét első napján (azt azért nem mondhatnám, hogy régi szokás szerint, hisz ez volt életem első Húsvétja, amit nem szüleimmel és bátyóval töltöttem), és akkor történt a következő eset. Hogy miért pont ezt mesélem el, és nem az elmúlt 2 hónap izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeit (lásd diploma elvesztése és csodába illő megkerülése, hogy a többit inkább ne is soroljam...), annak több oka is van, az egyik, hogy kezdem szégyellni bámulatosan nagyfokú szétszórtságomat és az emberekbe vetett, szinte indokolatlan bizalmamat... sebaj, kezdek jó úton haladni, hogy ez utóbbiból teljesen kigyógyuljak... A többi okot megintcsak nem akarom részletezni, ha én nem vagyok jó véleménnyel magamról és ezt még reklámozom is, akkor hogy várjam el másoktól, hogy nagyra értékeljenek.. na ugye... :)

Szóval sétáltunk a Városligetben, fantasztikus fotók készültek rólam a jáki templomutánzat és egy tiszteletet parancsoló nagy és fekete mozdony előtt. háromból egy képen még arra is képes voltam, hogy nappal szemben nyitva tartsam a szememet és pár másodpercig ne patakozzanak a könnyek alá kedvenc bársonykabátomra. Az állatkert előtt (minő véletlen egybeesés...) megszólított egy pusztai betyárnak öltözött srác, bogyóval a fülében, jelezvén, hogy a pusztai része az országnak is keményen fejlődik és mindent megtesz, hogy az EU-s csatlakozásnak eleget tegyen, és arra kért, hogy legyek statiszta Balázs Mónika show-jában. A feladat roppant egyszerű, mindössze tapsolnom kellene... Hát erre mit is lehet mondani, egy udvarias köhintés és torokköszörülés és utána egyszerű szavakkal történő visszautasítás, azt hiszem a szégyen megölne, ha bárki felismerné az én arcomat az ünneplő tömegben... a show színvonaláról nem is beszélve, egyszerűen nem volt még annyi lelkierőm, hogy egyetlen adását is végignézzem, én szégyellem és érzem rettenetesen kínosan magam a "főszereplők" és jól szórakozó nézők helyett... akkor pedig minek?
Legnagyobb meglepetésemre a srác roppant hamar bele is törődött a visszautasításba, de a történet itt számára még nem ért véget, ezután ugyanis a telefonszámomat szerette volna elkérni, mert olyan rendes lánynak látszom, szimpatikus vagyok neki és ő nagyon jó emberismerő... na jó, na, bevallom, ezért az egy mondatért írtam le az egész sztorit... :) Jól esik néha az embernek az elismerés... :) Még ha egy bogyós pusztai betyártól jön is. ELvégre ki tudja, lehet, hogy tényleg nagyon jó emberismerők... de hogy akkor mi a szöszt kereshetett ez a példány Budapesten?! Ja igaz, most jut eszembe, tapsoló embereket a show-ba. Akkor talán mégsem tévedt el.

Ezen a röpke jeleneten nevetgéltünk rokonommal végig az Andrássy úton, a csodálatosabbnál csodálatosabb és egyes esetekben lehangolóan málladozó paloták között, nagyon szép nap volt, egy kis jóleső fényképezéssel és egy háromgombócos olasz fagyival megfűszerezve.

És a telefonszámomat még mindig nem tudják a Magyar Pusztán...

Csipike, vágyaim tárgya

Nézem a sötétbe borult, mozdulatlan képet a Csipikéről (a Hargitán található kezdőknek szánt sípálya, szerk.megj) a webcam-en és nagyon-nagyon szeretnék most ott lenni... Pár éve hallottam először a Hóhányó olimpiáról és annyira mókásnak és egyedinek képzeltem a beszámoló és képek alapján, hogy egyszer végre én is részt szeretnék venni rajta. Minden jel arra mutat, hogy ez nem idén fog megtörténni (ugyanis már második napja tart), de azért igyekszem megőrizni az optimizmusomat és nem feladni a reményt. Egy kicsit fokozza ezt a mélabús hangulatot, hogy ma mutattam meg a szüleimnek a franciaországi sítúráról készült képeket, ahol január végén-február elején elsajátítottam a sízés alapjait, és a képek láttán ismét előkerültek azon a csodálatos hat napon át uralkodó érzések, a remegő izmokkal kapaszkodás a síbotokba, miközben tátott szájjal bámulom a fölém magasodó Alpokat és az alattam meredeken ívelő pályákat és apró, gyorsan cikázó emberpontokat...

Egy fiatal(abb)kori álmom beteljesült, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyi újabb álmot fog szülni... Csak győzzem azokat is türelemmel kivárni...

Ollé :)

Ez a nap is eltelt, számos egetrengető felfedezést tettem. Az egyik például, hogy egy 9 oldalas kérdőívet 60 példányban kerek egy órába telik lefénymásolni. A másik, hogy a bélyegek bosszantóan nem ragadnak még akkor sem, ha a nyál-és ízérzetkímélő nedvesítő párnácskát használod, sőt, talán a nyálban található ez meg az által valahogy stabilabban rögzül(né)nek a fehér (legalábbis még egy darabig) felülethez... Na de ki vállaná magára, hogy 120 bélyeget a saját energia-és folyadékkészletének felhasználásával termelt nyálával illessen, illetve nyalogasson...
A harmadik talán az lenne, hogy ha az ember kellően zokni már ettől a szalagmunkától, akkor még az sem zavarja, hogy már péntek este 7 van, még mindig az íróasztalánál csücsül és tudja, hogy valamikor a hétvégén még tiszteletét kell tegye errefele, ha tartani akarja az általa kitűzött határidőket...

Szóval végkövetkeztetésként talán azt tudjuk levonni, hogy ajánlatos eljutni mindennap ebbe a közömbösségi állapotba, mert akkor már azon sem tudunk mérgelődni vagy szomorkodni, hogy a mai terv ugrott, nem jutott idő valami elegánsabb nadrágot/ruhadarabot vásárolni, emiatt marad a megszokott farmer-pulcsi összeállítás a következő elegánsabb alkalomra is... ami az én esetemben sajna/vagy szerencsére pont holnap délutánra esik.

És máris beköszönt a jövőhét...

Rájöttem...

... hogy az egyedüli, aki megnézi a profilomat, az ÉN vagyok... épp százkettedszer... :) szerintem a program nem tud különbséget tenni az olyan kattintások között, amik ugyanarról a gépről érkeznek és az eltérő IP-jű gépekről származók között, mindegyiket 1 ponttal jutalmazza.

Egyébként vasárnap van és én itt vagyok a klinikán és csepp szorongással tekintek a holnapi napra... csak tudnám, hogy akkor most miért is blogolok éppen?

A depresszió ideális ellenszere...

A dolog roppant egyszerű, ma jöttem rá, kiccserkész szavamra teljesen magamtól. Ha úgy érzed, hogy a depresszió környékez, keress magadnak egy beszélgetőtársat, aki legkevesebb háromszor olyan depressziós, mint te, arra a kérdésre, hogy mi a neve, elsírja magát, és a könnycseppek minden harmadik fejbólintás után megint előtörnek belőle. 10-15 perc kommunikációs kísérletezés után garantáltan megkönnyebbülve és magadban a Magasságosnak alapvetően depresszióra nem hajlamos természetedért hálát adva jössz el tőle, még akkor is, ha menetközben kiderül, hogy a fáradozásod teljesen hiábavaló volt, legalábbis szakmai szempontból. De üsse kő, megéri még így is, mert a katasztrofálisnak és gyászosnak tűnő nap máris felderült, a szobádba már mosolyogva nyitsz be. És az újonnan szerzett béke és nyugalom kitart még akkor is, amikor már lassan délután fél 6, a statisztika programban még mindig halvány lila elképzelésed sincs, hogy hol kell beixxxelni a Shapiro-Wilks és Lilliefors tesztet, és a szemeid már jojóznak a monitor kitartó bámulásától...

És odahaza ismét csak a munka vár....

Újra itt van... bla bla bla:)

Ma eszembe jutott, hogy nézzek be kicsit a blogomra, és meglepődve tapasztaltam, hogy december óta nem írtam... :) Észre sem vettem, hogy elrepült ez a másfél hónap, igaz, hogy nem maradt "irodalmilag" azért teljesen megörökítetlenül, mostanában a szűk családi/baráti körömet stresszelem végeláthatatlan köremailjeimmel. Persze hagyok két levél között 1-2 hetet, hogy tudják közben kiheverni az olvasás és ne adj Isten, válaszolás gyötrelmeit...

Érdekes módon pont fordítva lett a dolog, mint ahogy előre megjósoltam: ahelyett, hogy Pécsett nyakra-főre gyártanám a bejegyzéseket, mert azért néhanapján történik pár érdekes dolog is, nem igazán jön, hogy leüljek otthon a kis Albinóm elé "literatúrát" gyártani, ahogy egyik barátnőm megjegyezte, inkább filmet nézek, napi 1 órát fürdök, megfogadom, hogy aznap este leülök zoknit mosni, de aztán valahogy soha sem jön össze... csak amikor már vészhelyzet van és nem tudom tovább kerülni a témát, akkor fogok neki nagy kínkeservesen és láss csodát, aznapra megvan az egész estét kitöltő program.

Elképzelhető, hogy egy kicsit javulni fog a helyzet blogolás terén, most hogy végre saját számítógépem és saját felhasználónevem lett, nem kell attól tartanom, hogy az egész klinika az én alkotásaimat olvassa.

Most lépek is, amióta önellátó lény lettem, rá kellett jönnöm arra az alapigazságra, hogy mindig rosszkor fogy el a kenyér... mint például most is. És bevásárolni még most sem szeretek... létezik ennél nagyobb kín?!

Karácsonyi hangulat vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló

Ha nem lenne egy link a blogomra valahol a világhálón, talán már nem is tudnék fellépni rá, olyan rég nem néztem be ide... :) Na de mikor is lehetne ideálisabb időpont az újrakezdésre, mint épp Karácsonykor, itthon, szűk családi körben, a meghitten ismerős kisszobában, a lapival az ölömben.:)

Idén valahogy elmaradt az az igazi karácsonyi érzés... a hó helyett csupán ködbe burkolózó Pécs, a tudat, hogy a sítúra egy nem biztos, hogy megérdemelt és aktuális luxus (nem is írtam, megyek sítúrára, méghozzá egyenesen a francia Alpokba, mert hát hol is tanulhatna meg gyorsabban és jobban egy tökéletes kezdő, mint ott...:) ), és a szomorú tény, hogy a túra miatt meglehetősen szerény összeg jutott csak az ajándékvásárlásra, eléggé megtépázták amúgy is lenge ünnepi hangulatomat. És persze az önként vállalt időhiány, az estébe nyúló munka, aminek sehogy sem akart meglenni a látszata, utána pedig sipirc haza még egy kicsit statisztikázni, vagy egyszerűen csak vacsorázni és utána ágyba bújni... Nem panaszkodásnak szánom, szerettem azt, amit eddig tennem kellett és remélem, hogy a továbbiakban is legalább ilyen érdekes lesz az életem, de kicsit elgondolkoztam azon, hogy mennyi minden is kell nekem ahhoz, hogy igazán átéljem a Karácsonyt. Hiányoztak a hógolyócsaták vagy egyszerűen csak a bandukolás a téli utcákon, a hóropogás, a pár éve egy barátnőmtől kapott karácsonyi kazetta n+1-szeri lejátszása, azok a 10 percek, amikor karácsonyi ajándékokon töröm a fejemet és az aprócska listák szétszórva a lakásban, a forraltbor illata és íze, a bámészkodás a kirakatok előtt... és persze hiányoztak azok az emberek is (leszámítva két igen kedves pécsi barátomat), akikkel ezt közösen össze lehetett volna hozni illetve akiknek az ajándékokat szántam. Na de most, hogy itthon vagyok, máris nem hiányzik szinte semmi (maxi csak a forralt bor..:) ), csak úgy érzem, hogy jöhetett volna mondjuk ez a látogatás egy héttel hamarabb is (és tarthatna még egy hetet plusszba), és akkor ma a templomban az esti misén érezhettem volna azt a meghatottságot, ami rendszerint ezen a napon a jól ismert énekek éneklése közben eltölt.

De talán majd jövőre...

Addig is békés, boldog Karácsonyt mindenkinek, és egy sikerekben és szeretetben gazdag Új Esztendőt!