Naivitás...

...vagy inkább a valóságtól és az önismerettől teljesen elrugaszkodás volt a vízi VB (FINA) szabadtéri szurkolótáborába laptopot hozni magammal, hogy hátha 1-2 ambuláns kartont azért menetközben leletezek... És ezért cipeltem át a laptopot a vállamon a városon... Szerintem ideje lenne kicsit megpróbáljak magamba nézni és őszinte lenni magamhoz...

Én ennél sokkal demotiváltabb és lustibb vagyok.

posted from Bloggeroid

multitasking

... miközben sült a hús a sütőben (holnap érkeznek a szüleim pár napra), az IPad-en a konyhában a youtube-on a cluster elemzés alkalmazását (statisztika) hallgattam mosogatás közben ...

meglepetés...

... Könnyed kis musicalnak indult a Kaliforniai álom, hogy aztán a végén elszörnyülködve lássam, hogy valójában mégsem holtomiglan, holtodiglan, ez nem az a felhőtlenül boldog véget érő ártatlan kis alkotás. Nem tett túl jót az amúgy sem rózsás hangulatomnak.

... Ezen a héten elég sok volt a szomorúság, amit közölnöm kellett vagy ami a tudomásomra jutott.

A maradék kis szabadidőmben csakis boldog véget érő történeteket akarok.

posted from Bloggeroid

Pillanat :)

A nyaralás során levezetett 2650 km alatt volt az alábbi pillanat is :)

Gyűlnek az együtt töltött kilométerek... ;)

(csak parkolni és tolatni ne kellene...)

Eddig tartott a kipihentség...

... Ma délután 6-kor ebéd után álomba ájultam és két órán keresztül meg sem moccantam, azóta sem vagyok szellemi tevékenységre képes.

... Így kicsit lassan fogok haladni a megírásra váró 3 cikkel és egyéb tudományos tevékenységekkel...

... Lehet, hogy vissza kell térjek a napi 3 kávéra.

posted from Bloggeroid

az már biztos...

... hogy két hét nyári szabadság nem elég arra, hogy örömmel és a munkahely iránti hiányérzettel kezdjem a holnapi munkanapot... ezen az sem segít, hogy az előbb naivan megnyitottam az előjegyzést és megláttam azt a 30 kósza beteget, akit sikerült holnapra beírni a szakrendelésemre...

... jövőre megpróbálok 3 összefüggő hetet távol tölteni, ha össze lehet hangolni a többi kolléga igényeivel, hátha csak ez az egy hét hiányzik még a testi és lelki jólétemhez...

... kicsit félek, hogy merő optimizmus részemről, hogy plussz 1-2 hét meg tudja oldani a problémát és vissza tudja csempészni a lelkesedést és az őszinte mosolyt.

Hotelszoba, Spanyolország :)

Business, de azért szép. :)

ma megint..

... számonkértek rajtam egy nyolc éve elkezdett cikket...
... és most sem tudtam tiszta szívvel megígérni, hogy hamarosan be is fejezem. Egy dolog, hogy azt a fajta magasabb szintű statisztikát, amit jó lenne a befejezéshez használni, még nem találkoztam élő emberrel, aki SPSS-ben tudná alkalmazni, másfelől, amikor hazaérek a munkából 5-6-kor, kiégett aggyal és retinával, akkor már valahogy nincs sem alkotói kedvem, sem ingerenciám, hogy futtassak még ilyen-olyan statisztikákat, és hogy angolul próbáljak összeeszkábálni okos mondatokat ... ilyenkor annyira tudom irigyelni azokat, akiknek az angol az anyanyelvük, vagy nagyon magas szinten művelik a nyelvet (az én felsőfokú nyelvvizsgám - vagyis inkább a mögötte megbújó tudás - a könnyed cikkíráshoz pont nem elég..), és emiatt ugyanannyi energiabefektetésből ők megírnak 5-6 cikket, ameddig én egyetlenegyetsem.

Újabb hotelszoba, átutazóban

..még mindig Pest környéke, még mindig átutazóban :)

Hotelszoba, Pest megye

Sajnos első nap a késői érkezés miatt nem volt időm kattogtatni, de másnap reggel kijelentkezés előtt azért pótoltam. Szerintem amúgy ütötte a 4 csillagot (bár a hotel nevét sem tudom valójában, nemhogy a csillagok számát...) az alvás annyira jól sikerült, hogy reggel keresztben feküdve ébredtem az ágyon, bár ilyent szerintem már 1-2 évtizede nem csináltam.

Az étel is kifejezetten finom volt, annyira, hogy képes voltam halat választani ;)
Na jó, a továbbképzés is hasznos volt és sajnos még az is lehet, hogy a későbbiekben még feladat is származhat a friss ismeretségekből (ami azért nem terjedt odáig, hogy az ebédet ne egyedül fogyasszam (hiába na, nem igazán az én megszokott társaságom gyűlt össze).

szerintem megbolondultam...

... ugyan még nem tudok csak kb 10 métert egyhuzamban lefutni (ezt is csak egyszer próbáltam az utóbbi egy évben), de elkezdtem gondolkozni, hogy jövőre benevezek a vivicittá futásra a városban (megnéztem, ha korán regisztrálok,csak 600 ft-ba kerül a nevezési díj, tehát nagy összegeket nem bukhatok, ha mégis meggondolnám magam, és egyébként is mindösszesen csak 3,2 km a táv... ;) ).

Van rá majdnem egy évem, hogy felkészüljek... ismerve magamat, az utolsó két hétben fogom megvenni a cipőt, nadrágot és az utolsó előtti este fogok bemelegíteni először és futni egy félkört....

Most pl. a két hónapja megkapott feladatot próbálom végre elkezdeni, úgy, hogy két hét múlva kell teljesen kész legyen (ami azt jelenti, hogy egy héten belül le kell adnom a végleges verziót és ez nem kis munkával jár). A probléma csak ott van, hogy kedden megint elutazom pár napra... ilyenkor nagyon nem szeretem magam....

Igencsak fura helyzet...

Amikor az ember lánya egy továbbképzésen magára marad a vacsoránál egy asztalnál egy pohár bor társaságában, úgy, hogy minden más asztalnál sokan ülnek és majdnem senkit sem ismerek ...

...és telnek a percek, és megszületik ez a blogbejegyzés...

...és aztán odaül a Nagyfőnök és a másik munkahelyi kolléga és végre végetér ez a nem kicsit fura állapt.

Tényleg nem vagyok túl jó az ismerkedős kommunikációs vonalon... És a késztetés is csak egészen minimális, hogy próbáljak meg ezen javítani...

posted from Bloggeroid

Az igazi ;)

A barna a kedvenc.   ;)

hát akkor a mai napról

(...csak mert a memóriám erőteljesen szelektálja már a rövid és hosszútávú emlékeket, és ami nincs most leírva, az többet már nem is lesz és a feledés homályába merül... mint ahogy történt volna az elmúlt évek hasonló napjaival, ha nem veszem a roppant nagy fáradtságot és írok pár sort... )

Szóval visszanézegetve a bejegyzéseket, néhány dolog már biztosnak látszik:
- ezen a napon nagy valószínűséggel vizsgáztatni fogok a közeljövőben is, mivel ma és tavaly ilyenkor is ezzel kezdődött a napirend (most a rögtön érkezéskor megkezdett záróírásokat, mint elhanyagolható semmiségeket, hadd ne is említsem)
- viszonylag kevesen bántalmazzák már a legszebbnek tartott testrészemet, azaz a fülemet (ez mondjuk jól is van így, szeretném továbbra is szépnek tartani).
- vannak emberek, akik még mindig jelentkeznek és vannak olyanok is, akik szép lassan elkoptak az életemből (és vélhetően lesznek is még néhányan, de így is van ez rendjén, ez az élet rendje)
- ezúttal sem sikerült korábban (azaz a hivatalos munkaidő végén) eljönnöm az osztályról, pedig eredetileg szerettem volna, de gondoskodtak róla, hogy maradjon még egy kis munka, amit ne tudjak ott hagyni, mielőtt elmegyek és ezáltal (plussz a hiányzó kolléga automatikusan teljes mennyiségben rám testált betegei miatt) én legyek az utolsó előtti ember a klinikán, aki elhúz (utánam már csak az ügyeletes maradt)
- első alkalom volt, amikor igényeltem a mozgást, ezért ahelyett, hogy csak filmnézésbe vagy ambuláns betegek dokumentációjába burkolózzak (amikre aztán egészen biztos nem fogok már jövő héten ilyenkor sem emlékezni), sétálni mentem, dombbal és zölddel, és majdnem záporral, de azért annyira azért mégsem lett emlékezetes, inkább csak kicsit kifullasztós
(na jó, persze hogy van egy applikációm is, ami ösztökél arra, hogy kicsit mozogjak és jó érzés kipipálni rajta a napi rendszeres pár perces testmozgást :) )
- a családom a váram és apu énekhangja továbbra is maga a megnyugvás (kivéve, amikor időnként egy dalfoszlányt a végtelenségig képes ismételgetni - de ilyen csak szökőévekben fordul elő ;) )
- kis rózsaszín kartoncipelés nélkül ez a nap sem múlhat el (és persze ma sem néztem bele, cserébe nem magammal cipelt kórtörténeteket nézegettem)
- egyre világosabb, hogy az évek múlásával egyre csapnivalóbb az időbeosztásom és ezen már csak a csoda segíthet (épp most vagyok túl egy antihalogatós könyvön és folyamatban vannak egyéb ilyen jellegű cikkek, jól látható eredmény nélkül)

- mindenesetre örülök, hogy élek, nincsenek nagyobb problémáim, mint a nyakamba zuhanó munkahegyek és a magamat gúzsba kötő lustaságom vagy halogatási kényszerem vagy nem is tudom minek nevezzem...
Csak egészség legyen (namegacsaládomnak is), aztán valami csak lesz.

Vagy így, vagy úgy. Vagy.

Kirándulni és enni

A fotók most inkább az evésről szólnak :)
Általában az elindulás a fájdalmas, 3 perc alatt elfáradok, aztán amikor végre bemelegednek az izmaim, képes vagyok akár 10-20 km-t is menetelni nagyobb erőfeszítés nélkül (csak ne emelkedjen ;) )

A lassan hagyománnyá váló tócsni és túrós palacsinta evés gondolata szokott visszarepíteni az autóhoz. :)

ez itt még biztos nem a nyár

... bár tegnap épp megfőttem a farmernadrágban az autóban, és úgy döntöttem, hogy ideje előszedni a nyári ruhákat és nem félni alkalmazni, ma este viszont egy szabadtéri koncerten kicsit megbántam, hogy nem vártam még e merész váltással és letettem a megbízható farmer- sportcipő kombinációt. Elbűvölően lila lehettem és ősi skandinávnak látszó képződmény a szandálommal és hófehér lábaimmal (ők azok, akik kb. minusz 5 fokban már rövidnadrágot és papucsot húznak, mert itt a tavasz :) )... még szerencse, hogy az egy hete az autó hátsó ülésén felejtett vékonyka kabátot még nem jutott eszembe felvinni a kocsiból, így legalább ez melegíthetett a koncert alatt. :)

... júniusig a ruhácskák visszatérnek a szekrénybe. :)

bámulatos....

... mi mindent el lehet intézni, ha az ember kényszerből egyszer fél 3-kor lelép a munkahelyéről. A bankkártya támadás miatti banki intéznivalók mellett még egy hajvágás is belefér a bejelentkezést nem igénylő fodrászatban (és akkor most a következő havi kongresszusok és továbbképzők miatti előkészületek letudva... :) ).

... már csak azt kellene kitalálni, hogy tudnám ezt rendszeresíteni (biztos megoldható, mert vannak olyanok, akiknek ez zökkenőmentesen megy már évek óta).

Az ember

Nemrég egy nyugdíjas kolléganőt vettem fel az osztályra. Időnként vissza-visszatértem hozzá kicsit beszélgetni, oldani a feszültséget az ismeretlen helytől, emberektől, új betegségétől... Kiderült, hogy nem ment férjhez, mert mindvégig reggel 7-től este 6-ig dolgozott és a magánéletre nemigen maradt ideje... Mert nem hagyta a munkát másra.

Nekem, mint kakukkfiókának, nyilvánvalóan nem mondott semmit a neve, de másoktól hallottam, hogy jó orvos volt hajdanán, ismerték a nevét...

Amióta ismerem, minden percben egy szerény, halk szavú, értelmes embert látok, aki nem zúgolódik (bár elég sok mindennel bombázom, vizsgálatok és új gyógyszerek tömkelege), joggal kicsit tart mindentől, mert ő is tudja, hogy az egészségügyi dolgozóknál ami félresikerülhet/mellékhatást okozhat, az jó eséllyel be is következik (okozott is már ez némi fejtörést...)...

Látogatót még nem láttam körülötte, egyedül él...

Amikor ránézek, időnként magamat látom néhány évtized múlva (csak én néhány kilóval biztosan többet nyomok majd...).

A jó hír, hogy ő nem bánta meg...

A rossz hír, hogy én már most is bánom, hogy nem találom az arany középutat, amiben jut idő a munkát/kutatást/oktatást megfelelő szinten ellátni és egy kicsit magánélni is. És a lehetséges működő megoldások sem nyüzsögnek körülöttem.

Kicsit félek, hogy mit tartogat még ez a pár évtizedecske...

posted from Bloggeroid

tanulság

... azokon a heteken, amikor konziliárus vagyok, az egyik szakrendelős napomat szabadon fogom hagyni, mert úgyis megtöltik a kedves társszakmák kérései.... csak egészen kicsit vagyok kinyiffanva... és még kb 36 órára van a hétvége...

lassan

...  betemet a munka... és már fogalmam sincs, mit hogyan kellene csinálnom, hogy ezt megakadályozzam. Vélhetően több döntést kellene meghozni rövidebb idő alatt (mondjuk azonnal), kevesebb információ birtokában és kevesebbet tanakodni egy döntés előtt (ezáltal is a halogatásnak elejét venni), de ugyanakkor meg a mérleg másik oldalán azok az emberek vannak, akik tőlem várnak megoldást. És a próbálkozások száma korlátozott. Ennyi év után még mindig azt érzem, hogy nem tudok eleget. Energiám viszont már nem nagyon marad magamat továbbfejleszteni. A továbbképzéseken pedig nem mondanak túl sok újdonságot, mert mindig a nagy átlagról esik szó, de pont olyan problémáról, amit pont annak az egy betegnek a kapcsán tapasztaltam, hallgat minden elem. Időnként félek, hogy túlkezelek, időnként félek, hogy alul kezelek. Ritkán érzem azt, hogy ezt most jól csináltam.

... gyakran néha nagyon hiányzik az a lehetőség, hogy én is továbbküldhessen az embereket, ha elakadok. De legalább eddig még mindig akadt ember, akitől kérdezzek. Ha volt rá időm és volt rá idejük....

jaj.