Akut molylepkétlenítési akció

Tegnap reggeli bevásárlókörutam eredményeként női molylepke feromonokon alapuló technikájú molylepkétlenítő szerkezet boldog tulajdonosává váltam. Elvileg a megtévesztett fiú molylepkéket (csak és kizárólag ételre szakosodott molyokról van most szó, mert biológus barátaim minden kétséget kizáróan azt diagnosztizáltak a lakásban) kellene odacsalogassa magához, hogy aztán az illatfelhőtől elbódulva beleragadjanak a ragacsos papírba. Meglepő módon az egyedüli dolog, amit eddig fogott, az én voltam, amikor nagy lelkesedéssel nekifogtam összeszerelni ezt a csodálatos izét. Alig tudtam leoperálni a kedvenc szvetteremet róla, félelmetes találmány, ha valóban működik...

Remélem nem hiába ülök a női molylepkeferomon-felhő kellős közepén és tényleg hasznos lesz a legújabb szerzeményem. Ma agyoncsaptam a szobában egy teremtményt a feketelistáról, de mostmár azzal a biztos tudattal, hogy ez nőnemű volt, mert hát a fiúknak a "papírforma szerint" a konyhában a helyük... :)

A napokban...

... landolt a postaládámban a "Krisztina egyperces viccek" legújabb példánya. Történetesen el is olvastam, mert hát az ember soha nem tudhatja, hol bukkan újabb hasznos információkra... :) Azt hiszem, további kommentárt nem is fűzök hozzá. :)

A 10 leghasznosabb mondat állásinterjún

1. Az első gyerekem ötven után szeretném vállalni, szingli vagyok és utoljára ötéves koromban voltam beteg.
2. Haza is mehetek, ha végeztem a nap végén? Erre nem is számítottam.
3. Én sokallom a fizetést ezért a pozícióért, inkább osszák szét a HR-osztály munkatársai között.
4. Nem iszom, de csapatépítő tréningen józanul is lehet velem mindent csinálni!
5. Anyanyelvi szinten beszélek angolul, kivéve, ha nálam magasabb szintű vezetőmmel tárgyalok együtt.
6. Az előző cégtől végkimerülés miatt rúgtak ki, de azóta aludtam négy hónapot.
7. Nem kérek céges autót, sőt a saját kocsimat is felmatricázom, ha kérik.
8. Minden számítógépes programhoz értek, és ami esetleg nincs, azt meg hozok.
9. Hobbim a kávéautomata- és fénymásoló- szerelés, valamint a vállalatirányítási rendszerek karbantartása és fejlesztése.
10. A PHd hallgatók Miss Topless címét csak azért nem írtam be, mert amúgy is fent vannak a képek az interneten.

Boldog Húsvétot...

... kívánok én és ez a kis "nufi", aki napok óta Albinó képernyőjéről követi minden arcrezdülésemet. Már amikor épp nem egy pár(tucat) excel és egyéb fájl takarja el előle a kilátást. :)



Már csak órák kérdése és én is hazacammogok, csomagolászni, bevásárolni és aztán illa berek, nádak, erek, irány a nagybetüs HAZA, és legalább két napig csak töltődni fogok, csakis FEL, és SEMMIT sem LE a postaládámból. :)

És most még egy kis kitartás, cseppnyi koncentrálás és talán sikerül majd nyugodt szívvel félretenni a munkát egy egész hétvégére... :)

Fekete felhők az égen...

.. ezúttal viszont nem esőcseppekből, hanem üresen tátongó excel cellákból tömörülnek össze. Megint beütött egy nagy adatbázisolás, méghozzá húzós határidővel, sikerült is a hangulatomat fagypont alá hűteni. Még akkor is, ha tudom, hogy otthon egy csokor nárcisz vár, amit tegnap egy idős nénitől vettem a Plus előtt.

Már látom, hogy megint azon veszem észre magam, hogy elröppent a tavasz, itt van a nyári kánikula, és én még egy böcsületes hóvirágot illetve tulipánt sem láttam élőben.

És szagolgathatom a kiégett füvet a buszmegállóban, mert nekem csak ennyi jutott...

(kár, hogy nem lehet ide egy kis füstszagot belinkelni... - csak úgy, a hatás teljességéért:) )

Egy kis párizsi hangulat...

Rendezgettem a képeket, amiket hétvégén készítettem és egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne tegyek fel párat belőlük. :) Nem engedi a született humanizmusom... vagy mittudomén. :)

Tehát akkor egyből bele a közepébe, egy jól ismert "tákolmány", amit, mint kiderült, eredetileg senki sem akart a tervezőn kívül, és a franciák jelentős ellenállásába ütközött az építése:



A jó öreg Notre Dame, kívülről...



... és belülről...


Nem teljesen alaptalanul tartják a gótika egyik remekének... :)

Esőben, szélben, de tavaszban...



Egy állhatatos fantom:



Aprócska francia Egyiptom, alias a Louvre bejárata:



Hamupipőke tanulságos története, avagy lehet-e pályaudvarból elbűvölő szépségű impresszionista (és nem csak) múzeum. Elárulom: lehet. Ezt hívják Orsay-nek. :)



És végezetül egy cseppnyi francia kiülős kávézós hangulat:



Párizs tényleg megér egy misét...:) És nem csak...

Egy kis ízelítő...

... a helyről, ahol hétvégén jártam.:)





(18. emeleti) Szoba kilátással ;)


Minden további nélkül el tudnék tölteni ott 1-2 évet, hátha ragadna rám egy kis "franszia báj és könnyedség"... :) És nem csak emiatt...

A beszámoló szokás szerint bizonytalan időre elnapolva, de azért talán még lesz is belőle valami. Ha a múzsa, na meg a szabadidő engedi.

Nem tudom, hogy...

... ki készítette az alábbi fényképet, de ha történetesen ért magyarul és olvassa a blogomat, akkor nagyon szépen megkérem, vigyen el engem is arra a helyre, ahol az alábbi fotó készült... :)) Már ki is néztem egy tulipánbokrot, ami mellett kényelmesen elférnék a füvön, kiterülve a napnak háttal szemben, csendben élvezve ezt a szín-szimfóniát.



Épp egy tavaszi hangulatú hátteret keresgéltem Albinóra (mert a havas kép már valahogy nem illett a plussz 10 fokokhoz, amik mostanában a szabad ég alatt röpködnek), amikor rátaláltam. Azóta többször is előfordult, hogy "puszta véletetlenségből" a háttérképnél kötöttem ki az intenzív statisztikázás közepett, remélem bocsánatos bűn. :)

És mivel tudom, hogy apum imádja a tulipánokat, ezért ezt a képet most kifejezetten neki küldöm. Ennél sokkal több tulipánt megérdemelne - most viszont csak ennyit adhatok.

Hát akkor mindenkinek egy csodálatos, felhőtlen tavaszt! :)

Amitől...

... megint minden szép... :)



Tegnap este bukkantam rá erre a remekműre egy ősrégi CD-n, aminek a segítségével negyedéven a radiológia vizsgára készültem, és egyből kisütött a nap felettem. Este 9-kor.:)

Találó, nemdebár...? :)

Ma megint ...

... gyártottam egy piszkozatot a blogomban. Lassan több a nem publikált bejegyzés, mint a nyilvánossá tett. Alkotói (?) válságban szenvedek, lehet, hogy a csokimegvonás produkálja, vagy a koránkelés, vagy mindezek együtt. Tény, hogy bár most voltam otthon egy villámlátogatás erejéig, de már alig várom Húsvétot, Karácsonyt, majd megint Húsvétot és így tovább. Azért a pár napért, amit otthon tölthetek.

Kicsit légüres térben érzem magam, mindenkinek a sorsa a környezetemben szépen elrendeződött, megvannak az 5 éves tervek, a kölcsön az autóra, egyesek házat keresnek amikor épp nem a baba mozgásait figyelik, mások épp most botlottak bele a nagy Ő-be, vagy évek óta tudják, hogy véget ért a keresés, megvan az a bizonyos...

Én pedig...? azt még tudom, hogy április elején elő kell adjak valamit valahol, de utána... megint döntést kell hozzak, megint várnom kell mások döntésére, és megint érzem, mennyire nem szeretek felnőtt lenni.

Azt hiszem, túl sok időm volt ma is gondolkozni... határozottan nem tesz jót a lelkiállapotomnak...

Egy kis téli álom...

... amire most kifejezetten vágyom. Egy barlangban, meleg sötétben, mobil és internet nélkül. És persze jó sokáig tartson, de legalábbis addig, ameddig jó irányba nem változnak az emberek, fiatalok és idősek egyaránt. Ma minden korosztályt hallottam gyalázatosan megnyilvánulni és kezd fizikai fájdalmat okozni felülni egy buszra és hallgatni a "nép szavát". Akkor már inkább a "pacemaker"-ből szóljon az általam választott zene vagy nyelvlecke. Merthogy holnap reggeltől franciául tanulok, vagy legalábbis tervbe van véve.:) Csak azért, hogy ne legyek épp annyira elveszve majd Párizsban - csak mondjuk háromnegyed annyira...

Igazi hétfői nap...

... keserves ébredéssel, álmosszemű utasokkal tömött buszokkal és a felismeréssel, hogy nem sok minden változott az elmúlt hétvégén. Esetleg csak Koszovóban... de annak a szele sajnos nem ér el ilyen-olyan helyekre, marad csak egy hír az esti híradóban.

Rájöttem, hogy bár nagy színházbajáró lettem az elmúlt hónapban, mégsem írok soha róla. Na persze, a kritika nem az én műfajom, legfeljebb ha szerepelnek benne egészségügyi dolgozók, rokonaik és következményeik.:) A péntek esti balettnek viszont volt egy aprócska ilyen vonatkozása is, amikor az egyik rabszolgaságba vetett emberkének levágták a fejét (legalábbis a technikai megoldások erre engedtek következtetni), majd ezzel kezdett játszadozni az egyre inkább az őrület határát súroló nagyvezér. Nekem hiányzott némi csöpögés, a nyakban ugyanis köztudottan elég nagy erek futnak, de most valószínűleg arra gondoltok, hogy kiütközött a szakbarbárságom, pedig dehogy.:) Ezzel együtt nagyon tetszett a darab, Spartacusnak és kicsiny népének kálváriáját adta elő a városi tánctársulat, balettmozdulatok fantasztikusan jó zenére, jó kosztümök és meglepően kifejező arcmimikák. Szóval minden elismerésem, mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki ebben a mediterrán hangulatok városában jár mostanában (bár a mediterrán hangulat kicsit átsüvített ma az almazöld síkabátomon, tehát csak óvatosan a hangulatokkal). Már vadászom, hogy adnak-e elő még valamit ebben az évadban. A darab vége eléggé meglepetés volt, mert valami miatt úgy rémlett, hogy a főhősnek meg kell halnia. Hát én csak vártam és vártam, és minden újabb felbukkanó alakban potenciális gyilkost véltem felfedezni, de sehogy sem akarta meghalni magát Spartacus, még akkor sem, amikor kéz a kézben sétált bele álmai asszonyával a színházi lámpa éles fényébe... én még ekkor is el tudtam volna képzelni egy drámai fordulatot, de ekkor összeborultak a bordó bársony függönyök, én pedig ott maradtam kissé meglepett arckifejezéssel és a felismeréssel, hogy akkor végülis egy "happy end"-et láttam. Bár megjegyzem, hogy a főhősnőn a második felvonás vége fele már felfedezni véltem némi poszttraumás magatartási zavart, tehát lehet, hogy a távoljövőben nem is volt annyira boldog ez a vég...

Most pedig, hogy a függönyt is leborítottam, ideje nekem is hazamenni, és Albinó előtt egy pohár tejjel várni az ihletet, hogy hozzáadjak még pár szép kerek mondatot egy cikk "Következtetéseihez".
Mert következtetéseket csak a való életben lehet olyan könnyen levonni, de amikor a számadatok is ezt kell tükrözzék...

Bálint nap margójára...

Egyetlen izgalmas programot tervezek mára: aludni. Méghozzá minél korábbi időponttól minél későbbi holnapi ébredésig.:) Éjjel ugyanis 1-ig beszélgettem egy rég látott ismerőssel, úgyhogy a reggeli óracsengetés felért egy jól célzott ütéssel a koponyámra halántéktájon... illetve öttel, merthogy 2 óra összesen 5 időpontra volt beállítva.

Ha pedig mégsem tudnék egyből elaludni (aminek elég kicsi a valószínűsége), akkor előszedem Csernus legújabb könyvét, a "Nő"-t és folytatom az olvasgatást. Hátha rájövök a titok nyitjára, hogy miért ünneplem megint (illetve szokás szerint) egyedül ezt a napot.:)

És akkor...

De addig is:

Firenzei tartozás - törlesztve :)

Hol volt, hol nem volt... kezdődhetne így is a mese, de mivel rendszerint ritka az ilyen nyugodt kezdés az életemben, ezért történetesen a jelen történet egy 2 és fél óra alatt összehozott szendvicskészítés, hajmosás, zuhanyozás, ing- és kosztümfelső vasalás, csomagolás illetve 5 perces kulcskereséssel indul. Történt ugyanis, hogy a Firenzébe utazást megelőző este, a kosztümfelső-kereső-akcióban mélységesen elfáradva, (de szerencsére sikerrel teljesítve a küldetés), az utazólista összeállítása után lehunytam a szemem 10 percre... és utána éjjel kettőkor nyitottam ki újra, akkor viszont valahogy olyan jelentéktelennek tűnt a tény, hogy másnap utazom és még lenne pár elintéznivaló... A Pestre tartó vonaton kezdtem számba venni azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek megléte nélkül rövidre záródott volna a nagy kaland. Szerencsére agyonterhelt őrangyalomnak, szüleim buzgó imájának és a két szerencsekőnek hála, amit mostanában kénytelen vagyok folyton magamnál tartani, minden ott volt velem a vonaton, így végre nyugodtan hátradőlhettem és a továbbiakban már csak a szendvicsmajszolás közben folytatott társalgásra koncentrálhattam.

A beszállás Ferihegyen meglepően simán zajlott, senki nem kapott színpadiasan a szívéhez, amikor a piros útlevelemet meglátta és csomagom súlya is jóval útitársaimé alatt maradt. Hát igen, nagyon céltudatosan csomagolom mostanában az elegáns ruhákat, na meg persze megvan az az előnyük, hogy kevesebb van belőlük, mint a sportosakból. A másfél órás út a felhők fölött természetesen nagy élmény volt, bár most nem ültem az ablaknál, az egyik gyógytornász kolléganőmnek ez volt élete első repülése, ezért ő foglalhatta el azt a helyet. A landolás, amit személy szerint a repülésből a legkevésbé szeretek (ilyenkor ugyanis mindig beugranak holmi képek kisiklott vagy derékba tört repülőkről, amelyeket az esti hírekben előszeretettel közölnek) meglepően simán zajlott, a repülőgép előtt várakozó buszban pedig kiderült, hogy nem mi leszünk a kizárólagos magyarországi résztvevők, egy másik egyetemi központból érkezik még két doktornő. Kicsit kalandos volt olyan taxit találni, ami mind az ötünket bevigyen a város központjába, de végül csak akadt egy, aki hajlandónak bizonyult. Döbbenetes volt, ahogy a behajtani tilos táblákat figyelembe sem véve hajtott végig a városon, a város központja fele vezető utakon mindenki csak velünk szembe, a mi irányunkban sehol egy lélek, hüledeztünk is tökéletes magyarsággal, hogy még véletlenül se értse meg. Utolsó nap, már a repülőtérre visszaúton derült ki, hogy Firenzében a behajtani tilos táblák nem vonatkoznak a rendőrautókra, mentőkre és taxikra.... 

Első este, mint bizottsági tag, egy vacsorára lettem volna hivatalos, de mivel a repülőnk egy óra késéssel szállt fel és egyébként sem volt senki más a magyar „delegációból”, akire ez a meghívás vonatkozott volna, úgy döntöttem, hogy kihagyom ezt a megtiszteltetést és a gyógytornászlánnyal együtt elindultunk esti városnéző körútra. Jó érzés volt viszontlátni a Dómot esti fényben, elsétáltunk a Palazzo Vecchio előtt, amelyet még a Mediciek építettek családi rezidenciaként (hogy aztán egy idő múlva, megirigyelve az Arno túlsó partján a Pitti család palotáját, elvegyék azt tőlük és átköltözzenek oda), természetesen készítettünk pár fotót a hűvös esti szélben is kitartóan ott álldogáló Dávid szoborról, a szomszédos Uffizi múzeumról is, majd az Arno partján egy darabig mendegélve eljutottunk a Ponte Vecchio-ig. Így telt tehát az első nap, este ötön három különböző szálláshelyen hajtottuk álomra fejünket... és megint én voltam az, aki egyedül, egy háromcsillagos szálloda franciaágyas szobájában. :)

Másnap reggel 8-kor autóbusz vitt ki a Firenzei Egyetem főépületébe. Amikor felszálltam a buszra és végigmentem az ülések között, csak arra tudtam gondolni, hogy gőzöm sincs, melyik ember kicsoda, honnan jött, de a nevüket már egész biztosan olvastam valamelyik cikk szerzőlistájában. Egy nagyon szimpatikus belga doktornő mellé kerültem, aki, mint kiderült, lelkes tagja az oktatás szakosztálynak és jelenleg az egyik kórházban a kutatások klinikai részéért a felelős, a laborba egyszerűen már nincs is ideje betenni a lábát. A Firenzei Egyetemre érve eléggé meglepődtem: a főépület meglehetősen új és modern létesítmény, mindenhol üveg és beton, szimpatikus apró kis termek, internethálózatba kapcsolódási lehetőségekkel, de a tábla még mindig a jól ismert krétás megoldással „működik”. Az én szakosztályom roppant családias hangulatúra sikerült, az 5 tagból ugyanis hárman jelentünk meg: egy „hazámfia” hölgy, aki a vezető is egyúttal, illetve egy izraeli hölgy volt még ott. Ebédre busszal vittek vissza a belvárosba, abban a hajdani kolostorban (jelenleg katolikus, bentlakásos iskolaként működő épületegyüttesben) volt megterítve számunkra, amelyikben a további előadások is zajlottak.
Szinte 7 óra lett, mire végetértek az előadások. Az utolsó ember egy olyan festőről tartott negyedórás beszámolót, aki hasonló betegségben szenvedett, mint amiről a konferencia is szólt. Mély csend és döbbenet ült végig a hallgatóságon, sokan ismét szembesültek azzal a ténnyel, hogy egyesek számára ez a betegség a halált jelenti- mint ahogy a festő is végül feladta a harcot és elfogadta, hogy itt a vég. Még egészséges ember számára is megrázóak az ebből a korszakából származó képei...
Az aznap esti vacsora egy két saroknyira levő étteremben volt tálalva. Már az gyanús volt egy kicsit, hogy a pincérek megkérdezték első körben, hogy ki rendelt halat. Mivel én nem is tudtam, hogy rendelni is kellett előzetesen, nyugodt lélekkel tagadtam le a halakkal való szoros viszonyomat. Ezek után elég nagy meglepetés volt, amikor étvágygerjesztőként lazac-szeleteket kaptunk valamilyen zöld fűre kiterítve. Szó nélkül megettem, nem akartam válogatósnak látszani, de amikor második fogásnak rizses tenger gyümölcseit kaptunk, már kezdtem ráncolni a homlokomat. Főleg amikor megcsikordult az első kagylóhéj a fogam alatt és kiderült, hogy az a fura kis göngyöleg egy megboldogult polip jobb-középső karja... minden tiszteletem azoké, akik képesek ilyesmit enni és még örömüket is lelni benne, az én tápcsatornámat viszont nem erre edzettem ki, én maradok a jó kis csirkehúsnál, illetve marhasültnél. Azaz ez utóbbi sem annyira biztos már, ugyanis a következő történt: amikor a pincérek karján megint lazaccal teli tányérok tűntek fel és egyikük az asztalunkhoz közeledett, finoman megkérdeztük, hogy a következő fogás is hal lesz? Szegény persze tagadott, de gondolom közben már a háta mögött a markát dörzsölte, mert konyhafordultával olyan jó kis nyers steak-et hozott mindenkinek az asztalnál, hogy még szinte hallatszott az alapanyag pár perccel azelőtti bánatos bőgése... Persze volt nagy lelkesedés, lelki szemeink előtt csak úgy hemzsegtek a clostrydium bacik, lelkesen árasztva magukból a botulizmust, szóval ez a fogás sem okozott osztatlan sikert. A desszert hálistennek elkerülte a halasfazekat, helyre kis vaniliás kockát kaptunk, el is fogyott pár másodperc alatt.
Másnap reggel 8-tól megint gyűltünk, ezúttal a legújabb kutatásokról volt szó, ki mivel foglalkozik éppen és mihez lehet még csatlakozni. Annyira meglátszott a különbség, hogy kinek mennyire fejlett államban van szerencséje kutatni. Ameddig hazámból egy központ képviselője azt mutatta be, milyen eredményeket találtak egyetlen struktúra változékonyságát tanulmányozva, addig egy belgiumi központból érkező kutató egyből 6-7 ilyen molekulát varázsolt elő a bemutatójából... röpke ebédszünet után folytatódtak a beszámolók, 4-kor viszont kicsiny kis csapatunk úgy döntött, hogy jó lenne beszabadulni legalább 1-2 múzeumba is, ha már ilyen messzire eljutottunk.. Ezért az utolsó 1 óráról angolosan távoztunk, így viszont sikerült még nyitva találni a Santa Croce templomot, ahova Michelangelo is el van temetve, a sírját még sikerült megörökítenem, aztán a fényképezőgépem elemei szokásukhoz híven megadták magukat.
Ezután a Dóm múzeumba mentem még be, a többiek pedig az Uffizibe. Mivel én tavaly már jártam ott, ezért inkább Michelangelo időskori Pietáját részesítettem előnyben. Ez volt a legemlékezetesebb alkotás a múzeumban, valamint Donatello Maria Magdolna nevű szobra. Mindkét műhöz kétszer is visszamentem. Csak ajánlani tudom ezeket mindenkinek, és persze ne maradjon ki Michelangelo eredeti Dávid szobra sem, az Akadémia múzeumban, sok percet töltöttem el csendes áhítatban a szobor tökéletességét csodálva.
A találkozót a Palazzo Vecchionál beszéltük meg a lányokkal, viszont a helyszínegyeztetésnél nem számoltam egy tényezővel: egy rámenős olasz alakkal, aki a térkép böngészése közben szólított meg a Dóm téren, mivel állítása szerint olasznak hitt. Akik ismernek, ezt azért még nem mondták nekem... :) Ő olaszul beszélt, én angolul, értettük egymást tökéletesen, mégis 20 percembe telt, ameddig meggyőztem, hogy nem megyek vele cappuccinozni, mert várnak rám. És ebédelni sem... valamint, ha Pestre megy, akkor nem fogom meglátogatni. Mert csak.:) Tény és való, hogy igazán létezik az a tipikus olasz, akit a reklámokban is mutatnak: sötét haj és szem, széles mosoly, be nem álló száj, pergő beszéd és közben olyan elevenség sugárzik belőle, hogy egy kád hidegvizet is 10 perc alatt felmelegítene. 
Ezután a kis intermezzo után már csak egy kis esti séta és egy pizzázás következett. Zs.-vel, az egyik lánnyal átsétáltunk a Ponte Vecchion, egészen a Pitti palotáig, közben beültünk egyet pizzázni, majd csatlakoztunk a másik központból érkező magyar kollégáinkhoz és megittunk egy-egy igazi olasz cappuccinot. Hozzá tudnék szokni az olasz konyhához... :) Még a halakhoz is, de csak mértékkel.

Utolsó nap reggelén fájdalmas búcsút vettünk a szálláshelyünktől, még egy pillantást vetettünk a Dómra, majd, mivel a St Lorenzo templom vasárnap nem volt nyitva a közönség számára, épp csak bekukkintottunk a mise közepén (vérbeli turistákhoz híven), majd belevetettük magunkat egy órára a szomszédos piac kelmekavalkádjába. Lazán el tudtam volna költeni ott egy havi ösztöndíjamat... :)

A firenzei repülőtér meglepően kicsi, de itt is lehet 300 eurós napszemüveget, parfümöket és válogatott csokiféléket vásárolni, szóval nem marad ő sem szégyenben.:) A repülés természetesen megint élmény volt, bár most elég sok arc elzöldült Budapest felett, ugyanis olyan erős széllökések voltak, hogy a pilóta csak nehézségek árán tudta letenni a gépet a földre. Billegett a gép, szorítottuk is egymás kezét becsületesen, még a rendszeresen repülő emberkék is megkönnyebbültem sóhajtottak fel, amikor a kerekek végre a földön voltak és végre már csak egyenes vonalban gurultunk... hiába próbáltam magammal elhitetni, hogy a repülőgép sokkal biztonságosabb, mint az autó, abban a magasságban ez valahogy cseppet sem tűnt megnyugtatónak.
Hát így ért véget az első nemzetközi konferencia, amelyen résztvettem... :) Persze magyarázhattam volna több szakmai dolgot is, mert ilyen szempontból is nagyon hasznos volt, de valahol muszáj volt elkezdeni a karakterspórolást...:)

Csak depressziós...

... szövegek jutnak most eszembe, jöjjenek hát inkább fényképek. Természetesen Firenzéből, és természetesen vadmalaccal fűszerezve (bár bevallom, legutóbb már nem simogattam meg, mert mostmár valahova máshova vágyom- legyen mondjuk Róma, Milánó vagy Velence - ha már Olaszország:) ).



Persze fényes már az orra szegénynek a sok simogatástól, na de elég nagy, marad még neki belőle a következő pár száz évre is.:)
A Santa Maria Del Fiore Dóm kívülről, nagyon jókat lehet sétálni körülötte, külföldiek és bennszülött firenzeiek vegyesen lepik el a lépcsőit esténként, zajlik az ismerkedés, sok sors dől el itt egyetlen ihletett éjszaka alatt.:)





És akkor még egy kép az esti Ponte Vecchio-ról, az aranyművesek szűkre szabott kis paradicsomáról: egy régi híd, ahogy a neve is mondja, két oldalt beépítve kis ékszerész műhelyekkel, napközben számtalan női sóhaj száll fel róla... Valóban szemet gyönyörködtető látvány még olyanoknak is, akiknek nincsenek annyira oda az ékszerekért...



Ha átsétál rajta az ember, este 8 után kb ez a látvány fogadja, bár azért ritka, hogy ilyen kevesen mászkálnak rajta.



Akár folytatás is következhetne, mert rengeteg kép készült, de talán csak az volt a lényeg, hogy a képkeresgélés kifejtse terápiás hatását. Nem túl vidám hangulatban kezdtem a bejegyzést, mostanra legalább kicsit elterelődött a figyelmem erről.

Azt hiszem, rám ragadt ez a nyúlós panaszkodós hangulat, ijesztő, hogy mennyire nehéz tőle megszabadulni. Ha az ember egész nap ezt hallgatja, nem csoda, ha előbb vagy utóbb áldozatul esik neki...

Munka után...

... jön a következő munka. Rendszerint. De nem most. :) Pár perc és indulok háztűznézőbe, illetve újházlátóba, keverem a fogalmakat becsületesen.:) Szóval oda, ahol eddig még nem jártam és meghívnak, hogy ezen az állapoton változtassunk. Egy ilyen nap után nem is akkora meglepetés ez a káosz, kb. 5 dolog rohangált párhuzamosan az agyamban, nem is merek belegondolni, hogy milyenre sikerülhetett az a munka, amit pár perce küldtem el a profnak. Elolvasni már nem volt erőm, lelkesedésem, megsatöbbi. :) Egyébként is úgy vagyok vele, hogy még valahogy megírom, amit kérnek/elvárnak/követelnek tőlem, de hogy utána még egyszer átböngésszem alaposan... ennél nagyobb borzadványt keveset tudok elképzelni az életben. A blogbejegyzéseimmel is valahogy így vagyok. Szerintem ez a bejegyzés is újraolvasás nélkül röpül majd ki, nincs most annyi időm, hogy ilyesmire is áldozzak belőle.:)

A firenzei beszámoló pedig készülget, megközelítőleg olyan sebességgel, mint a cikk, amin vele párhuzamosan dolgozom. Ilyen viszonyok között 2009-re már várható is a megjelenése...:))

De hát ráérünk arra még, vagy siet valaki valahova? :)

Nem a pecsét...

... teszi az orvost, de azért nagymértékben hozzájárul az orvosi öntudat kialakításához. Legalábbis ezt vettem észre magamon, amikor tegnap először vettem kezembe a bélyegzőt, amin a nevem és hivatásom szerepel és amely ezentúl ékes bizonyítéka lesz sikeres tevékenységemnek és .. hát remélhetőleg a kudarcaimnak nem.:) Hamarosan nekifoghatok recepteket gyártani, és ezúttal már élesben, nem úgy, mint a gyógyszertan gyakorlatokon, amikor álltunk a tábla előtt, hümmögtünk és próbáltunk logikát felfedezni a számtalan felírási lehetőségben... és buzgón töröltük az elírásokat.:)

Persze a pecsétem körül is voltak gondok, szokás szerint a Murphy elv érvényesült: ami elromolhat, az el is romlik. Sikerült ugyanis a nevemet elírni a bélyegzőn, meg is jegyezte az intéző, hogy így járok, hogy ha nem Kovácsnak hívnak... És emiatt végül csak 1 hónap késéssel vehettem át a pecsétet, de megérte, mert azért helyesen leírva sokkal jobban tetszik a nevem.:)

Azt hiszem...

... megerőltettem az agyam és holnapra izomlázam lesz, mondjuk a homloklebenyemben... de komolyan, ennyit nem gondolkoztam már régóta folyamatosan...:) Az elmúlt 3 nap egy leadási határidőről szólt, ami történetesen holnap éjfélkor jár le és csak hétfőn szereztem róla tudomást, na de sebaj, talán jobb is, hogy nem két hetet nyűglődtünk rajta 4-en, hanem csak 3 napot. Remélhetőleg holnap reggelre nem derül ki, hogy hiábavaló volt a fáradozás, fölöslegesen nyiffantottam ki annyi drága neuront... :)

A beszámoló természetesen késik, de ígérem, hogy nem marad el, nem veszhetnek a feledés homályába az Arno parti esti séták, a Palazzo Vecchio alatti sztárfotók, a meglehetősen eleven és életvidám firenzei férfiak, a kirakodóvásárokon zajló párbeszédek, a 4 fogásos esti vacsorák... :) Legalábbis remélem, hogy egy hét múlva még fogok annyira emlékezni ezekre a dolgokra, hogy érdemes lesz nekifogjak a pötyögésnek... :)

Kis nevek, kis égés...

... nagy nevek, nagy égés. Legalábbis az egyenes arányosság elve szerint... :)

Holnap indulok Firenzébe, nagy szakmai éves megbeszélés lesz, és tegnap megkaptam a programot is. Elkövettem azt az aprócska hibát, hogy megnéztem, kinek lett még elküldve az email... olyan nevek között láttam szerényen meghúzódva a sajátomat, hogy meg sem tudtam szólalni a megilletődöttségtől, csak nyeltem nagyokat. Sok ember neve ismerősen cseng, elég nagy százalékuktól olvastam komoly folyóiratban megjelent cikkeket, hja, Európa nagyjai... Ezek után bele sem merek gondolni, mi lesz a vacsorán, annyi szikrázó elme között. Még élénken él bennem az utolsó koferencián való részvételem, amikor a svédasztal környékén egy sarokban állva ettünk és beszélgettünk egy volt évfolyamtársammal, majd egyszer csak egy agresszív húsgombóc kiugrott a tányéromból, rá a fehér ingemre, utána lágy ívben landolva a szőnyegen... Persze a kabát végig begombolva maradt ezek után az este folyamán...

Kiindulva abból a némi önismeretből, amivel rendelkezem, azt hiszem lesz miről mesélnem, ha visszaérek...:)

Addig is: szorítsatok!:)

Tele pocakkal...

... bámulok bele a nagyvilágba, ádáz harc dúl az agyam és gyomrom között, hogy kinek jusson pár milivel több vér. Egyelőre a gyomrom tűnik esélyesebbnek, egyre nagyobbakat pislogok, a gondolataim egyre lassabban áramlanak és nem tudom, mit is akartam írni még pár perce az új bejegyzésbe... azt hiszem ma sem váltom meg a mondataimmal a világot. De ha nem is rontok rajta, akkor talán már megérte. :) Bár állítólag hallgatni arany, de az olyan unalmas... és közömbös.

Most pedig vége a pötyögésnek, irány a tettek mezeje, mert másképp idegen ágyban alszom el...:)

Nem is tudom...

... miről írjak, hisz panaszkodni nem akarok (nem is szabad és egyébként is teljesen fölösleges:) ), ma elég nyugodt napom volt, dolgozgattam, mászkáltam erre-arra, kaptam töltöttkáposztát az egyik kedves barátnőmtől (szóval ma este sem halok éhen), újra és újra rájöttem, hogy alapvetően szerencsés ember vagyok (leszámítva a faktoranalizélést és egyéb szörnyűséges agysejtpusztító tevékenységeket), két darab szerető szülővel, bátyóval és néhány hűséges baráttal a közvetlen és kissé távolabbi környezetemben...

... ilyenkor kellene hallgatni, nem bántani a blogot, és várni, ameddig megint felüti a fejét a káosz és van miről írni...

De miért is ne lehetne megörökíteni pár ilyen pillanatot is...?