egyperces

Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....

Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.

Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...

Baglyom-baglyom, mondd meg nékem

Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?

Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)

Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.

Csak ne lennék ilyen álmos...

Hit

Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)

Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.

Na szóval

Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.

Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...

Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))

Első nap az iskolában

Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).

Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...

Hát akkor: "Kérem a következőt!":)

Hópelyhek az arcomon

Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...

Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...

Nem árt tudni/tudatosítani :)

Pablo Casals: Te vagy a csoda

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

ZzZzZz

Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...

Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...

... és nem gondolkozni a holnapokon.

Mostanában

... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?

Miért, miért, miért....?

Azt hiszem, közeledik a tavasz...

Az elmúlt 3 hétről madártávlatban...

Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.

Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...

Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.

Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...

Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...

...

Köszönöm szépen Jóistenem, hogy szeretnek annyira a hozzám közelálló emberek, hogy segítenek nekem az utolsó pillanatokban a partra kievickélni...

Nem is tudom...

... érdemes-e ezt a bejegyzést röptetnem... Laza nap volt, zeneletöltéssel és palacsintaevéssel telt.:) Az ezeket összekötő szünetekben még a kurzust is kinyitottam, de nagyon számottevő haladás persze nem volt... ezt talán most nem kellene részletezzem, mert a szüleim is néha belekukkantanak a blogba és tudom, hogy nem repesnek az örömtől, amikor lányuk újabb ékes bizonyságot tesz lustaságáról.

De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.

Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...

Újra itthon

Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.

Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?

Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?

Hess, szesszió, hess...

Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)

Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.

Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...

Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -

Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)

Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).

És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.

Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)

Kicsi székely Mózsi és az ngarofóbia – harmadik nap -

„Este van, este van, ki – ki nyugalomban…”

Egyedül maradtam az orvosi szobában, időm van bőven, egészen hozzászoktam már, hogy a klinikán kelek és ott is fekszem és este 10-kor még teljes természetességgel nézegetem a kórlapokat, ha az aznapi adagot valamilyen okból kifolyólag nem sikerült időre teljesítenem. Azt hiszem ez lenne a megoldás az államvizsgámmal kapcsolatban is: kérni egy szobácskát a rettegett proftól és ellenni vagy 2 hetet az otthoni klinikán… De az valószínűleg kicsit más hangulatú lenne: ott nem kapok senkitől potyaebédet (a mai is nagyon fincsi volt, meglepően jól főznek itt:) ), nem rendel senki pizzát vacsorára (tudom, hogy szerencsés ember vagyok néha ;) ), nem lóghatnék a neten, ha hirtelen valami kérdésem támad az angol nyelvvel kapcsolatban, nem menne a Sláger- rádió az orvosi szobában, mint ahogy most is teszi… És még sokminden más is különbözik… de most nem ez a lényeg…:)

Kiderült, hogy a vendégszobának én vagyok a legelső lakója. Eddig az irgalmasoké volt, erre az első, aki beköltözik, igaz csak egy hétre, az maga az ördög.:) Látszik rajta, hogy valaha ez is kórterem funkciót töltött be, 4 neon van a szoba falain, ezenkívül még egy hosszú a mennyezeten. Tipikus kórterem.:) De ha ez még nem tette volna nyilvánvalóvá, akkor ott van a perdöntő bizonyíték: a fehér színű csempével állmagasságig borított falak és a kagyló az ajtó mellett.. Ugye, hogy tipikus?

A mai nap a kajáláson kívül komoly szellemi tevékenységgel is járt. Szerencsére a lényeget nem én kellett végezzem, kedvenc professzoraim ugyanis csatarendbe állították a szürke agysejtjeiket és olyan szép fogadólevelet írtak nekem, hogy becsszóra, ha nem ismerném magam, én is odaítélnék magamnak bármilyen ösztöndíjat. De ezt persze nem fogom nagydobra verni… remélem az alapítványnál senki nem olvas blogot… vagy legalábbis nem magyar nyelven írottakat… :))) Mert akkor fuccs a babérkoszorúnak, Nobel díjnak, fényes pályafutásnak… Habár családorvosnak lenni sem rossz mesterség. Alkalmam lenne felmérni a menedzsment fele irányuló hajlamaimat, kötött órarend, akkor megyek terepre, amikor jól esik, gyártom a küldőpapírokat halomra… de ha belegondolok abba, hogy az orvostudomány minden területén magabiztosan kellene mozogjak, megfelelő háttértudással, bármilyen sürgősségre kész, akkor elrettent a hatalmas felelősség. Szerintem sokan fel sem mérik, mit vállalnak, amikor szerintük a könnyebb utat választják… vagy csak teljesen másképp gondolkoznak, mint én. Ami nem lenne az elő alkalom.:) Én inkább szívesebben merülök bele egy kisebb területbe alaposabban és igyekszem naprakész maradni, mint hogy érezzem a mindennapos stresszt, hogy ehhez sem értek, arra sem terjednek ki az ismereteim, azt sem csináltam még sohasem… Bele is őrülnék…

De térjek vissza az eredeti gondolathoz… ami mi is volt? Ja igen, úgy néz ki, lassan összeáll a pályázat, egy banki jelenésem van már csak hátra, amitől kicsit félek, mert annyira alma vagyok az ilyesmiben és olyan csúnyán tudnak nézni az ablak másik oldalán csücsülő nénik…mit értek én a számlákhoz és a kamatlábakhoz…? Én sem kérdezem soha senkitől, hogy sorolja fel latinul a kéztőcsontokat, legyenek tehát mások is tekintettel rám.:( Szóval most illik szorítani nekem, hogy minden sikerüljön úgy, ahogy elterveztem… később majd kiderül, hogy a döntéseim, amiket hoztam, mennyire voltak helyesek, de addig még szeretném egy picit élvezni a boldog nyugalmat, hogy végre nem kell valamin töprengjek, mérlegeljek, forgatókönyvet írjak, egyszerűen csak élvezhetem, hogy élek, szól a szép zene, ma rendesen viselkedik Aliz, otthonról nem érkeztek különösebben aggasztó hírek (persze lehet, hogy megint csak titkolják előlem, amíg haza nem érek) és hogy… hamarosan ismét álomra hajthatom a fejem… közeledik a nap mostanában kedvenccé vált része…:)

Itt a vége, fuss el véle, de ha kedved van, viheted a megmaradt 4 kórrajzot is… mert ha nem, akkor csak én kell befejezzem…

Kicsi székely Mózsi és az ungarofóbia – második nap-

<>Ma jópárszor lefagytam… és csak egyszer a hideg miatt. A többi alkalmat kivétel nélkül az szolgáltatta, hogy Aliz ma megint fagyos hangulatban volt… csak tudnám miért csinálja? Miért itt és miért pont most…? És nem fogadom el magyarázatnak, hogy szeszélyes, mint a gazdája, mert annyi időt még nem töltöttünk együtt, hogy formáljuk egymás személyiségét… Amikor már végre kezdtem sejteni, hogy az a baja Őladységének, hogy kényes a lila patkány farkincájának a végére (aki nem ismeri: az egerem :) ), vagyis az USB port-hoz közelebb eső részének mozgatására vagy nem tökéletes illeszkedésére, ez az elméletem megdőlt abban a pillanatban, amikor asztalra helyezve és kerülve minden erőbehatást, ami kitéríthetné nyugalmi helyzetéből, megint azt a randa kék négyzetet mutatta. A tudományos kutatásom jelenlegi megállapítása szerint a laptopom akkor kerget a kétségbeesés küszöbére (…amikor csak akar…), amikor csak az akkuja az egyedüli áramforrása. Amikor kapja a jó becsületes konnektorból az áramot, akkor megy rendesen. Mint például most is… Remélem, hogy hirtelen nem vétózza meg ezt az elméletemet, mert lassan kifogyok minden variánsból, ami szerintem egy számítógép halálát okozhatja… Az enyémet egyedül az idegösszeroppanás és következetes kiesés az ablakon… A koffeinhiány ugyanis megoldódott.:) Igaz, hogy ma reggel még borszéki ásványvízzel vegyítettem a nesszkávét, habzott is jó becsületesen, de holnap reggeltől már uralom a helyzetet – és a mikrohullámút a konyhában-, hála egy régebbi itteni ismeretségnek.:)

Hja, lassan már mindenki ismer itt, nem is csoda, ez a harmadik alkalom másfél éven belül, hogy felbukkanok. Egyesek névről, mások csak arról, hogy a látványom egyet jelent azzal, hogy megint elő kell keríteni n+1 kórrajzot a szekrényekből. Ma csak vagy 20-at lapoztam át, ha lesz kedvem, időm és bátorságom, megtanulok ide feltölteni képeket, hogy érzékeltessem, mint fed egy kötőszöveti betegséges osztályon egy átlag beteg kórrajza. Nem is merek belegondolni, hogy ma még vissza kellene vigyem a kivégzetteket a helyükre… és hogy még hátravan pontosan 55 darab.

Amúgy akár laza is lehetett volna a mai nap. Még potyaebédet is kaptam, egy Erdélyből kitelepült nagyon kedves hölgynek hála, aki a konyhán dolgozik. A konyha kulcsának rejtekhelyét is ő árulta el nekem. :) A prof holnap este utazik el Firenzébe, úgyhogy ma kaptam néhány feladatot tőle, amit elég volt csak „sürgős” üzemmódban elvégeznem. „Nagyon sürgős” biztos akkor lett volna, ha már ma este utazik… Meg kellett írnom pl a fogadólevelet angolul, persze egyből mozgósítottam bátyót.:) A nyers változatot vagy 5 perc alatt megírtam (miután töprengtem rajta kicsivel többet, de hiába…) és meglepően kevés finomítással jött vissza. Hát igen, egyetlen cifra körmondatba azért nincs olyan sok hely, amibe bele lehet kötni.

De bankszámlát még nem nyitottam, holnap viszont muszáj lesz, remélem belefér a napi programba… és a professzori elképzelésekbe…

Hát akkor ennyit máról, hagyok egy kis helyet Alizon a holnapi napnak is, hátha akkor sem történik semmi. Mert arról lehet a legtöbbet írni… lásd mai nap.:)

Kicsi székely Mózsi és a hungarofóbia – első nap –

Megint belemásztam valamibe… csak nehogy túl egyszerű legyen az életem. Légyszi Jóistenem add, hogy mielőtt legközelebb megfordul a fejemben valami, amit úgy érzek ildomos lenne megtenni a magam és az emberiség javára, akkor egyből villanjon be a pécsi portások gyöngyének arca és tegyek le a gondolatról… Nem kell megijedni, a mai nap legalább a portással a klinikán szerencsém volt, igaz, eszem ágában sem volt betenni a lábamat a kollégiumba, bőven elég volt látni a Tesco-t a vonatból, ami majdnem légvonalban van eme igen tiszteletreméltó és nemes intézménnyel.

De volt ott még pár lelki pofon, amit innen-onnan kaptam. Néha úgy érzem, hogy még az Égiek sem akarják, hogy ez a város legyen a lakhelyem az elkövetkező 3 évben. Én továbbmegyek – nekem már az ország sem mindig tetszik, lépten-nyomon felbosszant valami, annyit sápítoztam a mai nap alatt, hogy csoda, hogy Nyelvész barátom nem húzta a fejembe a lassan szokássá vált McDonalds-os kávét… Pedig hajdanán milyen vidám lélek voltam… :(

Már akkor kellett volna egy picit gyanakodjak, amikor a Korona 25 perces késéssel indult… azt, hogy először rossz vagonba szálltam, mert az 1-es és 4-es közti különbség számomra nem mindig evidens, ha halvány indigóra ráerősítenek maszatoló golyóstollal, kicsit kompenzálta a régi és új utastársaim kedvessége. Jól el is beszélgettünk, bepillantást nyertem egy színmagyar kisfaluból származó állatorvosi egyetemen tanuló diák életébe, ezek szerint nemcsak én éreztem magam analfabétának az első csúnya nyelven tartott gyakokon… :)

Az első igazán randa jelenet a vámnál bontakozott ki, amikor az álmából felrázott utastársammal kipakoltatta a magyar vámos az összes csomagját és olyan hangnemben beszélt vele, hogy egyből kikergette az álmot a szememből. Végül az a pár darab töltöttkáposzta megúszta az elhurcoltatást, én is eléggé aggódtam a picinyke rúd szalámim sorsa miatt, de szerencsére velem nem kötözködött…

A következő csapás akkor ért, amikor megnéztem a bankszámlámat, hogy mennyi pénzecském gyűlt össze az elmúlt másfél évben. Az én számításomhoz képest 5000 HUF mínusz volt rajta és lassan az is leesett, hogy hova szökhetett meg az a pénz… hát persze, hisz nekem volt egy kiegyenlítetlen számlám még tavalyról: a KAGYLÓ! Az én kedves kis kagylóm, ami meg is van örökítve és amit el kellett volna tegyek emlékbe, ha már ilyen édesdeden kifizettették velem az újat, anélkül, hogy legalább elküldték volna nekem az ÁFÁ-s számlát. Ahogy a kedves igazgató megígérte. Hát jó, ezen a megrázkódtatáson is túltettem magam, jöhetett tehát a következő. És már ott is lopakodott a nyomomban, sikerült is alaposan fejbe kólintania, amikor a Bp. Főváros Közakármicsoda Hivatalánál hétfő reggel 9-kor megpillantottam a táblát, hogy hivatalos ügyfélfogadás csak hétfőn du.13-16 óráig és szerdán 8-márnemisemlékszemmertnemérdekelthányóráig… nekem pedig a vonatom, amit már a profnak is beharangoztam, 12.40-kor kellett induljon a Déli pályaudvarról. Az agyam egy pillanatra megállt, lemondóan sóhajtott és nyugalomba akart vonulni, de szerencsére Nyelvész barátom próbálta megérdeklődni, hogy mindezek tudatában mik a terveim, tehát megpróbáltam koncentrálni a problémára… és a lehetséges megoldásokra… amikből végül, mint kiderült, akadt volna nem is egy, de mindegyiknek a vége egy jövő hétfői hatalmas rohanás lett volna.

Álltunk a Szent- Mihály templom előtt, bámultam a szobrokat és az elég csúnyán málló vakolatot és szerencsémre képtelen voltam beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát abban az ordító mínusz jópár fokos hidegben, ami miatt szinte még az orrom is odaveszett, visszamentünk a hivatalhoz és meg akartam kérdezni a portást… amikor kiderült, hogy van még egy másik nyitvatartási program, a bátrabbaknak, akiket nem ijesztett el a kinti tábla és aszerint hétfőn 8-tól a magyarigazolványosoknak ügyfélfogadás volt. Persze széles vigyor, boldog trappolás fel a lépcsőn és hamarosan meg is volt az apró zöld pecsét a kártya hátán. Nem mintha a diákságom tudatát befolyásolná, hogy van-e még plussz egy érvényes diákigazolványom vagy sem, de néha azért olyan jól esik ingyen bemenni Budán a Nemzeti Galériába és álmélkodni az eredetiben kiállított Szinyei Merse Pál, Munkácsy és más híres és kevésbé híres magyar festők műveiben.

Az utolsó pofon a vonaton ért. Intercity ide, kulturált, internacionalista jegykezelők oda, de bizony az arcomra fagyott a mosoly, amikor a jegy mellé kalóz bácsi elkérte a magyar igazolványomat is és úgy köszönte meg, hogy „köszönöm- mulţumesc”. Hát ennyit ér a magyar igazolvány… Agyatlan internacionalista ismerősöm (és nemcsak ő) azt hiszi, hogy Romániában minden regátinak a mellényzsebében ott van ez a kis könyvecske és csak azért megy Magyarországra, hogy olcsóbban utazhasson, a csőd szélére taszítva ezzel a Magyar Államot…

Tudom, hogy most túlzok, tudom, hogy vannak kivételek és sajna azt is tudom, hogy ők vannak kisebbségben, de azért a nagy többség is felfoghatná végre, hogy a határ másik oldalán IS élnek magyarok, akik magyarul gondolkoznak és magyarul álmodnak, és akiknek kész sértés magyarhonban románul megköszönni valamit. És még mondja valaki, hogy nem életre szól a piros útlevél… Megkaphatod a magyar állampolgárságot, te már rég elfeledted, hogy mondják románul a kenyérnek, de akkor is lesznek még olyanok, akik igazi tősgyökeres románnak tartanak. Még akkor is, ha meglepően jól beszélsz magyarul…

Amúgy minden szép és jó, a munkának már nekifogtam, táblázatokat kombináltam kb. másfél órán keresztül összkomfortos kis szobámban, aminek egyedüli hiányossága (a beépített zuhanyzó hiányán kívül) az, hogy nincs semmi vízmelegítő alkalmatosság. A mindennapi kávém így komoly veszélybe kerülhet…

De megoldom én valahogy…;)

Idézet

"Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába - vagy koporsójába! De ott a koporsóban - ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol."

C. S. Lewis - A szeretet négy arca