... első nap egy hét szabadság után, egyből szakrendeléssel indítva, rögtön 28 beteg beírva, akikből néhány csak úgy meglepetésként, más szabadságon levő kollégák által előjegyezve, hogy ne maradjon el a gyógyszeres kezelés. Egy hős voltam, mert nem sírtam el magam egyszer sem és ha belegondolok, szokatlan módon az első néhány beteg után nem éreztem azt a késztetést, hogy ennyi elég volt, most már menjünk haza.
... a hazaérkezés után sikerült elkoppanni az ágyon, amint az nem is olyan ritkán előfordul 1-1 szakrendelős nap után. Ébredés után valahogy annyira nem tűnt fontosnak a futás, de amikor már elkezdtem keresgélni a futónadrágomat, akkor éreztem, hogy nem teljesen reménytelen a dolog, rá tudom venni magam... :) A vége egy kicsit szenvedős alig 3,2 km lett. Néha elgondolkodom, hogy 3 éve még ez volt az álomtávom, csak ezt kellene valahogy megcsinálni és túlélni, ez volt az első és azóta is utolsó futóversenyemen a teljesítendő cél, most pedig ez a rövid táv a héten. Azért tud ez is nagyon fájni még mindig... :) Az ebből fakadó jó az volt, hogy megéreztem az ízét annak, hogy képes vagyok legyőzni a saját lustaságomat, pedig kétszer is visszatettem a fejem előtte a párnára, hogy inkább hagyjuk, majd holnap bepótolom.
.... a minimagnum pedig, amivel a futás után jutalmaztam magam, egyszerre napi 1.5 jónak számít. :) Kalóriában is... ;)
