... hogy nem vagyok normális.
Miután elvállaltam egy angol nyelvű betegfórum egyik ülésének vezetését egy világkongresszuson, most épp mégiscsak visszaválaszoltam egy felkérésre és elvállaltam, hogy nagy embereket interjúztatok ugyanazon a kongresszuson, csak épp az orvosi körökben... ami aztán kimegy online én pedig aggódhatok az angol nyelvtudásomon, valamint szégyenkezhetek a bugyuta kérdéseken, amiket a kamera előtt fel fogok tenni... ha egyáltalán képes leszek egy árva hangot is kinyögni...
igazán nem tudom, mikor lettem mazochista és vállalok ezért el (igaz, hogy finom emlékeztető emailek hatására - gentle reminders, amikbe be van cc-zve a volt olasz főnököm is...) ilyen feladatokat...
nem tudom, mi várható jövőre... lehet, hogy engedek a nyomásnak és hagyom, hogy valami területi képviselőnek jelöljenek a szakmai köreimben...? csak hogy kellőképp szembemenjek a fóbiáimmal...
azért maradt még egy pár feloldatlan, nem kell izgulni, marad mit megoldani a következő években... vagy belepusztulni az izgalomba.
2 megjegyzés:
Nekem tetszik. A siker (s ennek folyományaként boldogság) csak akkor jön, ha a (vélt) képességeinket meghaladó erõfeszítéseket teszünk.
A kérdés, hogy akarunk-e sikert, vagy boldogságot.
Alkalmazható az élet más területein is.
sikert nem különösebben, boldogságot annál inkább szeretnék... bár valamelyik nap felderengett bennem, hogy 18 éves koromban nagyon jó orvos szerettem volna lenni és nem egy szuper családanya (bár az anyaság is szerepelt a terveimben, de arra mindig úgy gondoltam, hogy az csak egy természetes állapot, nem kell jelzőkkel illetni).
lehet, hogy én tettem keresztbe saját magamnak azért, hogy úgy alakuljon az életem, ahogyan... ????
amúgy megvan már az interjúalanyom is - járhattam volna rosszabbul is, szimpatikus alak, és az akcentusomat el fogja nyomni az ő akcentusa. :D
Megjegyzés küldése