abból is látszik...

... hogy az univerzumom kezd megint stabil lábakon álldogálni, hogy megint kevésbé érzem a késztetést, hogy blogírásba fojtsam a bánatomat... :)

... nagyon úgy tűnik, hogy ez a két hónap elég volt, hogy elfogadjam, hogy ennek így kellett lennie és némi hálát is érezzek, hogy P-nek volt bátorsága meghozni ezt a nehéz döntést és ő legyen a rossz fiú, aki véget vet a kapcsolatunknak...

... ami nyilván nem volt tökéletes és már egy-két éve én is töprengtem, hogy biztos ez kell-e nekünk hosszútávon, de nem mertem nyíltan felhozni ezt a kérdést és belemenni egy nehéz párbeszédbe, ami akár szakításba torkollhat, így inkább elfogadtam, hogy ez így most pont jó nekem és ne akarjak ennél jobbat. Tudom, igen, nyuszi vagyok és nem kis önértékelési zavartól szenvedek, ezen is kell még dolgozzak.

... P. végülis megteremtette a lehetőséget (ami, nyilván tudom, hogy nem biztos, hogy valósággá is válik, de legalább esély még ugye lehet rá), hogy mindketten olyan embert találjunk magunknak, aki jobban talál hozzánk, akinek jobban meg tudunk mindketten nyílni, akivel jobban egymásra vagyunk hangolódva és aki még jobban inspirál.

... összefoglalásként: köszönöm P.!