vissza még kicsit 2025 júliushoz :)

Több, mint egy hónapja tervezem megírni ezt a bejegyzést arról, hogy július 15.-én ismét nekifogtam futni (egy kis márciusi próbálkozást leszámítva) gyakorlatilag 2 év kihagyást követően. R. szabadságával egybeesett az indulás, ameddig ők Babóval a játszótéren homokoztak vagy hintáztak, addig fél órácskára a játszóteret is magába foglaló parkban felváltva sétáltam és futottam, ezúttal applikáció nélkül, csak a testem jelzéseire figyelve. Rögtön az első futásom során fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire hálás lehetek a testemnek, hogy kiválóan teszi a dolgát, annak ellenére, hogy évtizedek óta kis megszakításokkal csak sanyargattam, nem figyeltem oda rá. Kb. 13 éves korom óta éreztem magamat kövérnek (pedig visszatekintve teljesen átlagos testalkatom volt) és emiatt néha próbáltam kevesebbet enni, mint amire a testemnek valójában szüksége volt - szerencsére hamar feladtam rendszerint, mert rosszul bírom a korgó gyomrot. :) A munka világába lépve aztán gyakran inkább nem ettem és ittam 8-12 órán keresztül, főleg a felvételes ügyeletes napokon és a szakrendelős napokon, hogy ne kelljen az étkezés és mosdószünet miatt időt veszíteni... Volt néhány olyan év is, amikor a büfé szendvicskészlete jelentette a reggelimet és ebédemet, főzni viszont este már nem fogtam neki, mert akkor is inkább a soha véget nem érő munkát próbáltam kicsit lefaragni .... 

Öt éve kezdtem végre odafigyelni a mozgásra és az étkezésre, rendeltem egészséges ebédeket és nagyjából rendszeres időpontokban meg is ettem (kivéve a szakrendelős napokat...) és így az akkorra tényleg megjelenő pár kiló túlsúlyom szerencsére szépen lassan lemorzsolódott, és fizikailag is összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam. Ennyi kényeztetés után érkezett Babó, akivel a babavárás, az elején egy kis izgalmat leszámítva, felhőtlen volt. Végre a szélesebb csípőmnek is hasznát vettem a szülésnél (gyerekkorom óta ezzel vigasztaltak, amikor azon keseregtem, miért nem olyan keskeny az enyém is, mint néhány osztálytársnőmé vagy a folyóiratokban látott hölgyeké), és tényleg viszonylag könnyű szülésem volt, 4,5 óra után Babó már a mellkasomon szuszogott, és nem bántam meg, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót. 

Persze nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy az ember a kezdeti összeszokás időszakát követően is mindent ezeknek a pirinyó kis lényeknek rendel alá, a saját testi-lelki-szellemi jól-létét is, és valahogy csak az a 10-20 perc mozgás, rendszeres hajmosás és a nyugodtan leülve reggelizés/evés, egy kávé feletti 5 perc elbambulás marad el a napi teendők közül, mert minden más fontosabb.... Ebbe én is belecsúsztam és most a futás újrakezdésekor tudatosult csak igazán (bár évek óta tudom az agyammal, hogy erre nagyon oda kell figyelni), hogy mennyire azt a mintát készülök átadni a gyerekemnek, hogy saját magamnak nem vagyok fontos, nem számítok, minden és mindenki más fontosabb.... és aztán csodálkozom majd, ha ő is sajnálja az időt magára fordítani... 

Így hát jól megölelgettem magam futás közben, megköszöntem a testemnek az eddigi kitartását és elhatároztam, hogy minden nap 10 percet próbálok a saját fizikai jóllétemért tenni. Apró léptekkel kezdek és majd emelgetem tovább, ha ezt sikerült beépíteni a hétköznapokba. Egyelőre heti 3-4 félórás  belesétálgatós futásnál tartok és a hajmosások bekerültek a naptáramba... 

A lelki jól-létem megtámogatására szerencsére mindig ott van a családom és néhány barát. 💓

szúnyogos

 ... engem bizony megesznek a szúnyogok a napi 2-3 órás játszóterezés során és lassan Babót is kezdik megkedvelni... 😟

Ma befújtam magam szúnyogriasztóval indulás előtt - ezek után egy méhecske csípett meg... 🙈 

Nem volt kellemes érzés.

Valami tipp szúnyogok ellen - gyereknek és felnőttnek egyaránt? 

kreatívkodunk, azaz az első átverések....

 ... és elkezdődött: egy másfél éves kislányt kell megpróbáljunk eltántorítani a képernyők bámulásától, ugyanis 2 szörnyű éjszaka után, amikor a Duck tv tudta csak lecsillapítani a vigasztalhatatlan sírását (szerencsére azóta nem ismétlődött ez a szokatlan állapot), természetessé vált számára, hogy amikor csak bemegy a nappaliba, felmászik a kanapéra és nyújtja a távirányítót, hogy kapcsoljuk be neki a tévét... Persze, ha nem teljesült az akarata, azonnal kezdődött a nagy sírás... 

Mivel kellő számú elrettentő szakirodalommal sikerült már találkoznunk azzal kapcsolatban, hogy a képernyő a központi idegrendszer fejlődését mennyire negatívan befolyásolja ilyen pici korban, így szerettük volna amennyire csak lehet, minimalizálni a képernyő idejét, ami így kezdett kicsúszni a kontrollunk alól... 

Egyelőre 2 napja le van takarva a tévé egy takaróval és azt mondtuk neki, hogy elment nyaralni és nincs ott, ahol szokott lenni... Bár gyanakodva nézegeti és egyszer a kint felejtett távirányítóval el is indította, de szerencsére a képet nem látta, így elfogadta, hogy most nincs, és más szórakozást talált magának (a lakást pakolja össze-vissza és leginkább szét...). Persze nem kis odafigyelést igényel, hogy miután mi esetleg este nézünk valamit, ne felejtsük el a tévét ismét betakarni és eltüntetni a távirányítót is szem elől... :) 

A laptopomat is elvittük a nappaliból, mert az is nagyon piszkálta a fantáziáját, úgy tűnik, hogy egyelőre csillapodott kicsit az iránta érzett vágya is... Nagyon szereti püfölni a billentyűket és tetszik neki, ahogy ablakok nyílnak és csukódnak be, olyan betűkombinációkat talált, amikről nem is tudtam eddig...

Kíváncsi vagyok, meddig sikerül kicselezni Babót... 😅🙈 

 

bukósisak-vágy..

Amióta Babó elindult két lábon (amit kicsit sem kapkodott el, kb 17 hónapos korára jött össze), egyre gyakrabban felmerül bennem a bukósisak fejre ragasztható változatának megvásárlása és alkalmazása napi 24 órában... Nem tudom, létezik-e ilyen, de mivel nem szereti a megkötős sapkákat sem, igény az lenne rá... . Most végre értelmet nyert az a kép, amit még a születése előtt láttam egyszer a játszótéren, egy pici kislányból csak a bukósisakjának a teteje látszott ki a játékok közül... 

Babó már úgy indul neki a lépcsőknek, domboldalnak, vagy szobortalapzatnak, mintha mindig is ezt csinálta volna, pedig még keresni kell néha, hol is van a teste egyensúlya... 🙈 én pedig hiába kullogok mögötte vagy mellette, ha sikeresen mindig úgy pottyan, hogy még véletlenül se tudjam elkapni. 🙈

Persze világos, hogy ezekből tanul, és hagyni kell tapasztalni, de néha a végzettségemmel is nehezen döntöm el, mi az a pont, ahol már minimum egy gyerekháziorvosi telefon illene az adott helyzethez... 

Babó és az állatmenhely

Ma Babó életében egy újabb izgalmas nap volt - először látott élőben pónilovakat (és ült is egy lovon a négyből, de egyelőre inkább két lábbal a földön járva érzi jól magát), mangalica malacokat, rengeteg szárnyas állatot, na meg persze kutyákat és cicákat, de ez utóbbiakkal azért már régóta találkozgat. 😊 

Annyi új inger érte, hogy hazafelé gyorsan kidőlt az autóban és itthon is aludt még majdnem 2 órát. ❤️ a babakocsit már el lehet felejteni, és hamarosan már a kezét sem lehet megfogni, ha elindul - már most is vannak helyzetek, amiknek inkább egyedül szeretne nekivágni- árkok, bokrok, bármi, amit még fel lehet fedezni. Persze a mai árok azért meglepte, le is huppant az alján, de ez nem fogja visszatartani a következőtől sem, amilyen kis öntudatos már most is... 

Lassan elkezdhetünk edzeni az első futólépéseire... 🙈

pont

Csak hogy pont kerüljön a hosszan taglalt történet végére - három nappal a bejegyzés megírását követően megérkezett az értesítés a sikeresen zárult habilitációs eljárásomról. Talán majd meg is ünnepelem - szokásomtól eltérően. 

Ideje lenne gyakorolni nagydobra verni örömmel és ünnepléssel lezárni egy-egy folyamatot és nem csak kihúzni a feladatos listáról és menni tovább. 

A nagy hajrá...

Elég sok évig sikerült halogatnom az akadémiai pályafutásom következő lépcsőjének a megmászását... egyrészt nagyon ijesztőnek tűnt a folyamat, másrészt úgy éreztem, hogy nem tartok még ott tudásban, hogy ezzel foglalkozzak, harmadrészt pedig kb. 5 éve meg is változtatták a szabályzatot, így még egy cikket kellett volna írjak, hogy teljesítsem a követelményeket. Az új szabályzat remek lehetőséget adott, hogy az első két okot megtámogatva évekre parkolópályára állítsam ezt a feladatot. 

Babó születése előtt döntöttem úgy, hogy pontot teszek a több, mint egy évtizede írt cikk végére, hogy ez már ne nyomasszon a gyerkőc mellett. Ez a cikk az én akadémiai békám volt, amit sehogy sem tudtam lenyelni, bár közben néhány angol cikk megírásában aktívan részt vettem. A születése előtt pár nappal küldtem be a cikket, és végül 2 visszautasítás után kb 8 hónap múlva fogadták el, így elhárult a szabályzat követelményei miatti akadály a habilitációs eljárás pályázati anyagának benyújtására... 

A következő reális beadási határidő idén február volt, így novembertől elkezdődtek az éjszakai munkák és a Babó nagyszülei (mind a négy) és R. általi sétáltatások alatt munkára lopott órák. Sikerült is beadni a pályázatot egy jó nagy hajrával a végén, amibe a főnökeim is bekapcsolódtak. Megtaláltuk az egyetlen alkalmas napot az opponenseim és az eljárásom bizottságát vezető professzor számára, ami szerencsére májusra esett, így maradt némi időm előtte felkészülni egy felkért előadásra egy konferencián. 

R. anyukája szabadságot vett ki, hogy tudjon Babóra vigyázni aznap, amikor én reggel 8-tól délig elő fogok adni, egy angol nyelvű és egy magyar nyelvű tantermi előadást az orvostanhallgatóknak, illetve egy 30 perces tudományos előadást (+ vita) a PhD óta eltelt kutatási eredményeimről. R. a nagy nap előtt 3 héttel vett ki majdnem két hét szabadságot, hogy tudjak foglalkozni kicsit intenzívebben a felkészüléssel. Így is az előadások előtt pár nappal azt éreztem, hogy jó lett volna még egy kis idő pluszba, ugyanis Babó előbb egy oltást követően huzamosabban belázasodott (az ő immunrendszere rendesen bekapcsol minden oltás után), majd 8 napig náthás volt, és ilyenkor igazi kis matrica gyerek, alig lehet a szobából is kimenni nélküle. Szerencsére az anyasággal megérkezett végre az az érzés is, hogy ebbe a felkészülésbe most ennyi fért bele, lesz ami lesz, ennél több időt nem tudok rászánni, mert azt is mind a családomtól kell elvegyem (ezt 5 évvel ezelőtt még teljesen másképp éltem volna meg, akkor még a 130% volt a 100%, most a 70-80% az új 100% - és így nagyobb eséllyel nem fogok talán becsavarodni).

Pár nappal a nagy nap előtt megérkezett azért a lámpaláz is, majd szerencsére a szemem elé került egy Eckhart Tolle idézet, ami szerint a stressz akkor keletkezik, amikor a cél fontosabb, mint maga a cselekvés. Nekem ez sokat segített, mert végiggondoltam, hogy gyakorlatilag általános iskola óta tanítok: kezdetben néhány nehezebben tanuló osztálytársnak magyaráztam el, ha valamit nem értettek valamelyik tantárgyból, majd az egyetemen is folytatódott néhány tantárgy esetén és azóta pedig már a munkaköri leírásom része is ez a feladat. Így hát nincs más feladatom, mint a tanításra koncentrálni, nem foglalkozva a professzorokkal, akik a padban ülnek és pontoznak. Az előadások reggelén az autóban azt mondtam magamnak, hogy én döntöm el, hogyan érzem magam és én jól akartam érezni magam aznap. :) Így az sem borított ki, amikor az egy hónappal korábban már elméletileg elintézett behajtási engedélyek ellenére nem akartak beengedni az egyetemre sem engem, sem a két opponens professzort, akik másik városból érkeztek a megmérettetésemre. Néhány kör telefonálás után végül a portás beengedett mindannyiunkat annak ellenére, hogy a főnöke ennek ellenkezőjét javasolta neki (utólag kiderült, hogy valahol elakadt az ügyintézés annak ellenére, hogy a visszaigazoló email szerint minden szükséges információt megkaptak a további intézkedéshez). 

Végül mindhárom előadásnál sikerült tartani az időt (ez a korábbi években az angol nyelvű előadásnál csak nagyon ritkán sikerült a szerteágazó téma miatt), és bár másfél éve gyakorlatilag nem beszélek angolul, és csak 3,5 órát aludtam éjjel, annyira felpörgött az agyam este, de G. főnököm szerint élvezhetőek és érthetőek voltak az előadások. :) 

A többi már nem rajtam múlik. Még két kör szavazás dönt a folyamat sikerességéről vagy sikertelenségéről, de én egy hatalmas megkönnyebbülést érzek azóta, hogy ezt letudtam, és legalább akkora hálát, hogy kisebb és nagyobb családom ennyire támogatott abban, hogy ezt ne halogassam tovább... 💓

 

2025. május

... mindjárt vége a hónapnak, és bár mindennap a fejemben fogalmazgattam a blogbejegyzéseket, de napközben esélytelen leülni a géphez és írni rajta, mert Babó egyből idegállapotba jön és ő is szeretné nyomkodni, este pedig inkább R-el töltöttünk kettesben időt az első Babó ébredésig. Próbálok egyre kevesebb időt a telefonommal tölteni (részben Babónak mutatott példa, részben a dopamin függőségem miatt), így gyakorlatilag minden a blogolás ellen hat. 😅

Azért szeretném legalább röviden megörökíteni az egyre feledékenyebb önmagam számára, mi minden is történt ebben a csodálatos hónapban. 

Volt itt második anyák napja, amit ebben a minőségemben is töltöttem, amin R. és Babó egy csodaszép orchideát ajándékozott nekem, amin a legszebb a felirat volt: "a világ legjobb anyukája". Bár az eszemmel tudom, hogy elég csak "elég jó édesanyának" lenni, azért jólesett a visszajelzés főleg R. részéről, mert én magam annyira érzem néha, hogy ezt lehetne sokkal jobban is csinálni és meg is érdemelné Babó, de néha elvisznek a gondolataim és egyébként néha bekúszik a munka is, ami szintén tőlük veszi el az időt. 

Nem sokkal utána megvoltak a habilitációs előadásaim, ezzel vége annak a folyamatnak, ami tavaly november óta elég sok estémet és napközben azokat az óráimat kötötte le, amikor Babó nagyszülei vagy R. vállalták, hogy kicsit elrabolják a kisasszonyt, hogy tudjak a számítógépen dolgozni vagy készülni a nyilvános részre. Erről szeretnék egy külön bejegyzést is írni, remélem összejön. Ha mégsem, akkor így utólag visszanézve kevésbé volt az egész félelmetes, mint ahogy akár 5 évvel ezelőtt elképzeltem... persze még hátravan a két szavazás az egyetemen arról, hogy sikeres az eljárás vagy sem, de ami rajtam múlt, azt letudtam.

Babót beírattuk a bölcsődébe, meglepően könnyen döntöttünk R.-el a sorrendről, és már meg is érkezett a visszajelzés, felvették az első megjelölt helyre. Jövő héten megyünk szülőértekezletre - még alig tudjuk felfogni, hogy alig született meg, de már szülőértekezletre kell menni... 😁 Reméljük, hogy jól fogja ott érezni magát - januártól, addig még marad a képzeletbeli szoknyám mellett... Kiélvezem a közös időt, ameddig lehet. 

Babó nem kapkodja el az önálló felállást és kapaszkodás nélküli járást, emiatt voltunk gyógytornásznál is (amit minden egyes alkalommal, leszámítva a tegnapi napot, hosszas zokogás és dacos topogás fűszerezett) de úgy tűnik, azért lassan ez is már a múlté és kezdődnek a végtelenített sétálások és lépcsőzések. 😊 Kontroll időpontot már nem kaptunk - mindannyiunk megkönnyebbülésére. 

Erre a hónapra esett Babó első találkozása a fodrásszal is, én amúgy is mentem és akkor már az ő haját is megigazította. Nem igazán élvezte ezt az új tapasztalást, valószínűleg nem mostanában lesz ez a kedvenc közös anya-lánya programunk... Készült pár vicces fotó Babóról és az arcára kiülő érzelmekről hajvágás közben. Lehet, hogy a következő frufru igazítást megint inkább én intézem, bár a legutóbbi elég ferdére sikerült... 

Szintén májusban találkoztam egy balinéz guruval, aki elugrott Európába, mondott pár elgondolkodtató dolgot, most már csak cselekedni kell elkezdeni.

Ja és persze szülinapom is volt, egy újabb évvel lettem tapasztaltabb, és bár semmi eget rengető nem történt az utóbbi egy életévem során (már előtte megszületett Babó), de nagyon szerettem ezt az évemet, ahogy R.-el és kislányunkkal formáljuk a közös kis családunkat, és ráláttam pár dologra magammal és a munkámmal kapcsolatban is.