bukósisak-vágy..

Amióta Babó elindult két lábon (amit kicsit sem kapkodott el, kb 17 hónapos korára jött össze), egyre gyakrabban felmerül bennem a bukósisak fejre ragasztható változatának megvásárlása és alkalmazása napi 24 órában... Nem tudom, létezik-e ilyen, de mivel nem szereti a megkötős sapkákat sem, igény az lenne rá... . Most végre értelmet nyert az a kép, amit még a születése előtt láttam egyszer a játszótéren, egy pici kislányból csak a bukósisakjának a teteje látszott ki a játékok közül... 

Babó már úgy indul neki a lépcsőknek, domboldalnak, vagy szobortalapzatnak, mintha mindig is ezt csinálta volna, pedig még keresni kell néha, hol is van a teste egyensúlya... 🙈 én pedig hiába kullogok mögötte vagy mellette, ha sikeresen mindig úgy pottyan, hogy még véletlenül se tudjam elkapni. 🙈

Persze világos, hogy ezekből tanul, és hagyni kell tapasztalni, de néha a végzettségemmel is nehezen döntöm el, mi az a pont, ahol már minimum egy gyerekháziorvosi telefon illene az adott helyzethez... 

Babó és az állatmenhely

Ma Babó életében egy újabb izgalmas nap volt - először látott élőben pónilovakat (és ült is egy lovon a négyből, de egyelőre inkább két lábbal a földön járva érzi jól magát), mangalica malacokat, rengeteg szárnyas állatot, na meg persze kutyákat és cicákat, de ez utóbbiakkal azért már régóta találkozgat. 😊 

Annyi új inger érte, hogy hazafelé gyorsan kidőlt az autóban és itthon is aludt még majdnem 2 órát. ❤️ a babakocsit már el lehet felejteni, és hamarosan már a kezét sem lehet megfogni, ha elindul - már most is vannak helyzetek, amiknek inkább egyedül szeretne nekivágni- árkok, bokrok, bármi, amit még fel lehet fedezni. Persze a mai árok azért meglepte, le is huppant az alján, de ez nem fogja visszatartani a következőtől sem, amilyen kis öntudatos már most is... 

Lassan elkezdhetünk edzeni az első futólépéseire... 🙈

pont

Csak hogy pont kerüljön a hosszan taglalt történet végére - három nappal a bejegyzés megírását követően megérkezett az értesítés a sikeresen zárult habilitációs eljárásomról. Talán majd meg is ünnepelem - szokásomtól eltérően. 

Ideje lenne gyakorolni nagydobra verni örömmel és ünnepléssel lezárni egy-egy folyamatot és nem csak kihúzni a feladatos listáról és menni tovább. 

A nagy hajrá...

Elég sok évig sikerült halogatnom az akadémiai pályafutásom következő lépcsőjének a megmászását... egyrészt nagyon ijesztőnek tűnt a folyamat, másrészt úgy éreztem, hogy nem tartok még ott tudásban, hogy ezzel foglalkozzak, harmadrészt pedig kb. 5 éve meg is változtatták a szabályzatot, így még egy cikket kellett volna írjak, hogy teljesítsem a követelményeket. Az új szabályzat remek lehetőséget adott, hogy az első két okot megtámogatva évekre parkolópályára állítsam ezt a feladatot. 

Babó születése előtt döntöttem úgy, hogy pontot teszek a több, mint egy évtizede írt cikk végére, hogy ez már ne nyomasszon a gyerkőc mellett. Ez a cikk az én akadémiai békám volt, amit sehogy sem tudtam lenyelni, bár közben néhány angol cikk megírásában aktívan részt vettem. A születése előtt pár nappal küldtem be a cikket, és végül 2 visszautasítás után kb 8 hónap múlva fogadták el, így elhárult a szabályzat követelményei miatti akadály a habilitációs eljárás pályázati anyagának benyújtására... 

A következő reális beadási határidő idén február volt, így novembertől elkezdődtek az éjszakai munkák és a Babó nagyszülei (mind a négy) és R. általi sétáltatások alatt munkára lopott órák. Sikerült is beadni a pályázatot egy jó nagy hajrával a végén, amibe a főnökeim is bekapcsolódtak. Megtaláltuk az egyetlen alkalmas napot az opponenseim és az eljárásom bizottságát vezető professzor számára, ami szerencsére májusra esett, így maradt némi időm előtte felkészülni egy felkért előadásra egy konferencián. 

R. anyukája szabadságot vett ki, hogy tudjon Babóra vigyázni aznap, amikor én reggel 8-tól délig elő fogok adni, egy angol nyelvű és egy magyar nyelvű tantermi előadást az orvostanhallgatóknak, illetve egy 30 perces tudományos előadást (+ vita) a PhD óta eltelt kutatási eredményeimről. R. a nagy nap előtt 3 héttel vett ki majdnem két hét szabadságot, hogy tudjak foglalkozni kicsit intenzívebben a felkészüléssel. Így is az előadások előtt pár nappal azt éreztem, hogy jó lett volna még egy kis idő pluszba, ugyanis Babó előbb egy oltást követően huzamosabban belázasodott (az ő immunrendszere rendesen bekapcsol minden oltás után), majd 8 napig náthás volt, és ilyenkor igazi kis matrica gyerek, alig lehet a szobából is kimenni nélküle. Szerencsére az anyasággal megérkezett végre az az érzés is, hogy ebbe a felkészülésbe most ennyi fért bele, lesz ami lesz, ennél több időt nem tudok rászánni, mert azt is mind a családomtól kell elvegyem (ezt 5 évvel ezelőtt még teljesen másképp éltem volna meg, akkor még a 130% volt a 100%, most a 70-80% az új 100% - és így nagyobb eséllyel nem fogok talán becsavarodni).

Pár nappal a nagy nap előtt megérkezett azért a lámpaláz is, majd szerencsére a szemem elé került egy Eckhart Tolle idézet, ami szerint a stressz akkor keletkezik, amikor a cél fontosabb, mint maga a cselekvés. Nekem ez sokat segített, mert végiggondoltam, hogy gyakorlatilag általános iskola óta tanítok: kezdetben néhány nehezebben tanuló osztálytársnak magyaráztam el, ha valamit nem értettek valamelyik tantárgyból, majd az egyetemen is folytatódott néhány tantárgy esetén és azóta pedig már a munkaköri leírásom része is ez a feladat. Így hát nincs más feladatom, mint a tanításra koncentrálni, nem foglalkozva a professzorokkal, akik a padban ülnek és pontoznak. Az előadások reggelén az autóban azt mondtam magamnak, hogy én döntöm el, hogyan érzem magam és én jól akartam érezni magam aznap. :) Így az sem borított ki, amikor az egy hónappal korábban már elméletileg elintézett behajtási engedélyek ellenére nem akartak beengedni az egyetemre sem engem, sem a két opponens professzort, akik másik városból érkeztek a megmérettetésemre. Néhány kör telefonálás után végül a portás beengedett mindannyiunkat annak ellenére, hogy a főnöke ennek ellenkezőjét javasolta neki (utólag kiderült, hogy valahol elakadt az ügyintézés annak ellenére, hogy a visszaigazoló email szerint minden szükséges információt megkaptak a további intézkedéshez). 

Végül mindhárom előadásnál sikerült tartani az időt (ez a korábbi években az angol nyelvű előadásnál csak nagyon ritkán sikerült a szerteágazó téma miatt), és bár másfél éve gyakorlatilag nem beszélek angolul, és csak 3,5 órát aludtam éjjel, annyira felpörgött az agyam este, de G. főnököm szerint élvezhetőek és érthetőek voltak az előadások. :) 

A többi már nem rajtam múlik. Még két kör szavazás dönt a folyamat sikerességéről vagy sikertelenségéről, de én egy hatalmas megkönnyebbülést érzek azóta, hogy ezt letudtam, és legalább akkora hálát, hogy kisebb és nagyobb családom ennyire támogatott abban, hogy ezt ne halogassam tovább... 💓

 

2025. május

... mindjárt vége a hónapnak, és bár mindennap a fejemben fogalmazgattam a blogbejegyzéseket, de napközben esélytelen leülni a géphez és írni rajta, mert Babó egyből idegállapotba jön és ő is szeretné nyomkodni, este pedig inkább R-el töltöttünk kettesben időt az első Babó ébredésig. Próbálok egyre kevesebb időt a telefonommal tölteni (részben Babónak mutatott példa, részben a dopamin függőségem miatt), így gyakorlatilag minden a blogolás ellen hat. 😅

Azért szeretném legalább röviden megörökíteni az egyre feledékenyebb önmagam számára, mi minden is történt ebben a csodálatos hónapban. 

Volt itt második anyák napja, amit ebben a minőségemben is töltöttem, amin R. és Babó egy csodaszép orchideát ajándékozott nekem, amin a legszebb a felirat volt: "a világ legjobb anyukája". Bár az eszemmel tudom, hogy elég csak "elég jó édesanyának" lenni, azért jólesett a visszajelzés főleg R. részéről, mert én magam annyira érzem néha, hogy ezt lehetne sokkal jobban is csinálni és meg is érdemelné Babó, de néha elvisznek a gondolataim és egyébként néha bekúszik a munka is, ami szintén tőlük veszi el az időt. 

Nem sokkal utána megvoltak a habilitációs előadásaim, ezzel vége annak a folyamatnak, ami tavaly november óta elég sok estémet és napközben azokat az óráimat kötötte le, amikor Babó nagyszülei vagy R. vállalták, hogy kicsit elrabolják a kisasszonyt, hogy tudjak a számítógépen dolgozni vagy készülni a nyilvános részre. Erről szeretnék egy külön bejegyzést is írni, remélem összejön. Ha mégsem, akkor így utólag visszanézve kevésbé volt az egész félelmetes, mint ahogy akár 5 évvel ezelőtt elképzeltem... persze még hátravan a két szavazás az egyetemen arról, hogy sikeres az eljárás vagy sem, de ami rajtam múlt, azt letudtam.

Babót beírattuk a bölcsődébe, meglepően könnyen döntöttünk R.-el a sorrendről, és már meg is érkezett a visszajelzés, felvették az első megjelölt helyre. Jövő héten megyünk szülőértekezletre - még alig tudjuk felfogni, hogy alig született meg, de már szülőértekezletre kell menni... 😁 Reméljük, hogy jól fogja ott érezni magát - januártól, addig még marad a képzeletbeli szoknyám mellett... Kiélvezem a közös időt, ameddig lehet. 

Babó nem kapkodja el az önálló felállást és kapaszkodás nélküli járást, emiatt voltunk gyógytornásznál is (amit minden egyes alkalommal, leszámítva a tegnapi napot, hosszas zokogás és dacos topogás fűszerezett) de úgy tűnik, azért lassan ez is már a múlté és kezdődnek a végtelenített sétálások és lépcsőzések. 😊 Kontroll időpontot már nem kaptunk - mindannyiunk megkönnyebbülésére. 

Erre a hónapra esett Babó első találkozása a fodrásszal is, én amúgy is mentem és akkor már az ő haját is megigazította. Nem igazán élvezte ezt az új tapasztalást, valószínűleg nem mostanában lesz ez a kedvenc közös anya-lánya programunk... Készült pár vicces fotó Babóról és az arcára kiülő érzelmekről hajvágás közben. Lehet, hogy a következő frufru igazítást megint inkább én intézem, bár a legutóbbi elég ferdére sikerült... 

Szintén májusban találkoztam egy balinéz guruval, aki elugrott Európába, mondott pár elgondolkodtató dolgot, most már csak cselekedni kell elkezdeni.

Ja és persze szülinapom is volt, egy újabb évvel lettem tapasztaltabb, és bár semmi eget rengető nem történt az utóbbi egy életévem során (már előtte megszületett Babó), de nagyon szerettem ezt az évemet, ahogy R.-el és kislányunkkal formáljuk a közös kis családunkat, és ráláttam pár dologra magammal és a munkámmal kapcsolatban is.

nagy nap :)

... ez a mai, Babó ma bebizonyította (leginkább magának) a gyógytornásznál, hogy tud járni (csak fél felállni kapaszkodás nélkül), többször 4-5 lépést is meglett, igaz, közben rendesen bömbölve, mert ki merészelték penderíteni a komfort zónájából... 😊 ugyanolyan kudarckerülő lesz, mint az anyja... 🙈 pedig amúgy nyaktörő mutatványokra is képes...

Este fürdés előtt pedig megvolt az első pisi is a biliben, miközben a fürdővíz előkészültére vártunk és közben olvasgattuk Bogyót és Babócát. 😁 mindenki meglepődött, amikor láttuk, hogy kapás van. Most akkor lehet erre is eljárásrendet kidolgozni ... de majd csak szerda után... 🙈

újabb hajrá...

 ... Babó most épp náthás (szegényt eléggé megviselte a legutóbbi oltási kör és erre jött rá egy újabb vírus), ez és az utóbbi 1,5 év kiesés a szakmából eléggé befolyásolja a felkészülésemet és azt az érzést, hogy mennyire érzem képben magam egy olyan helyzetben, amikor a naprakész tudásomat is fogják értékelni (és pontozni)... 

... most még meglepő módon nem szorul erre össze a gyomrom, de gyanítom, hogy az utolsó napokban a kitűnő étvágyam is tovaszáll a maradék lelki nyugalmammal együtt...

Na de a kocka most már el van veszve vetve.

cset zsípítí akcióban...

... ki mire használja, én pölö Nobel díjat érintő kutatások helyett megterveztetem vele, hogyan is szoktassam át Babót a saját kiságyába... már csak erőt kell vegyek magamon, hogy el is kezdjem az akciótervet gyakorlatba ültetni...

Legalább annyira hiányozni fog Babó hálótársi jelenléte nekem, mint amennyire én neki... 🙈

Ha valaki azt mondja nekem 2 évvel ezelőtt, hogy egy ágyban fogunk aludni egy idő után, akkor biztosan lehurrogtam volna, hogy márpedig nekem más terveim vannak... Ilyen az élet.