Cseresznyemag, meg...

...eper:) Ez jellemezhetné a napot. Plussz egy ráadás vihar, pont a cseresznyefa alatt, ami különös hangulatot adott a gyümölcsszedésnek. Csak egy kandi kamera hiányzott, ami rögzíthette volna a "hogyan kapjuk el a vihar által ide-oda lóbált faágat és hogyan szedjünk minél több, nálunk magasabb szintre termett gyümölcsöt" akciót, valamint az azt követő rohanást a ház felé nyári zuhéban és 3 számmal nagyobb kerti cipőben...

Összességében tehát szép nap volt, tele újdonsült élményekkel, viszont a munka részét most pótolom, mert néha dolgozni sem árt.:)

Főleg, hogy holnap még röpke beszámolót is kell tartanom róla, az egyedüli embernek, akinek el kell számolnom az időmmel... és akit csak az eredmények érdekelnek... nála nem sokra megyek a barokk körmondataimmal.

Ma is meglátogatott...

... a prof. Eredmény: azóta így érzem magam:


Persze még mindig lehetne rosszabb is... :)

Következmény: a szombatom is munkával fog telni... csak úgy, a változatosság kedvéért... :)
De vasárnap akkor is kirándulunk!

Köszönöm...

... ezt a napot a szüleimnek, bátyónak, és mindenkinek, akiket a barátaimnak tartok és akik barátjuknak tartanak.:)

Csodálatos nap volt, volt benne sírás (a meghatódottságtól), sikerélmény (a hétfői katymaty nagy sikert aratott a tanszéken - hja, a kezdők szerencséje), nevetés, barátság, ölelés, meglepetés, és professzori letolás (szerencsére meglepően barátságos, és sajnos jogos), és még hátravan a java: készülő bőrigázás (naná, hogy mindig akkor kezd zuhogni, amikor esernyő nélkül, szandában jövök), fagyizás, és este filmnézés szűk baráti körben, némi süteményevéssel egybekötve...:)

Megint egy évvel öregebb lettem... de hogy bölcsebb, azt kötve hiszem... :))

Bevallom...

... a mai bejegyzésnek egyetlen oka van: holnap szeretném ugyanis összehozni kereken a századikat, és ehhez az is szükséges (a matematika törvényeit alapul véve), hogy ezt megelőzően egy 99. is szülessen.:)

Kettős ünnep lesz tehát számomra a holnapi nap: a blogom elérte ezt a mérföldkövet, én pedig... én pedig elérek egy másikat, ami nem is tudom, hogy örömmel tölt el, vagy inkább csipetnyi szomorúsággal. Negyedévszázados itt-tartózkodásom alatt ezen a Földön olyan keveset tettem, láttam, hallottam és olyan gyorsan eltelt az idő. Attól tartok, hogy ez a következő 25 évben sem fog számottevően változni, esetleg csak még jobban felgyorsul a mókuskerék, még szédültebb iramban zúgnak el majd mellettem a hetek, hónapok, évek...
Bámulatos, milyen ünnepi hangulatba tudom ringatni magam, egyedül a számítógép előtt, félhomályban, mert a tűző nap ellen sötétítővel (és nem napolajjal) védekezek (erről jut eszembe, már rég zuhog az eső, csak nekem nem tűnt fel ez eddig), és azt hiszem, a hangulatomon az sem lendít számottevően, hogy miután itt befejezem áldásos tevékenységemet, bevásárlás és nagytakarítás vár még rám... És a hűtőszekrényem óvatos kirámolása, félek, hogy amint kinyitom az ajtaját, szerteszét másznak belőle a hetek-hónapok óta "hűvösre tett" és ottfelejtett, hajdan fogyasztásra szánt de valami titokzatos erők folytán életre kelt "masszák".

Hát akkor ünnepélyesen a 99. bejegyzést megszületettnek nyilvánítom, tovább nem gyötröm az agyacskámat azzal, hogy mivel szaporítsam a szavak számát, aminek talán még némi mondanivalója is van, veszem a cókmókomat és indulok a csatába... khmm, vagyis a Spar-ba.

Hasonlít, de nem ugyanaz.... :)

Egy igazi hétfői nap...

... minden sajátosságával.

Reggel egyből a sejtjeimmel indítottam, kíváncsi voltam, hogyan vészelték át szegények a hétvégét. Szerény véleményem szerint jobban néztek ki nálam, látszott, hogy valaki (vagyis én) gondoskodott megfelelő mennyiségű táplálékukról, kicsit irigykedtem is rájuk, mert a magam számára vasárnap már csak két lágytojásra futotta a konyhatündérségből... ebédre... reggelire, ha emlékezetem nem csal, akkor a jól bevált recept szerinti margarinos szalámis zsemle jutott. Bárkinek szívesen elárulom a receptet, ha kíváncsi...:) A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt, mire hazaértem a barátnőmtől, akinél szinte vért izzadtunk valami kutatás-tervezés-szervezés-számolás-statisztika kérdésekből álló, végtelenül hosszúnak tűnő tesztsor megoldásán, már csak arra vágytam, hogy végre a takarót a fejemre húzzam... :)
Rambólátogatás után egy fölöttébb hasznos (és még annál is idegölőbb) technikát tanultam, vagyis tanítottak, a lényege, hogy saját magamnak kell előbb elkészítsem azt a zselét is, amiben végül az ilyen-olyan fehérjéket akarom futtatni (mármint elektromos áram hatására, tudjátok, töltések, meg pólusok, meg ilyesmi) és megjeleníteni. Nos, hétfő reggel ez kicsit merész vállalkozás, eltartott egy darabig, ameddig ismét természetessé vált, hogy 1 mili az 1000 mikro, hogy 100szoros higítás az kábé mit is akar sugallni, melyik pipetta mire képes... végül csak összejött a gél (a futópálya), meg a mérendő lötyi különböző higításokban, persze ekkorra már nagyon éhes voltam, meg nagyon szomjas, és nagyon mehetnékem volt vissza a klinikára, a biztonság szigetére a laboratórium fölöttébb elvont és ijesztő világához képest, és ekkor derült ki, hogy nem csak én szenvedek a "mármegintegyhétfő szindrómában", a vezető asszisztensnő ugyanis, aki bizonytalan kézmozdulataimba némi céltudatosságot öntött (magyarul: mondta, hogy mit kell tennem:) ) elfelejtette megjelölni, hogy a két gélből melyikre mit tettünk... és amikor már az áram hatására a fehérjék ido-oda (e)migrálnak, egy látnok sem képes megmondani, hogy melyik lemez melyik... Na de nem akkora tragédia, egyikünket sem rázta meg mélyebben, egy könnyed vállrándítás után éjszakára odatettük mindkét gélt hűvösben elektromos árammal fűszerezett közegbe... ez állítólag fényt derít majd arra, hogy melyikben mi lakozik...

Én pedig végre megint itt lehetek jól megszokott papírhegyeim között, a falakat elborító cetlikkel, amik a sürgősebb napi teendőimre próbálják felhívni a figyelmemet, és nagyon nyári hangulatom van (persze nyári szünidős, nem munkába járós...), azt hiszem, nagyon hosszú lesz ez a hét...

UI: ha valaki rájött, hogy melyik módszerről írtam, az... megírhatja részletesebben is az érdeklődőknek. Én nem fogom.:)

Szomorúan kell megállapítanom...

... hogy a jelek szerint megfordult a munkahelyi biológiai órám: hétvégén dolgozom, hétközben lazsálok... mondjuk az arány nem is lenne rossz (2 nap munka, 5 nap lazulás), de azért hétközben ott van pár plussz stresszfaktor, ami kicsit megkeseríti az édes pihenést: párszáz éhes rambócska, akikre rendszeresen rá kell nézni, új technika tanulás a láthatáron, TDK-sok, akik témát szeretnének tőlem (khmm, khmm, tőlem, aki kevesebb, mint egy éve még szintén TDK-s volt és mástól várta ugyanezt), na meg persze a tudat, hogy mindjárt itt a hétvége és még mindig nem haladtam előre... emiatt leszek holnap is bent pár órát, mostmár eldöntöttem, szerencsére nincs annyira szép idő mostanában, hogy ez mélységesebb szívfájdalmat okozzon, mint amilyen alapjáratban van.

Ha egyszer megérem, hogy utolérem magam... akkor tartok tőle, hogy a prof valahogy megneszeli és újabb feladatokat ad... :)

Egyébként szép nap volt: nyitott ablaknál dolgozgattam és végig behallatszott a rezesbanda illetve jó és kevésbé jó együttesek élő koncertje. A legkellemesebb a rezesbanda játéka volt, főleg amikor részleteket adtak elő "Az operaház fantomjából". Két kedvencemet is játszodták belőle: a "Think of me"-t és a "Say You Love Me"-t. :)

Remélem holnapra is szerveznek valami műsort, egy titkos rajongójuk türelmetlenül fogja várni őket az egyik nyitott ablak mögött...

Adrenalinban tocsogó....

életemben mostanában ritkán érzek késztetést (és találok rá időt), hogy újabb és újabb bejegyzéseket hozzak létre. Főleg, hogy tudom, hogy meggyötört agyacskámból semmi vidámra nem futja, a legjobb úton haladok, hogy állandóan a szabadidő és szakmai sikerek hiányán kesergő emberré váljak... a magánéletről, pedig, ami nincs, szó se essék... és ez így nagyon nem jó. Legalábbis nagyon nem szeretném, ha pont az egyedüli dolog veszne ki belőlem, ami még tetszik is bennem, vagyis, hogy képes vagyok és szeretek mosolyogni (sajna néha a legszomorúbb helyzetekben is, de ez már más tál tészta, ez már védekező mechanizmus)... szóval valami bődületesen nagy fordulatra van most szükségem: minimum, hogy kiderüljön, holnaptól 30 órából áll egy nap, amiből csak a 8 óra munka maradjon konstans, de az váljon végre azzá is, és akkor a fennmaradó időben nem aludnék bele az este 7 órás hírekbe, hogy aztán 11-től hajnali 3-ig ébren forgolódjak az ágyamban, régmúlt idők és közelmúltbeli szerencsétlenkedések emlékén töprengve, és másnap reggel megint összetörten és mongoloid szemekkel ébredjek, amik mögül oly borús a kilátás...

Hiszem és tudom, hogy szép az élet... olyan jó lenne végre át is érezni ezt, minden sejtecskémmel (na nem Rambóékkal, ők 5 napos böjtölés után megint jól vannak - legalábbis nagyon remélem...), szeretnék egyszer már maradéktalanul boldog lenni a bőrömben, nem a holnapon töprengeni, hogy jövő ilyenkor vajon hol leszek, mit tevékenykedek, és hogy végre mikor derül ki, hogy miért is vagyok a világon...

Kölyökkoromban azt hittem, azért lettem pont én, pont a szüleim gyereke, pont annyi év várakozás után, amennyit szegények bátyó és miattam végig kellett szenvedjenek, mert valami különleges terve van velem a Fennvalónak, mert valami nagyra vagyok hivatott...

Most már, hogy a világmegváltásról letettem, megelégednék egy nyugodt, csendesen boldog, teljesen átlagos élettel is, bízva abban, hogy amit teszek, azt legalább jól teszem...

Miért van mégis az a sanda gyanúm, hogy nem pont ebbe az irányba mutat az életem...?

Egy kis szünet...

... a rászorulónak, vagyis nekem... ugyanis de. 11 óta ülök a számítógép előtt, szerintem már fel sem tudok állni, ebben a pozicióban, billentyűre gyógyult kezekkel rögzülök lassan. És még mindig hátravan szinte a háromnegyede a munkának, plussz még kellene egy kicsit az önéletrajzomat "heggesszem", hogy szép legyen, jó legyen, érdekfeszítő legyen és meggyőzzön mindenkit, hogy az Isten is nekem teremtette ezt a munkakört és kutatási témát. Viszont a lelkesedésem jelenleg a nullához közelít (mint kiderült, Magyarországon a zérót az emberek nem értik, csak tudnám, akkor mire gondolnak, amikor angolul azt hallják, hogy Sub-Zero... hogy más zérókat ne is említsek), éhes vagyok, álmos vagyok, vágyom egy tányér forró kóreai levesre, és egy Dr. House részre, hogy levezessem a mai nap "izgalmait"... Már látom, hogy erre a napra megfeneklett a táblázatom további rendszerezése, egyre többet gondolok az evésre és lazításra, és egyre kevesebbet a szakmai dolgokra. Na de ezen a napon, az adott körülmények között ezt a szívem mélyén megbocsájtom magamnak. Azt kevésbé, hogy a TDK-somnak nem adtam több feladatot, de ki gondolta, hogy a vizsgaidőszakban széles ívben elkerüli intézményünket és a tanulásba temetkezik... hmmm, na azért én sem olyan rég voltam egyetemista, és igazából én mondtam neki, hogy lépjen le nyugodtan, találkozunk ősszel... miért van az, hogy az ember mindig csak utólag olyan okos...? :(

Na vége a szünetnek, beharangoztak (ugyanis 8 óra lett), most még egy óráig fantáziálok az elmúlt egy év megvalósításairől, utána illa berek, nádak-erek, vár rám a kacsaleves.:)

És van egy olyan sanda gyanúm, hogy holnap este megint értem szól a harang...

Kezdem nem irigyelni...

... a napilapba író újságírókat. Mert szép és jó dolog akkor írni, amikor az embert megszállja az ihlet, de mi van akkor, ha semmi ilyesmi nem történik, csak ül otthon az ablak előtt, meredten bámulja a muskátlit és egy épkézláb ötlete sincs... és feje fölött ott lebeg a másnapi kiadás rémképe, a neve alatti üres hasábbal...

Belőlem biztos nem lett volna jó publicista, számomra a muszáj az már kín, gyötrelem és egyenlő a lassú halállal... legalábbis úgy érzem, a múzsám per pill haldoklik, vagy csak egyszerűen elment nyaralni, ki tudja megmondani ekkora távolságról...

Még jó, hogy jön a hétvége, blogszünet és egy kis munkába merülős kikapcsolódás azzal a boldog tudattal, hogy akkor legalább letudok egy dolgot a sok közül és naponta 2 órával több idő jut majd ezentúl a számomra sokkal fontosabb dolgokra. És 2 óra már hatalmas idő, és nemcsak az ecetmuslicáknál...

És hogy ezzel a bejegyzéssel mire akartam kilyukadni...? Ha véletlenül a "magyarázom a bizonyítványom" jutott volna eszedbe, akkor.... akkor talán célba is ért az üzenet.:)

De azért továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt... vagy legalábbis megpróbálom...

Székelyföldi lányok találkozó

... zajlik már legalább 6 perce egy pécsi kávézóban, én pedig még mindig itt vagyok és most tudok csak elszakadni a gépemtől. A maximális létszám kb 4 lesz, de ebből igazából csak 3 biztos, s az egyik én vagyok... :) Szóval nem lesz túl széleskörű, na de nem (csak) a mennyiség számít, hanem a minőség (is). :)

Mostanig az önéletrajzomat gyötörtem, az elmúlt egy év megvalósításait kellene tartalmazza, és siralmas, hogy egy oldalalt másfeles sorközzel alig tudtam betölteni...

valamit rosszul csinálok... mindeféleképp... vagy nem tömjénezem agyon magamat, vagy nem csináltam itt semmit az elmúlt hónapokban... pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. Na de a végeredmény sajnos nem ezt mutatja...

Na mindegy, most vár a cappuccino, ezen töprengeni ráérek azután is...

Most..

... csak kötelességtudatból pötyögök pár sort ide, se témám, se lelkesedésem, ami lenne, arról inkább nem írok, mert megint csak az sülne ki belőle, hogy én kis lüke, hát még mindig nem tanultam meg, hogy csak az van úgy elvégezve, ahogy szeretném, amit nem bízok másra, még akkor is, ha történetesen azért bíztam rá, mert ez az ő szakterülete, én meg annyit értek a dologhoz, mint mondjuk az atomfizikához... mert hát ahhoz köztudottan nem sokat konyítok (bevallom, a fizika többi ágához sem igazán, de ezzel inkább nem dicsekszem).

A mai tervem már csak annyi: hazamenni, a fejemre húzni a takarót, egy halkat ordítani és egyet toporzékolni a szőnyegen, hogy a szomszédokat ne zavarjam délutáni sziesztájukban, utána pedig mélabúsan elővenni az épp aktuális cikket, aminek a végére kell jussak és dolgozni még egy kicsit egy másik téma statisztika részén. És nem vágyok vigasztalásra, mert a naivitásomat nem lehet másokra kenni, másokat felelőssé tenni érte.

Remélem sikerült egy kicsit tanulnom ebből az esetből. Legközelebb már nem dőlök be a munkamegosztás nemes eszméjének... beigazolódott, hogy akinek nem teljesen az inge, az egészen biztos nem is fogja magára venni.

És ezek után békésen virágozhat a paranojám...

A sebezhetetlenek...

... ezt láttam ma reggel, csak épp 900.000-rel beszorozva és narancssárgás háttérrel a zöld helyett (ugyanis a táp-lötyi inkább eperteára emlékeztet), amikor meglátogattam a hétvégére felügyelet nélkül hagyott sejtjeimet. Igaz, egy picivel élénkebb fantázia kellett hozzá, mint a normális populációnak, de tartok tőle, hogy ez nálam adott, benne van az alapcsomagban...

Szóval csodák csodája, ma reggel megint egy szépen telenőtt palackot találtam, ezekben a sejtekben még az én szerencsétlenkedésem sem képes (végzetes) kárt tenni... valahogy ki kellene vonni belőlük ezt a jó tulajdonságukat és keresztezni a körülöttem található összes élővel és élettelennel...

... és akkor végre én is elereszthetném magam...

Egy szörnyű SEJT-elem gyötör...

... azt hiszem ugyanis, hogy ma sikerült kinyiffantanom a gondjaimra bízott pár millió bélhámsejtet... vagy legalábbis egy pokoli hétvégét hoztam össze nekik, hétfőre pedig tömegsírrá változik a picke palack, amibe áttelepítettem őket...

Pedig nem így terveztem...

Még minden sima ügynek tűnt, amikor a maratoni 6 óra 20 perces és 42 másodperces statisztika kurzusról (csak egyszóval jellenezném: brrrrrrrrrrrrrr) odavánszorogtam a laborba, és 10 perc függőleges-légáramú-kuckó-bemelegítő-burrogtatás után (na nem én burrogtam, hanem az üzembe helyezett flow, esélye sincs az embernek halláskárosodás nélkül megúszni az alatta töltött 10 perc-félórát...) végre előbányászhattam a sejtjeimet a termosztátból, ahova a tegnap juttattam őket és nekifoghattam a munkának... egyelőre fertőzésre utaló nyom nem volt, szépen telenőtték egy nap alatt a palackot, csendes-kövér-boldog bélhámsejtek, sehol körülöttük ficánkoló bacik...
A dolog első része egész simán ment, egy napos rutinnal a hátam mögött akár tapasztaltnak is érezhettem volna magam, ekkor jött azonban az isteni beavatkozás, hogy el ne bízzam magam, elromlott ugyanis az elektromos pipetta... vagyis nem elromlott, csak valami miatt úgy behabosodott a sejt-lötyi (hivatalosabb nevén szuszpenzió), hogy a pipetta többet se előre, se hátra, se fújni, se szívni nem akart, én pedig ott ültem szétzilált fürtökkel, félig megsüketülve a flow dorombolásától, kezemben a pipettával és benne 10 mililiter sejtecskével, aminek onnan ki kellett jönnie, mert hát köztudottan a termosztátba nem a pipetta kerül, hanem a palackba zárt élet... mit volt mit tenni, szétszedtem a pisztolyt (nem öngyilkossági szándékra, csak elektromos pipetta-tartozékra kell most gondolni), persze a sejtszuszpansz (izé szuszpenzió) meg sem moccant, nekifogtam hát fújni, megint no moccanás, és amikor már feladtam volna és egy dühös mozdulattal az egészet röptettem volna a kukába, megjelent az első spontán csepp a pipetta szájánál... és azután 10 percig vártam, hogy a sejtek spontán kicsöpögjék magukat fogságukból, a labor már szinte elnéptelenedett, amikor az utolsó fél milit türelem hiányában eldobtam...
Ezek után már nem tudott annyira érdekelni, hogy a 2 mili az tényleg kettő legyen és a maradék 8 mili is azért ne lépje túl a 10-et, sutty ide ennyi lötyi, blutty oda még egy kevés, sejtek vissza termosztát és...

... és azt hiszem, hétfőn kezdhetem újra az egészet, új palack, új sejtek, új élet... Még szerencse, hogy most nem az a lényeg, hogy miből hány mili, hanem csak az, hogy azért pár százan éljék túl a hétvégét... a történtek után viszont már nem vagyok biztos benne, hogy ezt ma sikerült is elérnem...

Pár millió sejt élete szárad most a lelkemen... de azért titokban még reménykedem, hogy az én beavatkozásom ellenére valahogy túlélik a következő három napot... és akkor hétfőtől Rambo sejtvonalnak fogom őket nevezni...

Aggasztó2...

Aggasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire szétszórt vagyok...

Aggasztó, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy ez valamennyit is pozitív irányba változzon (és itt most a pozitív irány ne a szétszórtság növekedését jelentse...)

Aggasztó, hogy a jövőm semmivel sem biztosabb most, mint fél évvel ezelőtt...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok semmit sem változtak...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok mennyit változtak...

Aggasztó, hogy a netfüggőségem nem akar javulni...

Aggasztó, hogy ez a munkám rovására megy...

És ami a legaggasztóbb, hogy bár mindezt tudom, most mégis blogot írok, ahelyett, hogy hazamennék és statisztikát tanulnék...

És az ég is beborult...

Éppen csak sikerült...

rákattannom az új bejegyzést létrehozó gombra, mielőtt üt az óra... vagyis végetér ez a nap.:) ha már elhatároztam, legalább egy hétig tartsam be... nekem már az is nagy dolognak tűnik... :)

A mai nap is gyorsan eltelt, barátokat és azok szüleit látogattam meg, ismét tudatosult bennem, hogy kicsit kilógok a korosztályomból, az utcán a velem egyidősek babakocsit toltak vagy ejtőztek a napsütésben a hitvesükkel az oldalukon, én pedig kapucnis szvetterben és szabadidő felsőben, bogyókkal a fülemben vágtattam át az utcán, és közben azt számolgattam, hány év múlva jutok el én is abba az állapotba, amelyikben ők vannak... hát nem egyhamar, az biztos.:) Egyelőre csak a tevémet óhajtom nevelni, bár ma valaki eléggé elszomorított, mert azt mondta rá, hogy marhaság... Külső ember szemével tényleg annak tűnhet, elismerem. De engem most per pill elégedetté tesz a rózsaszín masni látványa a tevém fején...

Holnap véget ér a röpke vakációm, valamennyire sikerült legalább a levelezésemet rendbe tenni, és a filmkészletemet kicsit feltölteni, zárójelben azt is megjegyezném, hogy elnyertem méltó jutalmamat azért, mert olyan hűséges barát vagyok, a mai egyik látogatásom alkalmával ugyanis megkaptam Dr. House kalandjait 2 DVD-n. Vagy longnight lesz ebből, vagy hagyományteremtés, az már bizonyos... :)

Május 1-et pedig munkával ünnepelem, ideje rendbe szednem a hivatalos papírjaimat és a nyári ruháimat, amiket magammal viszek a mediterrán éghajlatú városkába. Megint előkerülhetnek a sivatagi körülmények között kitűnően bevált szövődmények és fonódmányok.:)

Ilyen oltári nagy szerencsém...

... is csak nekem lehet... már 1 órája lesem elmerülten, hogy a Dr. House egyik része, amit végre elkezdett letölteni a gépem, milyen stádiumban van... s amikor végre lejön és kinyitom, az első képkockából rájövök, hogy vagy 3 hete pont ezt a részt láttam... és még csak nem is voltam elragadtatva tőle túlzottan, mert az apa gyilkolászta le csupa szeretetből beteg gyereke immunrendszerét... A tanulságot azért levonnám, ha már szóba került a téma: eszetekbe se jusson egyszem gyermeketeknek az autóbontóból származó ólomdarabot ajándékozni kicsengetési ajándékként... maradjatok inkább a jól bevált Opel Astránál, annak több ember örül... a kölök meg a haverok is.

Egyébként a mai nap ünnepélyes keretek között gyarapítottam családtagjaim számát: örökbefogadtam egy tevét... a szüleim még nem tudnak róla, lehet, hogy el sem mesélem nekik, mert biztos azt hiszik, hogy majd ők kell sétáltassák meg etessék, mint anno a kutyusomat. A kiváltó ok az volt, hogy mostanában ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy valami élőlényről gondoskodjak (most magamat nem számítom, mert hát igazából azzal kellene kezdenem, hogy végre ne úgy lófráljak a városban, mint egy, a két vizsgája között a könyv mellől szabadult egyetemista, hanem mint egy öntudatos... na mi is..? :) ), persze kutya nem jöhet számításba pár száz ok miatt, a tengerimalac pedig velem együtt repülne itthon a meleg családi fészekből, mert anyu ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan, marad tehát a ... teve. Gondolom a virtuális örökbefogadásban jártasak már tudják, miről van szó, a többieknek pedig csak annyit, hogy van egy nagyon kedves honlap, ahol az ember akár ezt is megteheti. És nevelés közben gyűjögetheti a datolyákat... ez utóbbi engem ugyan nem hoz különösebb lázba, de az, hogy okos és vidám tevét neveljek és egyáltalán életben tartsak, az annál inkább... A Tamagochit már próbáltam, bevallom, legtöbb 5 napot bírta, én a program hibájára írom, mert valami made in Taiwan volt, de mi van, ha mégsem... Persze egyből gyógyítani akartam megtanítani a tevét, de teljesen érthető okokból annyira kifáradt, hogy a második ingyenes tanulási modult már nem akarta befogadni, azzal várnom kell holnapig... így jobban belegondolva, lehet, hogy én sem vigyorogtam volna annyit egyetem alatt, ha a 6 év anyagát mondjuk 2 hét intenzív gyorstalpalón akarták volna legyúrni...

Szorítsatok a tevémnek, ha egy félévet túlél, azt hiszem, végre elég érett leszek a következő lépéshez: veszek valami cserépbe ültetett salátát....

Úgy érzem...

... a nyaki csigolyáim össze-vissza meredeznek, el van ugyanis teljesen gémberedve a nyakam a mai netezéstől plussz az éjjeli mindennek, csak kényelmesnek nem nevezhető vonatozástól.
A jó hír, hogy sikerült beszereznem pár jó filmet, plussz egy kis J. Winchester zenét, mindenkinek a figyelmébe ajánlom, én a koncertjükön döbbentem rá, mennyire jók (igaz, hogy arra a koncertre még úgy mentem, hogy akkor most ki is az a J. W. a sok színpadon zenélgető férfinemű lény közül és milyen állampolgárságú is?), szóval aki a gitárszót és a nagyon szép férfi énekhangot szereti, az keressen az együttesre... természetesen csakis a boltokban, CD-n és kazettán... vagy egyéb formátumban. Egyébként azt hiszem kazettán hiába is keresné...

A kicsivel rosszabb hír igazából csak engem érint kényelmetlenül: ha jól számolom, 2 egész napja mellőzöm az orvostudományt, pedig nagyon szemrehányóan kandikál ki a táskámból egy pár tucat cikk (amit tüntetően a konyhában felejtettem) és sejtem, hogy 2 nap múlva nagyon fogom sajnálni ezt a kieső két teljes napot...

Na de a két napban még annyi szép dolog is történhet az emberrel... pl nagyokat alhat, élvezheti a megszokott otthoni ízeket, amiken ilyen szép szál leánnyá serdült, olvashatja a digitális fényképezés apró trükkjeit a természetfotózásban és elmélyedhet Benedek István remekebbnél remekebb könyveiben...

Csak a prof meg ne tudja...

A semmiből egy új világot...

teremthetek, ha nem vigyázok... ez majd kiderül jövő csütörtökön...

Ugyanis a mai nap egyedüli hasznos tevékenysége az volt, hogy lementem a laborba és meghallgattam élőszóban, hogyan kell sterilen dolgozni, magyarul, mit nem szabad tenni, hogy elkerüljük egy sejttenyészet befertőződését akár a saját, akár a környező világunkban nyüzsgölődő flórával... a faunákról most inkább nem beszélnék...:)

Utána pedig magamra maradtam a flow-val, ami egy kuckó, amiben függőlegesen mozog a levegő, hátborzongató zúgással (remélem mostmár mindenkinek minden világos) és gyakoroltam kicsit a pipettázást, edények nyitását, csukását, megsatöbbi, végül pedig titkos recept alapján összekutyultam évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú tápoldatokat (elméletileg mindenféle sejtvonal nélkül) és betettem 37 fokra... csütörtökön fogom megnézni, mi nőtt (vagy nem nőtt) a palackban... ha nem nőtt semmi, akkor szuper, nagyon értek a sterilen dolgozáshoz, nyugodtan dédelgethetem a sejtvonalat, amit az egyetemen szerdán indítanak nekem és amit 3(!!!) hétig kell majd életben tartsak, ez lesz ugyanis a vizsga az egyik gyakorlati kurzus keretén belül...

Ha nőtt, akkor kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami életre kelt (tisztára mint Frankestein szomorú története) vagy esetleg mit ébresztettem fel édes osztódásmentes álmából, esetleg mi tenyészik per pill rajtam, ami esetleg alázuhanhatott a palackba buzgó kotyvasztgatásom során... Az eredményről lehet, hogy nem számolok be jövő csütörtökön... :)))

A holnapi bejegyzés pedig előreláthatóan elmarad, nem a lelkesedés hiányzik, hanem a wireless internet a MÁV ZRT (demiazazééé??) és CFR vonalán, utazom ugyanis haza legalább 3 napra.:))
Remélem nem fog semmi említésre méltó történni az úton, ami miatt a szombati jól megérdemelt pihenést pötyögésre váltsam fel...

Csak csendben, csak halkan...

mondom, de sikerült tegnap bankszámlát nyitnom... igaz, hogy szinte 40 percet ültem a banképületben, és a hölgy harmadik kérdésénél már elvesztettem a fonalat (milyen jó, hogy mégsem közgazdaságra mentem, most ugyan lehet, hogy több rostos narancslére futná, de ennyi lükeséget megjegyezni és visszakérdezni a szegény ügyfelektől... ez rosszabb, mint az én kérdőíveim... :) ), na de a végén sikerült kibogoznunk, hogy nekem mire van szükségem (ezt egyébként már azelőtt is tudtam, hogy betettem volna oda Timberland túracipős lábamat), utána még párszáz aláírás, a számban közben teljesen szétolvadó rágóval (brrr, de rossz volt, pépes sárgadinnyés massza) és végül a hölgy megkönnyebbült mosollyal az arcán (és 15 perces túlórával) átnyújtott egy mappát és két kicsi kártyát (ami azóta is ugyanott lapul, ahova egy laza mozdulattal süllyesztettem, vagyis a táskám mélyén - anyu ne ráncold a homlokod, majd egyszer előkerül onnan, ha már teljesen lemondtam róla...:) ) és én is beléptem a bank boldog és elégedett ügyfelei közé...

És most, hogy megállapítottam, hogy minden rendben velem, mert még mindig barokk körmondatokban létezem és fejezem ki életem apróbbnál apróbb mozzanatait, nyugodt lélekkel tehetek rendet az íróasztalomon és indulhatok a mai nap mérkőzésének színhelyére: az OTP-be...

És akkor egy jó időre megint letudtam a banki ügyleteimet... halleluja!

Megint rohanok...

pedig nyugis volt az elmúlt pár óra, kedvesen besütött a nap, egyenesen rá a papírhegyektől betemetett asztalomra... most megint megpróbálom azt, ami picivel több, mint egy éve nem sikerült: számlát nyitni a Raiffeisennél. Akkor még nem voltam EU állampolgár, most már igen. Kíváncsi vagyok, jelent-e ez némi különbséget akár a hanghordozásban, akár az ügyintézésben...

Habár szerintem ennek kevés köze van az állampolgársághoz... nagyobb korrelációt mutat a családi háttérrel, a neveltetéssel...

Kicsit lámpalázam van, mint minden hivatalos ügyintézés előtt... szorítsatok...

Elhatároztam...

... hogy ezentúl naponta röptetek egy aprócska bejegyzést, kivéve szombat-vasárnap, amikor még az is elképzelhető, hogy valamilyen egetrengető ok miatt nem jövök be dolgozni. Ritkán ugyan, de ez is megesik...:)

És hogy ezt mennyire kell komolyan venni: szinte két hete fogalmazódott meg ez a gondolat bennem, de csak ma sikerült rávennem magam, hogy a gondolatot szavakba is öntsem...

És kb 5 napja aszalok egy bejegyzést a piszkozatban... de ígérem, befejezem valamikor, mert roppant égető problémáról szól: a bocicsokibuborékokról...

De azért igyekszem tartani magam az elhatározásomhoz.:)

A Városligetben...

Gyanútlanul sétálgattunk kedves rokonommal a Városligetben Húsvét első napján (azt azért nem mondhatnám, hogy régi szokás szerint, hisz ez volt életem első Húsvétja, amit nem szüleimmel és bátyóval töltöttem), és akkor történt a következő eset. Hogy miért pont ezt mesélem el, és nem az elmúlt 2 hónap izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeit (lásd diploma elvesztése és csodába illő megkerülése, hogy a többit inkább ne is soroljam...), annak több oka is van, az egyik, hogy kezdem szégyellni bámulatosan nagyfokú szétszórtságomat és az emberekbe vetett, szinte indokolatlan bizalmamat... sebaj, kezdek jó úton haladni, hogy ez utóbbiból teljesen kigyógyuljak... A többi okot megintcsak nem akarom részletezni, ha én nem vagyok jó véleménnyel magamról és ezt még reklámozom is, akkor hogy várjam el másoktól, hogy nagyra értékeljenek.. na ugye... :)

Szóval sétáltunk a Városligetben, fantasztikus fotók készültek rólam a jáki templomutánzat és egy tiszteletet parancsoló nagy és fekete mozdony előtt. háromból egy képen még arra is képes voltam, hogy nappal szemben nyitva tartsam a szememet és pár másodpercig ne patakozzanak a könnyek alá kedvenc bársonykabátomra. Az állatkert előtt (minő véletlen egybeesés...) megszólított egy pusztai betyárnak öltözött srác, bogyóval a fülében, jelezvén, hogy a pusztai része az országnak is keményen fejlődik és mindent megtesz, hogy az EU-s csatlakozásnak eleget tegyen, és arra kért, hogy legyek statiszta Balázs Mónika show-jában. A feladat roppant egyszerű, mindössze tapsolnom kellene... Hát erre mit is lehet mondani, egy udvarias köhintés és torokköszörülés és utána egyszerű szavakkal történő visszautasítás, azt hiszem a szégyen megölne, ha bárki felismerné az én arcomat az ünneplő tömegben... a show színvonaláról nem is beszélve, egyszerűen nem volt még annyi lelkierőm, hogy egyetlen adását is végignézzem, én szégyellem és érzem rettenetesen kínosan magam a "főszereplők" és jól szórakozó nézők helyett... akkor pedig minek?
Legnagyobb meglepetésemre a srác roppant hamar bele is törődött a visszautasításba, de a történet itt számára még nem ért véget, ezután ugyanis a telefonszámomat szerette volna elkérni, mert olyan rendes lánynak látszom, szimpatikus vagyok neki és ő nagyon jó emberismerő... na jó, na, bevallom, ezért az egy mondatért írtam le az egész sztorit... :) Jól esik néha az embernek az elismerés... :) Még ha egy bogyós pusztai betyártól jön is. ELvégre ki tudja, lehet, hogy tényleg nagyon jó emberismerők... de hogy akkor mi a szöszt kereshetett ez a példány Budapesten?! Ja igaz, most jut eszembe, tapsoló embereket a show-ba. Akkor talán mégsem tévedt el.

Ezen a röpke jeleneten nevetgéltünk rokonommal végig az Andrássy úton, a csodálatosabbnál csodálatosabb és egyes esetekben lehangolóan málladozó paloták között, nagyon szép nap volt, egy kis jóleső fényképezéssel és egy háromgombócos olasz fagyival megfűszerezve.

És a telefonszámomat még mindig nem tudják a Magyar Pusztán...

Csipike, vágyaim tárgya

Nézem a sötétbe borult, mozdulatlan képet a Csipikéről (a Hargitán található kezdőknek szánt sípálya, szerk.megj) a webcam-en és nagyon-nagyon szeretnék most ott lenni... Pár éve hallottam először a Hóhányó olimpiáról és annyira mókásnak és egyedinek képzeltem a beszámoló és képek alapján, hogy egyszer végre én is részt szeretnék venni rajta. Minden jel arra mutat, hogy ez nem idén fog megtörténni (ugyanis már második napja tart), de azért igyekszem megőrizni az optimizmusomat és nem feladni a reményt. Egy kicsit fokozza ezt a mélabús hangulatot, hogy ma mutattam meg a szüleimnek a franciaországi sítúráról készült képeket, ahol január végén-február elején elsajátítottam a sízés alapjait, és a képek láttán ismét előkerültek azon a csodálatos hat napon át uralkodó érzések, a remegő izmokkal kapaszkodás a síbotokba, miközben tátott szájjal bámulom a fölém magasodó Alpokat és az alattam meredeken ívelő pályákat és apró, gyorsan cikázó emberpontokat...

Egy fiatal(abb)kori álmom beteljesült, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyi újabb álmot fog szülni... Csak győzzem azokat is türelemmel kivárni...

Ollé :)

Ez a nap is eltelt, számos egetrengető felfedezést tettem. Az egyik például, hogy egy 9 oldalas kérdőívet 60 példányban kerek egy órába telik lefénymásolni. A másik, hogy a bélyegek bosszantóan nem ragadnak még akkor sem, ha a nyál-és ízérzetkímélő nedvesítő párnácskát használod, sőt, talán a nyálban található ez meg az által valahogy stabilabban rögzül(né)nek a fehér (legalábbis még egy darabig) felülethez... Na de ki vállaná magára, hogy 120 bélyeget a saját energia-és folyadékkészletének felhasználásával termelt nyálával illessen, illetve nyalogasson...
A harmadik talán az lenne, hogy ha az ember kellően zokni már ettől a szalagmunkától, akkor még az sem zavarja, hogy már péntek este 7 van, még mindig az íróasztalánál csücsül és tudja, hogy valamikor a hétvégén még tiszteletét kell tegye errefele, ha tartani akarja az általa kitűzött határidőket...

Szóval végkövetkeztetésként talán azt tudjuk levonni, hogy ajánlatos eljutni mindennap ebbe a közömbösségi állapotba, mert akkor már azon sem tudunk mérgelődni vagy szomorkodni, hogy a mai terv ugrott, nem jutott idő valami elegánsabb nadrágot/ruhadarabot vásárolni, emiatt marad a megszokott farmer-pulcsi összeállítás a következő elegánsabb alkalomra is... ami az én esetemben sajna/vagy szerencsére pont holnap délutánra esik.

És máris beköszönt a jövőhét...

Rájöttem...

... hogy az egyedüli, aki megnézi a profilomat, az ÉN vagyok... épp százkettedszer... :) szerintem a program nem tud különbséget tenni az olyan kattintások között, amik ugyanarról a gépről érkeznek és az eltérő IP-jű gépekről származók között, mindegyiket 1 ponttal jutalmazza.

Egyébként vasárnap van és én itt vagyok a klinikán és csepp szorongással tekintek a holnapi napra... csak tudnám, hogy akkor most miért is blogolok éppen?

A depresszió ideális ellenszere...

A dolog roppant egyszerű, ma jöttem rá, kiccserkész szavamra teljesen magamtól. Ha úgy érzed, hogy a depresszió környékez, keress magadnak egy beszélgetőtársat, aki legkevesebb háromszor olyan depressziós, mint te, arra a kérdésre, hogy mi a neve, elsírja magát, és a könnycseppek minden harmadik fejbólintás után megint előtörnek belőle. 10-15 perc kommunikációs kísérletezés után garantáltan megkönnyebbülve és magadban a Magasságosnak alapvetően depresszióra nem hajlamos természetedért hálát adva jössz el tőle, még akkor is, ha menetközben kiderül, hogy a fáradozásod teljesen hiábavaló volt, legalábbis szakmai szempontból. De üsse kő, megéri még így is, mert a katasztrofálisnak és gyászosnak tűnő nap máris felderült, a szobádba már mosolyogva nyitsz be. És az újonnan szerzett béke és nyugalom kitart még akkor is, amikor már lassan délután fél 6, a statisztika programban még mindig halvány lila elképzelésed sincs, hogy hol kell beixxxelni a Shapiro-Wilks és Lilliefors tesztet, és a szemeid már jojóznak a monitor kitartó bámulásától...

És odahaza ismét csak a munka vár....

Újra itt van... bla bla bla:)

Ma eszembe jutott, hogy nézzek be kicsit a blogomra, és meglepődve tapasztaltam, hogy december óta nem írtam... :) Észre sem vettem, hogy elrepült ez a másfél hónap, igaz, hogy nem maradt "irodalmilag" azért teljesen megörökítetlenül, mostanában a szűk családi/baráti körömet stresszelem végeláthatatlan köremailjeimmel. Persze hagyok két levél között 1-2 hetet, hogy tudják közben kiheverni az olvasás és ne adj Isten, válaszolás gyötrelmeit...

Érdekes módon pont fordítva lett a dolog, mint ahogy előre megjósoltam: ahelyett, hogy Pécsett nyakra-főre gyártanám a bejegyzéseket, mert azért néhanapján történik pár érdekes dolog is, nem igazán jön, hogy leüljek otthon a kis Albinóm elé "literatúrát" gyártani, ahogy egyik barátnőm megjegyezte, inkább filmet nézek, napi 1 órát fürdök, megfogadom, hogy aznap este leülök zoknit mosni, de aztán valahogy soha sem jön össze... csak amikor már vészhelyzet van és nem tudom tovább kerülni a témát, akkor fogok neki nagy kínkeservesen és láss csodát, aznapra megvan az egész estét kitöltő program.

Elképzelhető, hogy egy kicsit javulni fog a helyzet blogolás terén, most hogy végre saját számítógépem és saját felhasználónevem lett, nem kell attól tartanom, hogy az egész klinika az én alkotásaimat olvassa.

Most lépek is, amióta önellátó lény lettem, rá kellett jönnöm arra az alapigazságra, hogy mindig rosszkor fogy el a kenyér... mint például most is. És bevásárolni még most sem szeretek... létezik ennél nagyobb kín?!

Karácsonyi hangulat vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló

Ha nem lenne egy link a blogomra valahol a világhálón, talán már nem is tudnék fellépni rá, olyan rég nem néztem be ide... :) Na de mikor is lehetne ideálisabb időpont az újrakezdésre, mint épp Karácsonykor, itthon, szűk családi körben, a meghitten ismerős kisszobában, a lapival az ölömben.:)

Idén valahogy elmaradt az az igazi karácsonyi érzés... a hó helyett csupán ködbe burkolózó Pécs, a tudat, hogy a sítúra egy nem biztos, hogy megérdemelt és aktuális luxus (nem is írtam, megyek sítúrára, méghozzá egyenesen a francia Alpokba, mert hát hol is tanulhatna meg gyorsabban és jobban egy tökéletes kezdő, mint ott...:) ), és a szomorú tény, hogy a túra miatt meglehetősen szerény összeg jutott csak az ajándékvásárlásra, eléggé megtépázták amúgy is lenge ünnepi hangulatomat. És persze az önként vállalt időhiány, az estébe nyúló munka, aminek sehogy sem akart meglenni a látszata, utána pedig sipirc haza még egy kicsit statisztikázni, vagy egyszerűen csak vacsorázni és utána ágyba bújni... Nem panaszkodásnak szánom, szerettem azt, amit eddig tennem kellett és remélem, hogy a továbbiakban is legalább ilyen érdekes lesz az életem, de kicsit elgondolkoztam azon, hogy mennyi minden is kell nekem ahhoz, hogy igazán átéljem a Karácsonyt. Hiányoztak a hógolyócsaták vagy egyszerűen csak a bandukolás a téli utcákon, a hóropogás, a pár éve egy barátnőmtől kapott karácsonyi kazetta n+1-szeri lejátszása, azok a 10 percek, amikor karácsonyi ajándékokon töröm a fejemet és az aprócska listák szétszórva a lakásban, a forraltbor illata és íze, a bámészkodás a kirakatok előtt... és persze hiányoztak azok az emberek is (leszámítva két igen kedves pécsi barátomat), akikkel ezt közösen össze lehetett volna hozni illetve akiknek az ajándékokat szántam. Na de most, hogy itthon vagyok, máris nem hiányzik szinte semmi (maxi csak a forralt bor..:) ), csak úgy érzem, hogy jöhetett volna mondjuk ez a látogatás egy héttel hamarabb is (és tarthatna még egy hetet plusszba), és akkor ma a templomban az esti misén érezhettem volna azt a meghatottságot, ami rendszerint ezen a napon a jól ismert énekek éneklése közben eltölt.

De talán majd jövőre...

Addig is békés, boldog Karácsonyt mindenkinek, és egy sikerekben és szeretetben gazdag Új Esztendőt!

exhibixksdkfbnosdibnpawi

A napokban olvastam egy cikket arról, hogy az összes blogíró exhibicionista, és hogy azok választják a kommunikáció ezen formáját, akik egyébként nem tudják magukra felhívni a figyelmet... bevallom, enyhén szólva is elvette a kedvemet a blogolástól.
Eddig a lehetőség hiánya miatt nem küldtem el a blogspotra az új környezetben tapasztaltakat, most pedig már amiatt nem jön, hogy újabb bejegyzést írjak, mert állandóan a fülembe cseng annak a cikknek a kulcsszava és ismét eltölt az a kellemetlen érzés, ami az olvasásakor is elfogott.
Szóval megtörténhet, hogy Cserebogi egy éves szülinapja egyben halála napját is fogja jelenteni... ezt nem drámai bejelentésnek szánom, valószínűleg úgyis csak azok olvassák a blogot, akikkel eddig is tartottam emailben a kapcsolatot.:) Akiknek az agyára mentem már hatperces körleveimmel, újabb és újabb gondjaimmal, bosszankodásaimmal, és politizálásommal...:)

A blog eredeti (és természetesen mélyen elrejtett) célja amúgy sem teljesült, olyant pedig ami új életet lehelne bele lusta dög vagyok kitalálni.

Szóval meglátom még, merre dől Cserebéé sorsa, az, hogy Pécsett nincs saját külön bejáratú számítógépem, eléggé gyászos hangulatúvá varázsolja a jövőjét.
na de mint mondtam, meglátom... ahogy a vak is mondta...

s aztán...

Kicsi székely Mózsi - közkívánatra

A Naaagy útról dióhéjban

Szegény kicsi székely Mózsi legszívesebben meghúzná magát egy icke-picke helyen (akár még jelenlegi lakásánál is pickébb területen) és elfelejtené az internetet kukacostól, pubmedestől (keresőprogram bősz és fölöttébb elszánt orvosok és orvostanhallgatók részére), de ha már érdeklődnek az útja felől, akkor nincs mese, köntörfalazás, hímezés-hámozás és egyéb nyelvi fordulatok és biza írni kell...

A hétvégi Naaagy út arról volt nevezetes, hogy szinte gyanúsan jól ment minden, utolsó pillanatban, filmbe illő autós jelenet után elértem a vonatot, egy hosszú hajú vőlegény segített feltenni a bálnára emlékeztető alakú és nehézségű hátizsákomat a poggyásztartóra, egy egész cikket képes voltam alvás nélkül elolvasni, a vámosbácsik nem kötözködtek, amikor édes álmomból felverve alig találtam meg kézipoggyászom legmélyén az útlevelet, a vonatot időben kiengedték az ilyen-olyan határokon, senki sem kérdezősködött az útlevelembe bepecsételt vízumkezdeményről, Budapestig nem szállt fel senki, szóval két ülő ember helyett aludhattam félig fekvő pozicióban, a trolit egyből megtaláltam a szomszéd utcában, amikor végre megérkeztem Judapestre... Említésre méltó csak az az eposzi kellékre emlékeztető Isteni beavatkozás lehetne, amikor a troli állomásban önmagammal élénk párbeszédben próbáltam eldönteni, hogy akkor 72-es vagy 73-as nyikorogványt válasszam, hogy a Keleti pu-hoz érjek, és amikor már oda jutottam, hogy istenuccse megszólítom a 10 méterre álló közepesen fiatalembert, akkor a hátamnál elhaladt egy bácsi, és megkerülve, hogy szemtől szembe lássa, kit takar hátulról az a hatalmas hátizsák, megkérdezte, hogy "hova mész, kislány?". És amikor kiböktem, hogy a Keletiig, akkor barátságosan azt mondta, hogy 73-as, és tovalibbent. És utána a földön megtaláltam a zsebemből kihullatott vonaljegyet (magyarul busz-metró illetve egyéb közlekedési eszközön egy utazásra felhatalmazó narancssárga papírfecni)... Hát juthatna erről bármi egyéb is eszembe két szón kívül...? Divina machina.

És az ellovagoló huszárok között volt egy nő, aki nyeglén, bogyókkal a fülében zenét hallgatott....

A pécsi intercity-n meg sem próbáltam feltuszkolni bálna barátomat a csomagtartóra, de szerencsére nem is telt be a fülke, és a két hisztisnek tűnő emberke is önszántából elhagyta a fülkét, tehát teljes volt a komfort. A 4-es buszra csak 20 percet kellett várjak, sokkal többre nem is futotta volna fellázadni készülő tarkó-, nyak- és vállizmaimtól, kis kuckóm ugyanazzal a bájos rendetlenség érzetét keltő látvánnyal fogadott, mint amilyenre emlékeztem, hogy az elutazás előtti pillanatokban uralta a lakást (mondjuk kicsit érdekes is lett volna, ha mondjuk patyolattisztaság vár...). Kicsomagolászás után bevásárolni indultam... volna... ha nem lett volna zárva még a Tesco is október 23 örömére. Ezzel viszont letudtam az esti sétát, így teljes lelki nyugalommal buszoztam Mónikához (tudjátok, aki az egyszerűség kedvéért...:) ), este 9ig elbeszélgettünk, politizáltunk, követtük a TV-ben az eseményeket és mindenki levonta magának a következtetéseit....

Tegnap reggel óta sok dolgom van... persze ez nem akadályoz meg a 8 óra alvásban, de minden egyéb szellemi tevékenységet teljességgel kizár annak tudata, hogy rengeteg dolgot kellene egyszerre csinálnom, emiatt egyikre sem tudok koncentrálni. jó hír viszont, hogy megint gyakoroltam fénymásolói képességeimet... szóval építem a karrieremet, ilyen vagy olyan irányba.:)

Most viszont következik a szabadidős program, bankokat fogok látogatni, na meg hajszárítót keresek pécsi víztől lankadtan alázuhanó fürtjeimnek.

Hasonlóan kellemes délutánt mindenkinek.:))

Ide besüt a nap....

... be ha mondom.:) Kellemes vénasszonyok nyara van itt, Pécsett, néha még a számítógépet sem látom a hétágra tűző napsugaraktól. De délután 6-7-re azért rendszerint javul a helyzet...:)

Lassan telnek a napok, de azért mostmár mindig akad pár apróság, amivel eltötyögök és este 11-kor meglepődök, hogy a hosszú nap ellenére sem jutott pár dologra már időm. Például szakirodalmat olvasni... meg a világjárt könyvemet... vagy kimosni a fehér zokniaimat, amik már kegyelemért könyörögnek a ruháskosárban. Szerencsére jó alvó vagyok, nem zavarja a nyugalmamat a fürdőből kiáradó jajszó. És a fehérzokni állományom az utóbbi egy hétben talán épp emiatt a nem épp kedvenc zoknimosó időtöltés miatt gyarapodott legalább 40%-al.... és vettem egy narancssárga zoknit is, még álmomban is kísértettek azok az édes kis fehér virágok rajta, egyszerűen nem tehettem mást, vissza kellett mennem érte.

Igazából a hétvégi Bon-Bon koncertet akartam most elmesélni, fantasztikus, hogy több, mint 900 kilómétert kellett ahhoz utazzak, hogy életem eddigi legszerencsétlenebb koncertjén vegyek részt... Egy sörsátorban, az emberek az asztaloknál ülve, kajálva és piálva, a színpadon a két mókus ugrál, háttérben dübörög a CD-ről feltett zene, még annyira sem fárasztották magukat, hogy legalább egy olyan CD-t hozzanak magukkal, amire még nem énekelték fel a szöveget. De nem, mérföldekre hallatszott, hogy az énekes pubertáskori (vagy legalábbis 4-5 évvel ezelőtti) hangjának még más volt a csengése és a stúdió is rásegített egy kicsit a különbségre.
Az előttük álló tér, amit szándékosan hagytak szabadon, hogy ha valakinek bulizni támad kedve, ne kelljen visszafognia magát, üresen maradt, fontosabbnak tartotta mindenki a saját kényelmét és nem túl nehezen megszerzett szabad asztalát, mintsem csak úgy feláldozza a modern könnyűzene és a velejáró ugri-bugri oltárán.
A csúcs azt hiszem az volt, amikor a gitáros egy trombita szólót teljes átéléssel előadott a gitárján... meg is tapsoltuk ezt a nagyszerű produkciót, egyszerű földi halandónak ez ritkán szokott ilyen mesterien sikerülni...

A koncert után gondolkodóba estem: október 25.-én a plakátok szerint Zorán koncert lesz, de mi van, ha Zorán egy furulyával a kezében fogja előadni a jól ismert számait azon címszó alatt, hogy ez a hangszer mégiscsak praktikusabb, könnyebben szállítható és nem húzza annyira le a vállakat, mint a hagyományos gitár... Ezt a csalódást már nem élném túl... vagy legalábbis a magyar kortárs zene (persze csak egy kurtafarkú lista tartozik ide) iránti szeretetem... Merjek kockáztatni...?

Bon-Bont mindezek ellenére továbbra is fogok hallgatni.. de csak a kütyümről...

És még egy koncertet kipipálhatok a listámon...

Jó lenne...

... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.

Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.

Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.

Tesók dícsérete

Csak úgy röpködnek a hetek körülöttem... észre sem veszem, s megint eltelik minimum 7 darab nap anélkül, hogy írtam volna a blogba. Pedig élmény van bőven, lenne miről pötyögni: 250 kiló újsággal történő pepecselés, "hogyan sétáltassunk meg egy profot és kedves családját a Békási szoroshoz vezető úton úgy, hogy az eredeti táv kétszeresét kelljen megtegyék, vészjósló felhők fenyegető közelségében", visszaszámlálás licensz 2006 és még jó bőven sorolhatnám...

Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.

Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.

Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.

Heuréka !!

Kevesen tudják az ismerősök közül mi is annak a titka, hogy eddig egyből vettem az akadályokat... na jó, leszámítva azt, hogy a fél szülővárosom nekem szorított a vizsgák előtt és szegény szüleim is "azokon a napokon" a szokásos 1/perc helyett legalább 10/perc frekvenciával gondoltak rám, borzos hangulatban. És persze a Jóisten érdemét sem akarom kisebbíteni, de volt még egy tényező, s az bizony a szerencsekő volt, amit anyumtól és a gyerekkori jópajtástól kaptam egyszer, valamikor, ezelőtt jópár évvel. Érettségitől elkezdve anatómia vizsgákon át, endó, angol nyelvvizsga, és minden egyéb szörnyűségben és picivel kevésbé szörnyűségben velem volt, lógott a nyakamban. Az utolsó téli szesszióm után egy fura hangulatú pillanatomban elképzeltem, hogy ha majd lesz egy szeleburdi kislányom, mint amilyen az anyja, akkor majd érettségi előtt neki ajándékozom, hogy a továbbiakban segítse őt, ha nem is tanuláspótlóként, hatalmas csodákat téve, de maga a tudat, hogy az anyukájától kapta, aki pedig szintén az egyetlen drága édesanyjától.
Pár nappal a szép gondolat megszületése után, hogy a történet izgalmas maradjon, a kő természetesen eltűnt... És nem találtam sehol, sem otthon, sem a bentlakás-szobában és végül szomorúan búcsút intettem az álomnak, és nekifogtam kiképezni egy új szerencsekövet. És még egyet a biztonság kedvéért cserealkatrésznek. Ezeket is szülinapomra kaptam, a szüleimtől, szóval minden adott volt, hogy becsületes, szorgalmas, kötelességtudó szerencsekő váljon belőlük. Közegészségtan vizsgán beváltak... Járványtanon dettó... Fertőzőn, nőgyógyászaton és családorvostanon még túl is teljesítettek, a betegekkel is tudtam kommunikálni, a jó jegy is összejött.:) Szóval meg voltam elégedve velük, csak épp hiányzott belőlük a másik kő régiségének, közös kalandozásainknak varázsa...

Már teljesen le is mondtam az ametiszt kövemről, amikor ma a szobámban, az újságoktól visszahódított területek egyikén megpillantottam békésen összetekeredve. Jó színben volt, látszik, hogy kipihente magát az elmúlt fél évben. Ideje tehát újra akcióba állítani, itt a licensz és az álomvizsga dolgozat megvédése, nem fogunk unatkozni... csak valami zsebes kosztümöt kell keressek, 3 lánc csak nem lóghat egyszerre a nyakamban... és mindegyik a szivárvány különböző színeiben... :)

És mivel ilyen szépen felszerelkeztem kövekből, most már készen állok 3 leánygyermekre is, mindenki kaphat majd a családi áldásból, anyai szeretetből... Ha a leendő férjem bevállal 2 szülést, én egyet ezer örömmel... hoppá, s a fiúkról még szó sem esett...
Hajaj...

3500 forint

... avagy mese arról, hogy az életben vannak meglepő és mulatságos véletlenek.

Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))

Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...

Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)

A mű elkészült...

... az alkotó azóta álmos...

Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)

Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)

Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...

Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)

Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?

És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)

Kortyolgatok

... egy pohár bort, és nem esik jól... úgy tűnik mégiscsak alakulóban van az a nyomorfekély... pedig igazán nem stresszesebb az életem mostanában, mint mondjuk ezelott 5 héttel... sőt... talán még lazább is.

Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.

Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.

Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.

Ez akkor baj...?

Áramszünet

Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...

Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...

Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)

Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)

Egri csillagok

Lassan ideje a bűvös 61. bejegyzésnek, lehetőleg még mielőtt leesne az első hó... ami már nincs is olyan messze, 4 hónap és egy újabb évet köszönthetünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma az egyik haverem lelkesen megkérdezte, hogy akkor hova megyünk szilveszterezni, lehetőleg idén először együtt a nagy társaság... először csak elmosolyodtam a buzgalmon, aztán nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy a 2006-os év nagyon is távozóban van és nekem még annyi rengeteg dolgot el kell intéznem... egyetemizmusból kilábalás (lásd egy becsületes államvizsga dolgozat plussz licensz), fájdalmas hazapakolás, még fájdalmasabb újra összepakolás és utazás az ismeretlenbe, utazás egy még mindig elég idegen helyre... ahol fénysebességgel be kell illeszkedni és neki kell fogni a tudományos munkásságnak, hogy jövőre ne veszítsem el testsúlyom több, mint 10%-át a nullkalóriás diéta miatt (ami köztudottan veszélyes). És akkor ott a Mikulás, amit rajtam kívül senki nem ünnepel majd, és ott a Karácsony (amit remélem, hogy azért mások is...), Szilveszterre pedig már úgy néz ki, hogy alakul is a program. Persze csak ha összeverődünk országhatáron innen és túlról.

Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...

Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))

A bűvös hatvanadik...

... bejegyzésemhez érkeztem. Hát akkor gratula magamnak, ki gondolta volna, hogy állhatatlan kis lelkem ennyi kitartásra képes... És elárulok egy titkot... nagy valószínűséggel még folytatódni is fog a dolog, ugyanis megkaptam az értesítést Pécsről, felvesznek PhD-zni attól a pillanattól, amint az ottani dékánbácsiéknak bemutatom a diplomámat.
Ami sajnos feltételez egy diplomamunkát is... és nem csak... például az idei félsziget kihagyását is, ugyanis túl sok minden függ mostmár ettől a papírfecnitől.

És hát Pécs, amint valószínűleg észre lehetett már venni eddigi alkotásaimból, eléggé megihlet minden ott-tartózkodásom alatt... hogy mi lesz itt még az elkövetkező 3 évben...? Jobb nem belegondolni. Sem nekem, sem azoknak, akik ezt elolvassák.:) Mindenesetre kitartást mindannyiunknak és egy jobb egészséget, mint amilyen a mostani... na jó, esetleg egy pont olyant, de rosszabbat semmiképp.:)

Uff, ma valahogy nem megy a befejezés, az ihletet otthon felejtettem, mert ezen a ruhámon nincs zseb. Hát akkor koda nélk

...

Tele vagyok témákkal, épp csak a szavakat nem találom hozzájuk... én, akinek még ahhoz is minimum 5 barokk körmondatra van szüksége, hogy kifejezze, hogy semmi említésre méltó nem történt...
Azt hiszem az utóbbi napok viharos fordulatai kicsit gátlás alá helyezték a beszélőkémet és írókámat, ezért honolt béke és nyugalom ezen a vidéken. Amúgy jó dolog csak ülni Aliz előtt és bámulni a képernyőt, várni, hogy mikor fagy le és kellemesen meglepődni, ha 10 perc elteltével még mindig hajlandó kommunikálni velem és nem burkolózik "fagyos" hallgatásba... Mellesleg ma roppant szeszélyes kedvében volt, ugyanis elfelejtettem magammal vinni a kacsalábát (10 darabos CD tartó) és mostanában csak ezen forogva hajlandó résztvenni a tudományos tevékenységemben. Déli kettőnél tovább nem is bírtam elviselni ezt a "kikapcs-bekapcs-de akkor most miért nem bekapcs, ha én igyekszem bekapcs a kikapcs Alizt" játékot, főleg, miután az agyamra ment egy harmadéves rezis csaj, aki azon sopánkodott fél órán keresztül, hogy egykor nem hagyhatta el a fedélzetet és képesek voltak a nyakába sózni még 12:30-kor egy halotti bizonylatot. És ma már kénytelen lesz lemondani emiatt a napozásról...

Istenem, hogy mennyi kényelmes ember dolgozik ebben az egyetemi városban...

Én pedig kicsit másképp néztem ezután a listámon utolsó előttiként szereplő kisfiú nevére, akiről a sopánkodás alatt derült ki, hogy októberben már nem fogja betölteni az ötödik életévét...

Mondhatom még ezek után azt, hogy nincs minden rendben az életemben...?

Ami szinte kimaradt... A Cím...:)

Ma tudtam le a bűvös nyolcas számú megázást... a helyszín ismét változott, ezúttal a szülővárosomban rendezték át a frizurám azok a csacska kövér esőcseppek, de valahogy nem is haragudtam, mert utána nem kellett menni locsolni a temetőbe... hát nem csodálatos?

Maga a 4 szám zeneszám (Don't worry, be happy, Bonnie Tyler- Have You Ever Seen The Rain és Total Eclipse Of The Heart valamint Elton János- Sacrifice) erejéig történő trappolás amúgy nem is lett volna olyan kellemetlen, még a nyári szandálban sem (legalább megúsztam a zoknimosást is... így visszagondolva ez lehet tehát életem akár legsikeresebb napja is...), ha nincs megfűszerezve 25-30 kiló első(?)osztályú kurzussal, a tetején trónoló Alizzal, egy csipetnyi 38-as túrabakanccsal és a teljes rövidujjú készletemmel, alig használt állapotban, és ezek mind-mind rólam lógtak le, mi a nyakamból, mi a hátamról, mi a vállamról, csakis az erővonalak függvényében... A poén csak az volt, hogy életemben először önként és dalolva akartam taxival hazamenni, a mazochista énem úgy tűnik az egyetemi városban maradt, de hát kiderült, hogy nálunk szombaton, vasárnap és egyéb ünnepnapokon sehol egy kósza easy cab-rider, szóval megspóroltam magamnak azt a horribilis összeget, amit ezért a 3-4 perces útért legomboltak volna rólam. Szülővárosom ugyanis a feneketlen gödrei mellett arról (IS) híres, hogy országos viszonylatban itt kerül a legtöbbe a taxi... na de ma nem nekem.:)

Mi történt még? Hát miután hazaértem, már nem sok. De voltam egy orgonakoncerten a templomban, (temetőlocsolás helyett... na ugye:) ), érdekes volt, behunytam a szemem, eleresztettem magam, hagytam, hogy a zene hasson rám, félálomba ringasson, csupán akkor riadoztam picit, amikor az orgonistának sikerült némi disszonanciát csempészni, akarva-akaratlanul egy-egy műbe. És amikor a 3 tételes mű utolsó tétele előtt nekifogott valaki Fe2+-tapsolni...

Álomvizsgadolgozatilag pedig jelentem, hogy haladtam legalább egy db. 3/4-ed oldalt (másfeles sorközzel:) ), tehát a holnap esti bűvös éjfélig már csak csekélyke 14-et kell összedobjak. Miért is ne lenne meg? Hisz a holnapi nap is olyan jó hosszú...

...legalább 24 óra...

Megint esik...

Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)

Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)

És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...

légyszi légyszi...

Elet(?)kep

Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...

Olaszország-Németország 2:0

Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...

... mert a barackot csak enni szeretem.

Sikerélmény:)

Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))

Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)

Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...

Mondtam már, hogy....

... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?

Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)

Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.

Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.

Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…

Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?

Hetek múlva...

Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!

Jelenleg...

teljesen ötlettelen vagyok... írnom kellene, de nem igazán tudom, miről... azt hiszem épp az agyamra készül menni a nosztalgiázás... Szerintem a lehető legokosabb gondolat, ha most szépen hazamegyek, befejezem a nagytakarítást, ami a "bomlásnak indult" szoba miatt igencsak esedékes, alszom egy sort, kicsit készülök a következő megmérettetésre és talán ha ma éjjel legalább 10 órát alszom, utána kicsit nagyobb lelkesedéssel csapok a billentyűk közé, illetve szerencsésebb esetben pont rájuk...

Felhől közül a nap...

Végre süt a nap... és tegnap már 29 fok volt... ahogy az úton másztam át, egészen tavaly nyári hangulatom lett. Na jó, attól a 10-15 fok különbségtől most tekintsünk el, ami itt minuszban van, de jó volt előkeríteni megint az amerikai rövidebbnél rövidebb ruhákat és papucsokat, és fülemben a bogyóval végre megint hunyorgó szemmel caplatni a melengető napsütésben. Kezdek végre feléledni ennyi tél után...

A hétfői vizsgáról... ha még sokáig tartana a stresszió, azt hiszem, a végén már tanulás helyett azon igyekeznék, hogy minél többet felejtsek... mert lassan már nem lehet fokozni a nem tanulást... tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, de az már mégiscsak igazságtalanság, hogy utolsó év utolsó félévében megtöltöttek ennyi izémizé tantárggyal (és az izémizé nem feltétlenül pozitív töltetű szó jelen esetben).

Hétfőn csak azért nem kerültem be végül a klinika történetében, mert a kritikus pillanatban a beteget kiszedték a kezeim közül és elvitték hivatalosan is megvizsgálni. Szegény feje, már reggel 6 óta vajúdott, több-kevesebb intenzitással, nem biztos, hogy én is hiányoztam a boldogságához. De azért annyiban igen, hogy miután megvizsgáltam és a doktornő alaposan megforgatott (legalábbis nekem úgy tűnt, pedig a kérdések nem voltak malignusak csak én aludtam 3 órát éjjel és ez kicsit befékezte az agytekervényeimet...), lementem és vettem pelenkát meg minden ilyesmit, ami egy újszülött fogadásához az első napokban szükséges... :) Remélem minden simán zajlott utána és mostmár boldog kismamaként csücsül még vagy 1 hetet a kórházban.

Tegnap pedig énekeltünk... de előtte 7en, mint a gonoszok, készítettünk kb. 160 szendvicset “A” klinikán, a bentlakás utáni itteni második otthonomban.:) Ahol aznap kicsivel gyorsabban haladt a vizsga, hogy időben letudja a prof a diákokat, már du. fél 7-kor elhaltak az utolsó szédelgő léptek és szipogások a folyósón. A bor is mindenkinek ízlett, amit nem azért mondom, de én választottam, a szendvicsek is gyorsan elfogytak, szóval alapjában véve sikeresnek volt mondható a találka. Csak épp az éneklésre nem maradt olyan sok idő, mivel a profnak állandóan eszébe jutott egy újabb "csak még ezt az egyet el kell meséljem"történet, aminek 11-kor lett kábé vége.
Utána hazaúsztunk a nagy viharban, szerencsére szandával és hosszú szoknyával mentem, amit kényelmesen fel lehetett térdig csippenteni, így nem kellett utána zoknimosással (amit kifejezetten utálok) zárni a napot.

Na még egy vizsga, remélem a legutolsó a szessziós élményeim között, utána kezdődhet végre a nyár, az államvizsga dolgozat írás (lassan ideje lenne annak is nekifogni, bár a címet rögzíteni valahova, hogy ne legyen az az apró lelkiismeret furdalás, amikor be kell valljam, hogy én még egy sort sem írtam...), a licenszre való lelkiismeretes készülés (hajaj...) és azért némi elválás előtti vidáman-nosztalgikus bulizás és a fogadkozások, hogy soha nem veszítjuk egymást szem elől és mindig megmaradunk jóbarátoknak...

Úgy legyen.
Ámen

Szesszió miatt zárva...

Ma eszembe jutott, hogy nekem van egy olyasmi is, hogy blog... itt hervadozik egymagában, a szesszió a legelemibb vágyat is kiöli belőlem, hogy akár egy sort is pötyögjek...
Vidám hangulatom majd június 23.-án kb. du 2 után lesz megint, addig is alszom nagyokat és állandóan melegebb éghajlatokra küldöm a telefonomat, amikor reggelente kíméletlenül csenget 7-kor... majd 7.15-kor... utána 7.30-kor... milyen szerencse, hogy nincs beépített hidegvizes-pohár opciója, így azért végül mégiscsak hajnali 9-kor kászálódok ki az ágyból. Persze megint elbaltáztam pár napot, a hétfői vizsgámra megint sikerülni fog a kellő adrenalin mennyiséget összehozni vasárnap este... nem is csoda, ehhez a tantárgyhoz soha életemben nem fűzött a legcsekélyebb érdeklődés sem, és ez sajna az átolvasott oldalak számában is hűen tükröződik. Azt hiszem hétfőn a betegvizsgálatommal bevonulok a klinika és egyetem történetébe, és az áldozatom velőtrázó sikolya még sokáig a fülemben fog csengeni... és kb még 9 emeleten tartózkodókéban... :)
Hát akkor hajrá, még csak két vizsga választ el a ... hát nem igazán a nyári szünidőtől, de legalább a koránkelés problémáját egy ideig megoldó hetektől, hónapoktól...
Utána pedig kezdődhet a nagybetűs.

És közben az eső is csak esik és esik...

Még élek..:)

a virulás épp határeset, ugyanis életem utolsó szessziójának legnehezebb vizsgája következik, csak sajnos 2 napja nem sikerül nekifogjak, bármennyire is szeretnék... de hát annyival csábítóbb a párnám közelsége, mint a rengeteg sok antibiotikum felsorolása és a rá érzékeny még rengetebb sok bacinak és egyéb izgő-mozgó lénynek az olvasgatása...

Szerencsére nagyon úgy tűnik, hogy több a szerencsém, mint az eszem... a hétfői vizsgát nagyon megszívhattam volna, ha a Fennvaló (és fél szülővárosom, külön kiemelt helyen a szüleimmel) nem szorít nekem és nem pont olyan kérdéseket kapok, amiket aznap reggel vettem át, illetve a vizsga előtti 5 percben ismételtem át...
Annyira hosszúnak tűnik ez a hátramaradó 2,5 hét... és olyan közelinek a jövő keddi vizsga... muszáj lenne összeszedjem magam, most még a netfüggőségre sem foghatom a tananyaggal való egy helyben toporgást, mert ritkán keveredek netközelbe.

És holnaptól egyedül maradok a tudománnyal a bentlakásszobában... rossz belegondolni is... mi lesz, ha már senki sem lesz körülöttem, aki a kuncogásával kiverje az álmot a szememből, amikor 10 perc olvasás után kezdek egyre laposabbakat pislogni és hamarosan előkerül a párnám is, hogy a létező legkényelmesebb pozícióban adjam meg magam az álom hatalmának...

Fürdésre várva...

... áznak a ruhák a kádban, anyu megígérte, hogy teregetés után végre nyakig merülhetek a forró, habos, megszűrt, semlegesített és felmelegített patakvízben. Addig gyorsan írok egy kis bejegyzést, mert már pirulok-féle-forma, amikor legnagyobbrajongótörzsblogolvasóm újra és újra felteszi a kérdés, hogy mikor lesz már újabb bejegyzés...

Pedig nem az a gond, hogy nincs, amiről írni... zajlik az élet, csak úgy röpülnek az órák, napi minimum 2 óra gyaloglás, gyakorlatok, amik semmi egyébre sem jók, mint megbeszélni a Diáknapok részleteit, kinél gyűlünk legközelebb és miről lesz szó, hányan jönnek haza a régi csapattagok közül magyarhonból és kik az új "import-emberkék", milyen színű legyen a póló satöbbi satöbbi. Gyakorlat után néha még sikerül betévedni egy-két eltévedt, pótlásnak szánt kurzusra, ismerkedünk a tanárokkal, akik gyakorlatilag már egy éve ott mászkálnak az orrunk előtt, csak eddig nem volt kedvünk megszólítani őket és ők sem néztek anno akkora érdeklődéssel a szemünkbe, mint most.

A napokban egy picit meg is torpantam, a nagy lendületben egy pillanatra megállított a szomorú felismerés, hogy azzal, hogy novemberben valami mellett döntöttem, egyidőben letettem a voksomat is minden más ellen. A doktori suli melletti igennel kizártam magam az egyetememen való maradás és oktatásból. Ugyanis mostmár erre is lenne lehetőségem, persze kemény munkával és vállalva egy bizonyos személy kiszámíthatatlan hangulatváltozásait. Egy időben viszont nem lehetek egyszerre két helyen, tehát maradok az eredeti döntésem mellett... és reménykedek benne, hogy talán 3-4 év múlva ismét felteszik nekem a kérdést, hogy vállalom-e... Örömmel mondanék igent.

Arról inkább nem is írok bővebben, hogy holnap vizsgázom, román nyelven egy olyan tantárgyból, ami szerintem magyar nyelven sem keltené fel az érdeklődésemet... ezért nem is csoda, hogy tegnap még olvasgattam is tanulás közben, megnéztem egy 3/4 filmet és aludtam is egy órát, erről a szüleim nem is tudnak... Ma kellene mentsem a menthetőt, lassan már kiegyeznék magammal abban is, hogy bár addig koncentráljak még, ameddig egyszer elolvasom az egészet, utána nem is untatnám magam többet ezzel a tantárggyal. Ismétlés...? Hát az már igen nagy luxus lenne... :)) arról már nem is álmodok, az én naivitásomnak is megvan a határa...

És még hátravan egy 4 órás vonatozás....

Éljen május elseje!

Fantasztikus napra ébredtem... és még mennyi van hátra belőle... Apummal és keresztmamával kicsit kiautókáztunk, hogy gyakorolhassam az indítást és sebességváltást nem lakott területen, hogy majdan boldogan vezethessem a nálam épp csak 2 hónappal idősebb Sárgát. Én, aki több, mint 1000 mérföldet vezettem idegen kontinensen, 36 óra munka után vagy csúcsforgalomban munkába menet... nekem kell most megint mindent előlről kezdeni...
Amikor már meggyőződtem, hogy megy az indítás és a váltás is a körülményekhez képest egészen finoman és nőiesen történik, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a közeli tóig, hogy készíthessek pár fotót erről a nyugalomról és tavaszi szél által mocorgatott természetről.

Az első figyelmeztető jel talán az kellett volna legyen, amikor lemerült az első adag újratölthető elem.. A második pedig az, hogy a vésztartalékkal meg sem pislant a led, amikor be akartam kapcsolni újra a gépet...

Hazafele, mostmár a frissen szerzett gyakorlattal lazán elsepertem az egyik üzlet előtt, ahol még vásárolni szerettünk volna a visszautamra. Ezért lekanyarodtam a rendőrség fele, hogy hátulról közelítsem meg a problémát, vagyis az üzletet, épp csak... az útkereszteződésben megállt a motor és többet nem sikerült életet lehelnem bele... És apunak sem... ami már eléggé aggasztó dolog volt, mert ők ketten a Sárgával két test, egy lélek. Ez ránk kettőnkre nem vonatkozik, szerintem az autó irigy rám, mert fiatalabb vagyok nála 2 egész hónappal és nem is annyira beteges a színem, mint neki. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy állandóan bajba kerülök, amikor beülök a volánja mögé... Pedig a legnemesebb szándék és a békevágy vezérelt, amikor ma megint szerettem volna gyakorolni vele... de ha nem, hát nem.
Egy óra smirglizés, csavarás, szétszedés, összerakás és végül egy jelentőségteljes kocsihátulrólmegtaszítás után (mi, a két hölgy akár hazáig is toltuk volna, ha nem gondolja meg közben magát az elektromosság) végre megindult, életre kelt a herkentyű, azt hiszem rég örvendtem utoljára ennyire ennek a mennyei motorhangnak. Hmm, kb akkor, amikor Phoenixben útközben felrobbant a hűtőberendezés egyik csöve és miután még így vezettem 10 percet és valahogy füstölő motorháztetővel és fröcskölő hűtőfolyadékkal megérkeztünk a Desert Ridge-be, akkor fél tucat telefonálás és fél napos munka után (én bent az üzletben és egy kedves ismerős kint az autónál), este 10-kor megint felhangzott a jól ismert kedves motorhang. Füst és fröccs nélkül...

Amikor hazaértünk és már lemondtam egy fuvart az egyetemi városba, mivel semmi sem volt kész a megadott időre, az első lendületben, amivel a lépcsőket vettem, kiesett a mobil a zsebemből. Sebaj, esett már ennél nagyobbat is, nosza tovább. A következő elemi csapás a telefont a fürdőben érte, amikor kézmosás után megúsztattam fél kád hidegvízben... meg sem nyikkant, sem libabőr sem szikrázás, most megfigyelés alatt tartom, lássuk, nem jár-e késői szövődménnyel az elemek eme szerencsétlen találkozása.
A 4 fő elemből tehát a földdel és vízzel történő randi után maradt még a tűz, utána pedig valószínűleg szélnek is ereszthetem a kis kütyüt.

Hogy utána az iwiw miatt úszott egy művészi gondossággal megírt részletes email, már nem is részletezem... ez egy ilyen nap... és még nincs vége.:) A vonatozás után lehet, hogy még bővül a sztori... de már csak holnap, ugyanis most megint netmentes periódus következik az életemben... És egy újabb pécsi út...