hó

Ma valahányszor kinéztem a kórtermek vagy orvosi szoba ablakán, esőt, majd erős havazást láttam, hazafele igazi hóviharba keveredtem, az úttesten átkelőben elkezdett visszataszítani a szél a közlekedő autók felé, pár másodpercig azt hittem, hogy a szél lesz az erősebb és engem norbi update egész hétvégi kajástól fog elütni egy amúgy cammogó és kétségbeesetten ablaktörlőlapátoló autó, ami ugye a sima jégen akkor sem tud megállni, ha egyébként legszívesebben megkegyelmezne zilált és szélcibált életemnek, aztán végül mégiscsak révbe értem, melegen várt a kuckóm, megnéztem egy Castle-t ami történetesen a Karácsonyról és a Télapó-Mikulás haláláról szólt és elkezdtem ismét várni a Karácsonyt... a nyuszinak itt egyelőre semmi reális esélyt nem látok.

* Dr. Arbanász Zoltán: A legrövidebb ima *


Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle
Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad
és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a
vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez
egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát ? Persze, így könnyű ! - s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a
vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők
által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem
nyújt.
Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji
végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet
egyaránt...
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi,
hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.

  A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
  Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine ! ........... Ámen ! - mondja e két szót.
- Csak ennyi ? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram !..............Úgy legyen !
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
  Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék.
  Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok.
  Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.

  Mereven állunk, feltartott kézzel.

  Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben,
  mint korábban.
- Lehet még egy kérésem ?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt.

Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.

- Szeretném elénekelni a legszebb énekünket,
ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
   Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten ?

Egy mély sóhajjal álomba merül a néni .
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni !

Elgondolkodtató:

Gondolkozz el rajta, mikor azt hiszed, csak Téged bánt az Élet...
Nézz körül a világban ! Láthatod az embereket, akik az utcán élnek.
Ha azt hiszed, hogy csak neked fáj, mikor akit szeretsz, mással látod
Nézz meg egy vakot ... ki soha nem láthatja meg a napvilágot.
Ha azt hiszed ver a sors, mikor az emberek rosszat kiabálnak Rád
Nézz meg egy süketet, ki soha nem hallhatja az Élet dallamát...
Ha azt hiszed Te vagy az egyetlen, akit akadályok veszik körül ...
Nézd azokat, kik nem tudnak járni, arcukon mégis mosoly derül.
Ha azt hiszed rossz helyre születtél, s Téged senki nem szeret,
Nézz meg egy árvát, ki könnyes szemmel nézi a szüleidet...
Ha azt hiszed, hogy nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak a sebek,
Nézd azokat, kik hirtelen hunytak el, nem ölelhették át szeretteiket !
Mielőtt panaszkodnál, nyisd ki a szemed, rosszabb is lehetne...
S rájössz, hogy nem sírva kell eltöltened a napot, hanem nevetve.
Köszönd meg, amit a sorstól kaptál, ne háborogj sohasem,
Nem tudhatod, mi lesz holnap...

Ez vezessen az Életben !

...

... mire megszűnik a fejfájásom és nekifoghatnék tanulni, lehet lefeküdni... és ez így megy nap mint nap...

találjátok ki...

... mi volt a Nagyfőnök válasza az emailemre, amelyben Pestre próbálok elkérezni arra a bizonyos két hetes gyakorlatra...

... annyit segítek, hogy három betűből állt (és nem angol szó...).

újabb nadselű ötlete

.. támadt a nagyfőnökömnek, mégpedig az, hogy az lenne a legjobb, ha Pesten szakvizsgáznék... ezt mondjuk én nem tartom annyira jó ötletnek, mert tudom, hogy szívatással fog kezdődni, hogy na lássuk, mit tudnak ezek az emberek a mi szakterületünkről (amit mi ugye pont nem csinálunk... ). Úgyis megtanultam volna valamilyen szinten, de így most akkor erre kell fektessem a nagyobb hangsúlyt a számomra sokkal izgalmasabb és komplexebb témák helyett... majd ha egyszer nekifogok tanulni, mert ma is még minden egyéb fontosabb (még holnap is, szombattal bezáróan).

... viszont akkor így jelezni fogom, hogy akkor kénytelen leszek elmenni 2 hétre Pestre, hogy lássák az arcocskámat, hallják a hangocskámat, befoghassanak rabszolgának, de legalább szerezzek némi helyismeretet, hogy egyáltalán melyik épületbe és melyik ajtón kell majd bemenni a szakvizsgára vezető hodu utu rea....

... csak tudnám miért bonyolodik el mindig az életem - amit egyébként olyan nagyon jól el tudnék képzelni egy 10 személyes szigeten, az általam kiválasztott 10 emberrel, mobil nélkül, korlátozott hozzáférésű internettel (email nuku).

... na de nem panaszkodom (azaz csak egy egészen pöttyet), az utóbbi másfél év tényleg relatív nyugodtra sikerült hőn szeretett kisfőnököm mellett, aki ad a véleményemre és aki végre spontán kijelentette, hogy áprilistól nagyon fogok hiányozni... :) Gondolom kevésbé az üde személyiségem, és annál jóval inkább a plussz egy ember, aki a betegeket felveszi és menedzseli, na de már ez is valami. :)

március :)

Isten hozott! :)

Kezdődhet a kedvenc évszakom, legyen végre napsütés és ne csak akkor, amikor kinézek vizit alatt vagy ügyeletben a kórteremben az ablakon.
Izgalmasnak ígérkezik ez a hónap, lesz 3 nyilvános esetbemutatásom (az eredetileg 1 helyett), kezdődik az angolóra péntekenként, lesz két továbbképzés (még szerencse, hogy a munkahelyem területén), 6 ügyelet, egy cikket be kell mostmár tényleg fejezzek és jó lenne elrendezni a csipp csupp egyéb ügyeket is, mielőtt felszedelőzködök és hazautazom (és kikapcsolom a mobilomat, amire a gyorshívóm is irányítva van... :) ).

... hogy a rendes becsületes tanulást hova tudom ebbe a programba beilleszteni, arról még halvány fogalmam sincs... de majd csak lesz valahogy. :)

Egy kis hangulatjavító (0 kalóriás ;) )

megnyugvás

le van írva feketén fehéren, hogy a gyógyszer, amit szedek, depressziót okozhat. Pedig már attól kezdtem félni, hogy ez már a kiégés, vagy a túl hosszú esős évszak vagy ami a legrosszabb, idiopátiás (azaz nem magyarázható más okkal, csak úgy lesz és marad)...
Ugyanakkor ezek szerint a csokievés kifejezetten orvosi javallat nálam közismert antidepresszív hatása miatt, és a súlynövekedést amúgyis a gyógyszer okozza (szintén gyógyszer leiratból származó információ), a csoki ebben teljesen ártatlan... :-) hip hip. :-)

az a bizonyos látszat...

Ma korábban elszabadultam a munkából, mert kisfőnököm épp szabadnapot vett ki és bár délután meg is beszéltem vele a mai vizsgálati eredményeket, az új betegeket és kétszer viziteltem, még így is időben végeztem. Így hát elhatároztam, hogy a leendő squash oktatásra és wellness hétvégére tekintettel vásárolok magamnak valami márkásabb sportcipőt, amit aztán évekig nyűhetek (és talán végre akkor a zumbánál sem lehet kifogás, hogy nincs hozzá megfelelő lábbeli és ezért nem csatlakozhatok...). Legutóbb még anyuéktól kaptam egy nagyon jó cipőt egy közös kalandozásunk során, de hát kb. 3 év után feladta, ami azért elég szép teljesítmény tőle.

Tudni kell rólam, hogy elektronikus kütyüre szívesen költök, és abból is inkább a márkásat választom, hogy sokáig elkísérjen kalandozásaim során, na de ugyanez pont nem igaz a ruházatomra, arra például rendszerint sajnálom a pénzt (és ezért szegény szüleim azok, akik bármikor meglátnak, ruhákat vásárolnak nekem, amiket persze én gyakran sajnálok felhúzni, hogy nehogy tönkremenjenek, kímélni kell őket, jó lesz a megszokott farmer/pufi kabát, mert a hátizsákjaim úgyis mindig halálos csapást jelentenek a kabátok derékrészére). Ma is valami hasonló kombinációban mentem, a hét éve Amerikában vásárolt bársonynadrágomban, illetve egy sima fekete 2000 forintos kabátban, amit tényleg a hátizsák miatt vásároltam, hogy ne tegye tönkre a drágább posztókat (amiket szintén a szüleimtől kaptam :) ). Elkísért az egyik kolléganő-barátnőm is, aki viszont tényleg ad a külsejére, naponta minimum egy órát készülődik reggelente, és épp az akciósan csak 20.000 forintos kabátját viselte, valamint a védjegyévé vált csizma-szoknya kombinációt.

A nézelődéseink során bekeveredtünk a hivatalos Nájki és Adeedasz üzletbe (csak hogy ez itt ne a reklám helye legyen) és eléggé gyanakodva néztek rám, hogy tényleg akarok-e cipőt próbálni és amikor megláttam álmaim cipőjét és kértem mindkettőt, hogy felpróbáljam, akkor elég szkeptikus arckifejezéssel fordult el a hölgy megkeresni a kirakott párját. Amerika óta nem láttam 38.5-es cipőt, ami pont az én méretem, kényelmes is volt és le is volt árazva (mondjuk még így is ötjegyű számjegybe került), úgyhogy kézenfekvő volt, hogy meg is veszem. Kártyával akartam fizetni, mire kiderült, hogy "épp lerobbant a gépük, úgyhogy nagyon sajnálják, de csak készpénzzel lehet fizetni", ami miatt persze akkor szóltam, hogy veszek ki a kártyámról és pár perc múlva visszajövök. Ez egyébként szerintem elég fura, hogy egy ilyen márkás dolgokat áruló üzletben, ahol nem két forintba kerül a cipő, bankkártyával nem is lehet fizetni...

Azt a meglepetést az arcukon, amikor visszamentem a pénzzel, nehéz lett volna nem észrevenni... és azt az óvatos körülírást, ahogyan megfogalmazták, hogy ha kérek reklámszatyrot, az még plussz 40 forintba fog kerülni, egyhamar nem fogom elfelejteni...

A csattanó egyébként, hogy amennyiért a cipőt vettem, annyi pénz van még hónap végéig a barátnőm bankszámláján... de hát ugye mindenki másképp csinálja, más a fontossági sorrend...

Egyébként pedig itt a mese vége.

évek

... ma az egyik kolléga megjegyezte egy beteghez fűzött (szakmai) megjegyzésem alapján, hogy pont úgy beszélek, mint a Nagyfőnök. Valószínűleg nem klasszikus értelemben vett bóknak szánta, de én akkor sem haragudtam meg érte, hisz annyira nem érzem bántónak, ha egy szakmailag nemzetközi szinten elismert emberhez hasonlítanak. :)
Legalább nem repültek el teljesen nyomtalanul az utóbbi évek...

Amúgy már húzogatom a napokat, ameddig végre ismét hazamehetek és szüleim oltalmazó szeretete (és nem utolsó sorban az anyai konyhai remekművek mellett) végre nekifoghatok készülni a szakvizsgára, távol a munkahely zajától, további 7 ügyeleten túl - ugyanis lassan elfogynak a kollégák, ki ezért, ki azért, és márciustól már 6 ügyelet jut kiskobakonként. Remélem azért nem rángatnak vissza, ha áprilisban már a nagykobakokra is 4 ügyelet jutna és emiatt bárkinek is eszébe jutna tiltakozni.

mondatelemzés... :)

... ma sikerült a saját bőrömön kipróbálni milyen az, amikor valaki vizet prédikál és bort iszik. Miután megittam az utolsó csepp ásványvizet, ami itthon volt, és még mindig csak fél liter bevitt folyadéknál jártam, gondoltam iszom egy kis bort, amit tegnap kaptam ajándékba barátaimtól, biztos nem túl erős és egyébként is bírom én az alkoholt (vagy legalábbis úgy emlékszem) és hát a szőlőlé is már csak folyadék lényegében (a hivatalos elmélet persze nem így szól... ;) ). Fél bögre után már kíváncsi lettem, hogy vajon a főnököm hogyan értelmez egy, a volt főnöktől kapott emailt (amit már a borivás előtt sem értettem), így hát írtam neki egy levelet, és csak amikor már elküldtem, akkor vettem észre, hogy rossz helyre írtam a kísérőszöveget és lehet, hogy nem lesz kedve végigolvasni az egészet, ameddig eljut a kérdésemig... 

... ezután gyorsan ittam egy kávét, hogy ha esetleg telefonon keresne a válasszal, ne legyen gyanús a viselkedésem, és azóta már csak tejet és teát merek inni, mert úgy látszik, hogy még az itthoni munka sem egyeztethető össze a vízkőmentes szőlőalapú folyadékbevitellel.

A kupac

... na mostmár szorongok....

 

 

tévészünet n+1

... került ismételten bevezetésre ma reggeltől, mert mostanában megint nem vagyok lelkileg elég erős leküzdeni a kísértést, hogy itthon a tanulás/munka helyett inkább a készüléket bámuljam... látszik, hogy még nem szedtem össze egy kupacba a könyveket, amiket a szakvizsgára át kellene tanulmányozzak és nem fogom fel még, mekkora is a vész, ami közeleg... ebben az is ludas lehet, hogy az összes munkatárs le akar beszélni a tanulásról, hogy úgyis tudok már mindent, de ők nem ismerik azokat a nagy hófehér és piszkosfehér foltokat a tudásomban, amik több kötetet is kitesznek és azért jó lenne egyszer már megpróbálni egy kis megnyugtatóbb színárnyalatot adni ezeknek is (már csak a betegek érdekében is, nem beszélve a saját lelki megnyugvásomról...).

... azért egy híradót engedélyezek magamnak naponta, hogy azért ne szakadjak el teljesen a külvilágtól.

időutazás...

... a közel- és régmúltba...

... amúgy fejfájós vagyok, morgok, panaszkodok, valamint a következő pszichiátriai konzíliumot már nem a betegeknek, hanem saját magamnak szervezem, ha egyszer végre nem lesz már igazi tavasz vagy igazi tél...

... ez a poshadt szürkeség már az agyamra megy.

nem is olyan egyszerű...

... angolóra időpontot egyeztetni magántanárral, és elhitetni, hogy nem azért nem jó a következő két péntek, mert már egyből lógni akarok, hanem azért, mert egyszer ügyelek, egyszer pedig elutazom - egy hétvégi lazításra, amit nagyjából az utolsó nyugodt hétvégének szánok a szakvizsga előtti nagy hajrában...

... most azon izgulok, hogy azért fogad-e ilyen indítással...

... mert Kolozsváron megint feltámadt az igény, hogy a beszédkészségemen még csiszoljak, hogy végre ne legyen olyan hasi-aorta-pulzálós-szívdobogtató, ha több ember előtt kell angolul beszélnem/előadnom...

... és ezúttal végre tenni is szeretnék valamit ennek érdekében.

terülj terülj asztalkám + székecském :)

mostmár csak a munkakedv kell megjöjjön, egyébként minden körülmény adott... kár, hogy az új asztalhoz vásárolt új forgószék annyira kényelmes, hogy azonnal elálmosodok, amint beleülök...

nem is értem...

ma egész nap próbáltam valaki munkatársat találni, aki eljönne velem koncertre ma este a Kodály-központba, ingyen és bérmentve...

4 darab nem és ugyanennyi homályos magyarázkodás után feladtam, jobb lesz nekem egyedül...

apunak...

.. aki nem tudja megnyitni a linket, amit küldtem... és annak a néhány embernek, akik még fogják a kezem... :)

nagy kolozsvári hotel... :)

Összességében a szoba jó volt, leszámítva azt, hogy 1 napig nem működött a fűtés, hiába reklamáltunk (ezen azért még dolgozniuk kell, mert a külföldiek ezt nehezebben tolerálják, mint mi, akik már ahhoz vagyunk szokva, hogy semmin se lepődjünk meg és éljünk mindent túl). Olyan hideg volt, hogy a tusfürdő beledermedt a dobozba és sehogy sem tudtam kiimádkozni onnan - csak másnap, a 30 fokos ellenmelegben kezdett el csepegni... :)

Az ételek szintén jók voltak, néhány apróságtól eltekintve (pl. az, hogy a lisztérzékenységben szenvedő kollégák számára csak paradicsomot tettek ki - egyet-egyet fejenként - úgy látszik, a googlet nem kapcsolták be, hogy megfejtsék a talányt, mi mindent ehet egy coeliákiás emberke).

A konferencia teremben igazi giccses tükör volt - egyből két darab is, és amikor bekapcsolt a légkondi, az előadó hangját már nemigen lehetett hallani...

Minden előadó kapott egy kis kézzel festett aranyozott ikont...

Na DE:

A szobában volt ingyen net. :D

és

A hallban szintén volt ingyen net. :D

(kár, hogy nekem nemigen maradt időm ezeknek tiszta szívből örülni is, mert az eredeti 1 előadásból 2 lett egy vacsora leforgása alatt).

Szóval a szálloda 4 csillag helyett szerintem csak 3 csillagocska volt.

VISZONT

Találkoztam néhány régi ismerőssel, Firenzéből, Belgrádból, és 1-2 új ismeretségre is szert tettem.

És ami a legcsodálatosabb volt, a 15 centis hóban sétálni a szépen rendbehozott parkban este, beszívni a friss otthoni levegőt, forrócsokizni tesóékkal egy kellemes helyen, jó zenével a háttérben, találkozni apuval, tesóéknál együtt ebédelni, és végre ismét otthon érezni magam.

 

 

 

 

a nemzetközi összefogás jegyében...

... teljes a kavarodás... még szerencse, hogy létezik az internet, és itthon is, és vannak interneten elérhető folyóiratok (bár sajnos sok a fizetős, de hála a vpn-nek és az open accessnek, a maradék pedig fújja fel)...

... és igenis tovább bírtam az emailezgetést, mint német sorstársam, ezek szerint motiváltabb vagyok (vagy csak jobban szorongok az előadás miatt a németek, beneluxok, skandinávok, nem beszélve az angol anyanyelvűek mellett oly elszomorítóan eltörpülő angol nyelvtudásom miatt)...

... ilyenkor mindig elhatározom, hogy beiratkozom egy angol nyelvtanfolyamra, aztán a következő konferenciáig megint feledésbe merül, hogy aztán újult erővel marcangoljon a kisebbségi komplexus...

... és hiába állítólag az akcentust Amerikában nagyon szexinek tartják, engem ez kollégák között annyira nem motivál... sőt... és még a helyszín sem Amerika ...

?

... vajon mennyi az esélye, hogy ha most kicsit korábban lefekszem, akkor holnap reggel sikerül korábban felkelnem és kicsit olvasgatnom, mielőtt belevetném magam az osztályos munkába... túl nagy biztos nem lehet, mert az utóbbi 10-15 évben a hasonló terveim rendre kudarcba fulladtak...

... kipróbálom, hogy ha a konyhába a kávéfőző mellé teszem a vekkert, mi történik... bár gyanítom, hogy reggel meg fogom utálni a konyhát, kávéfőzőt és a kerregő ketyerét is néhány pillanat alatt... és utána édesdeden visszabújok kedvenc párnámhoz a kedvenc paplanom alatt...

PS: ha dolgozni kellene, mindig eszembe jut a blogírás... ez a bejegyzés is pótcselekvéseim széles tárházát gyarapítja...