A Naaagy útról dióhéjban
Szegény kicsi székely Mózsi legszívesebben meghúzná magát egy icke-picke helyen (akár még jelenlegi lakásánál is pickébb területen) és elfelejtené az internetet kukacostól, pubmedestől (keresőprogram bősz és fölöttébb elszánt orvosok és orvostanhallgatók részére), de ha már érdeklődnek az útja felől, akkor nincs mese, köntörfalazás, hímezés-hámozás és egyéb nyelvi fordulatok és biza írni kell...
A hétvégi Naaagy út arról volt nevezetes, hogy szinte gyanúsan jól ment minden, utolsó pillanatban, filmbe illő autós jelenet után elértem a vonatot, egy hosszú hajú vőlegény segített feltenni a bálnára emlékeztető alakú és nehézségű hátizsákomat a poggyásztartóra, egy egész cikket képes voltam alvás nélkül elolvasni, a vámosbácsik nem kötözködtek, amikor édes álmomból felverve alig találtam meg kézipoggyászom legmélyén az útlevelet, a vonatot időben kiengedték az ilyen-olyan határokon, senki sem kérdezősködött az útlevelembe bepecsételt vízumkezdeményről, Budapestig nem szállt fel senki, szóval két ülő ember helyett aludhattam félig fekvő pozicióban, a trolit egyből megtaláltam a szomszéd utcában, amikor végre megérkeztem Judapestre... Említésre méltó csak az az eposzi kellékre emlékeztető Isteni beavatkozás lehetne, amikor a troli állomásban önmagammal élénk párbeszédben próbáltam eldönteni, hogy akkor 72-es vagy 73-as nyikorogványt válasszam, hogy a Keleti pu-hoz érjek, és amikor már oda jutottam, hogy istenuccse megszólítom a 10 méterre álló közepesen fiatalembert, akkor a hátamnál elhaladt egy bácsi, és megkerülve, hogy szemtől szembe lássa, kit takar hátulról az a hatalmas hátizsák, megkérdezte, hogy "hova mész, kislány?". És amikor kiböktem, hogy a Keletiig, akkor barátságosan azt mondta, hogy 73-as, és tovalibbent. És utána a földön megtaláltam a zsebemből kihullatott vonaljegyet (magyarul busz-metró illetve egyéb közlekedési eszközön egy utazásra felhatalmazó narancssárga papírfecni)... Hát juthatna erről bármi egyéb is eszembe két szón kívül...? Divina machina.
És az ellovagoló huszárok között volt egy nő, aki nyeglén, bogyókkal a fülében zenét hallgatott....
A pécsi intercity-n meg sem próbáltam feltuszkolni bálna barátomat a csomagtartóra, de szerencsére nem is telt be a fülke, és a két hisztisnek tűnő emberke is önszántából elhagyta a fülkét, tehát teljes volt a komfort. A 4-es buszra csak 20 percet kellett várjak, sokkal többre nem is futotta volna fellázadni készülő tarkó-, nyak- és vállizmaimtól, kis kuckóm ugyanazzal a bájos rendetlenség érzetét keltő látvánnyal fogadott, mint amilyenre emlékeztem, hogy az elutazás előtti pillanatokban uralta a lakást (mondjuk kicsit érdekes is lett volna, ha mondjuk patyolattisztaság vár...). Kicsomagolászás után bevásárolni indultam... volna... ha nem lett volna zárva még a Tesco is október 23 örömére. Ezzel viszont letudtam az esti sétát, így teljes lelki nyugalommal buszoztam Mónikához (tudjátok, aki az egyszerűség kedvéért...:) ), este 9ig elbeszélgettünk, politizáltunk, követtük a TV-ben az eseményeket és mindenki levonta magának a következtetéseit....
Tegnap reggel óta sok dolgom van... persze ez nem akadályoz meg a 8 óra alvásban, de minden egyéb szellemi tevékenységet teljességgel kizár annak tudata, hogy rengeteg dolgot kellene egyszerre csinálnom, emiatt egyikre sem tudok koncentrálni. jó hír viszont, hogy megint gyakoroltam fénymásolói képességeimet... szóval építem a karrieremet, ilyen vagy olyan irányba.:)
Most viszont következik a szabadidős program, bankokat fogok látogatni, na meg hajszárítót keresek pécsi víztől lankadtan alázuhanó fürtjeimnek.
Hasonlóan kellemes délutánt mindenkinek.:))
szerda, október 25, 2006
kedd, október 10, 2006
Ide besüt a nap....
... be ha mondom.:) Kellemes vénasszonyok nyara van itt, Pécsett, néha még a számítógépet sem látom a hétágra tűző napsugaraktól. De délután 6-7-re azért rendszerint javul a helyzet...:)
Lassan telnek a napok, de azért mostmár mindig akad pár apróság, amivel eltötyögök és este 11-kor meglepődök, hogy a hosszú nap ellenére sem jutott pár dologra már időm. Például szakirodalmat olvasni... meg a világjárt könyvemet... vagy kimosni a fehér zokniaimat, amik már kegyelemért könyörögnek a ruháskosárban. Szerencsére jó alvó vagyok, nem zavarja a nyugalmamat a fürdőből kiáradó jajszó. És a fehérzokni állományom az utóbbi egy hétben talán épp emiatt a nem épp kedvenc zoknimosó időtöltés miatt gyarapodott legalább 40%-al.... és vettem egy narancssárga zoknit is, még álmomban is kísértettek azok az édes kis fehér virágok rajta, egyszerűen nem tehettem mást, vissza kellett mennem érte.
Igazából a hétvégi Bon-Bon koncertet akartam most elmesélni, fantasztikus, hogy több, mint 900 kilómétert kellett ahhoz utazzak, hogy életem eddigi legszerencsétlenebb koncertjén vegyek részt... Egy sörsátorban, az emberek az asztaloknál ülve, kajálva és piálva, a színpadon a két mókus ugrál, háttérben dübörög a CD-ről feltett zene, még annyira sem fárasztották magukat, hogy legalább egy olyan CD-t hozzanak magukkal, amire még nem énekelték fel a szöveget. De nem, mérföldekre hallatszott, hogy az énekes pubertáskori (vagy legalábbis 4-5 évvel ezelőtti) hangjának még más volt a csengése és a stúdió is rásegített egy kicsit a különbségre.
Az előttük álló tér, amit szándékosan hagytak szabadon, hogy ha valakinek bulizni támad kedve, ne kelljen visszafognia magát, üresen maradt, fontosabbnak tartotta mindenki a saját kényelmét és nem túl nehezen megszerzett szabad asztalát, mintsem csak úgy feláldozza a modern könnyűzene és a velejáró ugri-bugri oltárán.
A csúcs azt hiszem az volt, amikor a gitáros egy trombita szólót teljes átéléssel előadott a gitárján... meg is tapsoltuk ezt a nagyszerű produkciót, egyszerű földi halandónak ez ritkán szokott ilyen mesterien sikerülni...
A koncert után gondolkodóba estem: október 25.-én a plakátok szerint Zorán koncert lesz, de mi van, ha Zorán egy furulyával a kezében fogja előadni a jól ismert számait azon címszó alatt, hogy ez a hangszer mégiscsak praktikusabb, könnyebben szállítható és nem húzza annyira le a vállakat, mint a hagyományos gitár... Ezt a csalódást már nem élném túl... vagy legalábbis a magyar kortárs zene (persze csak egy kurtafarkú lista tartozik ide) iránti szeretetem... Merjek kockáztatni...?
Bon-Bont mindezek ellenére továbbra is fogok hallgatni.. de csak a kütyümről...
És még egy koncertet kipipálhatok a listámon...
Lassan telnek a napok, de azért mostmár mindig akad pár apróság, amivel eltötyögök és este 11-kor meglepődök, hogy a hosszú nap ellenére sem jutott pár dologra már időm. Például szakirodalmat olvasni... meg a világjárt könyvemet... vagy kimosni a fehér zokniaimat, amik már kegyelemért könyörögnek a ruháskosárban. Szerencsére jó alvó vagyok, nem zavarja a nyugalmamat a fürdőből kiáradó jajszó. És a fehérzokni állományom az utóbbi egy hétben talán épp emiatt a nem épp kedvenc zoknimosó időtöltés miatt gyarapodott legalább 40%-al.... és vettem egy narancssárga zoknit is, még álmomban is kísértettek azok az édes kis fehér virágok rajta, egyszerűen nem tehettem mást, vissza kellett mennem érte.
Igazából a hétvégi Bon-Bon koncertet akartam most elmesélni, fantasztikus, hogy több, mint 900 kilómétert kellett ahhoz utazzak, hogy életem eddigi legszerencsétlenebb koncertjén vegyek részt... Egy sörsátorban, az emberek az asztaloknál ülve, kajálva és piálva, a színpadon a két mókus ugrál, háttérben dübörög a CD-ről feltett zene, még annyira sem fárasztották magukat, hogy legalább egy olyan CD-t hozzanak magukkal, amire még nem énekelték fel a szöveget. De nem, mérföldekre hallatszott, hogy az énekes pubertáskori (vagy legalábbis 4-5 évvel ezelőtti) hangjának még más volt a csengése és a stúdió is rásegített egy kicsit a különbségre.
Az előttük álló tér, amit szándékosan hagytak szabadon, hogy ha valakinek bulizni támad kedve, ne kelljen visszafognia magát, üresen maradt, fontosabbnak tartotta mindenki a saját kényelmét és nem túl nehezen megszerzett szabad asztalát, mintsem csak úgy feláldozza a modern könnyűzene és a velejáró ugri-bugri oltárán.
A csúcs azt hiszem az volt, amikor a gitáros egy trombita szólót teljes átéléssel előadott a gitárján... meg is tapsoltuk ezt a nagyszerű produkciót, egyszerű földi halandónak ez ritkán szokott ilyen mesterien sikerülni...
A koncert után gondolkodóba estem: október 25.-én a plakátok szerint Zorán koncert lesz, de mi van, ha Zorán egy furulyával a kezében fogja előadni a jól ismert számait azon címszó alatt, hogy ez a hangszer mégiscsak praktikusabb, könnyebben szállítható és nem húzza annyira le a vállakat, mint a hagyományos gitár... Ezt a csalódást már nem élném túl... vagy legalábbis a magyar kortárs zene (persze csak egy kurtafarkú lista tartozik ide) iránti szeretetem... Merjek kockáztatni...?
Bon-Bont mindezek ellenére továbbra is fogok hallgatni.. de csak a kütyümről...
És még egy koncertet kipipálhatok a listámon...
hétfő, szeptember 25, 2006
Jó lenne...
... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.
Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.
Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.
Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.
Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.
hétfő, szeptember 04, 2006
Tesók dícsérete
Csak úgy röpködnek a hetek körülöttem... észre sem veszem, s megint eltelik minimum 7 darab nap anélkül, hogy írtam volna a blogba. Pedig élmény van bőven, lenne miről pötyögni: 250 kiló újsággal történő pepecselés, "hogyan sétáltassunk meg egy profot és kedves családját a Békási szoroshoz vezető úton úgy, hogy az eredeti táv kétszeresét kelljen megtegyék, vészjósló felhők fenyegető közelségében", visszaszámlálás licensz 2006 és még jó bőven sorolhatnám...
Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.
Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.
Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.
Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.
Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.
Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.
Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.
Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.
csütörtök, augusztus 24, 2006
Heuréka !!
Kevesen tudják az ismerősök közül mi is annak a titka, hogy eddig egyből vettem az akadályokat... na jó, leszámítva azt, hogy a fél szülővárosom nekem szorított a vizsgák előtt és szegény szüleim is "azokon a napokon" a szokásos 1/perc helyett legalább 10/perc frekvenciával gondoltak rám, borzos hangulatban. És persze a Jóisten érdemét sem akarom kisebbíteni, de volt még egy tényező, s az bizony a szerencsekő volt, amit anyumtól és a gyerekkori jópajtástól kaptam egyszer, valamikor, ezelőtt jópár évvel. Érettségitől elkezdve anatómia vizsgákon át, endó, angol nyelvvizsga, és minden egyéb szörnyűségben és picivel kevésbé szörnyűségben velem volt, lógott a nyakamban. Az utolsó téli szesszióm után egy fura hangulatú pillanatomban elképzeltem, hogy ha majd lesz egy szeleburdi kislányom, mint amilyen az anyja, akkor majd érettségi előtt neki ajándékozom, hogy a továbbiakban segítse őt, ha nem is tanuláspótlóként, hatalmas csodákat téve, de maga a tudat, hogy az anyukájától kapta, aki pedig szintén az egyetlen drága édesanyjától.
Pár nappal a szép gondolat megszületése után, hogy a történet izgalmas maradjon, a kő természetesen eltűnt... És nem találtam sehol, sem otthon, sem a bentlakás-szobában és végül szomorúan búcsút intettem az álomnak, és nekifogtam kiképezni egy új szerencsekövet. És még egyet a biztonság kedvéért cserealkatrésznek. Ezeket is szülinapomra kaptam, a szüleimtől, szóval minden adott volt, hogy becsületes, szorgalmas, kötelességtudó szerencsekő váljon belőlük. Közegészségtan vizsgán beváltak... Járványtanon dettó... Fertőzőn, nőgyógyászaton és családorvostanon még túl is teljesítettek, a betegekkel is tudtam kommunikálni, a jó jegy is összejött.:) Szóval meg voltam elégedve velük, csak épp hiányzott belőlük a másik kő régiségének, közös kalandozásainknak varázsa...
Már teljesen le is mondtam az ametiszt kövemről, amikor ma a szobámban, az újságoktól visszahódított területek egyikén megpillantottam békésen összetekeredve. Jó színben volt, látszik, hogy kipihente magát az elmúlt fél évben. Ideje tehát újra akcióba állítani, itt a licensz és az álomvizsga dolgozat megvédése, nem fogunk unatkozni... csak valami zsebes kosztümöt kell keressek, 3 lánc csak nem lóghat egyszerre a nyakamban... és mindegyik a szivárvány különböző színeiben... :)
És mivel ilyen szépen felszerelkeztem kövekből, most már készen állok 3 leánygyermekre is, mindenki kaphat majd a családi áldásból, anyai szeretetből... Ha a leendő férjem bevállal 2 szülést, én egyet ezer örömmel... hoppá, s a fiúkról még szó sem esett...
Hajaj...
szerda, augusztus 23, 2006
3500 forint
... avagy mese arról, hogy az életben vannak meglepő és mulatságos véletlenek.
Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))
Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...
Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)
Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))
Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...
Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)
hétfő, augusztus 21, 2006
A mű elkészült...
... az alkotó azóta álmos...
Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)
Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)
Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...
Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)
Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?
És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)
Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)
Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)
Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...
Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)
Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?
És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)
szerda, augusztus 09, 2006
Kortyolgatok
... egy pohár bort, és nem esik jól... úgy tűnik mégiscsak alakulóban van az a nyomorfekély... pedig igazán nem stresszesebb az életem mostanában, mint mondjuk ezelott 5 héttel... sőt... talán még lazább is.
Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.
Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.
Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.
Ez akkor baj...?
Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.
Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.
Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.
Ez akkor baj...?
péntek, augusztus 04, 2006
Áramszünet
Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...
Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...
Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)
Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)
Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...
Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)
Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)
szerda, augusztus 02, 2006
Egri csillagok
Lassan ideje a bűvös 61. bejegyzésnek, lehetőleg még mielőtt leesne az első hó... ami már nincs is olyan messze, 4 hónap és egy újabb évet köszönthetünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma az egyik haverem lelkesen megkérdezte, hogy akkor hova megyünk szilveszterezni, lehetőleg idén először együtt a nagy társaság... először csak elmosolyodtam a buzgalmon, aztán nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy a 2006-os év nagyon is távozóban van és nekem még annyi rengeteg dolgot el kell intéznem... egyetemizmusból kilábalás (lásd egy becsületes államvizsga dolgozat plussz licensz), fájdalmas hazapakolás, még fájdalmasabb újra összepakolás és utazás az ismeretlenbe, utazás egy még mindig elég idegen helyre... ahol fénysebességgel be kell illeszkedni és neki kell fogni a tudományos munkásságnak, hogy jövőre ne veszítsem el testsúlyom több, mint 10%-át a nullkalóriás diéta miatt (ami köztudottan veszélyes). És akkor ott a Mikulás, amit rajtam kívül senki nem ünnepel majd, és ott a Karácsony (amit remélem, hogy azért mások is...), Szilveszterre pedig már úgy néz ki, hogy alakul is a program. Persze csak ha összeverődünk országhatáron innen és túlról.
Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...
Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))
Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...
Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))
hétfő, július 24, 2006
A bűvös hatvanadik...
... bejegyzésemhez érkeztem. Hát akkor gratula magamnak, ki gondolta volna, hogy állhatatlan kis lelkem ennyi kitartásra képes... És elárulok egy titkot... nagy valószínűséggel még folytatódni is fog a dolog, ugyanis megkaptam az értesítést Pécsről, felvesznek PhD-zni attól a pillanattól, amint az ottani dékánbácsiéknak bemutatom a diplomámat.
Ami sajnos feltételez egy diplomamunkát is... és nem csak... például az idei félsziget kihagyását is, ugyanis túl sok minden függ mostmár ettől a papírfecnitől.
És hát Pécs, amint valószínűleg észre lehetett már venni eddigi alkotásaimból, eléggé megihlet minden ott-tartózkodásom alatt... hogy mi lesz itt még az elkövetkező 3 évben...? Jobb nem belegondolni. Sem nekem, sem azoknak, akik ezt elolvassák.:) Mindenesetre kitartást mindannyiunknak és egy jobb egészséget, mint amilyen a mostani... na jó, esetleg egy pont olyant, de rosszabbat semmiképp.:)
Uff, ma valahogy nem megy a befejezés, az ihletet otthon felejtettem, mert ezen a ruhámon nincs zseb. Hát akkor koda nélk
Ami sajnos feltételez egy diplomamunkát is... és nem csak... például az idei félsziget kihagyását is, ugyanis túl sok minden függ mostmár ettől a papírfecnitől.
És hát Pécs, amint valószínűleg észre lehetett már venni eddigi alkotásaimból, eléggé megihlet minden ott-tartózkodásom alatt... hogy mi lesz itt még az elkövetkező 3 évben...? Jobb nem belegondolni. Sem nekem, sem azoknak, akik ezt elolvassák.:) Mindenesetre kitartást mindannyiunknak és egy jobb egészséget, mint amilyen a mostani... na jó, esetleg egy pont olyant, de rosszabbat semmiképp.:)
Uff, ma valahogy nem megy a befejezés, az ihletet otthon felejtettem, mert ezen a ruhámon nincs zseb. Hát akkor koda nélk
péntek, július 21, 2006
...
Tele vagyok témákkal, épp csak a szavakat nem találom hozzájuk... én, akinek még ahhoz is minimum 5 barokk körmondatra van szüksége, hogy kifejezze, hogy semmi említésre méltó nem történt...
Azt hiszem az utóbbi napok viharos fordulatai kicsit gátlás alá helyezték a beszélőkémet és írókámat, ezért honolt béke és nyugalom ezen a vidéken. Amúgy jó dolog csak ülni Aliz előtt és bámulni a képernyőt, várni, hogy mikor fagy le és kellemesen meglepődni, ha 10 perc elteltével még mindig hajlandó kommunikálni velem és nem burkolózik "fagyos" hallgatásba... Mellesleg ma roppant szeszélyes kedvében volt, ugyanis elfelejtettem magammal vinni a kacsalábát (10 darabos CD tartó) és mostanában csak ezen forogva hajlandó résztvenni a tudományos tevékenységemben. Déli kettőnél tovább nem is bírtam elviselni ezt a "kikapcs-bekapcs-de akkor most miért nem bekapcs, ha én igyekszem bekapcs a kikapcs Alizt" játékot, főleg, miután az agyamra ment egy harmadéves rezis csaj, aki azon sopánkodott fél órán keresztül, hogy egykor nem hagyhatta el a fedélzetet és képesek voltak a nyakába sózni még 12:30-kor egy halotti bizonylatot. És ma már kénytelen lesz lemondani emiatt a napozásról...
Istenem, hogy mennyi kényelmes ember dolgozik ebben az egyetemi városban...
Én pedig kicsit másképp néztem ezután a listámon utolsó előttiként szereplő kisfiú nevére, akiről a sopánkodás alatt derült ki, hogy októberben már nem fogja betölteni az ötödik életévét...
Mondhatom még ezek után azt, hogy nincs minden rendben az életemben...?
Azt hiszem az utóbbi napok viharos fordulatai kicsit gátlás alá helyezték a beszélőkémet és írókámat, ezért honolt béke és nyugalom ezen a vidéken. Amúgy jó dolog csak ülni Aliz előtt és bámulni a képernyőt, várni, hogy mikor fagy le és kellemesen meglepődni, ha 10 perc elteltével még mindig hajlandó kommunikálni velem és nem burkolózik "fagyos" hallgatásba... Mellesleg ma roppant szeszélyes kedvében volt, ugyanis elfelejtettem magammal vinni a kacsalábát (10 darabos CD tartó) és mostanában csak ezen forogva hajlandó résztvenni a tudományos tevékenységemben. Déli kettőnél tovább nem is bírtam elviselni ezt a "kikapcs-bekapcs-de akkor most miért nem bekapcs, ha én igyekszem bekapcs a kikapcs Alizt" játékot, főleg, miután az agyamra ment egy harmadéves rezis csaj, aki azon sopánkodott fél órán keresztül, hogy egykor nem hagyhatta el a fedélzetet és képesek voltak a nyakába sózni még 12:30-kor egy halotti bizonylatot. És ma már kénytelen lesz lemondani emiatt a napozásról...
Istenem, hogy mennyi kényelmes ember dolgozik ebben az egyetemi városban...
Én pedig kicsit másképp néztem ezután a listámon utolsó előttiként szereplő kisfiú nevére, akiről a sopánkodás alatt derült ki, hogy októberben már nem fogja betölteni az ötödik életévét...
Mondhatom még ezek után azt, hogy nincs minden rendben az életemben...?
szombat, július 15, 2006
Ami szinte kimaradt... A Cím...:)
Ma tudtam le a bűvös nyolcas számú megázást... a helyszín ismét változott, ezúttal a szülővárosomban rendezték át a frizurám azok a csacska kövér esőcseppek, de valahogy nem is haragudtam, mert utána nem kellett menni locsolni a temetőbe... hát nem csodálatos?
Maga a 4 szám zeneszám (Don't worry, be happy, Bonnie Tyler- Have You Ever Seen The Rain és Total Eclipse Of The Heart valamint Elton János- Sacrifice) erejéig történő trappolás amúgy nem is lett volna olyan kellemetlen, még a nyári szandálban sem (legalább megúsztam a zoknimosást is... így visszagondolva ez lehet tehát életem akár legsikeresebb napja is...), ha nincs megfűszerezve 25-30 kiló első(?)osztályú kurzussal, a tetején trónoló Alizzal, egy csipetnyi 38-as túrabakanccsal és a teljes rövidujjú készletemmel, alig használt állapotban, és ezek mind-mind rólam lógtak le, mi a nyakamból, mi a hátamról, mi a vállamról, csakis az erővonalak függvényében... A poén csak az volt, hogy életemben először önként és dalolva akartam taxival hazamenni, a mazochista énem úgy tűnik az egyetemi városban maradt, de hát kiderült, hogy nálunk szombaton, vasárnap és egyéb ünnepnapokon sehol egy kósza easy cab-rider, szóval megspóroltam magamnak azt a horribilis összeget, amit ezért a 3-4 perces útért legomboltak volna rólam. Szülővárosom ugyanis a feneketlen gödrei mellett arról (IS) híres, hogy országos viszonylatban itt kerül a legtöbbe a taxi... na de ma nem nekem.:)
Mi történt még? Hát miután hazaértem, már nem sok. De voltam egy orgonakoncerten a templomban, (temetőlocsolás helyett... na ugye:) ), érdekes volt, behunytam a szemem, eleresztettem magam, hagytam, hogy a zene hasson rám, félálomba ringasson, csupán akkor riadoztam picit, amikor az orgonistának sikerült némi disszonanciát csempészni, akarva-akaratlanul egy-egy műbe. És amikor a 3 tételes mű utolsó tétele előtt nekifogott valaki Fe2+-tapsolni...
Álomvizsgadolgozatilag pedig jelentem, hogy haladtam legalább egy db. 3/4-ed oldalt (másfeles sorközzel:) ), tehát a holnap esti bűvös éjfélig már csak csekélyke 14-et kell összedobjak. Miért is ne lenne meg? Hisz a holnapi nap is olyan jó hosszú...
...legalább 24 óra...
Maga a 4 szám zeneszám (Don't worry, be happy, Bonnie Tyler- Have You Ever Seen The Rain és Total Eclipse Of The Heart valamint Elton János- Sacrifice) erejéig történő trappolás amúgy nem is lett volna olyan kellemetlen, még a nyári szandálban sem (legalább megúsztam a zoknimosást is... így visszagondolva ez lehet tehát életem akár legsikeresebb napja is...), ha nincs megfűszerezve 25-30 kiló első(?)osztályú kurzussal, a tetején trónoló Alizzal, egy csipetnyi 38-as túrabakanccsal és a teljes rövidujjú készletemmel, alig használt állapotban, és ezek mind-mind rólam lógtak le, mi a nyakamból, mi a hátamról, mi a vállamról, csakis az erővonalak függvényében... A poén csak az volt, hogy életemben először önként és dalolva akartam taxival hazamenni, a mazochista énem úgy tűnik az egyetemi városban maradt, de hát kiderült, hogy nálunk szombaton, vasárnap és egyéb ünnepnapokon sehol egy kósza easy cab-rider, szóval megspóroltam magamnak azt a horribilis összeget, amit ezért a 3-4 perces útért legomboltak volna rólam. Szülővárosom ugyanis a feneketlen gödrei mellett arról (IS) híres, hogy országos viszonylatban itt kerül a legtöbbe a taxi... na de ma nem nekem.:)
Mi történt még? Hát miután hazaértem, már nem sok. De voltam egy orgonakoncerten a templomban, (temetőlocsolás helyett... na ugye:) ), érdekes volt, behunytam a szemem, eleresztettem magam, hagytam, hogy a zene hasson rám, félálomba ringasson, csupán akkor riadoztam picit, amikor az orgonistának sikerült némi disszonanciát csempészni, akarva-akaratlanul egy-egy műbe. És amikor a 3 tételes mű utolsó tétele előtt nekifogott valaki Fe2+-tapsolni...
Álomvizsgadolgozatilag pedig jelentem, hogy haladtam legalább egy db. 3/4-ed oldalt (másfeles sorközzel:) ), tehát a holnap esti bűvös éjfélig már csak csekélyke 14-et kell összedobjak. Miért is ne lenne meg? Hisz a holnapi nap is olyan jó hosszú...
...legalább 24 óra...
szerda, július 12, 2006
Megint esik...
Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)
Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)
És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...
légyszi légyszi...
Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)
És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...
légyszi légyszi...
kedd, július 11, 2006
Elet(?)kep
Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...
szerda, július 05, 2006
Olaszország-Németország 2:0
Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...
... mert a barackot csak enni szeretem.
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...
... mert a barackot csak enni szeretem.
hétfő, július 03, 2006
Sikerélmény:)
Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))
Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)
Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))
Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)
Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...
szombat, július 01, 2006
Mondtam már, hogy....
... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?
Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)
Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.
Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.
Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…
Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?
Hetek múlva...
Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!
hétfő, június 26, 2006
Jelenleg...
teljesen ötlettelen vagyok... írnom kellene, de nem igazán tudom, miről... azt hiszem épp az agyamra készül menni a nosztalgiázás... Szerintem a lehető legokosabb gondolat, ha most szépen hazamegyek, befejezem a nagytakarítást, ami a "bomlásnak indult" szoba miatt igencsak esedékes, alszom egy sort, kicsit készülök a következő megmérettetésre és talán ha ma éjjel legalább 10 órát alszom, utána kicsit nagyobb lelkesedéssel csapok a billentyűk közé, illetve szerencsésebb esetben pont rájuk...
szerda, június 21, 2006
Felhől közül a nap...
Végre süt a nap... és tegnap már 29 fok volt... ahogy az úton másztam át, egészen tavaly nyári hangulatom lett. Na jó, attól a 10-15 fok különbségtől most tekintsünk el, ami itt minuszban van, de jó volt előkeríteni megint az amerikai rövidebbnél rövidebb ruhákat és papucsokat, és fülemben a bogyóval végre megint hunyorgó szemmel caplatni a melengető napsütésben. Kezdek végre feléledni ennyi tél után...
A hétfői vizsgáról... ha még sokáig tartana a stresszió, azt hiszem, a végén már tanulás helyett azon igyekeznék, hogy minél többet felejtsek... mert lassan már nem lehet fokozni a nem tanulást... tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, de az már mégiscsak igazságtalanság, hogy utolsó év utolsó félévében megtöltöttek ennyi izémizé tantárggyal (és az izémizé nem feltétlenül pozitív töltetű szó jelen esetben).
Hétfőn csak azért nem kerültem be végül a klinika történetében, mert a kritikus pillanatban a beteget kiszedték a kezeim közül és elvitték hivatalosan is megvizsgálni. Szegény feje, már reggel 6 óta vajúdott, több-kevesebb intenzitással, nem biztos, hogy én is hiányoztam a boldogságához. De azért annyiban igen, hogy miután megvizsgáltam és a doktornő alaposan megforgatott (legalábbis nekem úgy tűnt, pedig a kérdések nem voltak malignusak csak én aludtam 3 órát éjjel és ez kicsit befékezte az agytekervényeimet...), lementem és vettem pelenkát meg minden ilyesmit, ami egy újszülött fogadásához az első napokban szükséges... :) Remélem minden simán zajlott utána és mostmár boldog kismamaként csücsül még vagy 1 hetet a kórházban.
Tegnap pedig énekeltünk... de előtte 7en, mint a gonoszok, készítettünk kb. 160 szendvicset “A” klinikán, a bentlakás utáni itteni második otthonomban.:) Ahol aznap kicsivel gyorsabban haladt a vizsga, hogy időben letudja a prof a diákokat, már du. fél 7-kor elhaltak az utolsó szédelgő léptek és szipogások a folyósón. A bor is mindenkinek ízlett, amit nem azért mondom, de én választottam, a szendvicsek is gyorsan elfogytak, szóval alapjában véve sikeresnek volt mondható a találka. Csak épp az éneklésre nem maradt olyan sok idő, mivel a profnak állandóan eszébe jutott egy újabb "csak még ezt az egyet el kell meséljem"történet, aminek 11-kor lett kábé vége.
Utána hazaúsztunk a nagy viharban, szerencsére szandával és hosszú szoknyával mentem, amit kényelmesen fel lehetett térdig csippenteni, így nem kellett utána zoknimosással (amit kifejezetten utálok) zárni a napot.
Na még egy vizsga, remélem a legutolsó a szessziós élményeim között, utána kezdődhet végre a nyár, az államvizsga dolgozat írás (lassan ideje lenne annak is nekifogni, bár a címet rögzíteni valahova, hogy ne legyen az az apró lelkiismeret furdalás, amikor be kell valljam, hogy én még egy sort sem írtam...), a licenszre való lelkiismeretes készülés (hajaj...) és azért némi elválás előtti vidáman-nosztalgikus bulizás és a fogadkozások, hogy soha nem veszítjuk egymást szem elől és mindig megmaradunk jóbarátoknak...
Úgy legyen.
Ámen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)