De nem a csalódottságtól nem írtam napokig, mint már említettem, számomra az eredmény nem volt meglepetés... Egyszerűen csak más fontosabb dolgaim voltak, mint pl. 13 órát egyhuzamban aludni, angolozgatni, adóvisszaigénylést intézni- szokás szerint utolsó pillanatban.:)
Hát akkor "Isten áldd meg a magyart..." De csak a tényleg magyarokat, a kategorizálást már a Fennvalóra bízom, ő jobban belelát az emberi lélekbe. Szerencsére. Mert innen, a Földről elég elkeserítőnek tűnik jelenleg a helyzet.
Amúgy a tegnap diákszövetségi gyűlésen mi is választottunk, hatalmas huza-vonával, kölcsönös udvariaskodásokkal, csepegős beszédekkel, könnyekkel, nevetéssel, egymás ugratásával, szivatásával, szóval igazi braziliai szappanopera hangulatban telt az egész. Az eredmény: kb. 10 jelölt-jelölt, akik közül senki sem fogadta el a jelölést és amikor egy másodéves mégis, akkor a régi elnök mégscsak kötelességének érezte elfogadni (elvei és meggyőződése ellenére) azt, már csak a diákság érdekeit tekintve is... Kb 3 óra duma után végre megszületett az eredmény, vagyis semmi sem változik, minden marad a régiben... picit emlékeztet a tegnap esti helyzet a vasárnapira, a változás szele errefele sem nagyon fújdogál...
Sikerült magamra is haragítanom a választmány többségét, amikor kijelentettem (arra az ötletre, hogy az új Magyar Diákszövetség elnök a román tagozatról kellene kikerüljön, kiküszöbölve a kommunikációban a nyelvi nehézségeket), hogy márpedig én nem szeretném, ha olyan valaki képviselne engem a dékán előtt, aki magyar létére román tagozaton tanul. Más dolog, amikor azért vagy erre kényszerítve, mert nincs más választásod, mert nincs magyar nyelvű oktatás az egyetemeden azon a szakon, amit minden áron tanulni szeretnél. De amikor már évek óta léteznek "magyar helyek és magyar oktatás" (persze, aki ismeri az egyetemi rendszerünket, az megérti az idézőjeleket, tudja, milyen egy tantárgyat két nyelven tanulni, lesni a tanár X falubeli magyar tájszólását, ha egyáltalán beszéli a nyelvet vagy mérgelődni, amikor a magyar anyanyelvű tanár románul tartja az előadásokat, mert az egyetem vezetősége úgy rendelte, hogy csak az állam nyelvén, román és magyar diákok közösen, egy teremben hallgathatják azokat), és ennek ellenére az X-et az illető a román nyelvű oktatás mellé teszi, akkor nem tudom, mennyire lenne képes kiállni a dékán-bácsi előtt a magyar nyelvű oktatásért, hogy több tanársegédi állást hozzanak ki és arra magyarokat is vegyenek fel, stb stb. És látom a román tagozatos magyar nevű évfolyamtársaimon is, hogy egymás között már csak többségi nyelven beszélnek, csak amikor valami kérésük/kérdésük van hozzánk, próbálják meg csokorba gyűjteni a maradék magyar tudásukat.
Hát engem igenis ne képviseljen egy ilyen ember, még akkor is, ha jobban tudna érvelni a tanárok előtt, mint egy olyan valaki, aki csak a tankönyvek alapján ismerkedett meg ezen idegen nyelv szépségeivel.
És akkor sem vagyok hajlandó visszaszívni, ha a DSz elnök felszólít erre... ez volt az utolsó ilyen gyűlésem, mostmár egyéb dolgokra koncentrálok, az utókor úgyis jobban ért mindenhez.. diplomáciához, békés együttéléshez... lásd elmúlt 17 év... és a következő sem ígérkezik ezek szerint másnak.
És nem vagyok radikalista. Csak fáj, hogy milyen könnyen feladjuk az utolsó végvárakat is...
szerda, április 12, 2006
vasárnap, április 09, 2006
Újra választanak
Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.
Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.
De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.
Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.
De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))
szombat, április 08, 2006
Bulk
Nehéz 2 nap távlatából visszaidézni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor megláttam, hogy az ösztöndíj ügyben értesítés érkezett... a Bulk-ba. Kicsit ideges lettem, amikor a gép kb.2 percig töltötte be a pdf filet, de tudtam, hogy a sorsom már úgyis eldőlt, ha nem is végleg, és csak egy bizonyos irányban. Szerencsére az életünk soha nem csak egy irányba fejlődhet, mindig van legalább 2 dolog, ami közül választani lehet.
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)
Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...
Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)
"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)
Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...
Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)
"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)
kedd, április 04, 2006
Benedek Elek után szabadon...
Akarom, hogy... kommentáljanak!
De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)
Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?
De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)
Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?
csütörtök, március 30, 2006
egyperces
Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....
Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.
Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...
Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.
Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...
kedd, március 28, 2006
Baglyom-baglyom, mondd meg nékem
Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?
Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)
Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.
Csak ne lennék ilyen álmos...
Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)
Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.
Csak ne lennék ilyen álmos...
csütörtök, március 23, 2006
Hit
Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)
Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.
Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.
vasárnap, március 19, 2006
Na szóval
Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.
Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...
Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.
Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...
Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))
csütörtök, március 09, 2006
Első nap az iskolában
Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).
Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...
Hát akkor: "Kérem a következőt!":)
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).
Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...
Hát akkor: "Kérem a következőt!":)
szombat, március 04, 2006
Hópelyhek az arcomon
Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...
Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...
Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...
Nem árt tudni/tudatosítani :)
Pablo Casals: Te vagy a csoda
Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.
Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.
péntek, március 03, 2006
ZzZzZz
Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...
Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...
... és nem gondolkozni a holnapokon.
Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...
... és nem gondolkozni a holnapokon.
csütörtök, március 02, 2006
Mostanában
... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?
Miért, miért, miért....?
Azt hiszem, közeledik a tavasz...
Miért, miért, miért....?
Azt hiszem, közeledik a tavasz...
kedd, február 28, 2006
Az elmúlt 3 hétről madártávlatban...
Rájöttem, hogy az ember mindenről ír... kivéve az igazán fontos dolgokról. És ez valahogy így lehet a beszéddel is. Ami csak úgy felületesen érint, arról el lehet csacsogni, szörnyülködni, álmélkodni, de ami a szívedbe hasít és a nap 24 órájában foglalkoztat, az valahogy nem akar összefüggő szavakat alkotni, megjelenni kerek mondatok formájában. És talán azért is, mert megfogalmazva olyan véglegesnek tűnik, megmásíthatatlannak és elkerülhetetlennek.
Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...
Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.
Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...
Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...
Az elmúlt 3 hétben kicsit átértékelődött minden, az emberekről, barátokról, bulikról, haverekről, családról, pénzről, életről, halálról, szerencséről és szerencsétlenségről, de legfőképpen az orvos és hozzátartozók közötti kommunikáció fontosságáról alkotott elképzelésem...
Azt mondják, a mosolynak gyógyító ereje van... de azt elfelejtik hozzátenni, hogy a mosolyt minden esetben előzze meg a hozzátartozókkal váltott néhány szó, hogy lássák, tudatában vagyok annak, hogy az ő szemük fénye (még) él, lélegzik és az én csodatevő képességeimre, az általam felírt orvosságok gyógyító hatására bízza az életét és gyógyulását.
Legalább 2 hónappal többet élhetnék, és élhetnének a hozzátartozóim, ha ezt nálam okosabb emberek idejében felfedezték volna...
Pár szóval is lehet életet menteni... és nemcsak a betegekét, hanem a hozzátartozókét is...
hétfő, február 27, 2006
...
Köszönöm szépen Jóistenem, hogy szeretnek annyira a hozzám közelálló emberek, hogy segítenek nekem az utolsó pillanatokban a partra kievickélni...
péntek, február 03, 2006
Nem is tudom...
... érdemes-e ezt a bejegyzést röptetnem... Laza nap volt, zeneletöltéssel és palacsintaevéssel telt.:) Az ezeket összekötő szünetekben még a kurzust is kinyitottam, de nagyon számottevő haladás persze nem volt... ezt talán most nem kellene részletezzem, mert a szüleim is néha belekukkantanak a blogba és tudom, hogy nem repesnek az örömtől, amikor lányuk újabb ékes bizonyságot tesz lustaságáról.
De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.
Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...
De valahogy annyira nem tud most érdekelni a szesszió... annyi más dolog foglalkoztat, aminek semmi köze ehhez az egyetemhez, a hátramaradó fél év egyetemista életemhez... újabb kerékvágás készülődik, a régiben már csak néhány barát, egy fél szemeszter és az államvizsgám tart.
Álmos vagyok, a zene is lejárt, ideje nyugovóra térni...
kedd, január 31, 2006
Újra itthon
Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.
Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?
Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?
Hess, szesszió, hess...
Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?
Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?
Hess, szesszió, hess...
szombat, január 28, 2006
Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)
Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.
Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.
Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...
péntek, január 27, 2006
Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -
Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)
Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).
És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)
Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).
És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.
csütörtök, január 26, 2006
Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -
Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?
Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)
Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)
Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)
Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)