... mint például ma is, komolyan felmerül bennem, hogy lehet, hogy többet ártok, mint amennyit használok a betegeimnek (pedig meglett a diagnózis ezáltal, csak de).
... és akkor még jobban elmegy a kedvem az egész doktorosditól és még nyuszibb leszek...
... és a nyusziságom egyre nő, a tudásom pedig úgy érzem, ezzel párhuzamosan folyamatosan csökken...
... lehet vajon kevesebbet érteni a munkámhoz ennyi év után, mint amennyi tudással bekerültem az egyetemre? Minden nap még mindig újabb és újabb meglepetéseket tartogat....
... s ha belegondolok, hogy hajdanán azt gondoltam, hogy ha úgy érzem, hogy nem vagyok nagyon jó abban, amit csinálok, akkor hagyom az egészet és keresek valami mást, amiben tényleg nagyon jó lehetek... ezzel szemben amióta elvégeztem az egyetemet, szerintem még soha nem éreztem azt sem, hogy "elég jó vagyok"...
... most akkor mi a teendő...?
... én látom rosszul magamat, vagy mások engem...?
2 megjegyzés:
Nem vagy egyedül ezzel az érzéssel, szerintem ebben a szakmában sosem érezheti elég jónak magát az ember...örök tanulás.
Nekem ez az egyik oka, hogy abbahagytam. Nem bírtam szorongással tovább az orvoskodást. Hiába mondanak jókat (az egykori főnököm), úgy érzem nem bírom a szorongásomat elviselni. Nehogy rossz legyen a betegnek, nehogy jó legyen, de ne legyen elégedett, nehogy perem legyen, nehogy ne feleljek meg a kollégáknak (a manuálisoknak, ezt a szorongásomat hagyjuk annyira abszurd), elismerjenek a korombeli anesztesek (képtelenség). Iszonyú érzéssel megyek ügyelni és rendelni, egyszerűen gyakorlatilag utálom már a szorongás miatt. Jelenleg pénzt keresek vele, mert mással nem tudok.
(Az átmeneti lelkesedéseim, amit a blogon írok 1 napig tartanak, meg ott nem lehet szorongásról beszélni, mert érthetetlen fogalom.)
Megjegyzés küldése