.. ismét előkerült a kisbőrönd, a hozott ajándékok helyére kerültek az itthon kapottak, amelyek kicsivel több helyet foglalnak el, úgyhogy némi fizikai erőbehatásra is szükség lesz a lezáráskor, plussz egy 60-as évekbeli belgyó könyv, amiben jópár hasznos gyakorlati információt találtam, úgyhogy cipelem magammal, hátha egyszer erre is ráérek. :)
Már előre látom, hogy a könnyes búcsút most sem úszom meg, gyakorlati képtelenség higgadtan nézni ki a busz ablakán és vidáman visszaintegetni a szüleimnek, tudva, hogy ezt a látványt megint pár hónapra kell elraktározni...
Egyre nehezebben búcsúzom... lehet, hogy a kor, lehet, hogy az ide-oda ingadozó lelki egyensúlyom teszi, de egyre gyakrabban maradok szavak nélkül az utolsó percekben és csak állok és tátogok és abban reménykedek, hogy végre elereszti már az a valami a torkomat, hogy valami optimistának tűnőt én is ki tudjak nyekegni... és megint élesen látom az előttem állókat, csak egyszer sikerüljön már végre kipislogni azt azt a két gonosz porszemet a szemeimből...
Hát akkor indulni kell megint, és reménykedni, hogy lesz még számos találkozás és búcsúzás... mindannyiatokkal.
1 megjegyzés:
Reméljük...
Egyébként egy ölelés is megteszi. Én már megtanultam, mint azt láthattad. :)
Megjegyzés küldése