Megint esik...

Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)

Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)

És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...

légyszi légyszi...

Elet(?)kep

Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...

Olaszország-Németország 2:0

Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...

... mert a barackot csak enni szeretem.

Sikerélmény:)

Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))

Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)

Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...

Mondtam már, hogy....

... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?

Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)

Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.

Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.

Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…

Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?

Hetek múlva...

Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!

Jelenleg...

teljesen ötlettelen vagyok... írnom kellene, de nem igazán tudom, miről... azt hiszem épp az agyamra készül menni a nosztalgiázás... Szerintem a lehető legokosabb gondolat, ha most szépen hazamegyek, befejezem a nagytakarítást, ami a "bomlásnak indult" szoba miatt igencsak esedékes, alszom egy sort, kicsit készülök a következő megmérettetésre és talán ha ma éjjel legalább 10 órát alszom, utána kicsit nagyobb lelkesedéssel csapok a billentyűk közé, illetve szerencsésebb esetben pont rájuk...

Felhől közül a nap...

Végre süt a nap... és tegnap már 29 fok volt... ahogy az úton másztam át, egészen tavaly nyári hangulatom lett. Na jó, attól a 10-15 fok különbségtől most tekintsünk el, ami itt minuszban van, de jó volt előkeríteni megint az amerikai rövidebbnél rövidebb ruhákat és papucsokat, és fülemben a bogyóval végre megint hunyorgó szemmel caplatni a melengető napsütésben. Kezdek végre feléledni ennyi tél után...

A hétfői vizsgáról... ha még sokáig tartana a stresszió, azt hiszem, a végén már tanulás helyett azon igyekeznék, hogy minél többet felejtsek... mert lassan már nem lehet fokozni a nem tanulást... tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, de az már mégiscsak igazságtalanság, hogy utolsó év utolsó félévében megtöltöttek ennyi izémizé tantárggyal (és az izémizé nem feltétlenül pozitív töltetű szó jelen esetben).

Hétfőn csak azért nem kerültem be végül a klinika történetében, mert a kritikus pillanatban a beteget kiszedték a kezeim közül és elvitték hivatalosan is megvizsgálni. Szegény feje, már reggel 6 óta vajúdott, több-kevesebb intenzitással, nem biztos, hogy én is hiányoztam a boldogságához. De azért annyiban igen, hogy miután megvizsgáltam és a doktornő alaposan megforgatott (legalábbis nekem úgy tűnt, pedig a kérdések nem voltak malignusak csak én aludtam 3 órát éjjel és ez kicsit befékezte az agytekervényeimet...), lementem és vettem pelenkát meg minden ilyesmit, ami egy újszülött fogadásához az első napokban szükséges... :) Remélem minden simán zajlott utána és mostmár boldog kismamaként csücsül még vagy 1 hetet a kórházban.

Tegnap pedig énekeltünk... de előtte 7en, mint a gonoszok, készítettünk kb. 160 szendvicset “A” klinikán, a bentlakás utáni itteni második otthonomban.:) Ahol aznap kicsivel gyorsabban haladt a vizsga, hogy időben letudja a prof a diákokat, már du. fél 7-kor elhaltak az utolsó szédelgő léptek és szipogások a folyósón. A bor is mindenkinek ízlett, amit nem azért mondom, de én választottam, a szendvicsek is gyorsan elfogytak, szóval alapjában véve sikeresnek volt mondható a találka. Csak épp az éneklésre nem maradt olyan sok idő, mivel a profnak állandóan eszébe jutott egy újabb "csak még ezt az egyet el kell meséljem"történet, aminek 11-kor lett kábé vége.
Utána hazaúsztunk a nagy viharban, szerencsére szandával és hosszú szoknyával mentem, amit kényelmesen fel lehetett térdig csippenteni, így nem kellett utána zoknimosással (amit kifejezetten utálok) zárni a napot.

Na még egy vizsga, remélem a legutolsó a szessziós élményeim között, utána kezdődhet végre a nyár, az államvizsga dolgozat írás (lassan ideje lenne annak is nekifogni, bár a címet rögzíteni valahova, hogy ne legyen az az apró lelkiismeret furdalás, amikor be kell valljam, hogy én még egy sort sem írtam...), a licenszre való lelkiismeretes készülés (hajaj...) és azért némi elválás előtti vidáman-nosztalgikus bulizás és a fogadkozások, hogy soha nem veszítjuk egymást szem elől és mindig megmaradunk jóbarátoknak...

Úgy legyen.
Ámen

Szesszió miatt zárva...

Ma eszembe jutott, hogy nekem van egy olyasmi is, hogy blog... itt hervadozik egymagában, a szesszió a legelemibb vágyat is kiöli belőlem, hogy akár egy sort is pötyögjek...
Vidám hangulatom majd június 23.-án kb. du 2 után lesz megint, addig is alszom nagyokat és állandóan melegebb éghajlatokra küldöm a telefonomat, amikor reggelente kíméletlenül csenget 7-kor... majd 7.15-kor... utána 7.30-kor... milyen szerencse, hogy nincs beépített hidegvizes-pohár opciója, így azért végül mégiscsak hajnali 9-kor kászálódok ki az ágyból. Persze megint elbaltáztam pár napot, a hétfői vizsgámra megint sikerülni fog a kellő adrenalin mennyiséget összehozni vasárnap este... nem is csoda, ehhez a tantárgyhoz soha életemben nem fűzött a legcsekélyebb érdeklődés sem, és ez sajna az átolvasott oldalak számában is hűen tükröződik. Azt hiszem hétfőn a betegvizsgálatommal bevonulok a klinika és egyetem történetébe, és az áldozatom velőtrázó sikolya még sokáig a fülemben fog csengeni... és kb még 9 emeleten tartózkodókéban... :)
Hát akkor hajrá, még csak két vizsga választ el a ... hát nem igazán a nyári szünidőtől, de legalább a koránkelés problémáját egy ideig megoldó hetektől, hónapoktól...
Utána pedig kezdődhet a nagybetűs.

És közben az eső is csak esik és esik...

Még élek..:)

a virulás épp határeset, ugyanis életem utolsó szessziójának legnehezebb vizsgája következik, csak sajnos 2 napja nem sikerül nekifogjak, bármennyire is szeretnék... de hát annyival csábítóbb a párnám közelsége, mint a rengeteg sok antibiotikum felsorolása és a rá érzékeny még rengetebb sok bacinak és egyéb izgő-mozgó lénynek az olvasgatása...

Szerencsére nagyon úgy tűnik, hogy több a szerencsém, mint az eszem... a hétfői vizsgát nagyon megszívhattam volna, ha a Fennvaló (és fél szülővárosom, külön kiemelt helyen a szüleimmel) nem szorít nekem és nem pont olyan kérdéseket kapok, amiket aznap reggel vettem át, illetve a vizsga előtti 5 percben ismételtem át...
Annyira hosszúnak tűnik ez a hátramaradó 2,5 hét... és olyan közelinek a jövő keddi vizsga... muszáj lenne összeszedjem magam, most még a netfüggőségre sem foghatom a tananyaggal való egy helyben toporgást, mert ritkán keveredek netközelbe.

És holnaptól egyedül maradok a tudománnyal a bentlakásszobában... rossz belegondolni is... mi lesz, ha már senki sem lesz körülöttem, aki a kuncogásával kiverje az álmot a szememből, amikor 10 perc olvasás után kezdek egyre laposabbakat pislogni és hamarosan előkerül a párnám is, hogy a létező legkényelmesebb pozícióban adjam meg magam az álom hatalmának...

Fürdésre várva...

... áznak a ruhák a kádban, anyu megígérte, hogy teregetés után végre nyakig merülhetek a forró, habos, megszűrt, semlegesített és felmelegített patakvízben. Addig gyorsan írok egy kis bejegyzést, mert már pirulok-féle-forma, amikor legnagyobbrajongótörzsblogolvasóm újra és újra felteszi a kérdés, hogy mikor lesz már újabb bejegyzés...

Pedig nem az a gond, hogy nincs, amiről írni... zajlik az élet, csak úgy röpülnek az órák, napi minimum 2 óra gyaloglás, gyakorlatok, amik semmi egyébre sem jók, mint megbeszélni a Diáknapok részleteit, kinél gyűlünk legközelebb és miről lesz szó, hányan jönnek haza a régi csapattagok közül magyarhonból és kik az új "import-emberkék", milyen színű legyen a póló satöbbi satöbbi. Gyakorlat után néha még sikerül betévedni egy-két eltévedt, pótlásnak szánt kurzusra, ismerkedünk a tanárokkal, akik gyakorlatilag már egy éve ott mászkálnak az orrunk előtt, csak eddig nem volt kedvünk megszólítani őket és ők sem néztek anno akkora érdeklődéssel a szemünkbe, mint most.

A napokban egy picit meg is torpantam, a nagy lendületben egy pillanatra megállított a szomorú felismerés, hogy azzal, hogy novemberben valami mellett döntöttem, egyidőben letettem a voksomat is minden más ellen. A doktori suli melletti igennel kizártam magam az egyetememen való maradás és oktatásból. Ugyanis mostmár erre is lenne lehetőségem, persze kemény munkával és vállalva egy bizonyos személy kiszámíthatatlan hangulatváltozásait. Egy időben viszont nem lehetek egyszerre két helyen, tehát maradok az eredeti döntésem mellett... és reménykedek benne, hogy talán 3-4 év múlva ismét felteszik nekem a kérdést, hogy vállalom-e... Örömmel mondanék igent.

Arról inkább nem is írok bővebben, hogy holnap vizsgázom, román nyelven egy olyan tantárgyból, ami szerintem magyar nyelven sem keltené fel az érdeklődésemet... ezért nem is csoda, hogy tegnap még olvasgattam is tanulás közben, megnéztem egy 3/4 filmet és aludtam is egy órát, erről a szüleim nem is tudnak... Ma kellene mentsem a menthetőt, lassan már kiegyeznék magammal abban is, hogy bár addig koncentráljak még, ameddig egyszer elolvasom az egészet, utána nem is untatnám magam többet ezzel a tantárggyal. Ismétlés...? Hát az már igen nagy luxus lenne... :)) arról már nem is álmodok, az én naivitásomnak is megvan a határa...

És még hátravan egy 4 órás vonatozás....

Éljen május elseje!

Fantasztikus napra ébredtem... és még mennyi van hátra belőle... Apummal és keresztmamával kicsit kiautókáztunk, hogy gyakorolhassam az indítást és sebességváltást nem lakott területen, hogy majdan boldogan vezethessem a nálam épp csak 2 hónappal idősebb Sárgát. Én, aki több, mint 1000 mérföldet vezettem idegen kontinensen, 36 óra munka után vagy csúcsforgalomban munkába menet... nekem kell most megint mindent előlről kezdeni...
Amikor már meggyőződtem, hogy megy az indítás és a váltás is a körülményekhez képest egészen finoman és nőiesen történik, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a közeli tóig, hogy készíthessek pár fotót erről a nyugalomról és tavaszi szél által mocorgatott természetről.

Az első figyelmeztető jel talán az kellett volna legyen, amikor lemerült az első adag újratölthető elem.. A második pedig az, hogy a vésztartalékkal meg sem pislant a led, amikor be akartam kapcsolni újra a gépet...

Hazafele, mostmár a frissen szerzett gyakorlattal lazán elsepertem az egyik üzlet előtt, ahol még vásárolni szerettünk volna a visszautamra. Ezért lekanyarodtam a rendőrség fele, hogy hátulról közelítsem meg a problémát, vagyis az üzletet, épp csak... az útkereszteződésben megállt a motor és többet nem sikerült életet lehelnem bele... És apunak sem... ami már eléggé aggasztó dolog volt, mert ők ketten a Sárgával két test, egy lélek. Ez ránk kettőnkre nem vonatkozik, szerintem az autó irigy rám, mert fiatalabb vagyok nála 2 egész hónappal és nem is annyira beteges a színem, mint neki. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy állandóan bajba kerülök, amikor beülök a volánja mögé... Pedig a legnemesebb szándék és a békevágy vezérelt, amikor ma megint szerettem volna gyakorolni vele... de ha nem, hát nem.
Egy óra smirglizés, csavarás, szétszedés, összerakás és végül egy jelentőségteljes kocsihátulrólmegtaszítás után (mi, a két hölgy akár hazáig is toltuk volna, ha nem gondolja meg közben magát az elektromosság) végre megindult, életre kelt a herkentyű, azt hiszem rég örvendtem utoljára ennyire ennek a mennyei motorhangnak. Hmm, kb akkor, amikor Phoenixben útközben felrobbant a hűtőberendezés egyik csöve és miután még így vezettem 10 percet és valahogy füstölő motorháztetővel és fröcskölő hűtőfolyadékkal megérkeztünk a Desert Ridge-be, akkor fél tucat telefonálás és fél napos munka után (én bent az üzletben és egy kedves ismerős kint az autónál), este 10-kor megint felhangzott a jól ismert kedves motorhang. Füst és fröccs nélkül...

Amikor hazaértünk és már lemondtam egy fuvart az egyetemi városba, mivel semmi sem volt kész a megadott időre, az első lendületben, amivel a lépcsőket vettem, kiesett a mobil a zsebemből. Sebaj, esett már ennél nagyobbat is, nosza tovább. A következő elemi csapás a telefont a fürdőben érte, amikor kézmosás után megúsztattam fél kád hidegvízben... meg sem nyikkant, sem libabőr sem szikrázás, most megfigyelés alatt tartom, lássuk, nem jár-e késői szövődménnyel az elemek eme szerencsétlen találkozása.
A 4 fő elemből tehát a földdel és vízzel történő randi után maradt még a tűz, utána pedig valószínűleg szélnek is ereszthetem a kis kütyüt.

Hogy utána az iwiw miatt úszott egy művészi gondossággal megírt részletes email, már nem is részletezem... ez egy ilyen nap... és még nincs vége.:) A vonatozás után lehet, hogy még bővül a sztori... de már csak holnap, ugyanis most megint netmentes periódus következik az életemben... És egy újabb pécsi út...

Gombóc színre lép

Úgy látszik, tévedtem... nem a Gyilkos-tó jelenti számomra a tiltott zónát, hanem az egész világ. Addig, ameddig végre képes leszek teljesen kilépni a múlt árnyékából és valóban a legkisebb szomorúság nélkül szembenézni bizonyos emberekkel, addig állandóan börtönben élek, amelynek rácsait az elutasítástól való félelem képezi. Túl kell lépni, fel kell dolgozni a visszautasítást, hogy valakinek nem jelentettem ugyanannyit, mint amennyit ő nekem, hogy képes volt a legkisebb harc nélkül hagyni, hogy kilépjek az életéből, a kapcsolatunkból és hogy azóta együtt van egy másik lánnyal, aki valószínűleg jómódúbb, ugyanolyan természetes számára, hogy egyik nap ideautókázik, másik nap oda, és nem azt számolgatja, hogy vonattal olcsóbb lenne és mennyi minden egyébre lehetne költeni a megspórolt pénzt... Persze tudom, hogy nem csak ez az, ami a kapcsolatukat működőképessé teszi. És kívánom, hogy mindketten nagyon boldogok legyenek.
De azt is kívánom, hogy mostmár én is... Mert megérdemlem... mint a reklámban.:)
Szóval mindent megtennék, hogy ez a ma este ismét színre lépő gombóc a torkomban örökre eltűnjön és végre én is képes legyek elfogadni a felém kinyújtott kezet és felszabadultan, jó érzéssel tudjam tartani azt.
Azt hiszem, az utolsó lökés, ami átsegítene ezen a helyzeten, egy kedves, rendes kiegyensúlyozott kapcsolat lenne. Fokozatosan, lépésről lépésre megismerve a másikat, csak hagyni, hogy mindketten jól érezzük magunkat és nem gondolni senki és semmi másra. Már csak egy probléma van: hogy sehol egy jelentkező...

Szóval gombócnak még van néhány dobása... de ma este is sikerült egy keskeny csíkot lefaragni belőle, hála az emberek közötti kommunikációnak, és már nem szorít annyira. És ha lassabban is, mint szeretném, de elfogy... Csak győzzem kivárni...:)

See You When You're 40

Pár napja az utcán mászkálva Dido-t hallgattam, amikor megütötte egy szám szövege a fülemet. See You When You're 40... Tudom, hogy én voltam mindig a "lépjünk túl a dolgokon minél hamarabb és próbáljuk meg felszabadultan és boldogan élni a saját életünket" akció legelszántabb hirdetője, mégis kicsit megviselte a babakék lelkemet, amikor pár napja ismét megpillantottam ott parkolni a jól ismert autót a szokásos helyen. Valószínűleg az az egészben a fájdalmas, hogy megint itt egy újabb tavasz, szépen süt a nap, mindenki arcán ott ragyog a valakihez tartozás boldog érzése, gondolom az autó tulajdonosának szemüvege szélén is, csak én vagyok még mindig egyedül, megfosztva annak lehetőségétől, hogy valakivel kézen fogva sétálhassak (jó na, rohanhassak...:)) ) úttalan utakon.
Talán ha anno nem tiltakozom annyira a kutyaharapást szőrével technika ellen, ha nem vagyok annyira tekintettel mások érzelmeire (és a sajátjaimra), ma én is azon törhetném a fejem, hogy hova menjünk kettesben/húszasban majálisozni... és nem motoszkálna bennem az a gondolat, hogy a Gyilkos-tó területe jelenleg tiltott terület számomra. De sikeresen elűztem minden vállalkozó szellemű kutyust és most sehol egy kósza szőrszál...

Túl nyílt vagyok? Lehet.. ha már az interperszonális kapcsolataimban ez nem sikerül, valahol muszáj leereszteni a gőzt, mert még véletlenül felrobbannék és igenis az a véleményem, hogy kár lenne értem.:)

A szám szövegével pedig tökéletesen egyetértek, rég nem találkoztam ennyire találó sorokkal. A zeneterápiás Playlist újabb darabbal bővült.:)

See You When You're 40

I've driven round in circles for three hours
It was bound to happen that I'd end up at yours
I temporarily forgot there's better days to come
I thought that I would give it just one more chance

Cos I want, tonight, what I've been waiting for
But I found, tonight, what I'd been warned about

You think that you are complicated, deep mystery to all
Well it's taken me a while to see, you're not so special
All energy no meaning, with a lot of words
So paper thin that one real feeling, could knock you down

And I've seen, tonight, what I'd been warned about
I'm gonna leave, tonight, before I change my mind

So see me when your 40, lost and all alone
being comforted by strangers you'll never need to know
not sad because you lost me
but sad because you thought it was cool to be sad

You think misery will make you stand apart from the crowd
well if you had walked past me today I wouldn't have picked you out
I wouldn't have picked you out

now I've seen, tonight, how I could waste my time
and I'll be on my way, and I won't be back
cos I've seen, tonight, what I've been warned about
your just a boy, not a man, and I'm not coming back

Gyors

Azt hiszem sok embert magamra haragítottam mostanában... hogy miért, azt nem tudom, de senki sem válaszol az emailjeimre, se kép, se hang, messengeren kerülnek, satöbbi satöbbi... Kivéve a témavezetőmet, aki ma megfagyiztatott, annyira örült a poszternek.:) Hát még én a fagyinak.:)) 2 dobozzal vett, kakaóst és eprest és még bőven van belőle, azt hiszem hogy a vacsim is az lesz, nemcsak az ebédem. Csak szegény unokatesómat sajnálom, aki olyan sokat segített és mégsem kap belőle... s pedig őt nemcsak a CorelDRAW idegesítette, hanem én is... én az utóbbis megúsztam, mostanában jól megértjük egymást, me and myself.:)
Szóval még egyszer köszi unokatesó és köszi a képet is, ami a blogomat díszíti és amit annyi ideje szerettem volna már valahogy odabűvölni. De hát én és a számítógép... Látni kellett volna a tegnap esti próbálkozást a Corel 11 leszedésére, hogy az újabb verzió kerüljön fel helyette... hát nem fogok egyhamar eldicsekedni vele.:)))

Megint rövid leszek, zár ugyanis a terem és már szégyellek mindig utolsónak maradni, és a könyvtárosnéni jóindulatú és megértő mosolyától kísérve hagyni el a termet...

Megint választanak... :)

Úgy látszik, mostanában mindig itthon vagyok, amikor ilyen fajta történések rázzák meg a szomszéd országot. Pedig nem szándékos, egyszerűen csak én is vakációzom és hát elég nagy vonzerő a szüleim és unokatesómék társasága, a finom ebédek (amiket szerencsére nem én kell elkészítsek) és végül, de nem utolsó sorban az internet.:))

A napokban komolyan kerülgetett a kísértés, hogy végleg pontot tegyek a blogolásra. Véletlenül ugyanis rákerestem az álnevemre a neten és rájöttem, hogy rajtam kívül még legalább 4-en blogolnak vagy kommentálnak ilyen név alatt... egy lelkes anyuka a 2 éves kislányáról a babaszoba.valamin, egy másik kíváncsi csajszi szintén első próbálkozását osztja meg a nagyközönséggel, egy újabb identitás Fitnessnorbival próbál kommunikálni a neten keresztül, a jelek szerint nem épp megfelelő módon, sőt még a legyezohorgasz.hu-n is fellelte a google a cserebogi szót. Hát ennyit az egyediségről...

Közben hallgatom Edda 2005-ös albumát, ma töltöttem le. Harmatgyenge... igaz még csak a 4. számnál tartok, de nem biztos, hogy befejezem... pedig hogy szerettem hajdanán a számait. És mennyi emlékem fűződik egy-egy számhoz, albumhoz. De ez... "Okozhatnál még meglepit"... grrrrrrr... hát már a dalszövegekbe is bekerült a magyar zsargon? Szinte fájdalmas látni, hova jut egy együttes, aki csak a pénzkeresés vágyának engedelmeskedve gyártja az utóbbi időben a számait.

Semmi frappáns végszó nem jut eszmbe, ez a műzene kizár minden gondolatot a fejemből... maximális koncentrálásra van szükség hogy a rém-rímek közül kiszűrjem a néhai Edda szellemet...

Húsvét másodnapján...

régi szokás szerint nem történik semmi érdekes és semmi meglepő... ugyanazon sablon alapján zajlanak az események, csupán annyi változás történt, hogy amióta bekötötték az internetet, nem a tv, hanem a számítógép előtt telik ez a nap.
Új szokás is készülődik: személyes megjelenés helyett SMS-ben és messengeren locsolnak... már akivel meg lehet egyezni, hogy locsolóverset még mindig illik mondani. Szóval a mai statisztikám kb így néz ki: 1 SMS, 2 messenger, plussz ugyanitt 1 félbeszakadt kísérlet a tárgyalások sikertelensége miatt és 1 csak a legújabb versikével akart elkápráztatni de locsolni azért nem, valamint vagy 12 "negyedik típusú találkozás" a locsolókkal.:) Tehát úgy néz ki, idén sem hervadok el, vagy legalábbis lassított tempóban fog történni.

Most pedig következzen valami jó lightos film ehhez a lightos naphoz... :)

Hát választottak...

De nem a csalódottságtól nem írtam napokig, mint már említettem, számomra az eredmény nem volt meglepetés... Egyszerűen csak más fontosabb dolgaim voltak, mint pl. 13 órát egyhuzamban aludni, angolozgatni, adóvisszaigénylést intézni- szokás szerint utolsó pillanatban.:)

Hát akkor "Isten áldd meg a magyart..." De csak a tényleg magyarokat, a kategorizálást már a Fennvalóra bízom, ő jobban belelát az emberi lélekbe. Szerencsére. Mert innen, a Földről elég elkeserítőnek tűnik jelenleg a helyzet.

Amúgy a tegnap diákszövetségi gyűlésen mi is választottunk, hatalmas huza-vonával, kölcsönös udvariaskodásokkal, csepegős beszédekkel, könnyekkel, nevetéssel, egymás ugratásával, szivatásával, szóval igazi braziliai szappanopera hangulatban telt az egész. Az eredmény: kb. 10 jelölt-jelölt, akik közül senki sem fogadta el a jelölést és amikor egy másodéves mégis, akkor a régi elnök mégscsak kötelességének érezte elfogadni (elvei és meggyőződése ellenére) azt, már csak a diákság érdekeit tekintve is... Kb 3 óra duma után végre megszületett az eredmény, vagyis semmi sem változik, minden marad a régiben... picit emlékeztet a tegnap esti helyzet a vasárnapira, a változás szele errefele sem nagyon fújdogál...
Sikerült magamra is haragítanom a választmány többségét, amikor kijelentettem (arra az ötletre, hogy az új Magyar Diákszövetség elnök a román tagozatról kellene kikerüljön, kiküszöbölve a kommunikációban a nyelvi nehézségeket), hogy márpedig én nem szeretném, ha olyan valaki képviselne engem a dékán előtt, aki magyar létére román tagozaton tanul. Más dolog, amikor azért vagy erre kényszerítve, mert nincs más választásod, mert nincs magyar nyelvű oktatás az egyetemeden azon a szakon, amit minden áron tanulni szeretnél. De amikor már évek óta léteznek "magyar helyek és magyar oktatás" (persze, aki ismeri az egyetemi rendszerünket, az megérti az idézőjeleket, tudja, milyen egy tantárgyat két nyelven tanulni, lesni a tanár X falubeli magyar tájszólását, ha egyáltalán beszéli a nyelvet vagy mérgelődni, amikor a magyar anyanyelvű tanár románul tartja az előadásokat, mert az egyetem vezetősége úgy rendelte, hogy csak az állam nyelvén, román és magyar diákok közösen, egy teremben hallgathatják azokat), és ennek ellenére az X-et az illető a román nyelvű oktatás mellé teszi, akkor nem tudom, mennyire lenne képes kiállni a dékán-bácsi előtt a magyar nyelvű oktatásért, hogy több tanársegédi állást hozzanak ki és arra magyarokat is vegyenek fel, stb stb. És látom a román tagozatos magyar nevű évfolyamtársaimon is, hogy egymás között már csak többségi nyelven beszélnek, csak amikor valami kérésük/kérdésük van hozzánk, próbálják meg csokorba gyűjteni a maradék magyar tudásukat.
Hát engem igenis ne képviseljen egy ilyen ember, még akkor is, ha jobban tudna érvelni a tanárok előtt, mint egy olyan valaki, aki csak a tankönyvek alapján ismerkedett meg ezen idegen nyelv szépségeivel.

És akkor sem vagyok hajlandó visszaszívni, ha a DSz elnök felszólít erre... ez volt az utolsó ilyen gyűlésem, mostmár egyéb dolgokra koncentrálok, az utókor úgyis jobban ért mindenhez.. diplomáciához, békés együttéléshez... lásd elmúlt 17 év... és a következő sem ígérkezik ezek szerint másnak.

És nem vagyok radikalista. Csak fáj, hogy milyen könnyen feladjuk az utolsó végvárakat is...

Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))

Bulk

Nehéz 2 nap távlatából visszaidézni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor megláttam, hogy az ösztöndíj ügyben értesítés érkezett... a Bulk-ba. Kicsit ideges lettem, amikor a gép kb.2 percig töltötte be a pdf filet, de tudtam, hogy a sorsom már úgyis eldőlt, ha nem is végleg, és csak egy bizonyos irányban. Szerencsére az életünk soha nem csak egy irányba fejlődhet, mindig van legalább 2 dolog, ami közül választani lehet.
Kicsit emlékeztetett az angol nyelvvizsgás pillanatokra, akkor is a net előtt ültem, messengereztem és pár percre megint éreztem a szívemet a torkomban dobogni...:)

Úgy látszik 2006 az izgalmak éveként vonul majd be a történelMembe. TDK, amin meglepetésként idén összejött az első hely, amikor a legkevésbé számítottam rá, annyi rohanás és félig átaludt éjszaka után, a távoktatásos barátkozások után a statisztika programmal, a diagnosztizálások és újradiagnosztizálások után...

Egy újabb évre felvillant az irány, hogy merre vezet az út, majd közben kiderül.:)

"Mert mindennek, ami velünk történik, oka van..." Egyre inkább hiszem, hogy tényleg nincsenek véletlenek...:)

Benedek Elek után szabadon...

Akarom, hogy... kommentáljanak!

De én nem halok meg a felkiáltójel előtt... :)

Vagy mégsem akarom...? Vagy mégis...?
Néha olyan bizonytalan vagyok.... vagy mégsem?