... szülinapra virradtam tegnap: első napom a szakrendelésen, egybekötve egy ügyelettel.
...a szülinapról annyit, hogy délután 6-kor ebédeltem, este 11-kor jutottam oda, hogy megnézzem a szülinapi üdvözleteket és éjjel 1-kor fejeztem be a záróírásokat.
... a szakrendelésről kicsit hosszabban: először is, aki kitalálta az én szakomon, hogy 15 perc jusson egy betegre, az nem próbálta meg felvenni soha életében egy ilyen beteg kórelőzményét, kideríteni, hogy pontosan hol is lehetnek a bajok és hogy egyáltalán hozzánk tartozik-e a tüneteivel, vagy a probléma teljesen máshol van. Vannak olyan szakágak, ahol ennyi idő tényleg elég (adminisztrációval és betegvizsgálattal együtt), de nekem sikerült pont nem egy ilyent választani - tegnap az egyik első alkalommal az ambulanciánkon 2 kg előző dokumentációval megjelent betegnél sikerült 1 órát eltöltenem, ameddig egyáltalán átláttam, hogy miért is küldhették pont hozzánk, mert véletlenül pont ez nem derült ki a beutalójából.... a betegtől pedig hiába is kérdeztem, mert szegény csak jött, mert küldte a drága főorvos asszony.
A másik érdekes dolog, amikor egy másik kolléga gondozott betegeit kell átvenned, mert épp tartósan szabadságon van (=babát vár), vagy mert jobb élet reményében épp lelépett egy másik országba. És persze Murphy törvénye szerint a száz éve visszajáró, stabil állapotú betegek pont nálad kezdenek új dolgokról panaszkodni, romlik el a laborjuk, vagy tűnik fel neked, hogy aktiválódott a betegségük, és mindezt a legeslegelső szakrendeléseden, amikor igazából a túlélésről kellene szóljon az egész - a te és persze a betegeidéről egyaránt... a végén már ahhoz is fáradt voltam, hogy ideges legyek.
És eközben az osztályon bennfekvő betegeket is párhuzamosan menedzselni kellett, mert a változatosság kedvéért még a legegyszerűbb diagnózisú betegeimnél is olyan dolgok derültek ki, mint pl. egy hónapos bokatörés, amivel eddig békésen mászkált és persze olyan orvoshz még véletlenül sem fordult vele, akinek ez a szakterülete, a súlyos eseteimet pedig inkább nem is sorolom, mert csak ideges leszek...
Azért voltak szép mozzanatok is a nap folyamán:
- a sok szülinapi jókívánság, ami SMS, telefonhívás és este emailek és rövid üzenetek formájában érkezett
- az a túrós rétes, amit szakrendelésen 11-kor reggeli gyanánt bekaptam (azt hiszem, ebből hagyományt fogok teremteni, hogy valamivel kárpótoljam magam azokért az órákért, amikor folyamatosan azon izgulok, hogy ne ártsak, amire olyan nagyon régen olyan nagyon optimistán felesküdtem).
- a mellém rendelt nővér, aki miatt kezdetben izgultam, mert néhányan panaszodtak rá, mivel állítólag nagyon szétszórt (és mivel én születésem óta rettenetesen, ezért elég veszélyes kombinációnak éreztem), kifejezetten segítőkész volt és minden feladatot megoldott, amit kitaláltam neki, igazi segítségnek éreztem és egyáltalán nem türelmetlenkedett, nyugalmat árasztott magából, így végülis a jelenléte sokat segített
- egy dícséret egy másik intézetben dolgozó Kolléga részéről, ami közvetve jutott el hozzám, de ami sokat jelent, mert felnézek az illetőre, emberileg és szakmailag is
- a betegek, akik mosolyognak, ha meglátnak, Cserebogikának hívnak (ezt mondjuk kifejezetten nem szeretem) és megkínálnak kiwivel, hogy ne legyek olyan sápadt...
De azért többször is eszembe jutott a nap folyamán, hogy még mindig nem késő megérdeklődni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember átnyergeljen könyvtárosnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése