Akik még nem mondtak le rólam...

... teljesen, azoknak üzenem, hogy még megvagyok, túl pár illúzióromboló töprengésen, már ami a "mi dolgunk a világon?", vagy a "mi a szöszt keresek én pont itt, pont most, pont amikor máshol is lehetnék és talán picivel nyugodtabb életkörülmények között?" kérdésfelvetést illeti, na de a mai nap nyugalma, a reggel 8-as vizsgám sikeressége és azon meglepő fordulat után, hogy igenis, a munkával valamennyit még haladni is lehet, kicsit visszahozta az életkedvemet. Csak ne lebegne fölöttem oly sötéten a holnapi újabb elszámolás, még kb 7 ilyen nap kellene, és végre nyugodt szívvel állnék ki a prof elé és sorolnám a megvalósításaimat. Na jó, azért a 7 ilyen napból le tudnék mondani a reggeli vizsgákról, fura érzés volt tegnap este megint a könyv fölött görnyedni törökülésben, sorolni az ilyen-olyan technikák lépéseinek sorrendjét, ismét érezni, hogy te jó ég, mennyire elszoktam már az ilyenfajta tanulástól (még decemberben volt egy hasonló tipusú találkozásom a diákélet eme részjelenségével, de azóta sem éreztem kínzó vágyat utána... ), és hogy mennyire nem hiányzik kicsiny kis életemből ez a fajta stressz... van pont elég másfajta, minek még tetézni...

És ha szerdai meghallgatáson is szerencsésen túlleszek és akár még sikerrel is zárul, akkor talán egy újabb évre eldől a sorsom és ráérek egy újabb év múlva megint azon töprengeni, hogy merre az az előre.... erre vagy arra...vagy amarra... vagy még amarrább... ha pedig függőben marad a következő év, akkor előveszem a B tervet, vagy esetleg a C-t és lépek megint egy merészet és nagyot. Hogy legyen, amin csodálkozzon a rokonság.:) És jómagam.

Most pedig kitörök a magamra vállalt szaunámból, fogom a cókmókot és indulás vissza a kuckómba, ahol kellemes 20 fok van, lehet rövid-rövidnadrágban rohangászni és senki nem néz rám álmélkodó tekintettel...

... és folytathatom a munkát, mert több munka, mint nap. Legalábbis mostanában...

Jelenlegi helyzetem...

Ehhez már nagyon nincs mit hozzáfűznöm, maximum annyit, hogy remélem nem csuknak le Copyright-ék, igenis átalakítottam a képet, tegnap este 10-11-ig ezzel szórakoztam, miközben egy lélegzetelállító filmet néztem fekete-fehér kis sporttévémen: a Macskanőt....

Hát idáig süllyedtem...

...és akkor elérkezett...

... az utolsó munkahelyi napirendi pont, a blogírás. Gyártottam két régóta esedékes emailt, megetettem a tevémet, ráállítottam a gitározás megtanulására, ha már a gazdi képtelen volt megtanulni, legalább legyen valaki a családban, akinek megy ez... Én legalább félórát kínlódtam egyszer vele hajdanán, aztán eldöntöttem, hogy a kisujjamat úgysem fogom soha tudni meggyőzni arról, hogy oda kerüljön, ahova én szeretném és hogy 3 centivel hosszabb legyen, itt ért véget tehát gitáros karrierem, hogy teret adjon a fuvolásnak... khmm, az megint egy külön sztori...:)

A mai nap folytatása még eléggé homályos számomra... jó lenne kihasználni, hogy épp nem esik az eső, siethetnék mondjuk haza, hogy leüljek megint Albinó elé, szétnézzek a könyvtáraimban, hátha akad valami laza kis film, ami nem csöpög semerre, nem okoz három álmatlan éjszakát egymásután (amióta megnéztem egyedül vagy 3 thriller beütésűt, nem merek elvánszorogni sötétben a 3 lépésre levő ágyamig sem, mindig hagyok legalább egy mobilképernyőnyi fényt és addig nyomogatom a gombokat, míg végül a paplan biztonságában érezhetem magam...). Ja és persze a nem ártana, ha a filmnek talán még valami mondanivalója is lenne... na nem annyi, mint a Dr. House-nak, arról le vagyok tiltva, maradt még két rész, amit nem láttam, de azt csakis baráti felügyelettel nézhetem meg... ott van tehát a gépemen, naponta vetek rá 3 bánatos pillantást, aztán folytatom a kilátástalan küzdelmemet a statisztika programokkal és az Excel-lel, alattomos kis dög ez utóbbi, engem már párszor szinte a végső kétségbeesésbe kergetett (a szórakozottságomnak ehhez TERMÉSZETESEN semmi köze...).

Lassan ideje lenne beszerezni valahonnan a Dr. House első évadot, ha már az egyetemen nem láttam ilyen herkentyűket (meg összesen ennyi lumbálpunkciót meg agybiopsziát), legalább ezáltal szoktassam magam a gondolathoz, hogy ez is létezik és kb így néz ki... Ha bárki tud nekem ebben segíteni, jelezzen, küldöm a szükséges alapanyagot hozzá.:) ÉS fizetek egy sört. Úgyis rég nem ittam én sem, akkor legalább lesz okom, hogy vegyek magamnak is egyet.:) Amióta a munkásosztály oszlopos tagjává váltam, rendezettebb az életem, mint akár középiskolás koromban... akkor legalább még éjjel 2-ig fennmaradtam néha a paplan alatt olvasgatni, vagy hegy alatt abrakolni, most viszont este 11-kor elvágják az amúgy is málladozó filmet, és másnap hajnali 6.30-kor megint arra ébredek, hogy... azaz dehogy ébredek, hanem csak félálomban elhallgattatom a mobilt, ugyanez megismétlődik 6.35-kor és 6.40-kor, és aztán én csodálkozom a legjobban, hogy megint lekéstem a reggeli megbeszélést, mert az a fránya busz elment az orrom előtt (jelzem, ez már a harmadik fránya, amivel még időben elérnék...)

Hmm, vajon hogyan is jutottam el a ma esti programtól a reggeli rutinig? Visszakövethetném, de ahhoz már túl éhes vagyok, ilyen az, amikor az embernek semmihez sincs kedve/ideje, beleértve a bevásárlást is. Ha jól emlékszem, kóvályog még két kifli valahol a lakásban... ideje nyakoncsípnem őket.

Hasonlóan jót étvágyat (vagy egy kicsivel kevesebbet, úgy is marad bőven) és szép hétvégét mindenkinek! :)

A nap legvidámabb percei...

akkor jelentkeztek, amikor végre megnyitottam azt a hangüzenetet, ami a postaládámban kísért hetek óra. A szüleimtől kaptam, 2 egész percig hallgattam, mint elmélkednek afelett, hogy mivel is kell mit megnyitni, persze mindketten másra tippelnek (szokás szerint), és közben apu szeretetteljesen hallózik, hátha én is a közelben tartózkodom...:)) legalábbis éteri közelségben... :))

Annyira jólesett kicsit hallani a hangjukat, a két kis ügyes mormogását, bosszankodását (pedig már egyre jobban uralják a technikát, apu már most jobb táblázatokat tud nálam készíteni, anyu pedig verhetetlen a hírkutatásban:) ), hogy akaratlanul is elnevettem magam. A nap folyamán először jött össze, előtte ugyanis meglehetősen idegesen próbáltam kideríteni, mi mihez képest csúszott már megint el a táblázatban: a 2 új változó, vagy az 57 régebbi, amivel a nap első 2-3 óráját töltöttem...

Azt hiszem, megint túl sok idő eltelt, amióta nem voltam otthon. Alig várom, hogy kicsit megint a jól megszokott lakásban legyek, a kisszobában a gép előtt ülve élőben hallgathassam a morgolódást, vérpezsdítő kérdéseket a számítógép-használatról, és hogy végre átölelhessem és megszorongathassam anyut és megcsiklandozhassam aput.

Errefele nem divat az ilyesmi, nekem viszont nagyon hiányzik...

Még egy ilyen nap....

... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...

Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)

És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.

Hja, van annak, aki nem iszik...

Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?

Annyira rövid leszek...

... hogy az már szinte gyanús. De semmi patológiás, nem betegség az oka, vagy mély depreszió, egyszerűen csak nincs időm kibontakozni és a jobb fülem is szinte odakozmált, mert arra már nem elég a szürkeállományomban létrejött pármillió neuronális kapcsolat (pontos számot nem tudok, csak a nagyságrendet sejtem, igyekszem optimistán megsaccolni, habár a gyakorlat néha nem ezt a nagyságrendet támasztja alá...), hogy a sötétítőt behúzzam...

Ma ünnepi cappuccinora vagyok hivatalos, ünnep ünnep hátán, csak az a szomorú, hogy most Mikulásig nem jut semmi olyasmi az eszembe, amiért ajándékot kaphatnék... A Nobel díj kiosztó bizottság sem hívott még fel... Hogy nem takarítanék-e náluk... :)))

Ezért most igyekszem kiélvezni a cappuccinó minden cseppjét, utána egy kis fagyizás is be volt ígérve, ha emlékezetem nem csal, és máris megadtuk a kellő tiszteletet a gyereknapnak... és nem csak...:))

És foghatok neki huzogatni a napokat Mikulásig...

Cseresznyemag, meg...

...eper:) Ez jellemezhetné a napot. Plussz egy ráadás vihar, pont a cseresznyefa alatt, ami különös hangulatot adott a gyümölcsszedésnek. Csak egy kandi kamera hiányzott, ami rögzíthette volna a "hogyan kapjuk el a vihar által ide-oda lóbált faágat és hogyan szedjünk minél több, nálunk magasabb szintre termett gyümölcsöt" akciót, valamint az azt követő rohanást a ház felé nyári zuhéban és 3 számmal nagyobb kerti cipőben...

Összességében tehát szép nap volt, tele újdonsült élményekkel, viszont a munka részét most pótolom, mert néha dolgozni sem árt.:)

Főleg, hogy holnap még röpke beszámolót is kell tartanom róla, az egyedüli embernek, akinek el kell számolnom az időmmel... és akit csak az eredmények érdekelnek... nála nem sokra megyek a barokk körmondataimmal.

Ma is meglátogatott...

... a prof. Eredmény: azóta így érzem magam:


Persze még mindig lehetne rosszabb is... :)

Következmény: a szombatom is munkával fog telni... csak úgy, a változatosság kedvéért... :)
De vasárnap akkor is kirándulunk!

Köszönöm...

... ezt a napot a szüleimnek, bátyónak, és mindenkinek, akiket a barátaimnak tartok és akik barátjuknak tartanak.:)

Csodálatos nap volt, volt benne sírás (a meghatódottságtól), sikerélmény (a hétfői katymaty nagy sikert aratott a tanszéken - hja, a kezdők szerencséje), nevetés, barátság, ölelés, meglepetés, és professzori letolás (szerencsére meglepően barátságos, és sajnos jogos), és még hátravan a java: készülő bőrigázás (naná, hogy mindig akkor kezd zuhogni, amikor esernyő nélkül, szandában jövök), fagyizás, és este filmnézés szűk baráti körben, némi süteményevéssel egybekötve...:)

Megint egy évvel öregebb lettem... de hogy bölcsebb, azt kötve hiszem... :))

Bevallom...

... a mai bejegyzésnek egyetlen oka van: holnap szeretném ugyanis összehozni kereken a századikat, és ehhez az is szükséges (a matematika törvényeit alapul véve), hogy ezt megelőzően egy 99. is szülessen.:)

Kettős ünnep lesz tehát számomra a holnapi nap: a blogom elérte ezt a mérföldkövet, én pedig... én pedig elérek egy másikat, ami nem is tudom, hogy örömmel tölt el, vagy inkább csipetnyi szomorúsággal. Negyedévszázados itt-tartózkodásom alatt ezen a Földön olyan keveset tettem, láttam, hallottam és olyan gyorsan eltelt az idő. Attól tartok, hogy ez a következő 25 évben sem fog számottevően változni, esetleg csak még jobban felgyorsul a mókuskerék, még szédültebb iramban zúgnak el majd mellettem a hetek, hónapok, évek...
Bámulatos, milyen ünnepi hangulatba tudom ringatni magam, egyedül a számítógép előtt, félhomályban, mert a tűző nap ellen sötétítővel (és nem napolajjal) védekezek (erről jut eszembe, már rég zuhog az eső, csak nekem nem tűnt fel ez eddig), és azt hiszem, a hangulatomon az sem lendít számottevően, hogy miután itt befejezem áldásos tevékenységemet, bevásárlás és nagytakarítás vár még rám... És a hűtőszekrényem óvatos kirámolása, félek, hogy amint kinyitom az ajtaját, szerteszét másznak belőle a hetek-hónapok óta "hűvösre tett" és ottfelejtett, hajdan fogyasztásra szánt de valami titokzatos erők folytán életre kelt "masszák".

Hát akkor ünnepélyesen a 99. bejegyzést megszületettnek nyilvánítom, tovább nem gyötröm az agyacskámat azzal, hogy mivel szaporítsam a szavak számát, aminek talán még némi mondanivalója is van, veszem a cókmókomat és indulok a csatába... khmm, vagyis a Spar-ba.

Hasonlít, de nem ugyanaz.... :)

Egy igazi hétfői nap...

... minden sajátosságával.

Reggel egyből a sejtjeimmel indítottam, kíváncsi voltam, hogyan vészelték át szegények a hétvégét. Szerény véleményem szerint jobban néztek ki nálam, látszott, hogy valaki (vagyis én) gondoskodott megfelelő mennyiségű táplálékukról, kicsit irigykedtem is rájuk, mert a magam számára vasárnap már csak két lágytojásra futotta a konyhatündérségből... ebédre... reggelire, ha emlékezetem nem csal, akkor a jól bevált recept szerinti margarinos szalámis zsemle jutott. Bárkinek szívesen elárulom a receptet, ha kíváncsi...:) A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt, mire hazaértem a barátnőmtől, akinél szinte vért izzadtunk valami kutatás-tervezés-szervezés-számolás-statisztika kérdésekből álló, végtelenül hosszúnak tűnő tesztsor megoldásán, már csak arra vágytam, hogy végre a takarót a fejemre húzzam... :)
Rambólátogatás után egy fölöttébb hasznos (és még annál is idegölőbb) technikát tanultam, vagyis tanítottak, a lényege, hogy saját magamnak kell előbb elkészítsem azt a zselét is, amiben végül az ilyen-olyan fehérjéket akarom futtatni (mármint elektromos áram hatására, tudjátok, töltések, meg pólusok, meg ilyesmi) és megjeleníteni. Nos, hétfő reggel ez kicsit merész vállalkozás, eltartott egy darabig, ameddig ismét természetessé vált, hogy 1 mili az 1000 mikro, hogy 100szoros higítás az kábé mit is akar sugallni, melyik pipetta mire képes... végül csak összejött a gél (a futópálya), meg a mérendő lötyi különböző higításokban, persze ekkorra már nagyon éhes voltam, meg nagyon szomjas, és nagyon mehetnékem volt vissza a klinikára, a biztonság szigetére a laboratórium fölöttébb elvont és ijesztő világához képest, és ekkor derült ki, hogy nem csak én szenvedek a "mármegintegyhétfő szindrómában", a vezető asszisztensnő ugyanis, aki bizonytalan kézmozdulataimba némi céltudatosságot öntött (magyarul: mondta, hogy mit kell tennem:) ) elfelejtette megjelölni, hogy a két gélből melyikre mit tettünk... és amikor már az áram hatására a fehérjék ido-oda (e)migrálnak, egy látnok sem képes megmondani, hogy melyik lemez melyik... Na de nem akkora tragédia, egyikünket sem rázta meg mélyebben, egy könnyed vállrándítás után éjszakára odatettük mindkét gélt hűvösben elektromos árammal fűszerezett közegbe... ez állítólag fényt derít majd arra, hogy melyikben mi lakozik...

Én pedig végre megint itt lehetek jól megszokott papírhegyeim között, a falakat elborító cetlikkel, amik a sürgősebb napi teendőimre próbálják felhívni a figyelmemet, és nagyon nyári hangulatom van (persze nyári szünidős, nem munkába járós...), azt hiszem, nagyon hosszú lesz ez a hét...

UI: ha valaki rájött, hogy melyik módszerről írtam, az... megírhatja részletesebben is az érdeklődőknek. Én nem fogom.:)

Szomorúan kell megállapítanom...

... hogy a jelek szerint megfordult a munkahelyi biológiai órám: hétvégén dolgozom, hétközben lazsálok... mondjuk az arány nem is lenne rossz (2 nap munka, 5 nap lazulás), de azért hétközben ott van pár plussz stresszfaktor, ami kicsit megkeseríti az édes pihenést: párszáz éhes rambócska, akikre rendszeresen rá kell nézni, új technika tanulás a láthatáron, TDK-sok, akik témát szeretnének tőlem (khmm, khmm, tőlem, aki kevesebb, mint egy éve még szintén TDK-s volt és mástól várta ugyanezt), na meg persze a tudat, hogy mindjárt itt a hétvége és még mindig nem haladtam előre... emiatt leszek holnap is bent pár órát, mostmár eldöntöttem, szerencsére nincs annyira szép idő mostanában, hogy ez mélységesebb szívfájdalmat okozzon, mint amilyen alapjáratban van.

Ha egyszer megérem, hogy utolérem magam... akkor tartok tőle, hogy a prof valahogy megneszeli és újabb feladatokat ad... :)

Egyébként szép nap volt: nyitott ablaknál dolgozgattam és végig behallatszott a rezesbanda illetve jó és kevésbé jó együttesek élő koncertje. A legkellemesebb a rezesbanda játéka volt, főleg amikor részleteket adtak elő "Az operaház fantomjából". Két kedvencemet is játszodták belőle: a "Think of me"-t és a "Say You Love Me"-t. :)

Remélem holnapra is szerveznek valami műsort, egy titkos rajongójuk türelmetlenül fogja várni őket az egyik nyitott ablak mögött...

Adrenalinban tocsogó....

életemben mostanában ritkán érzek késztetést (és találok rá időt), hogy újabb és újabb bejegyzéseket hozzak létre. Főleg, hogy tudom, hogy meggyötört agyacskámból semmi vidámra nem futja, a legjobb úton haladok, hogy állandóan a szabadidő és szakmai sikerek hiányán kesergő emberré váljak... a magánéletről, pedig, ami nincs, szó se essék... és ez így nagyon nem jó. Legalábbis nagyon nem szeretném, ha pont az egyedüli dolog veszne ki belőlem, ami még tetszik is bennem, vagyis, hogy képes vagyok és szeretek mosolyogni (sajna néha a legszomorúbb helyzetekben is, de ez már más tál tészta, ez már védekező mechanizmus)... szóval valami bődületesen nagy fordulatra van most szükségem: minimum, hogy kiderüljön, holnaptól 30 órából áll egy nap, amiből csak a 8 óra munka maradjon konstans, de az váljon végre azzá is, és akkor a fennmaradó időben nem aludnék bele az este 7 órás hírekbe, hogy aztán 11-től hajnali 3-ig ébren forgolódjak az ágyamban, régmúlt idők és közelmúltbeli szerencsétlenkedések emlékén töprengve, és másnap reggel megint összetörten és mongoloid szemekkel ébredjek, amik mögül oly borús a kilátás...

Hiszem és tudom, hogy szép az élet... olyan jó lenne végre át is érezni ezt, minden sejtecskémmel (na nem Rambóékkal, ők 5 napos böjtölés után megint jól vannak - legalábbis nagyon remélem...), szeretnék egyszer már maradéktalanul boldog lenni a bőrömben, nem a holnapon töprengeni, hogy jövő ilyenkor vajon hol leszek, mit tevékenykedek, és hogy végre mikor derül ki, hogy miért is vagyok a világon...

Kölyökkoromban azt hittem, azért lettem pont én, pont a szüleim gyereke, pont annyi év várakozás után, amennyit szegények bátyó és miattam végig kellett szenvedjenek, mert valami különleges terve van velem a Fennvalónak, mert valami nagyra vagyok hivatott...

Most már, hogy a világmegváltásról letettem, megelégednék egy nyugodt, csendesen boldog, teljesen átlagos élettel is, bízva abban, hogy amit teszek, azt legalább jól teszem...

Miért van mégis az a sanda gyanúm, hogy nem pont ebbe az irányba mutat az életem...?

Egy kis szünet...

... a rászorulónak, vagyis nekem... ugyanis de. 11 óta ülök a számítógép előtt, szerintem már fel sem tudok állni, ebben a pozicióban, billentyűre gyógyult kezekkel rögzülök lassan. És még mindig hátravan szinte a háromnegyede a munkának, plussz még kellene egy kicsit az önéletrajzomat "heggesszem", hogy szép legyen, jó legyen, érdekfeszítő legyen és meggyőzzön mindenkit, hogy az Isten is nekem teremtette ezt a munkakört és kutatási témát. Viszont a lelkesedésem jelenleg a nullához közelít (mint kiderült, Magyarországon a zérót az emberek nem értik, csak tudnám, akkor mire gondolnak, amikor angolul azt hallják, hogy Sub-Zero... hogy más zérókat ne is említsek), éhes vagyok, álmos vagyok, vágyom egy tányér forró kóreai levesre, és egy Dr. House részre, hogy levezessem a mai nap "izgalmait"... Már látom, hogy erre a napra megfeneklett a táblázatom további rendszerezése, egyre többet gondolok az evésre és lazításra, és egyre kevesebbet a szakmai dolgokra. Na de ezen a napon, az adott körülmények között ezt a szívem mélyén megbocsájtom magamnak. Azt kevésbé, hogy a TDK-somnak nem adtam több feladatot, de ki gondolta, hogy a vizsgaidőszakban széles ívben elkerüli intézményünket és a tanulásba temetkezik... hmmm, na azért én sem olyan rég voltam egyetemista, és igazából én mondtam neki, hogy lépjen le nyugodtan, találkozunk ősszel... miért van az, hogy az ember mindig csak utólag olyan okos...? :(

Na vége a szünetnek, beharangoztak (ugyanis 8 óra lett), most még egy óráig fantáziálok az elmúlt egy év megvalósításairől, utána illa berek, nádak-erek, vár rám a kacsaleves.:)

És van egy olyan sanda gyanúm, hogy holnap este megint értem szól a harang...

Kezdem nem irigyelni...

... a napilapba író újságírókat. Mert szép és jó dolog akkor írni, amikor az embert megszállja az ihlet, de mi van akkor, ha semmi ilyesmi nem történik, csak ül otthon az ablak előtt, meredten bámulja a muskátlit és egy épkézláb ötlete sincs... és feje fölött ott lebeg a másnapi kiadás rémképe, a neve alatti üres hasábbal...

Belőlem biztos nem lett volna jó publicista, számomra a muszáj az már kín, gyötrelem és egyenlő a lassú halállal... legalábbis úgy érzem, a múzsám per pill haldoklik, vagy csak egyszerűen elment nyaralni, ki tudja megmondani ekkora távolságról...

Még jó, hogy jön a hétvége, blogszünet és egy kis munkába merülős kikapcsolódás azzal a boldog tudattal, hogy akkor legalább letudok egy dolgot a sok közül és naponta 2 órával több idő jut majd ezentúl a számomra sokkal fontosabb dolgokra. És 2 óra már hatalmas idő, és nemcsak az ecetmuslicáknál...

És hogy ezzel a bejegyzéssel mire akartam kilyukadni...? Ha véletlenül a "magyarázom a bizonyítványom" jutott volna eszedbe, akkor.... akkor talán célba is ért az üzenet.:)

De azért továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt... vagy legalábbis megpróbálom...

Székelyföldi lányok találkozó

... zajlik már legalább 6 perce egy pécsi kávézóban, én pedig még mindig itt vagyok és most tudok csak elszakadni a gépemtől. A maximális létszám kb 4 lesz, de ebből igazából csak 3 biztos, s az egyik én vagyok... :) Szóval nem lesz túl széleskörű, na de nem (csak) a mennyiség számít, hanem a minőség (is). :)

Mostanig az önéletrajzomat gyötörtem, az elmúlt egy év megvalósításait kellene tartalmazza, és siralmas, hogy egy oldalalt másfeles sorközzel alig tudtam betölteni...

valamit rosszul csinálok... mindeféleképp... vagy nem tömjénezem agyon magamat, vagy nem csináltam itt semmit az elmúlt hónapokban... pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. Na de a végeredmény sajnos nem ezt mutatja...

Na mindegy, most vár a cappuccino, ezen töprengeni ráérek azután is...

Most..

... csak kötelességtudatból pötyögök pár sort ide, se témám, se lelkesedésem, ami lenne, arról inkább nem írok, mert megint csak az sülne ki belőle, hogy én kis lüke, hát még mindig nem tanultam meg, hogy csak az van úgy elvégezve, ahogy szeretném, amit nem bízok másra, még akkor is, ha történetesen azért bíztam rá, mert ez az ő szakterülete, én meg annyit értek a dologhoz, mint mondjuk az atomfizikához... mert hát ahhoz köztudottan nem sokat konyítok (bevallom, a fizika többi ágához sem igazán, de ezzel inkább nem dicsekszem).

A mai tervem már csak annyi: hazamenni, a fejemre húzni a takarót, egy halkat ordítani és egyet toporzékolni a szőnyegen, hogy a szomszédokat ne zavarjam délutáni sziesztájukban, utána pedig mélabúsan elővenni az épp aktuális cikket, aminek a végére kell jussak és dolgozni még egy kicsit egy másik téma statisztika részén. És nem vágyok vigasztalásra, mert a naivitásomat nem lehet másokra kenni, másokat felelőssé tenni érte.

Remélem sikerült egy kicsit tanulnom ebből az esetből. Legközelebb már nem dőlök be a munkamegosztás nemes eszméjének... beigazolódott, hogy akinek nem teljesen az inge, az egészen biztos nem is fogja magára venni.

És ezek után békésen virágozhat a paranojám...

A sebezhetetlenek...

... ezt láttam ma reggel, csak épp 900.000-rel beszorozva és narancssárgás háttérrel a zöld helyett (ugyanis a táp-lötyi inkább eperteára emlékeztet), amikor meglátogattam a hétvégére felügyelet nélkül hagyott sejtjeimet. Igaz, egy picivel élénkebb fantázia kellett hozzá, mint a normális populációnak, de tartok tőle, hogy ez nálam adott, benne van az alapcsomagban...

Szóval csodák csodája, ma reggel megint egy szépen telenőtt palackot találtam, ezekben a sejtekben még az én szerencsétlenkedésem sem képes (végzetes) kárt tenni... valahogy ki kellene vonni belőlük ezt a jó tulajdonságukat és keresztezni a körülöttem található összes élővel és élettelennel...

... és akkor végre én is elereszthetném magam...

Egy szörnyű SEJT-elem gyötör...

... azt hiszem ugyanis, hogy ma sikerült kinyiffantanom a gondjaimra bízott pár millió bélhámsejtet... vagy legalábbis egy pokoli hétvégét hoztam össze nekik, hétfőre pedig tömegsírrá változik a picke palack, amibe áttelepítettem őket...

Pedig nem így terveztem...

Még minden sima ügynek tűnt, amikor a maratoni 6 óra 20 perces és 42 másodperces statisztika kurzusról (csak egyszóval jellenezném: brrrrrrrrrrrrrr) odavánszorogtam a laborba, és 10 perc függőleges-légáramú-kuckó-bemelegítő-burrogtatás után (na nem én burrogtam, hanem az üzembe helyezett flow, esélye sincs az embernek halláskárosodás nélkül megúszni az alatta töltött 10 perc-félórát...) végre előbányászhattam a sejtjeimet a termosztátból, ahova a tegnap juttattam őket és nekifoghattam a munkának... egyelőre fertőzésre utaló nyom nem volt, szépen telenőtték egy nap alatt a palackot, csendes-kövér-boldog bélhámsejtek, sehol körülöttük ficánkoló bacik...
A dolog első része egész simán ment, egy napos rutinnal a hátam mögött akár tapasztaltnak is érezhettem volna magam, ekkor jött azonban az isteni beavatkozás, hogy el ne bízzam magam, elromlott ugyanis az elektromos pipetta... vagyis nem elromlott, csak valami miatt úgy behabosodott a sejt-lötyi (hivatalosabb nevén szuszpenzió), hogy a pipetta többet se előre, se hátra, se fújni, se szívni nem akart, én pedig ott ültem szétzilált fürtökkel, félig megsüketülve a flow dorombolásától, kezemben a pipettával és benne 10 mililiter sejtecskével, aminek onnan ki kellett jönnie, mert hát köztudottan a termosztátba nem a pipetta kerül, hanem a palackba zárt élet... mit volt mit tenni, szétszedtem a pisztolyt (nem öngyilkossági szándékra, csak elektromos pipetta-tartozékra kell most gondolni), persze a sejtszuszpansz (izé szuszpenzió) meg sem moccant, nekifogtam hát fújni, megint no moccanás, és amikor már feladtam volna és egy dühös mozdulattal az egészet röptettem volna a kukába, megjelent az első spontán csepp a pipetta szájánál... és azután 10 percig vártam, hogy a sejtek spontán kicsöpögjék magukat fogságukból, a labor már szinte elnéptelenedett, amikor az utolsó fél milit türelem hiányában eldobtam...
Ezek után már nem tudott annyira érdekelni, hogy a 2 mili az tényleg kettő legyen és a maradék 8 mili is azért ne lépje túl a 10-et, sutty ide ennyi lötyi, blutty oda még egy kevés, sejtek vissza termosztát és...

... és azt hiszem, hétfőn kezdhetem újra az egészet, új palack, új sejtek, új élet... Még szerencse, hogy most nem az a lényeg, hogy miből hány mili, hanem csak az, hogy azért pár százan éljék túl a hétvégét... a történtek után viszont már nem vagyok biztos benne, hogy ezt ma sikerült is elérnem...

Pár millió sejt élete szárad most a lelkemen... de azért titokban még reménykedem, hogy az én beavatkozásom ellenére valahogy túlélik a következő három napot... és akkor hétfőtől Rambo sejtvonalnak fogom őket nevezni...

Aggasztó2...

Aggasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire szétszórt vagyok...

Aggasztó, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy ez valamennyit is pozitív irányba változzon (és itt most a pozitív irány ne a szétszórtság növekedését jelentse...)

Aggasztó, hogy a jövőm semmivel sem biztosabb most, mint fél évvel ezelőtt...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok semmit sem változtak...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok mennyit változtak...

Aggasztó, hogy a netfüggőségem nem akar javulni...

Aggasztó, hogy ez a munkám rovására megy...

És ami a legaggasztóbb, hogy bár mindezt tudom, most mégis blogot írok, ahelyett, hogy hazamennék és statisztikát tanulnék...

És az ég is beborult...