Kezdem nem irigyelni...

... a napilapba író újságírókat. Mert szép és jó dolog akkor írni, amikor az embert megszállja az ihlet, de mi van akkor, ha semmi ilyesmi nem történik, csak ül otthon az ablak előtt, meredten bámulja a muskátlit és egy épkézláb ötlete sincs... és feje fölött ott lebeg a másnapi kiadás rémképe, a neve alatti üres hasábbal...

Belőlem biztos nem lett volna jó publicista, számomra a muszáj az már kín, gyötrelem és egyenlő a lassú halállal... legalábbis úgy érzem, a múzsám per pill haldoklik, vagy csak egyszerűen elment nyaralni, ki tudja megmondani ekkora távolságról...

Még jó, hogy jön a hétvége, blogszünet és egy kis munkába merülős kikapcsolódás azzal a boldog tudattal, hogy akkor legalább letudok egy dolgot a sok közül és naponta 2 órával több idő jut majd ezentúl a számomra sokkal fontosabb dolgokra. És 2 óra már hatalmas idő, és nemcsak az ecetmuslicáknál...

És hogy ezzel a bejegyzéssel mire akartam kilyukadni...? Ha véletlenül a "magyarázom a bizonyítványom" jutott volna eszedbe, akkor.... akkor talán célba is ért az üzenet.:)

De azért továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt... vagy legalábbis megpróbálom...

Székelyföldi lányok találkozó

... zajlik már legalább 6 perce egy pécsi kávézóban, én pedig még mindig itt vagyok és most tudok csak elszakadni a gépemtől. A maximális létszám kb 4 lesz, de ebből igazából csak 3 biztos, s az egyik én vagyok... :) Szóval nem lesz túl széleskörű, na de nem (csak) a mennyiség számít, hanem a minőség (is). :)

Mostanig az önéletrajzomat gyötörtem, az elmúlt egy év megvalósításait kellene tartalmazza, és siralmas, hogy egy oldalalt másfeles sorközzel alig tudtam betölteni...

valamit rosszul csinálok... mindeféleképp... vagy nem tömjénezem agyon magamat, vagy nem csináltam itt semmit az elmúlt hónapokban... pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. Na de a végeredmény sajnos nem ezt mutatja...

Na mindegy, most vár a cappuccino, ezen töprengeni ráérek azután is...

Most..

... csak kötelességtudatból pötyögök pár sort ide, se témám, se lelkesedésem, ami lenne, arról inkább nem írok, mert megint csak az sülne ki belőle, hogy én kis lüke, hát még mindig nem tanultam meg, hogy csak az van úgy elvégezve, ahogy szeretném, amit nem bízok másra, még akkor is, ha történetesen azért bíztam rá, mert ez az ő szakterülete, én meg annyit értek a dologhoz, mint mondjuk az atomfizikához... mert hát ahhoz köztudottan nem sokat konyítok (bevallom, a fizika többi ágához sem igazán, de ezzel inkább nem dicsekszem).

A mai tervem már csak annyi: hazamenni, a fejemre húzni a takarót, egy halkat ordítani és egyet toporzékolni a szőnyegen, hogy a szomszédokat ne zavarjam délutáni sziesztájukban, utána pedig mélabúsan elővenni az épp aktuális cikket, aminek a végére kell jussak és dolgozni még egy kicsit egy másik téma statisztika részén. És nem vágyok vigasztalásra, mert a naivitásomat nem lehet másokra kenni, másokat felelőssé tenni érte.

Remélem sikerült egy kicsit tanulnom ebből az esetből. Legközelebb már nem dőlök be a munkamegosztás nemes eszméjének... beigazolódott, hogy akinek nem teljesen az inge, az egészen biztos nem is fogja magára venni.

És ezek után békésen virágozhat a paranojám...

A sebezhetetlenek...

... ezt láttam ma reggel, csak épp 900.000-rel beszorozva és narancssárgás háttérrel a zöld helyett (ugyanis a táp-lötyi inkább eperteára emlékeztet), amikor meglátogattam a hétvégére felügyelet nélkül hagyott sejtjeimet. Igaz, egy picivel élénkebb fantázia kellett hozzá, mint a normális populációnak, de tartok tőle, hogy ez nálam adott, benne van az alapcsomagban...

Szóval csodák csodája, ma reggel megint egy szépen telenőtt palackot találtam, ezekben a sejtekben még az én szerencsétlenkedésem sem képes (végzetes) kárt tenni... valahogy ki kellene vonni belőlük ezt a jó tulajdonságukat és keresztezni a körülöttem található összes élővel és élettelennel...

... és akkor végre én is elereszthetném magam...

Egy szörnyű SEJT-elem gyötör...

... azt hiszem ugyanis, hogy ma sikerült kinyiffantanom a gondjaimra bízott pár millió bélhámsejtet... vagy legalábbis egy pokoli hétvégét hoztam össze nekik, hétfőre pedig tömegsírrá változik a picke palack, amibe áttelepítettem őket...

Pedig nem így terveztem...

Még minden sima ügynek tűnt, amikor a maratoni 6 óra 20 perces és 42 másodperces statisztika kurzusról (csak egyszóval jellenezném: brrrrrrrrrrrrrr) odavánszorogtam a laborba, és 10 perc függőleges-légáramú-kuckó-bemelegítő-burrogtatás után (na nem én burrogtam, hanem az üzembe helyezett flow, esélye sincs az embernek halláskárosodás nélkül megúszni az alatta töltött 10 perc-félórát...) végre előbányászhattam a sejtjeimet a termosztátból, ahova a tegnap juttattam őket és nekifoghattam a munkának... egyelőre fertőzésre utaló nyom nem volt, szépen telenőtték egy nap alatt a palackot, csendes-kövér-boldog bélhámsejtek, sehol körülöttük ficánkoló bacik...
A dolog első része egész simán ment, egy napos rutinnal a hátam mögött akár tapasztaltnak is érezhettem volna magam, ekkor jött azonban az isteni beavatkozás, hogy el ne bízzam magam, elromlott ugyanis az elektromos pipetta... vagyis nem elromlott, csak valami miatt úgy behabosodott a sejt-lötyi (hivatalosabb nevén szuszpenzió), hogy a pipetta többet se előre, se hátra, se fújni, se szívni nem akart, én pedig ott ültem szétzilált fürtökkel, félig megsüketülve a flow dorombolásától, kezemben a pipettával és benne 10 mililiter sejtecskével, aminek onnan ki kellett jönnie, mert hát köztudottan a termosztátba nem a pipetta kerül, hanem a palackba zárt élet... mit volt mit tenni, szétszedtem a pisztolyt (nem öngyilkossági szándékra, csak elektromos pipetta-tartozékra kell most gondolni), persze a sejtszuszpansz (izé szuszpenzió) meg sem moccant, nekifogtam hát fújni, megint no moccanás, és amikor már feladtam volna és egy dühös mozdulattal az egészet röptettem volna a kukába, megjelent az első spontán csepp a pipetta szájánál... és azután 10 percig vártam, hogy a sejtek spontán kicsöpögjék magukat fogságukból, a labor már szinte elnéptelenedett, amikor az utolsó fél milit türelem hiányában eldobtam...
Ezek után már nem tudott annyira érdekelni, hogy a 2 mili az tényleg kettő legyen és a maradék 8 mili is azért ne lépje túl a 10-et, sutty ide ennyi lötyi, blutty oda még egy kevés, sejtek vissza termosztát és...

... és azt hiszem, hétfőn kezdhetem újra az egészet, új palack, új sejtek, új élet... Még szerencse, hogy most nem az a lényeg, hogy miből hány mili, hanem csak az, hogy azért pár százan éljék túl a hétvégét... a történtek után viszont már nem vagyok biztos benne, hogy ezt ma sikerült is elérnem...

Pár millió sejt élete szárad most a lelkemen... de azért titokban még reménykedem, hogy az én beavatkozásom ellenére valahogy túlélik a következő három napot... és akkor hétfőtől Rambo sejtvonalnak fogom őket nevezni...

Aggasztó2...

Aggasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire szétszórt vagyok...

Aggasztó, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy ez valamennyit is pozitív irányba változzon (és itt most a pozitív irány ne a szétszórtság növekedését jelentse...)

Aggasztó, hogy a jövőm semmivel sem biztosabb most, mint fél évvel ezelőtt...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok semmit sem változtak...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok mennyit változtak...

Aggasztó, hogy a netfüggőségem nem akar javulni...

Aggasztó, hogy ez a munkám rovására megy...

És ami a legaggasztóbb, hogy bár mindezt tudom, most mégis blogot írok, ahelyett, hogy hazamennék és statisztikát tanulnék...

És az ég is beborult...

Éppen csak sikerült...

rákattannom az új bejegyzést létrehozó gombra, mielőtt üt az óra... vagyis végetér ez a nap.:) ha már elhatároztam, legalább egy hétig tartsam be... nekem már az is nagy dolognak tűnik... :)

A mai nap is gyorsan eltelt, barátokat és azok szüleit látogattam meg, ismét tudatosult bennem, hogy kicsit kilógok a korosztályomból, az utcán a velem egyidősek babakocsit toltak vagy ejtőztek a napsütésben a hitvesükkel az oldalukon, én pedig kapucnis szvetterben és szabadidő felsőben, bogyókkal a fülemben vágtattam át az utcán, és közben azt számolgattam, hány év múlva jutok el én is abba az állapotba, amelyikben ők vannak... hát nem egyhamar, az biztos.:) Egyelőre csak a tevémet óhajtom nevelni, bár ma valaki eléggé elszomorított, mert azt mondta rá, hogy marhaság... Külső ember szemével tényleg annak tűnhet, elismerem. De engem most per pill elégedetté tesz a rózsaszín masni látványa a tevém fején...

Holnap véget ér a röpke vakációm, valamennyire sikerült legalább a levelezésemet rendbe tenni, és a filmkészletemet kicsit feltölteni, zárójelben azt is megjegyezném, hogy elnyertem méltó jutalmamat azért, mert olyan hűséges barát vagyok, a mai egyik látogatásom alkalmával ugyanis megkaptam Dr. House kalandjait 2 DVD-n. Vagy longnight lesz ebből, vagy hagyományteremtés, az már bizonyos... :)

Május 1-et pedig munkával ünnepelem, ideje rendbe szednem a hivatalos papírjaimat és a nyári ruháimat, amiket magammal viszek a mediterrán éghajlatú városkába. Megint előkerülhetnek a sivatagi körülmények között kitűnően bevált szövődmények és fonódmányok.:)

Ilyen oltári nagy szerencsém...

... is csak nekem lehet... már 1 órája lesem elmerülten, hogy a Dr. House egyik része, amit végre elkezdett letölteni a gépem, milyen stádiumban van... s amikor végre lejön és kinyitom, az első képkockából rájövök, hogy vagy 3 hete pont ezt a részt láttam... és még csak nem is voltam elragadtatva tőle túlzottan, mert az apa gyilkolászta le csupa szeretetből beteg gyereke immunrendszerét... A tanulságot azért levonnám, ha már szóba került a téma: eszetekbe se jusson egyszem gyermeketeknek az autóbontóból származó ólomdarabot ajándékozni kicsengetési ajándékként... maradjatok inkább a jól bevált Opel Astránál, annak több ember örül... a kölök meg a haverok is.

Egyébként a mai nap ünnepélyes keretek között gyarapítottam családtagjaim számát: örökbefogadtam egy tevét... a szüleim még nem tudnak róla, lehet, hogy el sem mesélem nekik, mert biztos azt hiszik, hogy majd ők kell sétáltassák meg etessék, mint anno a kutyusomat. A kiváltó ok az volt, hogy mostanában ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy valami élőlényről gondoskodjak (most magamat nem számítom, mert hát igazából azzal kellene kezdenem, hogy végre ne úgy lófráljak a városban, mint egy, a két vizsgája között a könyv mellől szabadult egyetemista, hanem mint egy öntudatos... na mi is..? :) ), persze kutya nem jöhet számításba pár száz ok miatt, a tengerimalac pedig velem együtt repülne itthon a meleg családi fészekből, mert anyu ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan, marad tehát a ... teve. Gondolom a virtuális örökbefogadásban jártasak már tudják, miről van szó, a többieknek pedig csak annyit, hogy van egy nagyon kedves honlap, ahol az ember akár ezt is megteheti. És nevelés közben gyűjögetheti a datolyákat... ez utóbbi engem ugyan nem hoz különösebb lázba, de az, hogy okos és vidám tevét neveljek és egyáltalán életben tartsak, az annál inkább... A Tamagochit már próbáltam, bevallom, legtöbb 5 napot bírta, én a program hibájára írom, mert valami made in Taiwan volt, de mi van, ha mégsem... Persze egyből gyógyítani akartam megtanítani a tevét, de teljesen érthető okokból annyira kifáradt, hogy a második ingyenes tanulási modult már nem akarta befogadni, azzal várnom kell holnapig... így jobban belegondolva, lehet, hogy én sem vigyorogtam volna annyit egyetem alatt, ha a 6 év anyagát mondjuk 2 hét intenzív gyorstalpalón akarták volna legyúrni...

Szorítsatok a tevémnek, ha egy félévet túlél, azt hiszem, végre elég érett leszek a következő lépéshez: veszek valami cserépbe ültetett salátát....

Úgy érzem...

... a nyaki csigolyáim össze-vissza meredeznek, el van ugyanis teljesen gémberedve a nyakam a mai netezéstől plussz az éjjeli mindennek, csak kényelmesnek nem nevezhető vonatozástól.
A jó hír, hogy sikerült beszereznem pár jó filmet, plussz egy kis J. Winchester zenét, mindenkinek a figyelmébe ajánlom, én a koncertjükön döbbentem rá, mennyire jók (igaz, hogy arra a koncertre még úgy mentem, hogy akkor most ki is az a J. W. a sok színpadon zenélgető férfinemű lény közül és milyen állampolgárságú is?), szóval aki a gitárszót és a nagyon szép férfi énekhangot szereti, az keressen az együttesre... természetesen csakis a boltokban, CD-n és kazettán... vagy egyéb formátumban. Egyébként azt hiszem kazettán hiába is keresné...

A kicsivel rosszabb hír igazából csak engem érint kényelmetlenül: ha jól számolom, 2 egész napja mellőzöm az orvostudományt, pedig nagyon szemrehányóan kandikál ki a táskámból egy pár tucat cikk (amit tüntetően a konyhában felejtettem) és sejtem, hogy 2 nap múlva nagyon fogom sajnálni ezt a kieső két teljes napot...

Na de a két napban még annyi szép dolog is történhet az emberrel... pl nagyokat alhat, élvezheti a megszokott otthoni ízeket, amiken ilyen szép szál leánnyá serdült, olvashatja a digitális fényképezés apró trükkjeit a természetfotózásban és elmélyedhet Benedek István remekebbnél remekebb könyveiben...

Csak a prof meg ne tudja...

A semmiből egy új világot...

teremthetek, ha nem vigyázok... ez majd kiderül jövő csütörtökön...

Ugyanis a mai nap egyedüli hasznos tevékenysége az volt, hogy lementem a laborba és meghallgattam élőszóban, hogyan kell sterilen dolgozni, magyarul, mit nem szabad tenni, hogy elkerüljük egy sejttenyészet befertőződését akár a saját, akár a környező világunkban nyüzsgölődő flórával... a faunákról most inkább nem beszélnék...:)

Utána pedig magamra maradtam a flow-val, ami egy kuckó, amiben függőlegesen mozog a levegő, hátborzongató zúgással (remélem mostmár mindenkinek minden világos) és gyakoroltam kicsit a pipettázást, edények nyitását, csukását, megsatöbbi, végül pedig titkos recept alapján összekutyultam évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú tápoldatokat (elméletileg mindenféle sejtvonal nélkül) és betettem 37 fokra... csütörtökön fogom megnézni, mi nőtt (vagy nem nőtt) a palackban... ha nem nőtt semmi, akkor szuper, nagyon értek a sterilen dolgozáshoz, nyugodtan dédelgethetem a sejtvonalat, amit az egyetemen szerdán indítanak nekem és amit 3(!!!) hétig kell majd életben tartsak, ez lesz ugyanis a vizsga az egyik gyakorlati kurzus keretén belül...

Ha nőtt, akkor kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami életre kelt (tisztára mint Frankestein szomorú története) vagy esetleg mit ébresztettem fel édes osztódásmentes álmából, esetleg mi tenyészik per pill rajtam, ami esetleg alázuhanhatott a palackba buzgó kotyvasztgatásom során... Az eredményről lehet, hogy nem számolok be jövő csütörtökön... :)))

A holnapi bejegyzés pedig előreláthatóan elmarad, nem a lelkesedés hiányzik, hanem a wireless internet a MÁV ZRT (demiazazééé??) és CFR vonalán, utazom ugyanis haza legalább 3 napra.:))
Remélem nem fog semmi említésre méltó történni az úton, ami miatt a szombati jól megérdemelt pihenést pötyögésre váltsam fel...

Csak csendben, csak halkan...

mondom, de sikerült tegnap bankszámlát nyitnom... igaz, hogy szinte 40 percet ültem a banképületben, és a hölgy harmadik kérdésénél már elvesztettem a fonalat (milyen jó, hogy mégsem közgazdaságra mentem, most ugyan lehet, hogy több rostos narancslére futná, de ennyi lükeséget megjegyezni és visszakérdezni a szegény ügyfelektől... ez rosszabb, mint az én kérdőíveim... :) ), na de a végén sikerült kibogoznunk, hogy nekem mire van szükségem (ezt egyébként már azelőtt is tudtam, hogy betettem volna oda Timberland túracipős lábamat), utána még párszáz aláírás, a számban közben teljesen szétolvadó rágóval (brrr, de rossz volt, pépes sárgadinnyés massza) és végül a hölgy megkönnyebbült mosollyal az arcán (és 15 perces túlórával) átnyújtott egy mappát és két kicsi kártyát (ami azóta is ugyanott lapul, ahova egy laza mozdulattal süllyesztettem, vagyis a táskám mélyén - anyu ne ráncold a homlokod, majd egyszer előkerül onnan, ha már teljesen lemondtam róla...:) ) és én is beléptem a bank boldog és elégedett ügyfelei közé...

És most, hogy megállapítottam, hogy minden rendben velem, mert még mindig barokk körmondatokban létezem és fejezem ki életem apróbbnál apróbb mozzanatait, nyugodt lélekkel tehetek rendet az íróasztalomon és indulhatok a mai nap mérkőzésének színhelyére: az OTP-be...

És akkor egy jó időre megint letudtam a banki ügyleteimet... halleluja!

Megint rohanok...

pedig nyugis volt az elmúlt pár óra, kedvesen besütött a nap, egyenesen rá a papírhegyektől betemetett asztalomra... most megint megpróbálom azt, ami picivel több, mint egy éve nem sikerült: számlát nyitni a Raiffeisennél. Akkor még nem voltam EU állampolgár, most már igen. Kíváncsi vagyok, jelent-e ez némi különbséget akár a hanghordozásban, akár az ügyintézésben...

Habár szerintem ennek kevés köze van az állampolgársághoz... nagyobb korrelációt mutat a családi háttérrel, a neveltetéssel...

Kicsit lámpalázam van, mint minden hivatalos ügyintézés előtt... szorítsatok...

Elhatároztam...

... hogy ezentúl naponta röptetek egy aprócska bejegyzést, kivéve szombat-vasárnap, amikor még az is elképzelhető, hogy valamilyen egetrengető ok miatt nem jövök be dolgozni. Ritkán ugyan, de ez is megesik...:)

És hogy ezt mennyire kell komolyan venni: szinte két hete fogalmazódott meg ez a gondolat bennem, de csak ma sikerült rávennem magam, hogy a gondolatot szavakba is öntsem...

És kb 5 napja aszalok egy bejegyzést a piszkozatban... de ígérem, befejezem valamikor, mert roppant égető problémáról szól: a bocicsokibuborékokról...

De azért igyekszem tartani magam az elhatározásomhoz.:)

A Városligetben...

Gyanútlanul sétálgattunk kedves rokonommal a Városligetben Húsvét első napján (azt azért nem mondhatnám, hogy régi szokás szerint, hisz ez volt életem első Húsvétja, amit nem szüleimmel és bátyóval töltöttem), és akkor történt a következő eset. Hogy miért pont ezt mesélem el, és nem az elmúlt 2 hónap izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeit (lásd diploma elvesztése és csodába illő megkerülése, hogy a többit inkább ne is soroljam...), annak több oka is van, az egyik, hogy kezdem szégyellni bámulatosan nagyfokú szétszórtságomat és az emberekbe vetett, szinte indokolatlan bizalmamat... sebaj, kezdek jó úton haladni, hogy ez utóbbiból teljesen kigyógyuljak... A többi okot megintcsak nem akarom részletezni, ha én nem vagyok jó véleménnyel magamról és ezt még reklámozom is, akkor hogy várjam el másoktól, hogy nagyra értékeljenek.. na ugye... :)

Szóval sétáltunk a Városligetben, fantasztikus fotók készültek rólam a jáki templomutánzat és egy tiszteletet parancsoló nagy és fekete mozdony előtt. háromból egy képen még arra is képes voltam, hogy nappal szemben nyitva tartsam a szememet és pár másodpercig ne patakozzanak a könnyek alá kedvenc bársonykabátomra. Az állatkert előtt (minő véletlen egybeesés...) megszólított egy pusztai betyárnak öltözött srác, bogyóval a fülében, jelezvén, hogy a pusztai része az országnak is keményen fejlődik és mindent megtesz, hogy az EU-s csatlakozásnak eleget tegyen, és arra kért, hogy legyek statiszta Balázs Mónika show-jában. A feladat roppant egyszerű, mindössze tapsolnom kellene... Hát erre mit is lehet mondani, egy udvarias köhintés és torokköszörülés és utána egyszerű szavakkal történő visszautasítás, azt hiszem a szégyen megölne, ha bárki felismerné az én arcomat az ünneplő tömegben... a show színvonaláról nem is beszélve, egyszerűen nem volt még annyi lelkierőm, hogy egyetlen adását is végignézzem, én szégyellem és érzem rettenetesen kínosan magam a "főszereplők" és jól szórakozó nézők helyett... akkor pedig minek?
Legnagyobb meglepetésemre a srác roppant hamar bele is törődött a visszautasításba, de a történet itt számára még nem ért véget, ezután ugyanis a telefonszámomat szerette volna elkérni, mert olyan rendes lánynak látszom, szimpatikus vagyok neki és ő nagyon jó emberismerő... na jó, na, bevallom, ezért az egy mondatért írtam le az egész sztorit... :) Jól esik néha az embernek az elismerés... :) Még ha egy bogyós pusztai betyártól jön is. ELvégre ki tudja, lehet, hogy tényleg nagyon jó emberismerők... de hogy akkor mi a szöszt kereshetett ez a példány Budapesten?! Ja igaz, most jut eszembe, tapsoló embereket a show-ba. Akkor talán mégsem tévedt el.

Ezen a röpke jeleneten nevetgéltünk rokonommal végig az Andrássy úton, a csodálatosabbnál csodálatosabb és egyes esetekben lehangolóan málladozó paloták között, nagyon szép nap volt, egy kis jóleső fényképezéssel és egy háromgombócos olasz fagyival megfűszerezve.

És a telefonszámomat még mindig nem tudják a Magyar Pusztán...

Csipike, vágyaim tárgya

Nézem a sötétbe borult, mozdulatlan képet a Csipikéről (a Hargitán található kezdőknek szánt sípálya, szerk.megj) a webcam-en és nagyon-nagyon szeretnék most ott lenni... Pár éve hallottam először a Hóhányó olimpiáról és annyira mókásnak és egyedinek képzeltem a beszámoló és képek alapján, hogy egyszer végre én is részt szeretnék venni rajta. Minden jel arra mutat, hogy ez nem idén fog megtörténni (ugyanis már második napja tart), de azért igyekszem megőrizni az optimizmusomat és nem feladni a reményt. Egy kicsit fokozza ezt a mélabús hangulatot, hogy ma mutattam meg a szüleimnek a franciaországi sítúráról készült képeket, ahol január végén-február elején elsajátítottam a sízés alapjait, és a képek láttán ismét előkerültek azon a csodálatos hat napon át uralkodó érzések, a remegő izmokkal kapaszkodás a síbotokba, miközben tátott szájjal bámulom a fölém magasodó Alpokat és az alattam meredeken ívelő pályákat és apró, gyorsan cikázó emberpontokat...

Egy fiatal(abb)kori álmom beteljesült, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyi újabb álmot fog szülni... Csak győzzem azokat is türelemmel kivárni...

Ollé :)

Ez a nap is eltelt, számos egetrengető felfedezést tettem. Az egyik például, hogy egy 9 oldalas kérdőívet 60 példányban kerek egy órába telik lefénymásolni. A másik, hogy a bélyegek bosszantóan nem ragadnak még akkor sem, ha a nyál-és ízérzetkímélő nedvesítő párnácskát használod, sőt, talán a nyálban található ez meg az által valahogy stabilabban rögzül(né)nek a fehér (legalábbis még egy darabig) felülethez... Na de ki vállaná magára, hogy 120 bélyeget a saját energia-és folyadékkészletének felhasználásával termelt nyálával illessen, illetve nyalogasson...
A harmadik talán az lenne, hogy ha az ember kellően zokni már ettől a szalagmunkától, akkor még az sem zavarja, hogy már péntek este 7 van, még mindig az íróasztalánál csücsül és tudja, hogy valamikor a hétvégén még tiszteletét kell tegye errefele, ha tartani akarja az általa kitűzött határidőket...

Szóval végkövetkeztetésként talán azt tudjuk levonni, hogy ajánlatos eljutni mindennap ebbe a közömbösségi állapotba, mert akkor már azon sem tudunk mérgelődni vagy szomorkodni, hogy a mai terv ugrott, nem jutott idő valami elegánsabb nadrágot/ruhadarabot vásárolni, emiatt marad a megszokott farmer-pulcsi összeállítás a következő elegánsabb alkalomra is... ami az én esetemben sajna/vagy szerencsére pont holnap délutánra esik.

És máris beköszönt a jövőhét...

Rájöttem...

... hogy az egyedüli, aki megnézi a profilomat, az ÉN vagyok... épp százkettedszer... :) szerintem a program nem tud különbséget tenni az olyan kattintások között, amik ugyanarról a gépről érkeznek és az eltérő IP-jű gépekről származók között, mindegyiket 1 ponttal jutalmazza.

Egyébként vasárnap van és én itt vagyok a klinikán és csepp szorongással tekintek a holnapi napra... csak tudnám, hogy akkor most miért is blogolok éppen?

A depresszió ideális ellenszere...

A dolog roppant egyszerű, ma jöttem rá, kiccserkész szavamra teljesen magamtól. Ha úgy érzed, hogy a depresszió környékez, keress magadnak egy beszélgetőtársat, aki legkevesebb háromszor olyan depressziós, mint te, arra a kérdésre, hogy mi a neve, elsírja magát, és a könnycseppek minden harmadik fejbólintás után megint előtörnek belőle. 10-15 perc kommunikációs kísérletezés után garantáltan megkönnyebbülve és magadban a Magasságosnak alapvetően depresszióra nem hajlamos természetedért hálát adva jössz el tőle, még akkor is, ha menetközben kiderül, hogy a fáradozásod teljesen hiábavaló volt, legalábbis szakmai szempontból. De üsse kő, megéri még így is, mert a katasztrofálisnak és gyászosnak tűnő nap máris felderült, a szobádba már mosolyogva nyitsz be. És az újonnan szerzett béke és nyugalom kitart még akkor is, amikor már lassan délután fél 6, a statisztika programban még mindig halvány lila elképzelésed sincs, hogy hol kell beixxxelni a Shapiro-Wilks és Lilliefors tesztet, és a szemeid már jojóznak a monitor kitartó bámulásától...

És odahaza ismét csak a munka vár....

Újra itt van... bla bla bla:)

Ma eszembe jutott, hogy nézzek be kicsit a blogomra, és meglepődve tapasztaltam, hogy december óta nem írtam... :) Észre sem vettem, hogy elrepült ez a másfél hónap, igaz, hogy nem maradt "irodalmilag" azért teljesen megörökítetlenül, mostanában a szűk családi/baráti körömet stresszelem végeláthatatlan köremailjeimmel. Persze hagyok két levél között 1-2 hetet, hogy tudják közben kiheverni az olvasás és ne adj Isten, válaszolás gyötrelmeit...

Érdekes módon pont fordítva lett a dolog, mint ahogy előre megjósoltam: ahelyett, hogy Pécsett nyakra-főre gyártanám a bejegyzéseket, mert azért néhanapján történik pár érdekes dolog is, nem igazán jön, hogy leüljek otthon a kis Albinóm elé "literatúrát" gyártani, ahogy egyik barátnőm megjegyezte, inkább filmet nézek, napi 1 órát fürdök, megfogadom, hogy aznap este leülök zoknit mosni, de aztán valahogy soha sem jön össze... csak amikor már vészhelyzet van és nem tudom tovább kerülni a témát, akkor fogok neki nagy kínkeservesen és láss csodát, aznapra megvan az egész estét kitöltő program.

Elképzelhető, hogy egy kicsit javulni fog a helyzet blogolás terén, most hogy végre saját számítógépem és saját felhasználónevem lett, nem kell attól tartanom, hogy az egész klinika az én alkotásaimat olvassa.

Most lépek is, amióta önellátó lény lettem, rá kellett jönnöm arra az alapigazságra, hogy mindig rosszkor fogy el a kenyér... mint például most is. És bevásárolni még most sem szeretek... létezik ennél nagyobb kín?!

Karácsonyi hangulat vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló

Ha nem lenne egy link a blogomra valahol a világhálón, talán már nem is tudnék fellépni rá, olyan rég nem néztem be ide... :) Na de mikor is lehetne ideálisabb időpont az újrakezdésre, mint épp Karácsonykor, itthon, szűk családi körben, a meghitten ismerős kisszobában, a lapival az ölömben.:)

Idén valahogy elmaradt az az igazi karácsonyi érzés... a hó helyett csupán ködbe burkolózó Pécs, a tudat, hogy a sítúra egy nem biztos, hogy megérdemelt és aktuális luxus (nem is írtam, megyek sítúrára, méghozzá egyenesen a francia Alpokba, mert hát hol is tanulhatna meg gyorsabban és jobban egy tökéletes kezdő, mint ott...:) ), és a szomorú tény, hogy a túra miatt meglehetősen szerény összeg jutott csak az ajándékvásárlásra, eléggé megtépázták amúgy is lenge ünnepi hangulatomat. És persze az önként vállalt időhiány, az estébe nyúló munka, aminek sehogy sem akart meglenni a látszata, utána pedig sipirc haza még egy kicsit statisztikázni, vagy egyszerűen csak vacsorázni és utána ágyba bújni... Nem panaszkodásnak szánom, szerettem azt, amit eddig tennem kellett és remélem, hogy a továbbiakban is legalább ilyen érdekes lesz az életem, de kicsit elgondolkoztam azon, hogy mennyi minden is kell nekem ahhoz, hogy igazán átéljem a Karácsonyt. Hiányoztak a hógolyócsaták vagy egyszerűen csak a bandukolás a téli utcákon, a hóropogás, a pár éve egy barátnőmtől kapott karácsonyi kazetta n+1-szeri lejátszása, azok a 10 percek, amikor karácsonyi ajándékokon töröm a fejemet és az aprócska listák szétszórva a lakásban, a forraltbor illata és íze, a bámészkodás a kirakatok előtt... és persze hiányoztak azok az emberek is (leszámítva két igen kedves pécsi barátomat), akikkel ezt közösen össze lehetett volna hozni illetve akiknek az ajándékokat szántam. Na de most, hogy itthon vagyok, máris nem hiányzik szinte semmi (maxi csak a forralt bor..:) ), csak úgy érzem, hogy jöhetett volna mondjuk ez a látogatás egy héttel hamarabb is (és tarthatna még egy hetet plusszba), és akkor ma a templomban az esti misén érezhettem volna azt a meghatottságot, ami rendszerint ezen a napon a jól ismert énekek éneklése közben eltölt.

De talán majd jövőre...

Addig is békés, boldog Karácsonyt mindenkinek, és egy sikerekben és szeretetben gazdag Új Esztendőt!