szerda, április 25, 2007

Csak csendben, csak halkan...

mondom, de sikerült tegnap bankszámlát nyitnom... igaz, hogy szinte 40 percet ültem a banképületben, és a hölgy harmadik kérdésénél már elvesztettem a fonalat (milyen jó, hogy mégsem közgazdaságra mentem, most ugyan lehet, hogy több rostos narancslére futná, de ennyi lükeséget megjegyezni és visszakérdezni a szegény ügyfelektől... ez rosszabb, mint az én kérdőíveim... :) ), na de a végén sikerült kibogoznunk, hogy nekem mire van szükségem (ezt egyébként már azelőtt is tudtam, hogy betettem volna oda Timberland túracipős lábamat), utána még párszáz aláírás, a számban közben teljesen szétolvadó rágóval (brrr, de rossz volt, pépes sárgadinnyés massza) és végül a hölgy megkönnyebbült mosollyal az arcán (és 15 perces túlórával) átnyújtott egy mappát és két kicsi kártyát (ami azóta is ugyanott lapul, ahova egy laza mozdulattal süllyesztettem, vagyis a táskám mélyén - anyu ne ráncold a homlokod, majd egyszer előkerül onnan, ha már teljesen lemondtam róla...:) ) és én is beléptem a bank boldog és elégedett ügyfelei közé...

És most, hogy megállapítottam, hogy minden rendben velem, mert még mindig barokk körmondatokban létezem és fejezem ki életem apróbbnál apróbb mozzanatait, nyugodt lélekkel tehetek rendet az íróasztalomon és indulhatok a mai nap mérkőzésének színhelyére: az OTP-be...

És akkor egy jó időre megint letudtam a banki ügyleteimet... halleluja!

kedd, április 24, 2007

Megint rohanok...

pedig nyugis volt az elmúlt pár óra, kedvesen besütött a nap, egyenesen rá a papírhegyektől betemetett asztalomra... most megint megpróbálom azt, ami picivel több, mint egy éve nem sikerült: számlát nyitni a Raiffeisennél. Akkor még nem voltam EU állampolgár, most már igen. Kíváncsi vagyok, jelent-e ez némi különbséget akár a hanghordozásban, akár az ügyintézésben...

Habár szerintem ennek kevés köze van az állampolgársághoz... nagyobb korrelációt mutat a családi háttérrel, a neveltetéssel...

Kicsit lámpalázam van, mint minden hivatalos ügyintézés előtt... szorítsatok...

hétfő, április 23, 2007

Elhatároztam...

... hogy ezentúl naponta röptetek egy aprócska bejegyzést, kivéve szombat-vasárnap, amikor még az is elképzelhető, hogy valamilyen egetrengető ok miatt nem jövök be dolgozni. Ritkán ugyan, de ez is megesik...:)

És hogy ezt mennyire kell komolyan venni: szinte két hete fogalmazódott meg ez a gondolat bennem, de csak ma sikerült rávennem magam, hogy a gondolatot szavakba is öntsem...

És kb 5 napja aszalok egy bejegyzést a piszkozatban... de ígérem, befejezem valamikor, mert roppant égető problémáról szól: a bocicsokibuborékokról...

De azért igyekszem tartani magam az elhatározásomhoz.:)

hétfő, április 09, 2007

A Városligetben...

Gyanútlanul sétálgattunk kedves rokonommal a Városligetben Húsvét első napján (azt azért nem mondhatnám, hogy régi szokás szerint, hisz ez volt életem első Húsvétja, amit nem szüleimmel és bátyóval töltöttem), és akkor történt a következő eset. Hogy miért pont ezt mesélem el, és nem az elmúlt 2 hónap izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeit (lásd diploma elvesztése és csodába illő megkerülése, hogy a többit inkább ne is soroljam...), annak több oka is van, az egyik, hogy kezdem szégyellni bámulatosan nagyfokú szétszórtságomat és az emberekbe vetett, szinte indokolatlan bizalmamat... sebaj, kezdek jó úton haladni, hogy ez utóbbiból teljesen kigyógyuljak... A többi okot megintcsak nem akarom részletezni, ha én nem vagyok jó véleménnyel magamról és ezt még reklámozom is, akkor hogy várjam el másoktól, hogy nagyra értékeljenek.. na ugye... :)

Szóval sétáltunk a Városligetben, fantasztikus fotók készültek rólam a jáki templomutánzat és egy tiszteletet parancsoló nagy és fekete mozdony előtt. háromból egy képen még arra is képes voltam, hogy nappal szemben nyitva tartsam a szememet és pár másodpercig ne patakozzanak a könnyek alá kedvenc bársonykabátomra. Az állatkert előtt (minő véletlen egybeesés...) megszólított egy pusztai betyárnak öltözött srác, bogyóval a fülében, jelezvén, hogy a pusztai része az országnak is keményen fejlődik és mindent megtesz, hogy az EU-s csatlakozásnak eleget tegyen, és arra kért, hogy legyek statiszta Balázs Mónika show-jában. A feladat roppant egyszerű, mindössze tapsolnom kellene... Hát erre mit is lehet mondani, egy udvarias köhintés és torokköszörülés és utána egyszerű szavakkal történő visszautasítás, azt hiszem a szégyen megölne, ha bárki felismerné az én arcomat az ünneplő tömegben... a show színvonaláról nem is beszélve, egyszerűen nem volt még annyi lelkierőm, hogy egyetlen adását is végignézzem, én szégyellem és érzem rettenetesen kínosan magam a "főszereplők" és jól szórakozó nézők helyett... akkor pedig minek?
Legnagyobb meglepetésemre a srác roppant hamar bele is törődött a visszautasításba, de a történet itt számára még nem ért véget, ezután ugyanis a telefonszámomat szerette volna elkérni, mert olyan rendes lánynak látszom, szimpatikus vagyok neki és ő nagyon jó emberismerő... na jó, na, bevallom, ezért az egy mondatért írtam le az egész sztorit... :) Jól esik néha az embernek az elismerés... :) Még ha egy bogyós pusztai betyártól jön is. ELvégre ki tudja, lehet, hogy tényleg nagyon jó emberismerők... de hogy akkor mi a szöszt kereshetett ez a példány Budapesten?! Ja igaz, most jut eszembe, tapsoló embereket a show-ba. Akkor talán mégsem tévedt el.

Ezen a röpke jeleneten nevetgéltünk rokonommal végig az Andrássy úton, a csodálatosabbnál csodálatosabb és egyes esetekben lehangolóan málladozó paloták között, nagyon szép nap volt, egy kis jóleső fényképezéssel és egy háromgombócos olasz fagyival megfűszerezve.

És a telefonszámomat még mindig nem tudják a Magyar Pusztán...

szombat, március 03, 2007

Csipike, vágyaim tárgya

Nézem a sötétbe borult, mozdulatlan képet a Csipikéről (a Hargitán található kezdőknek szánt sípálya, szerk.megj) a webcam-en és nagyon-nagyon szeretnék most ott lenni... Pár éve hallottam először a Hóhányó olimpiáról és annyira mókásnak és egyedinek képzeltem a beszámoló és képek alapján, hogy egyszer végre én is részt szeretnék venni rajta. Minden jel arra mutat, hogy ez nem idén fog megtörténni (ugyanis már második napja tart), de azért igyekszem megőrizni az optimizmusomat és nem feladni a reményt. Egy kicsit fokozza ezt a mélabús hangulatot, hogy ma mutattam meg a szüleimnek a franciaországi sítúráról készült képeket, ahol január végén-február elején elsajátítottam a sízés alapjait, és a képek láttán ismét előkerültek azon a csodálatos hat napon át uralkodó érzések, a remegő izmokkal kapaszkodás a síbotokba, miközben tátott szájjal bámulom a fölém magasodó Alpokat és az alattam meredeken ívelő pályákat és apró, gyorsan cikázó emberpontokat...

Egy fiatal(abb)kori álmom beteljesült, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyi újabb álmot fog szülni... Csak győzzem azokat is türelemmel kivárni...

péntek, február 23, 2007

Ollé :)

Ez a nap is eltelt, számos egetrengető felfedezést tettem. Az egyik például, hogy egy 9 oldalas kérdőívet 60 példányban kerek egy órába telik lefénymásolni. A másik, hogy a bélyegek bosszantóan nem ragadnak még akkor sem, ha a nyál-és ízérzetkímélő nedvesítő párnácskát használod, sőt, talán a nyálban található ez meg az által valahogy stabilabban rögzül(né)nek a fehér (legalábbis még egy darabig) felülethez... Na de ki vállaná magára, hogy 120 bélyeget a saját energia-és folyadékkészletének felhasználásával termelt nyálával illessen, illetve nyalogasson...
A harmadik talán az lenne, hogy ha az ember kellően zokni már ettől a szalagmunkától, akkor még az sem zavarja, hogy már péntek este 7 van, még mindig az íróasztalánál csücsül és tudja, hogy valamikor a hétvégén még tiszteletét kell tegye errefele, ha tartani akarja az általa kitűzött határidőket...

Szóval végkövetkeztetésként talán azt tudjuk levonni, hogy ajánlatos eljutni mindennap ebbe a közömbösségi állapotba, mert akkor már azon sem tudunk mérgelődni vagy szomorkodni, hogy a mai terv ugrott, nem jutott idő valami elegánsabb nadrágot/ruhadarabot vásárolni, emiatt marad a megszokott farmer-pulcsi összeállítás a következő elegánsabb alkalomra is... ami az én esetemben sajna/vagy szerencsére pont holnap délutánra esik.

És máris beköszönt a jövőhét...

vasárnap, február 18, 2007

Rájöttem...

... hogy az egyedüli, aki megnézi a profilomat, az ÉN vagyok... épp százkettedszer... :) szerintem a program nem tud különbséget tenni az olyan kattintások között, amik ugyanarról a gépről érkeznek és az eltérő IP-jű gépekről származók között, mindegyiket 1 ponttal jutalmazza.

Egyébként vasárnap van és én itt vagyok a klinikán és csepp szorongással tekintek a holnapi napra... csak tudnám, hogy akkor most miért is blogolok éppen?

csütörtök, február 15, 2007

A depresszió ideális ellenszere...

A dolog roppant egyszerű, ma jöttem rá, kiccserkész szavamra teljesen magamtól. Ha úgy érzed, hogy a depresszió környékez, keress magadnak egy beszélgetőtársat, aki legkevesebb háromszor olyan depressziós, mint te, arra a kérdésre, hogy mi a neve, elsírja magát, és a könnycseppek minden harmadik fejbólintás után megint előtörnek belőle. 10-15 perc kommunikációs kísérletezés után garantáltan megkönnyebbülve és magadban a Magasságosnak alapvetően depresszióra nem hajlamos természetedért hálát adva jössz el tőle, még akkor is, ha menetközben kiderül, hogy a fáradozásod teljesen hiábavaló volt, legalábbis szakmai szempontból. De üsse kő, megéri még így is, mert a katasztrofálisnak és gyászosnak tűnő nap máris felderült, a szobádba már mosolyogva nyitsz be. És az újonnan szerzett béke és nyugalom kitart még akkor is, amikor már lassan délután fél 6, a statisztika programban még mindig halvány lila elképzelésed sincs, hogy hol kell beixxxelni a Shapiro-Wilks és Lilliefors tesztet, és a szemeid már jojóznak a monitor kitartó bámulásától...

És odahaza ismét csak a munka vár....

csütörtök, február 08, 2007

Újra itt van... bla bla bla:)

Ma eszembe jutott, hogy nézzek be kicsit a blogomra, és meglepődve tapasztaltam, hogy december óta nem írtam... :) Észre sem vettem, hogy elrepült ez a másfél hónap, igaz, hogy nem maradt "irodalmilag" azért teljesen megörökítetlenül, mostanában a szűk családi/baráti körömet stresszelem végeláthatatlan köremailjeimmel. Persze hagyok két levél között 1-2 hetet, hogy tudják közben kiheverni az olvasás és ne adj Isten, válaszolás gyötrelmeit...

Érdekes módon pont fordítva lett a dolog, mint ahogy előre megjósoltam: ahelyett, hogy Pécsett nyakra-főre gyártanám a bejegyzéseket, mert azért néhanapján történik pár érdekes dolog is, nem igazán jön, hogy leüljek otthon a kis Albinóm elé "literatúrát" gyártani, ahogy egyik barátnőm megjegyezte, inkább filmet nézek, napi 1 órát fürdök, megfogadom, hogy aznap este leülök zoknit mosni, de aztán valahogy soha sem jön össze... csak amikor már vészhelyzet van és nem tudom tovább kerülni a témát, akkor fogok neki nagy kínkeservesen és láss csodát, aznapra megvan az egész estét kitöltő program.

Elképzelhető, hogy egy kicsit javulni fog a helyzet blogolás terén, most hogy végre saját számítógépem és saját felhasználónevem lett, nem kell attól tartanom, hogy az egész klinika az én alkotásaimat olvassa.

Most lépek is, amióta önellátó lény lettem, rá kellett jönnöm arra az alapigazságra, hogy mindig rosszkor fogy el a kenyér... mint például most is. És bevásárolni még most sem szeretek... létezik ennél nagyobb kín?!

hétfő, december 25, 2006

Karácsonyi hangulat vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló

Ha nem lenne egy link a blogomra valahol a világhálón, talán már nem is tudnék fellépni rá, olyan rég nem néztem be ide... :) Na de mikor is lehetne ideálisabb időpont az újrakezdésre, mint épp Karácsonykor, itthon, szűk családi körben, a meghitten ismerős kisszobában, a lapival az ölömben.:)

Idén valahogy elmaradt az az igazi karácsonyi érzés... a hó helyett csupán ködbe burkolózó Pécs, a tudat, hogy a sítúra egy nem biztos, hogy megérdemelt és aktuális luxus (nem is írtam, megyek sítúrára, méghozzá egyenesen a francia Alpokba, mert hát hol is tanulhatna meg gyorsabban és jobban egy tökéletes kezdő, mint ott...:) ), és a szomorú tény, hogy a túra miatt meglehetősen szerény összeg jutott csak az ajándékvásárlásra, eléggé megtépázták amúgy is lenge ünnepi hangulatomat. És persze az önként vállalt időhiány, az estébe nyúló munka, aminek sehogy sem akart meglenni a látszata, utána pedig sipirc haza még egy kicsit statisztikázni, vagy egyszerűen csak vacsorázni és utána ágyba bújni... Nem panaszkodásnak szánom, szerettem azt, amit eddig tennem kellett és remélem, hogy a továbbiakban is legalább ilyen érdekes lesz az életem, de kicsit elgondolkoztam azon, hogy mennyi minden is kell nekem ahhoz, hogy igazán átéljem a Karácsonyt. Hiányoztak a hógolyócsaták vagy egyszerűen csak a bandukolás a téli utcákon, a hóropogás, a pár éve egy barátnőmtől kapott karácsonyi kazetta n+1-szeri lejátszása, azok a 10 percek, amikor karácsonyi ajándékokon töröm a fejemet és az aprócska listák szétszórva a lakásban, a forraltbor illata és íze, a bámészkodás a kirakatok előtt... és persze hiányoztak azok az emberek is (leszámítva két igen kedves pécsi barátomat), akikkel ezt közösen össze lehetett volna hozni illetve akiknek az ajándékokat szántam. Na de most, hogy itthon vagyok, máris nem hiányzik szinte semmi (maxi csak a forralt bor..:) ), csak úgy érzem, hogy jöhetett volna mondjuk ez a látogatás egy héttel hamarabb is (és tarthatna még egy hetet plusszba), és akkor ma a templomban az esti misén érezhettem volna azt a meghatottságot, ami rendszerint ezen a napon a jól ismert énekek éneklése közben eltölt.

De talán majd jövőre...

Addig is békés, boldog Karácsonyt mindenkinek, és egy sikerekben és szeretetben gazdag Új Esztendőt!

szerda, november 15, 2006

exhibixksdkfbnosdibnpawi

A napokban olvastam egy cikket arról, hogy az összes blogíró exhibicionista, és hogy azok választják a kommunikáció ezen formáját, akik egyébként nem tudják magukra felhívni a figyelmet... bevallom, enyhén szólva is elvette a kedvemet a blogolástól.
Eddig a lehetőség hiánya miatt nem küldtem el a blogspotra az új környezetben tapasztaltakat, most pedig már amiatt nem jön, hogy újabb bejegyzést írjak, mert állandóan a fülembe cseng annak a cikknek a kulcsszava és ismét eltölt az a kellemetlen érzés, ami az olvasásakor is elfogott.
Szóval megtörténhet, hogy Cserebogi egy éves szülinapja egyben halála napját is fogja jelenteni... ezt nem drámai bejelentésnek szánom, valószínűleg úgyis csak azok olvassák a blogot, akikkel eddig is tartottam emailben a kapcsolatot.:) Akiknek az agyára mentem már hatperces körleveimmel, újabb és újabb gondjaimmal, bosszankodásaimmal, és politizálásommal...:)

A blog eredeti (és természetesen mélyen elrejtett) célja amúgy sem teljesült, olyant pedig ami új életet lehelne bele lusta dög vagyok kitalálni.

Szóval meglátom még, merre dől Cserebéé sorsa, az, hogy Pécsett nincs saját külön bejáratú számítógépem, eléggé gyászos hangulatúvá varázsolja a jövőjét.
na de mint mondtam, meglátom... ahogy a vak is mondta...

s aztán...

szerda, október 25, 2006

Kicsi székely Mózsi - közkívánatra

A Naaagy útról dióhéjban

Szegény kicsi székely Mózsi legszívesebben meghúzná magát egy icke-picke helyen (akár még jelenlegi lakásánál is pickébb területen) és elfelejtené az internetet kukacostól, pubmedestől (keresőprogram bősz és fölöttébb elszánt orvosok és orvostanhallgatók részére), de ha már érdeklődnek az útja felől, akkor nincs mese, köntörfalazás, hímezés-hámozás és egyéb nyelvi fordulatok és biza írni kell...

A hétvégi Naaagy út arról volt nevezetes, hogy szinte gyanúsan jól ment minden, utolsó pillanatban, filmbe illő autós jelenet után elértem a vonatot, egy hosszú hajú vőlegény segített feltenni a bálnára emlékeztető alakú és nehézségű hátizsákomat a poggyásztartóra, egy egész cikket képes voltam alvás nélkül elolvasni, a vámosbácsik nem kötözködtek, amikor édes álmomból felverve alig találtam meg kézipoggyászom legmélyén az útlevelet, a vonatot időben kiengedték az ilyen-olyan határokon, senki sem kérdezősködött az útlevelembe bepecsételt vízumkezdeményről, Budapestig nem szállt fel senki, szóval két ülő ember helyett aludhattam félig fekvő pozicióban, a trolit egyből megtaláltam a szomszéd utcában, amikor végre megérkeztem Judapestre... Említésre méltó csak az az eposzi kellékre emlékeztető Isteni beavatkozás lehetne, amikor a troli állomásban önmagammal élénk párbeszédben próbáltam eldönteni, hogy akkor 72-es vagy 73-as nyikorogványt válasszam, hogy a Keleti pu-hoz érjek, és amikor már oda jutottam, hogy istenuccse megszólítom a 10 méterre álló közepesen fiatalembert, akkor a hátamnál elhaladt egy bácsi, és megkerülve, hogy szemtől szembe lássa, kit takar hátulról az a hatalmas hátizsák, megkérdezte, hogy "hova mész, kislány?". És amikor kiböktem, hogy a Keletiig, akkor barátságosan azt mondta, hogy 73-as, és tovalibbent. És utána a földön megtaláltam a zsebemből kihullatott vonaljegyet (magyarul busz-metró illetve egyéb közlekedési eszközön egy utazásra felhatalmazó narancssárga papírfecni)... Hát juthatna erről bármi egyéb is eszembe két szón kívül...? Divina machina.

És az ellovagoló huszárok között volt egy nő, aki nyeglén, bogyókkal a fülében zenét hallgatott....

A pécsi intercity-n meg sem próbáltam feltuszkolni bálna barátomat a csomagtartóra, de szerencsére nem is telt be a fülke, és a két hisztisnek tűnő emberke is önszántából elhagyta a fülkét, tehát teljes volt a komfort. A 4-es buszra csak 20 percet kellett várjak, sokkal többre nem is futotta volna fellázadni készülő tarkó-, nyak- és vállizmaimtól, kis kuckóm ugyanazzal a bájos rendetlenség érzetét keltő látvánnyal fogadott, mint amilyenre emlékeztem, hogy az elutazás előtti pillanatokban uralta a lakást (mondjuk kicsit érdekes is lett volna, ha mondjuk patyolattisztaság vár...). Kicsomagolászás után bevásárolni indultam... volna... ha nem lett volna zárva még a Tesco is október 23 örömére. Ezzel viszont letudtam az esti sétát, így teljes lelki nyugalommal buszoztam Mónikához (tudjátok, aki az egyszerűség kedvéért...:) ), este 9ig elbeszélgettünk, politizáltunk, követtük a TV-ben az eseményeket és mindenki levonta magának a következtetéseit....

Tegnap reggel óta sok dolgom van... persze ez nem akadályoz meg a 8 óra alvásban, de minden egyéb szellemi tevékenységet teljességgel kizár annak tudata, hogy rengeteg dolgot kellene egyszerre csinálnom, emiatt egyikre sem tudok koncentrálni. jó hír viszont, hogy megint gyakoroltam fénymásolói képességeimet... szóval építem a karrieremet, ilyen vagy olyan irányba.:)

Most viszont következik a szabadidős program, bankokat fogok látogatni, na meg hajszárítót keresek pécsi víztől lankadtan alázuhanó fürtjeimnek.

Hasonlóan kellemes délutánt mindenkinek.:))

kedd, október 10, 2006

Ide besüt a nap....

... be ha mondom.:) Kellemes vénasszonyok nyara van itt, Pécsett, néha még a számítógépet sem látom a hétágra tűző napsugaraktól. De délután 6-7-re azért rendszerint javul a helyzet...:)

Lassan telnek a napok, de azért mostmár mindig akad pár apróság, amivel eltötyögök és este 11-kor meglepődök, hogy a hosszú nap ellenére sem jutott pár dologra már időm. Például szakirodalmat olvasni... meg a világjárt könyvemet... vagy kimosni a fehér zokniaimat, amik már kegyelemért könyörögnek a ruháskosárban. Szerencsére jó alvó vagyok, nem zavarja a nyugalmamat a fürdőből kiáradó jajszó. És a fehérzokni állományom az utóbbi egy hétben talán épp emiatt a nem épp kedvenc zoknimosó időtöltés miatt gyarapodott legalább 40%-al.... és vettem egy narancssárga zoknit is, még álmomban is kísértettek azok az édes kis fehér virágok rajta, egyszerűen nem tehettem mást, vissza kellett mennem érte.

Igazából a hétvégi Bon-Bon koncertet akartam most elmesélni, fantasztikus, hogy több, mint 900 kilómétert kellett ahhoz utazzak, hogy életem eddigi legszerencsétlenebb koncertjén vegyek részt... Egy sörsátorban, az emberek az asztaloknál ülve, kajálva és piálva, a színpadon a két mókus ugrál, háttérben dübörög a CD-ről feltett zene, még annyira sem fárasztották magukat, hogy legalább egy olyan CD-t hozzanak magukkal, amire még nem énekelték fel a szöveget. De nem, mérföldekre hallatszott, hogy az énekes pubertáskori (vagy legalábbis 4-5 évvel ezelőtti) hangjának még más volt a csengése és a stúdió is rásegített egy kicsit a különbségre.
Az előttük álló tér, amit szándékosan hagytak szabadon, hogy ha valakinek bulizni támad kedve, ne kelljen visszafognia magát, üresen maradt, fontosabbnak tartotta mindenki a saját kényelmét és nem túl nehezen megszerzett szabad asztalát, mintsem csak úgy feláldozza a modern könnyűzene és a velejáró ugri-bugri oltárán.
A csúcs azt hiszem az volt, amikor a gitáros egy trombita szólót teljes átéléssel előadott a gitárján... meg is tapsoltuk ezt a nagyszerű produkciót, egyszerű földi halandónak ez ritkán szokott ilyen mesterien sikerülni...

A koncert után gondolkodóba estem: október 25.-én a plakátok szerint Zorán koncert lesz, de mi van, ha Zorán egy furulyával a kezében fogja előadni a jól ismert számait azon címszó alatt, hogy ez a hangszer mégiscsak praktikusabb, könnyebben szállítható és nem húzza annyira le a vállakat, mint a hagyományos gitár... Ezt a csalódást már nem élném túl... vagy legalábbis a magyar kortárs zene (persze csak egy kurtafarkú lista tartozik ide) iránti szeretetem... Merjek kockáztatni...?

Bon-Bont mindezek ellenére továbbra is fogok hallgatni.. de csak a kütyümről...

És még egy koncertet kipipálhatok a listámon...

hétfő, szeptember 25, 2006

Jó lenne...

... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.

Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.

Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.

hétfő, szeptember 04, 2006

Tesók dícsérete

Csak úgy röpködnek a hetek körülöttem... észre sem veszem, s megint eltelik minimum 7 darab nap anélkül, hogy írtam volna a blogba. Pedig élmény van bőven, lenne miről pötyögni: 250 kiló újsággal történő pepecselés, "hogyan sétáltassunk meg egy profot és kedves családját a Békási szoroshoz vezető úton úgy, hogy az eredeti táv kétszeresét kelljen megtegyék, vészjósló felhők fenyegető közelségében", visszaszámlálás licensz 2006 és még jó bőven sorolhatnám...

Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.

Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.

Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.

csütörtök, augusztus 24, 2006

Heuréka !!




Kevesen tudják az ismerősök közül mi is annak a titka, hogy eddig egyből vettem az akadályokat... na jó, leszámítva azt, hogy a fél szülővárosom nekem szorított a vizsgák előtt és szegény szüleim is "azokon a napokon" a szokásos 1/perc helyett legalább 10/perc frekvenciával gondoltak rám, borzos hangulatban. És persze a Jóisten érdemét sem akarom kisebbíteni, de volt még egy tényező, s az bizony a szerencsekő volt, amit anyumtól és a gyerekkori jópajtástól kaptam egyszer, valamikor, ezelőtt jópár évvel. Érettségitől elkezdve anatómia vizsgákon át, endó, angol nyelvvizsga, és minden egyéb szörnyűségben és picivel kevésbé szörnyűségben velem volt, lógott a nyakamban. Az utolsó téli szesszióm után egy fura hangulatú pillanatomban elképzeltem, hogy ha majd lesz egy szeleburdi kislányom, mint amilyen az anyja, akkor majd érettségi előtt neki ajándékozom, hogy a továbbiakban segítse őt, ha nem is tanuláspótlóként, hatalmas csodákat téve, de maga a tudat, hogy az anyukájától kapta, aki pedig szintén az egyetlen drága édesanyjától.
Pár nappal a szép gondolat megszületése után, hogy a történet izgalmas maradjon, a kő természetesen eltűnt... És nem találtam sehol, sem otthon, sem a bentlakás-szobában és végül szomorúan búcsút intettem az álomnak, és nekifogtam kiképezni egy új szerencsekövet. És még egyet a biztonság kedvéért cserealkatrésznek. Ezeket is szülinapomra kaptam, a szüleimtől, szóval minden adott volt, hogy becsületes, szorgalmas, kötelességtudó szerencsekő váljon belőlük. Közegészségtan vizsgán beváltak... Járványtanon dettó... Fertőzőn, nőgyógyászaton és családorvostanon még túl is teljesítettek, a betegekkel is tudtam kommunikálni, a jó jegy is összejött.:) Szóval meg voltam elégedve velük, csak épp hiányzott belőlük a másik kő régiségének, közös kalandozásainknak varázsa...

Már teljesen le is mondtam az ametiszt kövemről, amikor ma a szobámban, az újságoktól visszahódított területek egyikén megpillantottam békésen összetekeredve. Jó színben volt, látszik, hogy kipihente magát az elmúlt fél évben. Ideje tehát újra akcióba állítani, itt a licensz és az álomvizsga dolgozat megvédése, nem fogunk unatkozni... csak valami zsebes kosztümöt kell keressek, 3 lánc csak nem lóghat egyszerre a nyakamban... és mindegyik a szivárvány különböző színeiben... :)

És mivel ilyen szépen felszerelkeztem kövekből, most már készen állok 3 leánygyermekre is, mindenki kaphat majd a családi áldásból, anyai szeretetből... Ha a leendő férjem bevállal 2 szülést, én egyet ezer örömmel... hoppá, s a fiúkról még szó sem esett...
Hajaj...

szerda, augusztus 23, 2006

3500 forint

... avagy mese arról, hogy az életben vannak meglepő és mulatságos véletlenek.

Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))

Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...

Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)

hétfő, augusztus 21, 2006

A mű elkészült...

... az alkotó azóta álmos...

Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)

Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)

Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...

Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)

Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?

És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)

szerda, augusztus 09, 2006

Kortyolgatok

... egy pohár bort, és nem esik jól... úgy tűnik mégiscsak alakulóban van az a nyomorfekély... pedig igazán nem stresszesebb az életem mostanában, mint mondjuk ezelott 5 héttel... sőt... talán még lazább is.

Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.

Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.

Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.

Ez akkor baj...?

péntek, augusztus 04, 2006

Áramszünet

Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...

Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...

Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)

Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)