napi jó - 29. nap

Bár reggel enyhe fejfájással indult a nap, amit inkább az előző napi csökkent folyadékbevitel számlájára írok, mintsem az este elfogyasztott 2 dl vörösboréra, de azért ma végre nekifogtam egy kb 3-4 hónapja kiosztott, április 30.-i határidős feladatot megcsinálni (persze akkor szembesültem vele, hogy vannak részei, amik kevesebb energiát igényelnek, mint korábban sejtettem, viszont más részei pedig valamivel többet, úgyhogy lesz bőven amit csinálni vele a következő napokban is). Nagyjából 2 óra folyamatos munka után, amiben a szürkeállományom sejtjei ugyancsak igénybe voltak véve (angol szöveg, hibakutatás és ugyanakkor azon töprengés, mennyire naprakész az információ, kell-e aktualizálni) még némi csokit is bevetettem, hogy leküzdjem a rám törő álmosságot, de végül kénytelen voltam feladni a harcot és ledőltem fél órácskára... amiből a nap legjobb része alakult, mivel kereken 3 óra múlva ébredtem spontán, üdén, frissen és semmivel sem motiváltabban....

Azért mostanig dolgozgattam, amikor épp nem a hűtőt fosztogattam - elképesztő, hogy az utóbbi hétben mennyire haspók lettem, folyamatosan csak ennék, bármit a zöldborsófőzeléket továbbra is leszámítva - a futást viszont ma is ellógtam... rosszabb vagyok, mint egy ötéves gyerek.

napi jó - 28. nap

A mai napi jó az a tudat volt, hogy jövő héten szabadságra lettem küldve, hogy fogyjanak időarányosan a szabadnapjaim. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogok felbukkanni a munkahelyemen, mert maradt még kb 40 elintézetlen telefon, de nagy megkönnyebbülés, hogy egész héten a május 1.-i leadási határidejű feladataimmal foglalkozhatom - így talán lesz esélyem be is fejezni...

Ma megvolt a heti 1 alkalmas bevásárlás is, és mivel a múlt héten kicsit túllőttem a célon és amúgy is a megrendelt ebédből számos vacsorára is futotta, most csak néhány finomságot vásároltam: olajbogyó, feta sajt, grana padano sajt, sonka, avokádó és joghurt, és persze ezek közül nagyon sokmindent ma este már végig is kóstoltam. Szép zárása ennek a hét(közép)nek.

Az egyik legnagyobb örömforrás az életben tényleg az evés. :)

napi jó - 27. nap

A mai napi jót Marcipánördögnek köszönhetem, aki egy sorozatot ajánlott az egyik friss bejegyzésében, amire rá akartam keresni, de véletlenül ügyelet utáni szédelgősségemben egy másik sorozatnál kötöttem ki: az "Exek együtt" címűnél.
4 párról szóló valóságshow szerűség, akik közül az egyik fél próbálja ismét életre hívni a kapcsolatot. Persze 3 hét ideális körülmények, nem kell közben dolgozni járni és a végén egy pár napos nyaralás végén kell meghozni a nagy döntést. Nem mondom, hogy egy Oscar díjas alkotás, de azért a tévé elé láncolt pár órácskára, ameddig az első évadot végig megnéztem (kíváncsi voltam, kik döntenek az együtt maradás mellett). A vége nagyjából a vártnak megfelelően alakult - a vége utáni vége is. :)
Második évad egyelőre nincs. :)

Rengeteg érzelmet lehetett végigkövetni - őszintéket és mesterkélteket egyaránt - de jó volt látni, hogy lehetnek boldog befejezések is. :)

A mára tervezett futást viszont ellógtam, mert a sorozatnézés vége fele már lelkiismeret furdalásom támadt a nagy semmittevés miatt, így nekifogtam kartonokat leletezni. De legalább azzal is haladtam. :)

napi jó - 26. nap

A mai napi jó az a 2 darab kávés Merci csokiszelet volt, amit az akut betegfelvétel előtt gyorsan bekaptam. :) kellett némi plusz endorfin... :)

napi jó - 25. nap

... végre rávettem magam és este nekifogtam itthon kartonokat leletezni - 1 órát terveztem (hogy legalább elkezdjem valahol), de végül két óra lett belőle... maradt még bőven, de legalább végre úrrá lettem magamon. :)

... van remény, hogy uralni tudom az elmém...

... bár a remény egyelőre még csak pislákol... :)

napi jó - 24. nap

Hétfőnként, ami amúgy is szakrendelős napjaim egyike, mindig izgulok kicsit, hogy meglátom-e a jót, ami biztosan ott ólálkodik körülöttem, csak túl morcos vagyok, hogy észrevegyem...

Azért volt a mai napban is jó dolog, nem is egy. :) Az egyik, hogy kiderült, hogy az egyik betegemnek, akinek korábban több problémás terhessége volt, végül megszületett a régóta várt trónörököse és már otthon vannak egészségesen. :) Idén is reményeim szerint szaporodni fognak a speciális albumomban a fényképek. :)
Mai is volt olyan, hogy egy amúgy elég mogorva betegem a telefonos beszélgetés végén kissé aggódva kívánt nekünk egészséget, és hogy vigyázzunk magunkra, még egy félmosolyt is kihallottam a szavaiból. :)
A nap végén pedig én lettem a győztes, mert sikerült legyőznöm magam és elindultam teljesíteni a napi futást, pedig a munka végén erre még nem sok esélyt láttam. :) Így, hogy tudom, hogy mielőtt elfáradnék úgyis váltanom kell a sétára, mert a pulzusom felszáll az egekbe, nem is olyan elrettentő dolog ez a sétafutkorászás. :)

napi jó - 23. nap

... a mai napi legjobb toronymagasan az orgonaillat lett, ami futás közben időnként belengte a tájat és ami miatt (és persze az óra zizegése miatt is) néhányszor lelassítottam és odahajolgattam megillatozni a virágot. :) Második helyezett a rózsaillat lett, az is nyílt egy bokron és olyan igazi rózsaillata volt, amit mostanában ritkán lehet érezni az ágyásokba kiültetett virágokon. Bevallom, néha szoktam próbálkozni velük.
... igazi tavaszi hangulatot keltett ez a sok szép és finom illatú virág és némileg feledtette, hogy ma 55 percig kellett sétálnomfutnom a terv szerint.

.. a következő jó pedig az volt, amikor egy barátnőmnek elvittem a fonendoszkópomat, az övé fogságba esett egy másik városban, viszont holnap kezdi a több napos szakorvosi vizsgát, és nem árt fegyverrel menni a csatába - olyan jó volt, hogy túl két hasonló-szerű retteneten (bár nem ugyanebből a szakirányból), bölcsen nyugtatgathattam, hogy ügyes lesz, menni fog, a fonendoszkópom már két ilyen vizsgán sikeresen helytállt, mondhatni kabalaként is tekinthet rá. :) A legjobb érzés viszont mégiscsak az volt, hogy nem én vagyok az ő helyében... :) néha még elmerengek, hogy valami szakvizsgát tehetnék (lenne is néhány ötletem), de aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Majd esetleg ha elkezdek unatkozni....

napi jó - 22. nap

... mai napi nagyon jó, hogy ezen a héten is van olyan nap, amikor spontán ébredhetek (mivel nem szombaton ügyeltem) és ezért ma például reggel 8-kor nyitottam ki a szemeimet...
További jó dolog volt egy újabb túra, az előző heti útvonalán, csak a körön fordítva elindulva.
Egyre könnyebben mennek az emelkedők- de azért továbbra sem tapsikolok az örömtől, amikor meglátom, hogy min kell felmenni... :) Ki szerettem volna használni még ezt a szép időt és azt, hogy a jelenlegi munkarend még lehetővé teszi, hogy a szabad hétvégémen akár túrázzak is (a tervezett munka mellett, amit a holnapi lehűlés miatt inkább holnapra tartogatok).

Hétvégi terv: a mának élést (is) gyakorolni. :)

 

napi jó - 21. nap

... a mai napi legjobb a gyönyörű napsütés és meleg idő volt, amikor délelőtt leléptem ügyelet után. :) Még a lustaságomat is képes voltam leküzdeni és elmentem futni az egyébként a Polar órám által kiszabott időtartamra és különböző tempókra. Ma intervallum futás volt gyorsabb és lassabb szakaszok váltakozásával, amikor lassítani kellett volna, akkor konkrétan majdnem végig sétáltam, mert a pulzusom természetesen rögtön felszökött az egekbe. :) Cserébe utána frissen és majdnem üdén vihettem az autót nyári gumi cserére, és kimaradt a szokásos alvás, ami ügyelet utáni napokon (is) igen gyakori nálam. Még az is lehet, hogy eljön az idő, amikor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy heti 4-5x fussak... egyelőre még elég sokat kell noszogassam magam a 3-4 alkalomra is, de az, hogy végre napsütésben, rövid ujjúban lehet futni, kezd motiválni... :)

napi jó - 20. nap

... az ember(lánya) hajlamos megfeledkezni olyan jó dolgokról, amik körülveszik őt és olyan magától értetődőnek veszi, hogy vannak.

... az egyik ilyen nagyon jó dolog, hogy leghűségesebb szurkolótáborom, a szüleim, most is épp szorítanak nekem, mivel ügyelek. Ők ezt észben tartják. :) De amikor épp nem ügyelek, akkor is mindig szorítanak valamiért, amibe épp belecsöppenek. Valójában szerintem amióta megszülettem, minden nap minden órájában szorítanak értem, hogy ne tegyen tönkre a világ. :)


... A világnak így esélye sincs erre, ezért kénytelen vagyok magam gondoskodni róla, hogy mégse érezzem magam felhőtlenül boldognak a saját bőrömben...

napi jó - 19. nap

lefekszem este 9-kor (azaz 2 perc múlva). :)

megengedem magamnak és nem matatok még órákig, leginkább fölöslegesen, magam előtt elhitetni próbálva, hogy hasznos az, amit teszek... :)

napi jó - 18. nap

Mai napi jó a főnököm arca volt, amikor megemlítettem neki, hogy a koronavírus elleni küzdelem részeként én napi két marslakócskát kapok be...

És meglebegtettem neki, hogy képzelje el, mi lesz, ha túllépek a napi ajánlott 2 marslakócska dózison, mert még több marslakócskára vágyom... már így is elég zizzent vagyok...

Szerintem több plussz feladatot nem fog rámbízni mostanában - vagy legalábbis remélem, hogy most meggyőztem, hogy vannak nálam komolyabb és beszámíthatóbb munkatársai is...

napi jó - 17. nap

Amióta kijárási korlátozás van, egyre jobban vágyom a természetbe - természetesen emberek nélkül. :) Annyi gyönyörűséget lehet ott látni. :)

Szerencsére a viszonylag korai indulás miatt emberek csak délután kezdtek el felbukkanni, amikor már a visszafele úton haladtunk, így nem nagyon kellett senkit kerülgetni.

Tegnap este elkezdtem Bill Gates életrajzi minisorozatát nézni és egy mondata nagyon megfogott: te magad döntöd el, hogy mivel töltöd az idődet (nem beszélve arról, hogy hetente legalább 7 könyvet olvas, különböző témákban, óránként 150 oldalas sebességgel, aminek a 90%-ra emlékszik is utána...).

Úgy döntöttem, hogy kicsit tudatosabban kezdem az időmet beosztani, Columbot kissé hanyagolva, mert úgyis láttam már nagyjából ötvenszer minden részt (ez nálam egy jó kis pótcselekvés, amikor a nap végén már pihentetni szeretném az agysejtjeimet), helyette inkább olyan könyveket olvasva, amiket még soha és olyan filmeket nézni, amik inspirálhatnak - pl. Bill Gates élete... ;) És több mozgás, több kirándulás, több merengés. :) Az alvásra mostanában igazán nem lehet szavam, Columbo mellett ezzel töltöm a legnagyobb részét a szabadidőmnek is, az egyébként is alvásra szánt órák mellett... :)

futóleckék

... a naptáramra pillantva valamelyik nap rájöttem, hogy bár a karantén miatt az első futóversenyt, amire idén regisztráltam, lemondták, de a szeptemberi még nem teljesen esélytelen, csak mondjuk 95%-os eséllyel marad el. De a maradék 5% esély még ott van, és kár lenne azért nem elmenni, mert konkrétan 1 hónapja nem futottam egy lépést sem, és csak lefele alakul a teljesítményem, nem felfele...

... az utóbbi hetekben csak tévénézés közben tekerem a szobabiciklit, hogy azért valami mozgás mégiscsak legyen, és bár azt hittem, szintentartásnak jó lesz, de a tegnapi ügyelet utáni futópadon futás alatt rá kellett döbbennem, hogy ez cseppet sem így van. Az eddig sem túl fényesnek mondható szintem zuhanórepülésben van, 1.78 km után készültem meghalni, korábban azért valamivel tovább is bírtam.

... így ma úgy döntöttem, hogy végre kipróbálom a 2 éve vásárolt Polar karórám és mellé használható szoftver edzőtervét, beállítottam 10 km-re és ma elindultam az edzőterv szerint az első napi közepes távra, 40 percre. Az intenzitást előre megadja a terv, pulzus kontroll mellett kell futkorászni, méghozzá alacsony pulzusfrekvencián (bemelegítésként max 127/percig mehet fel, utána 25 percig kb 148/percig, majd 5 perc levezetés ismét az alacsonyabb pulzustartományban). 

... ahogy elkezdtem futni, kb fél perc múlva elkezdett folyamatosan zizegni az órám, mert máris meghaladtam a tervezett pulzustartományt, emiatt végül az edzésterv nagyjából 85%-át gyalogolnom kellett, a maradékot lassú léptekkel futni. Úgy tűnik, az állóképességem nem túl fényes, bár nem futok gyorsan, de így is felpörgeti annyira a szívverésemet, hogy rendszerint az átlag pulzusom egy futás során 160 körül szokott mozogni. 

...tény, hogy nem fulladtam ki az edzés végére, és a statisztika alapján azért némi távot is megtettem, de nem volt sokkal gyorsabb, mint amit egy túrázás során képes vagyok sokáig kitartani. 

... egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy ebből hogy lesz 10 km-es futás, de hát annyi rengeteg napom van még addig, talán képes leszek hozzáedződni az új futótervhez és sikerre visz. ;) vagy legalábbis túlélem a nagy napot. Az nálam ugyanaz. ;)

... na de már csak 138/perces átlag pulzust produkáltam ezzel a nem kevés sétával... :)

... a (gyalog)futás végén pedig még újabb tulipánokat is fotóztam a közelemben - nincs semmilyen szűrő a képen, tényleg ilyen hihetetlen színük van... :) 

napi jó - 16. nap

... a klasszikus húsvéti reggeli, amit otthon szoktam enni a szüleimmel és bátyóval, ha együtt tölthetjük a Húsvétot (kakaó, sonka, főtt tojás, kalács).

... én most a gyors verziót választottam, a sonka főzőcskézés helyett az előrecsomagolt feketeerdőt választottam. :)

... egy karantén által ihletett versikében azt hallottam, hogy bár ez egy ilyen Húsvét, de reménykedjünk benne, hogy szebb lesz a Karácsony. Én nagyon reménykedem. :)

napi jó - 15. nap

Két éve, a bokatörésem miatti kényszerpihenőm során fogalmazódott meg bennem, hogy kellene valami hobbi, ami kicsit kikapcsol. Akkor volt akciós egy felnőtt színező könyv és a hozzá tartozó filctoll (azaz karióka :) ) készlet, amit persze gyorsan meg is vásároltam, majd két éve tervezgetek nekifogni, azóta bukkannak fel hol itt, hol ott a könyv és a tollak a lakásban, egy-egy kupac mélyéről...
Végül ma jött el az ideje, hogy a tollakat akcióba is állítsam - a könyvet persze pont most nem találom, így kénytelen voltam a netről letölteni pár mintát.

Szerintem nagyon fogom élvezni. :))) Ha jobban belegondolok, gyerekkoromban is órákig elvoltam a kifestőkkel... a másik ifjúkori hobbim a  babázás volt, most viszont ha kérhetem, inkább élő babát szeretnék, nem a Barbimat... :)

Ez itt pedig egy pici napi jó, egy icipici csokidarab. :) Nagyon finom volt. És vannak még tesói... ;)

napi jó - 14. nap

... történetesen éppen ügyelek, ami némileg befolyásolja, hogy milyen ingerek érnek/értek napközben. A mai napban a legjobb az volt, hogy legalábbis mostanig (és már nincs sok hátra ebből a napból) az összes bármikor instabillá válható beteg a kedvemért egyelőre stabil maradt.

Én ennek olyan nagyon tudok örülni. :)

napi jó - 13. nap

Egy kis szépség. :)

Kedvenc évszakom a tavasz. :) kezdem érezni, hogy ééélek!!! :))

napi jó - 12. nap

.. a mai nap minden betegem, akit felhívtam, hogy felmérjem, hogy bár a szakrendelés elmaradt, de szüksége van-e valamilyen általam írható gyógyszerre, illetve hogyan alakul az állapota (átlag szakrendelős nap előjegyzés, szóval nem a "kedvenc betegek" listámról hívogattam), a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak magamra és kitartást és erőt kívánt az elkövetkezőkhöz. :)

... a végén még megszeretem a telefonálgatást (de mégsem). :)

napi jó - 11. nap

Ezt most valószínűleg sokan nem fogjátok érteni, de én rengeteget nevettem az alábbi facebook videón, amiben Boti románul tanul, és épp Karácsonyra hazamegy a szülővárosába, ahol soha semmi nem történik...

Régen láttam ennyire vicces videót.  :)))

Remélem facebook nélküli emberek is meg tudják nézni. :)

napi jó - 10. nap

... születésem óta szeretem a hasamat. :)

.. emiatt gyanítom, hogy még számos napi jó bejegyzés fog valamilyen ételről szólni.

... a mai napi jó a vacsorám, végtelenül egyszerű, végtelenül finom - és végtelenül passzol ahhoz az állapothoz, amikor senkire sem kell tekintettel lenni a vacsoraválasztásnál, már senki más nem szenved a következményeitől (lásd hagyma).

... jó sok hagymát vásároltam, nagyon szeretem és most még a híres antivirális hatását is tesztelhetem. :)

... egyelőre tünetmentes vagyok. ;)

napi jó - 9. nap

... a mai napi jó egyértelműen a kiszabadulás volt a szabadba. :) Tegnap már nyomasztott a 4 fal, a friss levegő hiánya és a tudat, hogy 4 nap alatt nagyon kipihentté kellene válnom és ebből már eltelt egy nap. Így mára kezdeményeztem egy túrát, P.-vel, baráti hangulatban, semmi személyes. Az egyedüli kikötés az volt, hogy ne ismerjék sokan a tájakat, amerre megyünk, ne találkozzunk lehetőség szerint emberekkel.

Csodálatos virágokat láttam és voltak olyan percek is, amikor megfeledkeztem arról, hogy egyébként most épp mik történnek a nagyvilágban, és az emberek hiánya is kifejezetten jól esett, csak visszafele, már délután 1-2 óra körül kezdtem sétálókat látni, akik azért gondosan odafigyeltek a 1.5-2 m távolságra, amikor elhaladtunk egymás mellett.

napi jó - 8. nap

... annyira belemerültem egy pályázatírásba, amivel némi technológiai újításhoz lehetne finanszírozást szerezni a munkahelyemen, hogy majdnem lecsúsztam a mai napi jó megírásáról...

... szóval a mai napi legjobb dolog kb. 4 perce történt, amikor, mielőtt átküldtem volna a főnökömnek a pályázatot, rájöttem, hogy szándékosan üresen hagytam a címet és a rövidítést, mert nem éreztem magam elég kreatívnak, hogy magam találjam ki a fantázianevét a pályázatnak... így éjfél előtt 20 perccel, és nem kevés órával azután, hogy nekifogtam ezzel foglalkozni, egyszer csak megvilágosodtam és eszembe jutott valami, amit nagy boldogan le is írhattam (a semmihez képest, ahol órákkal ezelőtt tartottam). Örömmel konstatálom, hogy tudok én kreatív is lenni, ha rávisz a kényszer és egyébként azt érzem, hogy a betegellátás miatt elég szomorú módon pont az ilyen kreatív feladatokra, mint a cikkírás, kutatás és pályázatok nem marad energiám, pedig amúgy egyik sem rossz dolog, időnként még élvezem is és ad némi sikerélményt.

... a delegáláson kellene jobban törjem a fejem (azok után, hogy hétfőn a szabadságom alatt még be akarok menni telefonálgatni a betegeimnek...), csak valószínűleg nem a 2020-as év lesz alkalmas ennek a képességnek a tökéletesítésére.

... de még szolgálhat ez az év meglepetésekkel .... Na jó, inkább ne, ez már bőven elég volt.

... inkább majd jövőre újítok... :)

a nap kérdése

... van 3.5 napom, hogy teljesen kipihenjem magam és újult erővel térjek vissza dolgozni. Mivel még maradtunk (éppcsakhogy) elegen a munkahelyemen, ezért most tervezetten 2-3 munkanapokat kap mindenki, hogy kicsit kipihenje magát azelőtt, hogy beindulnak a dolgok.

... most azon töprengek, hogy mitől tudnék kikapcsolódni annyira, hogy az idegeim is kicsit kisimuljanak és az aluszékonyságomat is szögre akasszam...

... egy angol pályázatot, néhány ambuláns leletet és a 10 éve írt cikkemet még jó lenne azért heggeszteni, de ezeket leszámítva szabad vagyok, mint a madár... :) és holnap reggelre kikapcsolom az ébresztőt, mert ma azért sikerült 6-kor megszólalnia, de azért egy hős voltam és egy órát csakazértis visszaaludtam ezt követően. :)

... olvasás, zenehallgatás, énekelés egy szólamban szerepel a terveim között... még a táncot fontolgatom és hogy belekóstolok kicsit a jógába...

... egyéb ötlet?

napi jó - 7. nap

... mától egészségmegőrzés jelszóval bevezettük a munkahelyemen a napi fél órás tornát, amit szakember vezet, hogy próbáljuk meg magunkat formában tartani. :)
... az első tornát jelentem túléltem, igaz állítólag ennél már csak nehezebb lesz. :)

... egyelőre úgy tűnik, ez sem tart ébren tartósan, ma este ugyanis megint aludtam kb 2.5-3 órát, miután hazaértem - úgy tűnik, ez lassan mindennapos napirendi ponttá válik az életemben. Engem valószínűleg inkább az álomkór dönt le a lábamról.

napi jó - 6. nap

... miközben körülöttünk rohamléptekkel változik az eddig viszonylag megszokott világ, próbálok azért azzal is foglalkozni, hogy visszatérjen az általam is érzett lelkesedésem a gyógyító tevékenységben (bár friss főnököm szerint még most is lelkesebb vagyok, mint amennyire a kollégáim valaha is voltak/lesznek, de ő biztos elfogult, mert amúgy is gyanúsan jó véleménnyel van rólam... :) )

... ehhez most épp az Együttérző gyógyítás című könyvet olvasom, amiben ma épp a "nem klinikai érintéshez" értem, ami arról szól, hogy milyen fontos néha csak úgy megérinteni egy embert, egy beteget.

... ez azért a napi jó, mert végre leírva is látom, amit érzek: fontos egy kézfogás, amit ugye most mellőzni kell és ami miatt olyan furcsa most a szakrendelésem, mindannyian elindulunk egymás felé, majd zavartan leengedjük a kezünket... remélem, hogy visszatér még az az idő, amikor ez a gesztus ismét belefér a hétköznapokba - megtapasztaltam az erejét mindkét oldalon...
.. jó csak úgy megérintem egy pillanatra egy beteg vállát, amikor elmegyek mellette a vizsgálat közben, mindkettőnket képes megnyugtatni, és még soha senki nem húzta vissza a kezét, amikor megfogtam, mert félt valamitől.

Bízom benne, hogy további napi jókat rejteget még ez a könyv. :)  

napi jó - 5. nap

Egy kicsit késői ebéd után, 6 órakor pár percre ledőltem és 3.5 óra múlva ébredtem fel. Nagyon jót aludtam. :)

Bár napközben nincs idő nagyon a jelenlegi helyzeten gondolkozni, de valószínűleg tudat alatt a feszültség eléggé munkálkodik bennem/bennünk és ez leginkább pszichésen fáraszt ki. Pedig a java még hátravan.

napi jó - 4. nap

Jelszó: vírusírtó :)

Ami pedig még a barackos tåtra teánál is jobb, az a munkahelyi kollégákkal folytatott pár perces online beszélgetés és virtuális koccintás. Nehéz időkben kovácsolódik igazán össze az amúgy is jó kis csapat és vizsgázik jelesre. :)

napi jó - 3. nap

... azt hiszem, megszelídítettem egy 18 éves, kifejezetten nehéz természetű betegemet (a gyerekorvos konkrétan felujjongott, amikor végre nagykorúvá vált és átadhatta a gondozását...), legalábbis úgy tűnt a mai beszélgetésünkből, amikor egy nem túl jó hírt közöltem vele és mégis végre nem egyből az ellenkezést kaptam, hanem az együttműködés reményét és néhány halvány mosolyt.

... remélem, hogy tudunk segíteni rajta. 

mai jó - 2. nap

... már majdnem azt kellett írnom, hogy a legjobb pillanat az volt, amikor a gonosz kis vírusról szóló 41 oldalas kézikönyv utolsó oldalára értem laposakat pislogva, de aztán végül a vacsorára evett avokádós-fokhagymás-lila (otthon: vörös) hagymás kenyér vitte el a mai pálmát.

... fotó nem készült, nem nézett ki túlzottan fotogénen, kifejezetten éhes voltam amikor készítettem és siettem, na meg amúgy sem vagyok egy nagy konyhatündér, de ízre nagyon finom volt. :)

... biztos vagyok benne, hogy holnap valami felemelőbbről tudok beszámolni. ;)

... amúgy ma este kidőltem, és a tapsra ébredtem. A felénél én is kibotorkáltam az erkélyre és csatlakoztam.

este 8 óra... másodszor

ma este én is csatlakoztam a tapsoláshoz.

mindenkinek hála, aki otthon marad és aki nem maradhat otthon.

utána viszontláttam magam a fb-on, igaz irinyó pirinyó lelkesen és kitartóan tapsoló foltként. :) az egyik szomszédos tömbházból videózták az eseményt.

remélem holnap zene is lesz. :)

marcipánördög napi jó kihívására: a napi legjobb pillanatok az erkély ablakában tapsolva teltek. az utcán sétáló anyuka és 5-6 éves kisfia is tapsolt... milyen szép is lenne, ha ez az esti 8 órás tapsolás megmaradna a gyerekek emlékezetében is. 

Egy mosoly... :)

Érkezett a tusfürdők mellé, amit online rendeltem a megszokott helyről.

Apróságoktól is szép lehet ez a világ. :)

este 8...

... ma este 8-kor megszólalt a taps a környező épületekben, az egészségügyi dolgozóknak szurkolásként....

... én pedig elkezdtem sírni. nem örömömben.

Ez marad nekem, az egészségügy és esténként az egyedüllét. Esetleg Columbo, ha meg nem unom addig....

Néha nagyon gondolkozom, hogy ideje valami másba fogni, ami mellett nem pukkan szét végleg az az álmom, hogy egyszer mellém sodródik egy ember, aki velem akar megöregedni az összes rigolyám ellenére és minden vágya velem saját családot alapítani...

nem izgalmas

... ma csak havat kellett 10 percig lapátolnom az autóról, küzdöttem az aluszékonysággal egész nap, szétzilálták a gondolataimat a folyamatos telefonhívások a munkahelyemen (más kollégák számomra idegen betegein próbáljak meg akutan segíteni úgy, hogy soha nem találkoztunk és egy darabig jó lenne, ha így is maradna a járványügyi helyzetre tekintettel), összetűzésbe kerültem egy visszapillantó-tükörrel, de szerencsére minden és mindenki megúszta...

... igazán átlagos nap volt, ha azt vesszük, hogy semmilyen természeti katasztrófa nem ütött be... mondjuk még hátravan másfél óra belőle...

Zűrzavar...

Tegnap földrengés...

Ma havazik...?!?!?!

Kíváncsi vagyok, mit tartogat a holnap...

földrengésre ébredtem...

... úgy látszik, az ösztönök nem alszanak velem együtt (vagy legalábbis nem olyan mélyen), mert annak ellenére, hogy éjjel fél 1-kor feküdtem le kérelemírogatások miatt, de hajnali fél 7-kor arra ébredtem, hogy ringatózik az ágy... kb 5 percembe telt, hogy leellenőrizzem a neten, hogy tényleg 5.4-es erősségű földrengés volt Horvátországban, mert valamiért az internet sem akart rendesen működni.

... mivel kiröppent az álom a szememből, gondoltam, hogy hasznosan indítom a napot, kicsit ápolom a lelkemet is és meghallgatok egy kb. 10 perces meditációs anyagot (éljen a Calm applikáció, éljen a mindfulness :) ), majd eközben ismét elkezdett mozogni az ágy... úgyhogy a légvételekre koncentrálás helyett azon kezdtem tűnődni, hogy milyen kis túlélőcsomagot készítsek elő, ha ez a helyzet tovább fokozódna: pénztárca, laptop, mobil, e kettő töltője... az orvosi pecsét csak félóra múlva jutott eszembe... :)

... elgondolkoztató, hogy a laptopot is menteném, de rajta van nagyjából minden okosság, amit valaha elműveltem... :) és közben azon is kezdhetek gondolkozni, hogy hogyan tudom a legfontosabb dolgokat laptoptól függetlenül is tárolni a virtuális térben, illetve nem is a hogyan, hanem a melyik platformon a valódi kérdés.

lassan kezdődik...

... átrendeződnek az erővonalak és nemsokára vissza fogom sírni a relatív nyugodt, valamennyire átlátható, kissé túlzsúfolt életemet.

... néha azon gondolkozom, hogy önkéntesnek kellene jelentkezni, jobb lenne fejest ugrani a bizonytalanságba, mint várni, hogy mi történhet... a sokkterápia amúgy is jó a mindenféle vélt és valós félelmek leküzdésére...

... aztán rájövök, hogy sokkterápia vár a munkahelyemen is, ha ketten-hárman kell tartsuk a mi frontunkat, ügyeletekkel, több megye folyamatos konzíliumával, társszakmák nélkül gyakorlatilag...

Szeptemberre rettenthetetlen leszek.

Vagy közömbös.

izgulok...

... hogy vajon a szüleim, a szüleim barátai, a szüleim barátainak a rokonai és azok ismerősei mennyire értették meg, hogy nem mászkálhatnak el otthonról, csak a létező legritkább esetekben és akkor is betartva a szükséges óvintézkedéseket... bár egy kisvárosban élnek, de a vírus a kisvárosok lakóit is szereti.

... ha vállalkozói szférában dolgoznék, most olyan céget indítanék, ami online rendelésre kiszállítja a kenyeret bárhova az országban (légyszi kisvárosom lakói indítsatok ilyen céget).

esőben :)

ma futottam először esőben- bár eredetileg nem így terveztem, de rájöttem, hogy egy hónap után végre ismét ideje lenne futócipőt húzni, ha túl szeretném élni az áprilisi eseményt. És bár épp csepergett az eső, de nem tűnt olyan vészesnek, így sikerült a szokásos 1 kört megtenni a környéken, amit még épp túl is éltem. :) élmény volt, hogy alig volt ember a környéken az eső miatt...

apró terveket kell szőjek, mondjuk heti 4x 2 km, reggelente, csak sikerüljön felkelni előtte... remélem az önuralmamat is kellően meg tudom edzeni ehhez.

a sors keze

... gyanítom, hogy először és utoljára, de elhalasztották a nemzetközi kongresszust, amire jövő héten mennem kellett volna és amivel kapcsolatban olyan szinten elcsúsztam a dolgokkal, hogy elég reménytelen lett volna mindent időre megcsinálni úgy, hogy az előtte levő utolsó napokban még a munkahelyemre is rendesen be kellett volna járnom...

... én bizony most nagyon hálás vagyok ezért (talán én egyedül...). :)

... a jövő héten pedig az így felszabadult időt igyekszem nem megtölteni újabb feladatokkal, hanem végre kicsit kipihenni magam, mert még mindig mormota üzemmódba kapcsoltnak érzem magam...

... pedig már a Bér3s cseppet is megvásároltam (már csak neki kellene fogni szedni...)

téli fáradtság szindróma...

... vagy februárra előrehozott tavaszi lenne...?

nem tudom, de vágyakozva gondolok azokra, akik ma a tévé hírei szerint két hétre karanténba lesznek zárva egy olaszországi kirándulást követően.

minden vágyam most két hétig napi 10 órákat aludni és nem azon töprengeni, hogy mikor lesz nekem időm a munka mellett felkészíteni két TDK-somat a házi konferenciára, felkészülni azokra a szekciókra, ahol zsűri tag is leszek és amik teljesen párhuzamosak az én érdeklődési területemmel és egyáltalán a hivatásommal, elkészíteni egy posztert egy óceánokon átívelő nemzetközi konferenciára (ahol tuti biztos találkozni fogok a COVID-del, mert ugyebár ez lett a hivatalos megnevezése a világot rettegésben tartó vírusnak), nem hanyagolni tovább a futóversenyre való készülésemet (sajnos lassan 3 hete nem futottam és nem is bicikliztem és kb 1 hónap múlva indul a mandula), haladni a papírmunkáimmal, beleértve a kérelmeket is...

... az új lakással kapcsolatos vásárlásokra, tervezgetésekre pedig még nem is különítettem el időt/energiát...

kicsit nyűgös vagyok, de leginkább áááálmos....

egy új betegség van születőben

... nem, nem a korOnáról lesz most szó, az már megszületett... :)

egész nap fájt a fejem, feszült voltam reggel óta, amikor hazaértem, elaludtam keresztben az ágyon és amikor felkeltem még mindig fájt a fejem és tompának éreztem az agyamat...

az egyik rezidens lány vetette fel, hogy ez vélhetően a "hármas rendelő szindróma" lehet, hiszen ma szokás szerint szakrendeltem, amit ma még tetézett az is, hogy az osztályon helyettesítenem kellett egy kollégát is, akinek beteg a gyereke, ezért sikerült 1 óra késéssel landolnom az ambulancián...

ezek a hétfői napok igazi lelki traumák az én életemben... ha ehhez hozzávesszük a kriminális péntekeket is.

mit tegyek, hogy beleszeressek végre bizonyos hétköznapokba és ne heti 2x-i fejfájással éljem le az életemet...?

február 13

... a nap, amikor műtötték anyut, ami jobban megviselt lelkileg, mint gondoltam és ezt a testem is jelezte egy idő után (többek között pl elborult az agyam és eddigi autóvezetői karrierem legcsúnyább szabálytalanságát követtem el, még szerencse, hogy senkinek semmi baja nem lett, csak az ijedtséggel és a hangos dudálással maradtam, és az órákkal később is még rámtörő lelkiismeretfurdalással és értetlenséggel, hogy hogyan is gondolhattam azt, hogy ez jó ötlet).
... és bár szabadságon voltam, de kb 2 órán keresztül telefonálgattam munkahelyi ügyekben, illetve kb 20 percen keresztül anyum ügyében, majdnem rágyógyult a fülem a telefonra....
... emellett írtam néhány kérelmet, de persze töredékét annak, amit terveztem...
... látogatási tilalom ellenére belógtam pár percre anyuhoz (legyen valami kézzelfogható előnye is annak, hogy én is a köpeny másik oldalán vagyok).
... intéztem a lakásfelújítással kapcsolatban is néhány dolgot (és teljesen megfeledkeztem néhány másikról, ami pedig tervbe volt véve eredetileg...).

Valójában összességében szerencsés nap volt, mint ahogy általában a 13-as számot viselők családom történetében, anyu jól van, engem sem vitt el egy szívinfarktus vagy kilyukadt gyomorfekély, kaptam néhány mosolyt és osztogattam néhány mosolyt, igazit és virtuálist egyaránt, most már a család többi tagja is megnyugodhatott kicsit.

Működött a "minden rendben lesz" mantrám.

minden rendben lesz

minden rendben lesz
minden rendben lesz
minden rendben lesz

a konyhában...

Édeskrumpli és sárgarépa/murok :)

Krinolin és virsli

Időnként az én életemben is eljön a pillanat, amikor a konyhába kényszerülök, hogy életben tartsam a gondjaimra bízott embereket, most például anyukámat.

Az eredmény nem olyan vészes, ellenben időnként meglepő, például még életemben nem láttam úgy "kinyílni" a krinolint (azt a vastagabb debreceni-szerűségű húsneműt), mint amit ma tapasztaltam... :)

Vélhetően nem kellett volna végig maximum hőfokon felejteni, ameddig én a lakásban tébláboltam és a holnapi kéményellenőrzésre próbáltam még pár dolgot elintézni (pl. kémény lezáró akármicsodát stabilabban rögzíteni). Korábbi krinolin evő emlékeim során (márpedig volt néhány, mert nagyon szeretem és P. időnként készített) egyáltalán nem így nézett ki, valahogy kompaktabb maradt.

Tény, hogy nem kell aggódnom, hogy nem sült át teljesen.

Iskola mellett találtam:)

Új közlekedési tábla- eddig a legaranyosabb. :)

Apuka megpuszilja a kocsiablakon keresztül az iskolába induló kislányát... :) Kiss and go. ;)

Felnőttekre is kellene egy ilyent rendszeresíteni a kórházak közelében. :) hátha akkor több puszi csattanna el... és csökkenne a közlekedési dugó.

ahogy az élet....

... kezd visszarendeződni a megszokott mederbe, úgy kezdenek visszanőni a kupacok a szoba közepére, a mosatlan a kagylóba, a könyvek és egyéb papíráru az ágyba és a káosz körém...

és belém...

Az orrviszketés analógiájára....

... vajon mire utalhat, ha leforrázod a bal kezed teával, majd rögtön ezután a konyha kövén ezer darabra törik a mézesüveg és utána mézesen ragad az egész lakás...?

... Mi várható a jövőben...?

másodszor...

... vagyok beteg idén, pedig még alig kezdődött el az év... még szerencse, hogy kitalálták végre a felnőtteknek is a gumimacimultivitamint (bár a gyerek mintha finomabb lett volna, amit a tavaly eszegettem, amikor épp eszembe jutott). Nem vagyok nagy vitaminszedő, de kénytelen leszek elárasztani vele a szervezetemet, mert bár azt hiszem, hogy minden rendben, a szaporodó megfázások nem erre utalnak...

... azért nem kell temetni, ez se nem az influenza (be vagyok oltva, mint minden évben, egyébként nagyságokkal több halálos áldozatot szedett már idén is, mint a rettegett új vírus), se nem a k0rona... :) bár az még összejöhet a közelgő kongresszuson...

már teljesen biztos...

... hogy nem vagyok normális.

Miután elvállaltam egy angol nyelvű betegfórum egyik ülésének vezetését egy világkongresszuson, most épp mégiscsak visszaválaszoltam egy felkérésre és elvállaltam, hogy nagy embereket interjúztatok ugyanazon a kongresszuson, csak épp az orvosi körökben... ami aztán kimegy online én pedig aggódhatok az angol nyelvtudásomon, valamint szégyenkezhetek a bugyuta kérdéseken, amiket a kamera előtt fel fogok tenni... ha egyáltalán képes leszek egy árva hangot is kinyögni...

igazán nem tudom, mikor lettem mazochista és vállalok ezért el (igaz, hogy finom emlékeztető emailek hatására - gentle reminders, amikbe be van cc-zve a volt olasz főnököm is...)  ilyen feladatokat...

nem tudom, mi várható jövőre... lehet, hogy engedek a nyomásnak és hagyom, hogy valami területi képviselőnek jelöljenek a szakmai köreimben...? csak hogy kellőképp szembemenjek a fóbiáimmal...

azért maradt még egy pár feloldatlan, nem kell izgulni, marad mit megoldani a következő években... vagy belepusztulni az izgalomba.

20200202 margójára...

... ha már ilyen fura szerkezete van ennek a mai dátumnak, palindrom vagy mi a szösz, elölről és hátulról olvasva is ugyanazt adja...

Hát én azt hiszem, elég emlékezetes marad ez a nap: reggel olvastam az SMS-t ami éjjel érkezett, hogy mehetek átvenni az új lakás kulcsait 11 órakor, úgyhogy gyönyörű napsütésben ismerkedhettem egy kicsit életem első saját lakásával (lassan már őszülő fejjel), a leendő szomszédok némelyikével, és láthattam, amint könnybe lábadt szemmel búcsúzik tőle az előző tulajdonos, aki itt élt 17 évig. Úgy gondolom, nekem is jó lesz itt laknom, ha egyszer eljutok odáig, hogy be is költözhetek a tervezett pár felújítási munkálat után. Ez lesz a 2020-as év egyik kihívása.

Ugyancsak ma "beszélgettem" online kicsit P.-vel (a tegnapi eszmecsere folytatásaként), aki hétvégén felbukkant a virtuális életteremben és akivel olyan dolgokról beszélgettünk/vallottunk, amit 5 év alatt nem sikerült mindenféle kommunikációs bénaságaink miatt felhozni... némileg felkavart, volt néhány könnycsepp, milyen nagy szerencse, hogy ez nem megy át az éteren, elég, ha én tudom. Gyakorlatilag elbeszéltünk egymás mellett évekig, mert mindenki azt gondolta, hogy tudja, mire gondol épp a másik... pedig természetesen pont, hogy nem azt...
A tegnapi kommunikációnk előtt pedig épp azon gondolkoztam, milyen vidám hangulatban telt a január ahhoz képest, hogy én mennyire nem szeretem általában ezt a hónapot, nem volt bánkódás, pesszimizmus a jövőmet illetően, erre most egy kicsit megint megbillent a stabilitásom.
Amúgy idén elkezdtem gyakorolni az asszertivitást, belemenni szemtől szembe konfrontációkba, ha épp a helyzet úgy kívánta és erősebbnek éreztem magam utána (és nem folyt vér sem és mindenki jó hangulatban távozott..). Ezért írtam néhány dolgot, amit máskor szintén agyonhallgattam volna, nehogy túlságosan kiadjam magam. P. szerint tele vagyok keserűséggel... én inkább bizalmatlanságnak nevezném, de lehet, hogy vele szemben a keserűség sem egy rossz szó...

Utána pedig írtam 11-12 kérelmet, mert rájöttem, hogy körmömre égett a gyertya és néhány betegemnél kifutok a kérelem határidőből (képtelenség lépést tartani, már rég feladtam). Ezzel el is ment vasárnap délután 4-től 10-ig az idő, közben kúráltam kicsit a visszatérő náthámat tátra teával, mézes citromos teával és Neocitránnal. Nem is emlékszem mikor volt olyan, hogy egy évben kétszer legyek megfázva, hát még hogy 1 hónap leforgása alatt, majd megírtam a TDK hallgatóm konzulensi értékelését kissé tátrateás kellemes hangulatban és láss csodát, el is telt a hétvége, ideje lefeküdni. :)

Remélem a február egy kicsit lassít, mert alig jön, hogy elhiggyem, hogy ennek az évnek is eltelt már az 1/12-e... lassan kezdhetek karácsonyi ajándékokon töprengeni...

Megörökítem

Életem eddigi leghosszabb futását,  7.18 km-t, amit áprilisban is kell majd teljesítenem (hacsak anyum véletlen jóslata nem teljesül be és nem törölik a rendezvényt holmi vírusok miatt...)

Aprócska megnyugvás, hogy már most képes vagyok rá. :)

Viszont egy felfedezést is tettem, egyszerre sírni és futni nem nagyon megy, görcsbe rándul a torkom légcsővel együtt és nem kapok rendesen levegőt.

Szóval erre oda kell figyelnem a versenyen.

annyira elfáradtam...

... a mai szokásos hosszú péntek után (6-kor jöttem el szokás szerint), majd 4 órán keresztül még a saját absztraktomat szépítgettem egy nemzetközi konferenciára, valamint az egyik TDK hallgatómét egy ennél (számomra legalábbis) jóval kisebb kaliberű megmérettetésre (miért az amúgyis olyan szomorú hangulatú január végén van az összes absztrakt leadási határidő...???), mindketten elküldtük végül, de most mozdulni is alig tudok a fáradtságtól....

... beteszem zsongani a N3tflixen talált érdekes orvosi esetes sorozatot, ameddig alvásra kész állapotba hozom magam (úgy értem, hogy nem civil ruhában, még farmerben, ahogy hazaestem és egyből leültem a gép elé)...

... amúgy jó kis sorozat, kár, hogy csak 7 része van, a valóság ihlette, ebből is látom, hogy mennyi sok mindenről halvány lila gőzöm sincs (de szerencsére ez ugye pont arról szól, hogy másoknak sem, legutóbb épp a Mayo klinikán álltak értetlenül egy eset előtt), de rávilágít ugyanakkor arra is, hogy a közösségi hálónak mekkora hatása és tudása van... szerencsére körülöttem is van egy személyes kisebb körű háló, ahol ötletelhetünk, ez a legjobb az elmúlt tizenévben.

... most, hogy kicsit visszaengedtem a kutatást az életembe, visszatért az az édes-keserű érzés is, amit egy cikk/absztrakt feltöltésekor éreztem mindig, hogy végre elkészült, elküldtem, de akkor most megint megmérettetek és ki tudja, hogy elégnek találtatok-e...

oktatói karrierem egyik csúcsa... :)

... múlt héten kaptam egy csokit egy fiútól diáktól, akit vizsgáztattam és aki szegény annyira megijedt tőlem a vizsgától, hogy elkezdett hiperventillálni (gyorsan kapkodni a levegőt) és félő volt, hogy elájul, nekem kellett nyugtatgatni, hogy vegyen mély levegőket és nem lesz semmi baj, nem fogom bántani... sikeres volt az ügyködésem, mert végül is nem ájult el... :)

... és kb 1 hónappal később bejött az orvosi szobába, hozott egy tábla csokit és kérte, hogy maradjak továbbra is ilyen oktató/vizsgáztató, ne hagyjam, hogy elvesszen ez a tulajdonságom (annak ellenére, hogy végül nem engedtem át, mert az egyik tételéhez semmit sem tudott mondani, megnyugodva sem és úgy sem, hogy próbáltam rávezetni a tételre).

újabb meglepő élménnyel gazdagodott az oktatói karrierem. :)

az vajon normális...?

... hogy a Spartathlonról és egyéb ultrafutásokról / ultrafutókról nézegettem ma filmeket a y0utube-on?

... akadályozzátok meg légyszi, hogy benevezzek akár csak egy félmaratonra is mostanában, amikor még a 6 km-es futás is csak 170-es átlag szívfrekvencia mellett megy... :)

... képes vagyok túl nagy kihívások elé állítani magam, ha elkap a hév... ehhez szerintem sem a kitartásom, sem a motivációm, sem elég mozgásvágyam nincs.

Jó lesz nekem a heti 3x 5 km is, ha végre a köd kicsit békén hagyja a tájat...

one day...

Ismét felkerült a kocsiban tartott pendrive-omra az a válogatás album, amit még az egyetemen állítottam össze magamnak, amikor összetörték a szívemet. Nem kevésszer hallgattam végig akkoriban, fájó szívvel, azon töprengve, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, hogy még ma is boldogan éljünk, míg az ásó meg a kapa...

Aztán valahogy lekerült végre az album az aktív kütyüimről, mostanában viszont eszembe jutott, előbányásztam és felmásoltam az autóban hallgatott zenék közé.

Az egyik kedvencem ment ma róla (Gary Moore - One day), hihetetlenül szép, jó a szövege, és hiszem, hogy igazat mond. :)



Elmaradt a szomorúság, amit régen a szám hallatán éreztem...

Minden rendben van.

győzelem :)

Ma sikerült bent felejteni a laptopomat a munkahelyemen, amikor konzíliumba mentem még a nap végén... mivel otthon nem találtam a gépet és nem voltam biztos benne, hogy nem a konzílium során hagyhattam el, visszamentem a munkahelyemre este 7 körül, elszánva magam, hogy akkor végre 2 hét után először ismét futok egyet, tekintettel arra, hogy 2.5 hónap múlva bizony képes kell legyek összesen 7 km-t lefutni és én még életemben ennyit egyhuzamban nem futottam... a hideg idő és nemrég még dúló megfázásom miatt mostanában inkább a szobabiciklire szavaztam heti 3-4x, de hát az még nem biztos, hogy elég lesz a nagy napon... ami vészesen közeledik...

És akkor ma, egyedül a ködben, a futópályán, miközben néhány ismeretlen futó időnként lekörözött, sikerült 6 km-t lefutni, ment volna talán még egy kör, de akkor lehet, hogy nem éltem volna túl, így inkább beértem a 6 km-rel, ami így is saját rekord. A kezdőknél, mint amilyen én is vagyok, az a legjobb, hogy a folyamat elején mindig újabb és újabb saját rekordot tudunk felállítani és ezért a telefonos applikációim is rendszeresen megdícsérnek... :)

A munkahelyemre is kellene valami ilyen pozitív megerősítés, bár az is tény, hogy amikor ott próbálkoznak, gyorsan lesöpröm magamról és elbagatellizálom az elért eredményeimet.

Futóként ügyesebben és boldogabban fogadom a dicséreteket... lehet, hogy ilyen irányba kellene továbbinduljak és hagyjam a medicinát... ? :) (a lehetséges irányokból lassan már gyűjteményt kell indítsak.. :) ).

amint elkezdem elengedni...

... a tökéletesség iránti vágyamat és akkor is nekifogok megcsinálni valamit, hogy ha tudom, hogy az időmből nem telik csak egy (magam számára csupán) viszonylag jóra, elkezdett elkészülni pár dolog, amit máskor többet halogattam volna...

... ezzel a felismeréssel holnap igyekszem időt szakítani és megnyitni a mumus cikkemet... hátha csoda történik azzal is, befejezi és elküldi magát...

... vágyom már arra a kis pezsgőre... (bár van vagy 3 üveggel itthon, de addig nem iszom pezsgőt, ameddig nem a cikk elkészültének örömére - még csak nem is kell, hogy elfogadják, elég az elküldés is az ünnepléshez...). :)

tervek

... amúgy úgy érzem, hogy most ki kell használjam felszabadult időt, amit eddig a kapcsolatom foglalt le, és próbáljak meg némi személyiségfejlesztést becsempészni az életembe (azon kívül, hogy kicsit megpróbáljak felzárkózni a kutatói tevékenységemmel és elmaradt adminisztrációs dolgaimmal).

Mielőtt újra megkockáztatnám, hogy valaki ismét igényt formáljon a magánéletemből egy jelentősebb időintervallumra, még terveim között szerepel kiolvasni egy könyvet, amitől talán vissza tudom fordítani a kiégési szindrómámat és némileg lelkesebben tudok ismét részt venni a hétköznapi munkában, továbbá két könyvet a szakításról, elvégzek egy önértékelést javító tanfolyamot és befejezek egy könyvet, amit nagyjából egy éve kezdtem el olvasni (több ilyen is van, de ez a 7 szokásról szóló könyv, ami segíthet a munka és magánélet egyensúlyának megteremtésében és az élettel kapcsolatos néhány alapelv bebetonozásában...).

abból is látszik...

... hogy az univerzumom kezd megint stabil lábakon álldogálni, hogy megint kevésbé érzem a késztetést, hogy blogírásba fojtsam a bánatomat... :)

... nagyon úgy tűnik, hogy ez a két hónap elég volt, hogy elfogadjam, hogy ennek így kellett lennie és némi hálát is érezzek, hogy P-nek volt bátorsága meghozni ezt a nehéz döntést és ő legyen a rossz fiú, aki véget vet a kapcsolatunknak...

... ami nyilván nem volt tökéletes és már egy-két éve én is töprengtem, hogy biztos ez kell-e nekünk hosszútávon, de nem mertem nyíltan felhozni ezt a kérdést és belemenni egy nehéz párbeszédbe, ami akár szakításba torkollhat, így inkább elfogadtam, hogy ez így most pont jó nekem és ne akarjak ennél jobbat. Tudom, igen, nyuszi vagyok és nem kis önértékelési zavartól szenvedek, ezen is kell még dolgozzak.

... P. végülis megteremtette a lehetőséget (ami, nyilván tudom, hogy nem biztos, hogy valósággá is válik, de legalább esély még ugye lehet rá), hogy mindketten olyan embert találjunk magunknak, aki jobban talál hozzánk, akinek jobban meg tudunk mindketten nyílni, akivel jobban egymásra vagyunk hangolódva és aki még jobban inspirál.

... összefoglalásként: köszönöm P.!

tuti hely...

... gyakrabban kell a Praktikerbe járnom... ma kémény lezárót mentem venni és annyira tanácstalan voltam és védtelennek tűntem (egyébként gyakorlatilag is az voltam), hogy az ott dolgozó egyik férfi targoncát, munkát hátrahagyva sietett a segítségemre és több lezárót is kicsomagolt nekem, mire megtaláltuk az igazit.

olyan jól esett védtelen női lelkemnek ez a gondoskodás.

éljen a Praktiker, még szerencse, hogy hamarosan indul a lakásfelújítási és berendezési akció... keresnem sem kell majd ürügyet a rendszeres látogatásra... hát nem nagyszerű... ? :))

egy egész hétvégét....

... töltöttem el takarítgatással, hangoskönyv hallgatással, takarítás technikáról szóló sorozat nézéssel (Marie Kondo technika a N3tflixen, a könyvet már tavaly elolvastam), olvasgatással (pszichológiai anyagok, Szabó Magda novelláskötet, blogok... :) ), szobabiciklizéssel (hangom még mindig nem igazán van antibiotikum szedés ellenére sem, így a futás ezen a héten parkolópályán volt, maradt a biciklizés, abban is jól el lehet fáradni és le lehet izzadni), baráti házaspár meglátogatásával, és bár a tudatom mélyén motoszkáltak elintézendő feladatok is, de úgy éreztem, hogy a hétvégéimet megpróbálom ezentúl saját magamnak fenntartani. Tudom, hogy önző dolog, de 2020-ban igenis önző szeretnék lenni és évtizedek óta először magamat szeretném a saját univerzumom közepébe állítani.

Lassan ideje összehaverkodnom magammal.

Fb bölcsesség

De megfontolandó...

a hang eltűnt...

... nem hatott a pálinka, ma nagyon siralmasan tudtam csak beszélni, és sajnos nem tett jót neki a nem kevés telefonos megbeszélés, amit folytatnom kellett.

... ma este előkerült az antibiotikum is, mert elvesztettem a reményt, hogy ez hamarosan spontán is javulni fog.

... már csak azt nem tudom, hogy holnap ki fog a szakrendelésen beszélgetni a betegekkel - mert kisebb csodával érne fel, ha reggelre a fájdalmas basszusom helyett visszatérne a mezzoszopránom.

... a maszk viselés sem igazán segíti az érthető kommunikációt. Mókás lesz.

Az eltűnő hang nyomában...

... ma este főpróbát tartok, a tegnap kezdődő megfázásom és két kupica tátra tea viszonyát tesztelem, remélem reggelre kutya bajom sem lesz.
A mai 8 óra folyamatos beszéd a torokfájdalommal kombinálva ugyanis nemigen tett jót a hangszálaimnak...

Ha elnémulok, lemondhatom a szakrendelést...? mert akkor nem törekszem gyors gyógyulásra... :)

hiányos készlet

... amikor tegnap beírtam a 2019-es naptáramba a szakítás dátumát, rájöttem, hogy nincs megfelelő matricám, amit ide biggyeszthetnék - valahogy a matricagyártók nincsenek felkészülve az ilyen helyzetekre, a napi tevékenységes listán minden van a fogorvostól a mérőállás leolvasáson át az UFO élményig (!!! - tényleg van ilyen matricám is), viszont a szakításra nincs egy sem... és a többi ívem is csupa apró vigyor, vagy bagoly, esetleg csillám, vagy csak sima egyszínű pöttyök vagy téglalapok...

mégiscsak kénytelen leszek bővíteni az igencsak terjedelmes matricagyűjteményemet... de mivel is? a megszakadt/megtört szív olyan unalmas... és amúgy sem adják azt olyan könnyen - bár tényleg van ilyen diagnózis és meg is lehet halni bele, de az enyém még nagyon jól funkcionál. :)

az én 2019-es évem

Vettem a bátorságot és időt, és végiglapoztam a mindentudó naptáramat, hogy mivel is töltöttem a 2019-es esztendőt.

2019-ben összesen 4 országban jártam: Magyarország, Olaszország, Románia (valójában Erdély), és Spanyolország.
A kongresszusok, nyaralások, valamint túrázások során nagyjából 18 különböző városban fordultam meg (ide csak azokat számoltam, ahol legalább 1 napot eltöltöttem).
Összesen 8 több, mint 1 napos továbbképzésen / konferencián vettem részt.
Az év során 23 előadást tartottam különböző témákból különböző célcsoportoknak (orvostanhallgatóknak, rezidenseknek, szakorvosoknak), és még véletlenül sem volt átfedés a témák között, tehát nem ugyanazzal az egy diasorral jártam az országokat... :)
Először életemben tartottam élőben angol nyelvű előadást másodmagammal, amit kamerával vettek és nemzetközi porondon sugároznak.
Egy végzős diák szakdolgozatát vezettem, valamint egy dékáni pályamunkát adtunk be egy másik TDK hallgatómmal. 
Idén először voltam PhD védésen bizottsági tag.
Írtam 2 darab magyar nyelvű cikket, viszont továbbra sem fejeztem be a tizenéve írt angol nyelvű cikkemet, ami miatt szerintem 2020-ban a főnököm le fogja harapni a fejemet, ha visszatér a szabadságáról... Év vége felé elfogadták egy angol nyelvű cikkünket, amiről már le is mondtam, mert kb. 10 hónappal a benyújtást követően érkezett rá válasz...
Első alkalommal szerepelt a nevem egy angol könyvben a fejezet írók között.
Két darab sikertelen pályázatot nyújtottam be (egyiket nemzetközi kollaboráció részeként többedmagammal), sikeres pályázattal idén nem büszkélkedhetek.

Ami a magánéletemet illeti, egészen jól indult a 2019-es év, P-vel voltunk 13-szor túrázni augusztus végéig, ez általában minimum 18 km-es túrákat jelentett, nem meglepő hát a végeredmény, hogy több, mint 220 km-t tapostam a természet lágy ölén. 10-szer voltam színházban vagy egyéb előadáson, kétszer koncerten, ennek javarészét P-vel közösen.
A naptáram szerint kb. 27-szer jutottam el futni, átlagban 2 km-es távokat tettem meg, a leghosszabb megtett táv 6 km volt, még valamikor szeptemberben, vagy októberben (meglepő módon ezt a futást nem írtam be a naptáramba, de fent van a blogomon. :) ). 2 futóversenyre neveztem, de egyikre sem jutottam el, az egyiket elnapolták, a másikat én mondtam le családi okok miatt (anyukám balesete).
Anyukám augusztus végén eltörte a bokáját, ez kicsit átrendezte a viszonylag kényelmes és kiszámítható életemet, a munka nem lett kevesebb, viszont lett egy személy, akiről magamon kívül gondoskodnom kell, még akkor is, ha ehhez kaptam professzionális segítséget is, így ez napi 1-2 óránál többet ténylegesen nem jelentett. 2 hónappal később vásároltam egy lakást, mert szűkösnek bizonyult az albérlet és hát a későbbiekben még előfordulhatnak hasonló váratlan események, amikor a szüleimet átmenetileg be kell fogadjam. A költözködés még hátravan, közös megegyezéssel idén év elején fog megtörténni.
3 héttel a lakásvásárlás után P. szakított velem 5 év párkapcsolat után, a pontos ok ha jól emlékszem az volt, hogy már nem működik jól a kapcsolatunk, ő már egy éve érzi, nem csak az anyukám balesete óta, amikortól tényleg nagyon háttérbe szorult a vele töltött idő. A probléma konkrét felvetése érzésem szerint valahogy a kommunikációnkból kimaradt az utóbbi 12 hónapban (vagy csak én nem vettem észre a nagy mászkálásban, ez is persze előfordulhat), ezért ért olyan váratlanul a szakítás ténye. Amúgy elismerem a felelősségemet, nagyon kényelmes volt nekem így ez a kapcsolat, az egyedüli ember volt, aki nem adott nekem határidőket, tolerálta, hogy sokáig dolgozom, hogy munka után is még zárókat, kérelmeket vagy cikket írok este otthon, miközben esetleg filmet nézünk közösen, aki etetett, itatott és rendben tartotta az életemet, mert nekem folyton volt még valami határidős feladatom... Egyértelmű, hogy nem lehet ezt a végtelenségig tolerálni, annyira nem elbűvölő a személyiségem sajnos.
A következő 2 hétben tartott 3 előadás (köztük az angol nyelvű élő előadás is), valamint egy cikk leadási határideje  (a betegellátáson felül természetesen, aminek ugyebár mindig és mindenáron zavartalanul kell működnie) jelentette a munkaterápiát, ami miatt nem jutott elég időm marcangolni magam, sírni és sokat szenvedni (ezért is nem fogytam 6 kg-ot, pedig ilyenkor annyit illene a statisztikák szerint), bár nagyon fájt a szakítás. Én hosszú-hosszú távra tudtam volna tervezni vele, de ezek szerint fordítva ez nem volt igaz.

Ezek után talán nem meglepő, hogy 2020-ban egy kicsit szeretném a magánéletemet előráncigálni a süllyesztőből, ahova száműztem az utóbbi időben.
Ehhez előbb meg kell tanulnom határozottan nemet mondani olyan felkérésekre, amiket lehet delegálni, vagy amit mások is meg tudnak csinálni esetleg kicsit nagyobb energiabefektetés árán, mint én (de nekik ez a 2. feladat a listán, nekem pedig a 25. lenne), vagy egyszerűen csak nincs kedvem az adott témában elmélyedni.
A túrázást és futást szeretném továbbfolytatni, a futás esetén már van is két kitűzött célom, a másodikat csak akkor merem részletezni, ha az elsőn sikeresen túl leszek (nem, nem a maraton a cél... :) ).
Ami a párkapcsolatot illeti, először is szeretnék felszabadítani neki konkrét időt a naptáramban azáltal, hogy elfogadtatom a kollégákkal, hogy én sem vagyok egy jólnevelt robot, akinek nincs más vágya, csak hogy dolgozzon maga és mások helyett is. Ha ez sikerült, szeretném magamban nyugodtan végiggondolni, hogy mi is az egészen pontosan, amit én a másik féltől elvárok, milyen kompromisszumok férnek bele egy általam elképzelt működő kapcsolatba, tanulok némi asszertivitást, hogy én is ki tudjam mondani, ha valamit szeretnék vagy valami nem jó úgy, ahogy van, és ezek után merek majd ismét elgondolkozni azon, hogy szétnézzek magam körül. Persze csak miután kiolvastam a Betond által javasolt könyvet a szakítás utáni önmagam újraépítéséről, valamint a másik könyvet, amiről már írtam a blogomban. Eddig tudományos alapok nélkül mentem bele a párkapcsolataimba és nem voltam túl sikeres, hátha a tudomány leleplezi, hogy mit csinálok rosszul...
Két szakmai célom is van: befejezni a tizenéve írott cikkemet (enélkül nem telhet el ez az év, mert akkor nem lesz pezsgőbontás a munkahelyemen), a másik pedig egyelőre titok. :)

Összességében kíváncsian várom, hogy mit hoz a 2020-as esztendő, az már biztos, hogy tele lesz kihívásokkal, de optimista vagyok, bízom benne, hogy legalább olyan jó lesz, mint amilyen a 2019-es év volt.

érthetetlen...

... elolvastam, hogy miket írtam a blogomra 2019-ben, hogy legyen mihez viszonyítsam a következő évet, a jövőbeli terveimet...

... érthetetlen, hogy miért olvas egyáltalán bárki is...

ennyi zagyvaságot egy helyen...

csak az embereket, az élő kapcsolataimat hagytam ki, akik életben tartottak és befolyásolták az életemet az utóbbi 1 évben - is.

nem tudom van-e haszontalanabb dolog egy introvertált bloggernél, aki attól fél, hogy bárki (pl. diákok, kollégák, rokonok, ismerősök, szülővárosában élő ismerős és ismeretlen emberek, a betegei) ráismerhet és lebukik, hogy lüke szösszeneteket oszt meg magáról az interneten, emiatt inkább gyakorlatilag nem is ír semmit...

ezek után komolyan felmerült bennem a blog zártkörűvé tétele ... talán úgy még lenne valami értelme... de így... 

amúgy egy nagyon boldog és egészségben dúskáló Új Esztendőt kívánok mindannyiunknak.

uff.

egy kicsit elkapott a hév...

... és már 3 darab Nyitott Akadémiára megvettem a jegyet jövő évre, illetve lesz egy nagykoncert, minimum 1 színházi előadás, és még el sem kezdődött a 2020-as esztendő... :) Nem fogok unatkozni, csak bírjam idővel, pénzzel és energiával... a költözködés mellett... :)

... de hát ugyebár csak a munkában tervezek csigatempót (vagy inkább csigább tempót), a pozitív élményeket továbbra is gyűjtögetni szeretném.

... úgy tűnik, az év első felében ezt már biztosítottam magamnak. :)

szabadság végi elmélkedés...

... holnap már dolgozni kell (sajnos nem néztem el a naptárat, ügyelek).

... jó volt ez a néhány nap, amikor csak alig foglalkoztam a munkával, csak néhányan kerestek beteg ügyben, a cikkemet is csak kb 1 napig vettem komolyan, ellenben régóta halogatott takarítási akciókba vezettem át az energiáimat (pl az évek óta halogatott erkély takarításba, ami még pár napot igénybe fog venni, hogy olyan legyen ismét az erkély, amilyennek látni szeretném).

... ma néhány baráttal elköltött 4 órás ebéd (kb fél óra evés és 3.5 óra beszélgetés) után egy non-hodgkin limfómás korosztályombeli fiatal férfinak olvasgattam a blogját az elmúlt 1-1.5 órában, akinek a betegsége nem tudja a tankönyveket és nem reagál kellően azokra a gyógyszerekre, amikre illene ... elgondolkodtató az írása, ahogy leírja az eseményeket, az időnkénti kommunikációs problémákat (ő sem érti a latin szavakat... :) ), a kiemelkedően támogató családját, az életigenlését, a kutatásait a neten, ahogy ő is keresi a továbblépést, ha épp úgy tűnik, hogy az újabb kezelés sem hozza el a várt gyógyulást.
... persze a blogban felbukkannak az egyedi kérelemre kapott gyógyszerei is és erre bevillant az a kb 10 kérelem, amit nekem is meg kellene írogatnom rövid időn belül (szerencsére nem onkológiai betegségekben), amibe érzem, hogy lassan belefulladok, megöli a magánéletemet, viszont másfelől aktuálisan kb 70-80 betegem élete működőképes mellette...

... lehet, hogy túl sokat akarok és lassan fel kellene adnom az álmomat, hogy egyszer majd ismét valami magánélet-szerűségem is lehessen és foglalkozzak inkább csak azzal, hogy hány betegen segíthetek...

... 1 élet a 70-hez képest... (és most csak a betegeim egy töredékéről beszélek, akiknél a klasszikus gyógyszerek nem válnak be kellően)

boldog...? nem boldog...?

... nagymamám, aki az első világháború alatt született és felnőttként élte át a második világháborút (és volt némi fogalma a nélkülözésről és szenvedésről), azt mondogatta minden együtt töltött Karácsonykor, hogy soha szegényebb ne legyen, mint az éppen aktuális...

... át kell vennem a stafétát nagyitól és igenis azt kívánjam minden, a családommal közösen eltöltött ünnepen, hogy ennél rosszabb valóban ne legyen... a boldogság is itt bújkál valahol a közelemben, még ha most kicsit jobban össze is húzta magát...

hát ennyi volt...

... az utolsó holmiját is elvitte, ameddig a szüleimmel és bátyóval töltöttem a Karácsonyt (a kérésemnek megfelelően, én nem akartam itt üldögélni, ameddig csomagol)...

... most nagyon üres a lakás, gyakorlatilag több, mint öt éve most először lakom ismét egyedül...

... ami végül a könnyeimet elindította, az egy itt hagyott karácsonyi ajándéktáska volt, benne egy Edith Piaf életéről és szerelméről szóló könyvvel...

... nem tudom, hogy mit ír a a szakítás utáni ajándékozásról az etikett, de ezt a karácsonyi ajándékot kissé túlzásnak érzem... fájdalomdíj? kárpótlás? korábban már megvette, és hirtelen nem volt más, akinek adja...?

Karácsony

Áldott, boldog (vagy legalább nem túlságosan szomorú) Karácsonyt kívánok!

Sörösüveg bölcsesség :)

A mai Tiltott Csíki Barna sör kupakjában a  "Még próbálkozz!" üzenet várt.  :)

Azon leszek...

2020 (is) az én évem lesz! ;)

Lehet, hogy a kávézaccból jóslás ideje lejárt és eljött a sörivásból jóslás ideje... :)

a legjobb karácsonyi ajándék...

Amúgy a Mikulás is megmondta a tegnap a tévében (az igazi lappföldi, akinél manók dolgoznak és mostanában napi 30.000 postára adott levelet olvasnak), hogy a legjobb karácsonyi ajándék a családoddal, szeretteiddel, vagy barátaiddal együtt töltött idő. Ebben vagyok én rettenetesen rossz, mert mindig befurakodik a kényszer, hogy az elmaradt munkákkal is kellene valamikor haladni, és hát mikor máskor, ha munkaidő alatt egyszerűen ezekre már nem marad idő...
(ez az első dolog, amit 2020-ban változtatnom kell!!!)

Úgyhogy most fogom magam és beülök a szüleim mellé a tévé elé a laptoppal az ölömben és csak alig-alig írogatom a cikkemet, mert akár hiszitek, akár nem, azért haladtam vele, elnyomtam a 10 éves késztetést, hogy ne írjam egyáltalán, mert úgysem az jön ki belőle, amit szeretnék mivel a statisztika tudásom elégtelen ezen a téren és képtelen vagyok felzárkóztatni, olyan ember viszont nincs a környezetemben, aki tud segíteni...
Lesz ami lesz, olyan lesz, amilyent jelen tudásommal tudok írni (még egy kis segítségkérés azért szóba jön), mindennel együtt talán elég lesz valami apróbbacska impakt faktorú folyóiratba...

majdnem...

... ma majdnem beneveztem egy online 5 hetes programba, amelyet egy amerikai cég hirdetett, és aminek a célja békés elváláshoz hozzá segíteni a szenvedő egyént, ezáltal megadva az esélyt, hogy egy következő kapcsolatba nem viszi bele az addigi szakításaiból származó sebeit.

... az tartott vissza csak, hogy kétszer sem sikerült bejelentkezzem a P@ypal felhasználó fiókomba, ezt aztán jelnek vettem, így tovább nem is próbálkoztam (fura amúgy, mert jó jelszót és email címet adtam meg, szóval nem igazán értem a dolgot, de hát ez van, azért gyorsan megváltoztattam a jelszót ezek után).

... így kb 90.000 forinttal gazdagabb maradtam, viszont maradt bennem egy picurka kétség, hogy képes leszek-e a tanfolyam nélkül ilyen jelenleg elképzelhetetlen performanszra, azaz hogy normális kapcsolatot alakítsak ki az ellenkező neműek egyikével, akivel legalább 10-15 évig boldogan élhetek (és persze ő is velem)...

... hosszabb távra egyelőre nem tervezek, nem akarok telhetetlennek tűnni... :)

Kényszeresen...

...kezdtem nyomogatni a mobilomat (bár ez részben biztos pótcselekvés is a nem túl élvezetes cikkírás közben), ezért valahogy le kell szoktassam magam róla.

Holnaptól (mától) csak napi 2x1 órára kapcsolom be rajta a netet, és igyekszem nem matatni, amikor épp nem telefonálok.

Nem könnyű kihívás ez saját magamnak...

Írom pedig mindezt éjjel, az ágyamban,  a mobilon pötyögve... :)

egyre jobb a helyzet...

... de amikor kezdem elbízni magamat, hogy már ki is hevertem a történteket, akkor hajnalban arra ébredek, hogy valami iszonyatosan hasba rúgott, pedig csak álmomban P.-vel vitatkoztunk valami ebéden már a szakításunk után (nem akart nekem is adni belőle, pedig korábban minden megosztott velem és gondoskodott rólam) és a gyomrom görcsbe rándult, ez ébresztett fel.

... még kell egy kis idő.

... Még szerencse, hogy épp sehova sem sietek, és épp az én-időmet próbálom megtöbbszörözni a naptáramban, most, hogy az estéim ismét mondhatni szabadok.

... Most kellene ellenállni annak, hogy megint csak a munka furakodjon oda be.

... De talán én is tanulok a hibáimból előbb-utóbb...

szabadság 2. nap

... már csak 3 cikket kell átnézzek és kritizáljak (egyet ma letudtam éjfélig, még másik kettő van, ami szintén nem elsődlegesen az én aktuális kutatási tevékenységem, egy pedig amit akár nevezhetnénk a szívem csücskének is, de inkább ne), majd nekifoghatok legfőbb ellenségemmel, a tizenéve írt cikkemmel való küzdelemhez.

... Tegnap is szembejött egy autó, aminek a rendszámtáblája a majdhogynem már meggyűlölt rövidítéssel egyezett meg, amit ebben az ominózus cikkben viszonylag gyakran használok... az univerzum is figyelmeztet időnként, nincs menekvés, be kell fejezni. Csak attól félek, hogy ha beteljesül ez a célom, összeomlik az életem így céltalanul, kísértetek nélkül, szétporladnak a tennivalós listáim, amiknek a tetején mindig ez a pár NAGYbetű szerepelt, mert mindig felkerült a cikk a lista tetejére, csak soha nem jutottam el a rajta való munkálkodásig.

... egy pszichomókus lehet, hogy jót csámcsogna rajtam és 2 perc alatt kibogozná, hogy honnan ez a rettenetes ellenérzés, ami miatt folyton elszabotálom a saját munkámat - én egyszerűen nem tudok rájönni magamtól...

egy napig csak élveztem...

... hogy végre kicsit itthon lehetek, ismét a másik életem, ahol olyan hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnik mindaz, amit egyébként heti 60-70 (80) órában csinálok.
... holnapra már elő van készítve a kis (A4-es oldalnyi sűrűn 2 oszlopban teleírt) listám, amiből jó lenne pár dolgot kipipálni, ameddig szabadságon vagyok és nem csörög folyton a telefonom, nem a rutinfeladatokkal kell foglalkozzam és koncentrálhatok arra, hogy a berozsdásodott agytekervényeimet (ha csak jelképesen is) de mozgásba hozzam.
... és reggel nem szól 6:10-kor az óra, ez az igazi hab a tortán (gyorsan le is halkítom a mobilt, hogy ha az ébresztő nem is, de a kollégák se ébresszenek). :)

Jel....?

Most olvasom, hogy válik Colin Firth... ő is egyedülálló (lesz), én már benne vagyok ebben az állapotban... vajon ez a sors keze lenne...?

....

;)

ideje megpihenni kicsit...

... már nem tudok koncentrálni, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, hülyeségeket csinálok.
Ez a kétszer 6 napos hét, úgy, hogy minden nap dolgozom is, méghozzá nem is keveset, eléggé leamortizált (nem beszélve a szabadság nélküli novemberről, ahol mindig valami más előadásra kellett készülni). 

... alig várom, hogy kitegyem kicsit a lábam a városból és jó messzire utazzak. :)

... bárcsak megtehetném, hogy két hétre kikapcsolom a mobilomat (az internetről persze szó sem lehet, ahhoz már túlságosan függő vagyok... :) ).

tragimókás

pont 4 hete hétfőn szakítottunk, erre ma az alábbi youtube videó linket kaptam P-től:



Persze lehet véletlen egybeesés is... 

Én mégis azt hiszem, hogy ő tényleg megkönnyebbült és most az élet jó/fényes oldalát nézi, ahogyan ő elképzeli, hogy mit is jelent az. 

Mindenesetre elgondolkodtató a szám, érdemes mindannyiunknak megfogadni. :)

Lehet, hogy beteszem a telefonomon csengőhangnak. :)

Legújabb példaképem :)

... még jobban le kell lassuljak, hogy élvezni tudjam az itt és most állapotát és ne cikázzanak a gondolataim a múlt és jövő között...

... valahova magam számára jól látható helyre kell kitűzzem...legyen mondjuk a köpenyem? mégiscsak a legtöbbet a munkahelyemen tartózkodom...

Szakirodalom :)

Mielőtt elszánom magam ismét a párkeresésre, elolvasom a párkeresés "for dummies"-t, hátha rájövök a rendszerhibára, ami miatt nem vagyok egyáltalán sikeres a kapcsolataimban... :(

430 oldalnyi tanács, remélhetőleg az én szintemre lebutítva, mert nemigen értek az emberekhez. Napi 10 oldal elolvasásával már január végére megérthetem a miérteket és hogyanokat... addig úgyis csak elmélkedést terveztem a sorsom alakulásáról... és befejezni  nagybetűs CZikket...

feszültség...

... és álmosság ellen úgy tűnik, hogy tényleg beválik a futás. Csak tudjam rávenni magam, a cipő felhúzásáig a legnehezebb a dolog, pedig most lett szép türkizszínű vízhatlan futócipőm is tegnap óta és téli piros futókabátom. Kicsit papagájos beütésem van, de nem érdekel. :) Mire eljutok futni a nap végén, már úgyis mindig sötét van. :)
Ma mindkettőt teszteltem (miután egész héten nem jutottam el, egyik pihenőnapot tartottam a másik után...), máris nagy a szerelem. :)

Már csak kétszer kell fussak a héten, hogy tartani tudjam a felkészülést a versenyre, amire beneveztem jövő áprilisban. Ugyan csak 7 km-es lesz a verseny, de mivel csak 5 és 10 km-es edzésterv volt, merészet és nagyot gondoltam és bizony a 10 km-es tervet állítottam be a mobilomon.

Meglátjuk, mi lesz a vége....

Viszont ha valaki némi motivációt szeretne kapni a futáshoz (nemcsak maratonhoz) és még jókat is akar nevetni, annak a "Hogyan veszítsünk el egy maratont? - és érjünk mégis célba" című könyvet ajánlom. :)

Én kitűnően szórakoztam rajta és nem is emlékszem, mikor olvastam olyan könyvet (na jó, egyáltalán arra sem emlékszem, mikor olvastam könyvet, ami nem szak és nem időmenedzsment - hmm, de mégis, 1,5 éve a lábtörésemből lábadozásom alatt... ), amin többször hangosan felnevettem.
Olvassátok és nevezzetek be futóversenyre vagy legalább kezdjetek el futni - majdnem én is beneveztem miatta a New York-i maratonra... ;)

megható...

... amikor az egyik barátnőm próbál vigasztalni, aki pár napja veszítette el a kisbabáját, aki miatt olyan régóta próbálkoznak már a férjével, orvosi segítséget is igénybe véve...

... és akkor jön az érzés, hogy az én szomorúságomnál vannak sokkal-sokkal nagyobbak a világon és abból is képesek felállni az emberek, továbbmenni és energiát áldozni mások vigasztalására...

... néha mégiscsak úgy gondolom, hogy csodálatos teremtmények az emberek...

nem volt különösebben...

... jó napom, fáradtan indultam neki és amikor végül nekifoghattam volna a nap végén leletezni, rám tört a szomorúság, amit részben a fáradtság, részben az is váltott ki, hogy kaptam egy kihívásra felbuzdítást P-től és a kommunikációnk még bármilyen ártatlan is, kicsit mindig megbirizgálja a gyógyulófélben levő sebeimet.
... nem tudom, mi lenne a jobb, teljes némaság és soha többet, vagy csak mondjuk 3 hónap múlva, vagy nem megszakítani teljesen a kommunikációt, vállalva, hogy ez időnként fájni fog.
... biztos lesz idő, amikor ezen már csak mosolygok, de ma még nem megy az őszinte mosoly, és valójában akkor sem szeretnék otthon lenni, amikor elviszi a dolgait (amit a szüleim miatt hagyott még ott, mert nem akar velük találkozni), úgyhogy most ennek a logisztikáját próbálom kitalálni, mivel a kulcsát anyum balesete miatt ő már korábban átadta, talán már akkor is érezte, hogy többet nem fog hiányozni neki a kulcs-csomójáról.

.... azért egész jól haladtam a papírmunkával, csak az a kár, hogy soha nem lesz vége....